Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-09 / 2. szám

I MINDENT JÉZUS NEVÉBEN Az osztrák evangélikus egyháztanács utasításai Egyetemes imahét A keresztyén embernek ér­tenie kell az ünnepléshez. Ez úgy történik, hogy mindig, mindenben és mindenütt ész­reveszi a titokban jelenlevő Istent. Hiszen Őbenne élünk, mozgunk és. vagyunk és ő nincs távol egyikünktől sem. A felületes ember ezt nem lát­ja. A hivő ember azonban a dolgok mélyére néz. Addig né­zi a legközönségesebb jelensé­geket is, amíg mögöttük észre nem veszi Istent, akinek a nagysága a legkisebb dolgok­ban is felragyog. így kell ten­nünk ma is, az újesztendővel kapcsolatban. Újév napját elsősorban azért ünnepeljük, mivel ez a nap tu­lajdonképpen Jézus Krisztus névadásának a napja. Nyolc­napos korában nevezték el őt Jézusnak. Nem emberi elgon­dolás alapján. Még születése előtt így adott erre utasítást Isten angyala. Ezt a kimondot­tan keresztyén ünnepet szok­tuk összekapcsolni azzal, hogy karácsony után éppen a nyol­cadik napra esik az újesztendő kezdete. A kapcsolat megte­remtése nem nehéz, mivel, úgyis mindent Jézus nevé­ben szoktunk kezdeni, az új­esztendőt is. A két ünnep összekapcso­lása akkor helytálló, ha nem jelent külsőséget, hanem a ke­resztyén ünnep szelleme telj sen áthatja az újesztendő meg­ünneplését. Külsőségesen köny- nyű összekapcsolni a kettőt, például úgy, hogy a naptá­runk, a pénztárkönyvünk, a naplónk legelejére odaírjuk: Jézus nevében. Ez ellen nem lehet kifogásunk. Csak azt ne gondoljuk, hogy ezzel már rendben is van a dolog: a: újévben mindenben szerencsé­sek leszünk,, terveink sikerül­nek, egészségesek maradunk stb. Varázsigének használnánk Jézus nevét, ha azt gondol­nánk, ennyiből áll az újév ke­resztyén megünneplése. Érzem, kellemetlen Igazsá­got mondtam ki, mert valljuk be, egy kicsit mindnyájan ba­bonásak vagyunk. Nemcsak azok, akik nem járnak temp­lomba. Nem is csak katolikus testvéreink, hanem bizony mi, evangélikusok is. Az újeszten­dő kezdetén erre sokan rádöb­benhetünk. Ilyenkor mintha fogékonyabbak lennénk a ter­mészetfelettiek iránt. Mintha mindenki szükségét érezné an­nak, hogy abban az áthatolha- tatlanul ködös és sötét éjszaká­ban, amit újesztendőnek, egy­általán időnek és jövendőnek mondunk, valami kis biztatást, eligazítást, világosságot kap­jon. Rendszerint azt is érezzük, hogy ember nem nyújthatja lelkűnknek ezt a biztatást és világosságot. De talán majd a nagy ismeretlenségből, ama másik világból, a túlvilágból kapunk üzenetet, világosságot ami eligazít és amelynél lá­tunk, — gondoljuk. Valljuk be, van ilyen vágy bennünk is, akik templomba jöttünk és ez­zel is kifejezésre juttatjuk, hogy Isten nevében akarjuk kezdeni az új esztendőt. He­lyes, ha ilyen lélekkel jöttünk ide. Ez a várakozás kedvező magatartást, nyitott szívet je­lent az ige felé. Afelé is, amit hallottunk, hogy mindent Jé­zus nevében cselekedjünk. 1. Nem azt mondja az ige, hogy így, vagy úgy lesz az új esztendőben. A jövő Isten ke­zében van. Jó helyen van, hagyjuk is ott. Ügysem tud­nánk Isten kezéből kivenni. Maradjunk meg készakarva is ebben a bizonytalanságban. Ez a bizonytalanság kell ahhoz, hogy jövőnket, életünket min­dig Isten kezében tudjuk, s így jó helyen tudjuk. 2. Azt viszont hangsúlyozza az ige, hogy cselekvés nélkül nem lehetünk meg az új esz­tendőben sem. Erre el lehetünk készülve. Az élet mozgás. Nemcsak a kifejezett tevé­kenységet mondja az ige cse­lekvésnek, hanem a beszédet is, ami igen figyelemre méltó. .Mindazt, amit cselekedtek szó­val, vagy tettel, mindent az Űr Jézus nevében cselekedjetek”. Vallásunk, mely az igét any- nyira becsüli, erre tanít ben­nünket. Kezdetben vala az ige a világ keletkezésekor is a te­remtéshit szerint. A tettet megelőzi a beszéd, gyakran a szótlan beszéd, a gondolkodás. Ott, ahol a beszéd, a szó, a gondolat születik: a lélekben kezdődnek a tettek. A jók is és a rosszak is. Az is, amit mondunk. Amivel örömet szer zünk valakinek, az is, amivel fájdalmat okozunk. Ezzel le­gyünk tisztában mindig. Tart­suk rendben a lelkünket, gon­dolatainkat, érzéseinket és szándékainkat, önvizsgálattal, bűnbánattal, megtéréssel, úr­vacsora által stb. 3. A legfontosabb, hogy min­dent Jézus nevében kell ten­nünk. „Jézus nevében”, — ez ak­kor nem jelent visszaélést, ba­bonát, varázslást, varázsigét a hittudósok szerint, ha úgy ért­jük, hogy „a Jézus szellemé ben”. Tehát azzal a lelkülettel amely Öt eltöltötte, s amely a szeretet isteni lelke, ahogyan azt a Szentírás a következő­képpen jellemzi: „az az indulat legyen bennetek, amely volt a Jézus Krisztusban is, aki meg alázta magát, és engedelmes volt haláláig, mégpedig a ke­resztfán elszenvedett haláláig”. (Fii. 2,5, 8.). Jézus nevében élni az újév­ben annyi, mint a jézusi sze­retet lelkületével, szolgáló sze- retetben élni, ami fáradságot, áldozatvállalást, sőt szenvedni- akarást és szenvednitudást kí­ván. Nem jelentheti a Jézus nevében élés azt az üres uram- uramozást, amelyről már ö maga megmondotta, hogy akik­nek a vallása ebből áll, nem mehetnek be a mennyek or­szágába, hanem csakis azok, akik cselekszik a Mennyei Atya akaratát (Máté 7,21). Jé­zust mi rendszerint -a keresz­ten függve látjuk. Az evangé­likus hit a kereszt tudománya. Áltatnánk önmagunkat is, má­sokat is, ha azt képzelnénk, hogy Jézus neve megvéd ben­nünket minden szenvedéstől. Nem, Jézus nevében élni any- nyi, mint tisztában lenni az­zal, hogy a szeretetben szol­gáló élet kereszthordozó élet. Jézus ennek a meglátására nyitja meg a szemünket. De ad akaratot és erőt is az értelmes szenvedéshez. Vagyis arra, hogy a jóért, embertásaink- ért, hazánkért, népünkért, egy­házunkért, az emberiség béké­jéért és jobb jövőjéért, az igaz­ság és a szeretet egyetemes, végső diadaláért jószívvel, odaadással, zúgolódás nélkül szenvedni, küzdeni, lemondani, áldozatot is hozni tudjunk. Az év nemcsak ünnepekből áll, hanem hétköznapokból is. A keresztyén lelkűiét gyakorlá­sára nyilván lesz alkalmunk az új esztendőben is. Hiszen csak gondoljunk mindarra, ami mostanában beszélgeté­seink fő témáját alkotja, a február 1-én kezdődő gazdasá­gi rendszabályokra. 4. Befejezésül az ige arra buzdít, hogy adjunk hálát a Mennyei Atyának a Jézus ál­tal. . Mi rendesen azt szoktuk tenni az óév és az újév küszö­bén, hogy az elmúlt év áldá­saiért hálát adunk, az új esz­tendőre pedig Isten megsegítő áldását kérjük imádságaink­ban. Ez jól is van így. Van is okunk a hálaadásra, ha meggondoljuk, mennyi min­denféle baj érhetett volna, mennyi nyomorúságból, betegségből kisegített ben­nünket Isten szeretete az elmúlt esztendőben. Igénk azonban arra int. hogy ne csak az év végén legyünk hálásak, hanem mindig. Ez a megfelelő lelki magatartás szerető Meny- nyei Atyánk iránt. így tartjuk nyitva a lelkünket Isten vég­telen szeretetének a megtapasz­talására. így lesz Ö velünk az évnek minden napján. Dr. Vető Lajos püspök igehirdetése. Kol. 3,14 alapján. Elhangzott 1966. ja­nuár 1-én a budavári templom­ban. Az Osztrák Evangélikus Egyháztanács szigorúan meg­tiltotta a lelkészeknek, hogy részt vegyenek olyan katoli­kus esküvőn, ahol vegyeshá­zasságról van szó. D. Gerhard May püspök és Volkmar Rogier szuperinten­dens azzal okolták meg ezt a határozatot, hogy az evangéli­kus lelkész jelenléte azt a ha­mis benyomást keltené, mint­ha „az evangélikus egyház el­fogadná a házasságkötésnek a katolikus egyházi értelmezé­sét, annak szentségi jellegét és a kán on jog szerinti rendel­tetését”. Az Egyháztanács utal arra a körülményre is, hogy a Má­sodik Vatikáni Zsinat nem rendezte a vegyesházasságok kérdését katolikus részről, ha­nem ebben az ügyben maga a pápa fog intézkedni. Vegyesházasség — ahogyan a holland ifjúság látja A holland katolikus ifjúsági szövetségek foglalkoztak Hol­landiában a vegyesházasság kérdésével. . Egyértelmű a fel­fogásuk, hogy a katolikus egy­háznak föl kell adnia végre „egyeduralomra törő felfogá­sát” a vegyesházasságok terén. Rendkívül fontosak az ifjú­ságnak azok a megállapításai, amikor arról beszél, hogy a katolikus egyháznak ma ér­vényben levő határozatai el­lent mondanak az ökumenikus gondolkodásnak, lebecsülik a másik keresztyén felekezetet. A vegyesházasság — mondja a holland katolikus ifjúság — a házastársaknak nem keresz­tyén, hanem elsősorban egzisz­tenciális problémája. DChétt a múlt Egyes fiatalemberek hosz- szú hajviseletét — a liver­pooli beatles-ek majmolása- ként — az olaszok és a fran­ciák ma is „tipikusan német” hajviseletnek tartják. Még­pedig régóta! Mert a párizsiak már 1813-ban megmosolyogták a német Jahnt, a torna aty­ját, amikor lobogó hajával megjelent a Champs Elysees-n. A megtalált úton Részlet D. Káldy Zoltán püspöki jelentéséből Az országos teológiai konferenciákkal kapcsolatban az előzőekben említettem, hogy lelkészeink összekovácsolódtak azon az úton, amelyen az új körülmények között magyaror­szági evangélikus egyházunk jár. Ügy gondolom, nem lesz hiábavaló, ha az espereseknek az egyházmegyei közgyűlé­seken elmondott jelentéseiből idézek néhány szakaszt ennek igazolásául. I Detre László esperes jelentésében többek között ezt írja: „Külön is meg kell emlékezni az ez év január 7—8. között Budapesten megrendezett teológiai konferenciáról, amely egy­házunk jelenlegi útjának történetét és teológiai alapjait tár­gyalta. Mind a hozzászólásokból, mind a résztvevők aktív figyelméből, mindpedig az elhangzottak beszélgetéseink során visszatérő hullámveréséből megállapítható volt, hogy a lelké­szek nagy egyetértésével találkozott a teológiai konferencia. Jó volt felmérnünk helyzetünket és világosan látnunk az utat, amelyen egyházunk halad és végzi szolgálatát a mai világban.” Lágler Béla jelentésében ezt mondotta: „A megtartott népes teológiai konferenciákon a különböző teológiai gondol­kodású és különböző korban levő öregek, és fiatalok egyaránt örömmel vállalták a »diakónia-út"-ját. Erre valóban a Szent­lélek vezette egyházunkat, mert ahol egység van, ott minden a Lélek ajándéka.” Krühling Dániel, a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese ezt mondotta: „Isten nemcsak megőrizte egyházunkat, hanem képessé tette arra, hogy az új társadalmi helyzetben az egy­ház szolgálatának új formáját és tartalmát is megtalálja. Hálával emlékezünk meg az egyházmegyénk területén megren­dezett teológiai konferenciáról és hisszük, hogy egyházunk tusakodása közepette a világ más területén élő keresztyén testvéreink számára is értékes és iránymutató munkát vég­zett.” Valamennyi esperesi és egyházmegyei felügyelői jelentés megemlékezik arról, hogy egyházunk útkeresése és úttalálása az elmúlt 20 esztendőben nem volt könnyű, egyfelől azért, mert az egyház számára is merően új volt az a társadalmi és politikai helyzet, amelyben az egyháznak a szolgálatát végeznie kellett, másfelől magában az egyházban is voltak olyan akciók, amelyek ennek az útnak megtalálását és a lel­készek teológiai felismeréseinek összekovácsolódását nehezí­tették. Nagyon világosan beszél erről jelentésében Koren Emil, a Pesti Egyházmegye esperese. Utal arra, hogy az új politikai rendben vita folyt arról egyházunkban, „milyen is legyen az új társadalmi helyzetben az egyház arculata.” Aztán ezt mondja: „Ha nem népegyház leszünk, vajon nem az-e az egyháznak az útja — miután egyre jobban kezdtek kibontakozni az ideológiai jellegű ellentétek —, hogy a martiriumot kell vállalnunk, a szó legradikálisabb értelmében? Nem a martir-egyház útja-e az út, végletében azzal a meg­fogalmazással, amit Nyugatról csengve hallottunk: »a hall­gatás egyházai«? De kezdtünk rájönni, hogy az egyház útja ez nem lehet, mert az alapföltétel hiányzik az ilyen marti- riumhoz. Martir-utat az egyház ugyanis csak akkor vállal­hat, ha a maga lényének és szolgálatának kifejtése akadályok­ba ütközik, ha az igehirdetés, az evangélium továbbmondása, a szeretetközösségben való élet lehetetlenné válik. • Amikor észrevettük, hogy nincs akadálya a szeretet szolgálatának és gyűrűzhet tovább az egyházi élet, kezdtünk rájönni, hogy a »martir-egyház« olyan fogalom, ami nem a mi történelmi szituációnk velejárója. Most, visszatekintve is, világosan lát­juk, hogy akik a martir-egyház komplexumában éltek, téves úton jártak.” Mindehhez tegyük hozzá azt, hogy meggyőződésünk szerint újszövetségi értelemben minden igehirdetés „martűria”, bi­zonyságtétel, amely mögött ott kell állnia minden helyzetben az életnek is. Ezt sem kívánjuk letagadni. A mi lelkészeink a diakónia útját járva, ezzel is tisztában vannak. IMÁDKOZZUNK Mindenható Istenünk, mennyei Atyánk! Igéd fényében újra és újra meg kell látnunk, hogy Te vagy életünk forrása és alapja. Kegyelmed és szereteted melege tudja életünket úgy formálni, hogy az hasznos élet lehessen. Gondviselésed ad erőt ahhoz, hogy reménységgel tudjunk élni és hűséggel tudjuk munkánkat végezni. Te látod, Atyánk, az élet útját, amely országodba vezet és mindent megtett él, hogy ezen az úton járjunk. A veled való közösségben élve, biztonsággal járhatjuk utunkat, hiszen szereteted vezet bennünket. Kegyel­med és gondviselésed mellett, Urunk, a mi értelmünk bizony nagyon gyarló. Ezért teszünk sokszor rosszat és követünk el bűnt. Kérünk, Atyánk, segíts minket neked szolgáló engedel­mes életre. Szentlelked által add, hogy egész életünket oda tudjuk szánni néked, áldozatul. Add, hogy egyházadban, Krisztus testében, tudjunk valóban eggyé lenni, ahol a tagok hűséggel teljesítik feladatukat az egy érdekében. Tudjuk Atyánk, hogy mi sokszor elrontjuk még azt is, amit jól aka­runk tenni. De Te jóvá tudod tenni azt is, amit elrontottunk. Vedd ki belőlünk a hamis önteltséget, hogy senki se gondol­jon magáról többet, mint amennyit kell és lehet. Taníts meg minket józanul élni, hogy kevesebb legyen a csalódás az életünkben. A te akaratod, Atyánk, jó. Legyen azért meg a te akaratod egész életünkben. így tudunk gyermekeiddé válni és így lehe­tünk egymásnak igazán testvéreivé. Érezzük, hogy nekünk közelebb kell jutnunk egymáshoz itt a földön. Nekünk jobban kell szeretnünk egymást, mint eddig. Kérünk, Istenünk, töltsd meg szívünket szereteícddel és jóságoddal, hogy mi is szere­tetben és jóságban éljünk. Urunk segíts meg minket és áldj meg minket a Krisztus által. Ámen. 1966. január 17—23. A világ minden kontinensén milliók vesznek részt az egyetemes imahét imádságaiban. Természetesen a keresztyének egymásért és az emberi­ségért való imáját nemcsak ezen a héten lehet mondani, de ez a hét buzdítást akar nyújtani az ilyen imádkozásra. Ugyanakkor imádkozó lelkületűnknek jó gyümölcsöt is kell teremnie azokban a cselekedetekben, amelyeket Isten elvár tőlünk. Imádságunknak és cselekedeteinknek az a célja, hogy Isten kinyilatkoztatott akarata szerint felelősséget érezzünk embertársaink iránt, és mindent megtegyünk javukra. Isten azt várja, hogy övéi között megnövekedjék az egymás és a világ iránti szeretet. , Ezeknek a gondolatoknak a jegyében tekintsünk az ima­hét összefoglaló igéjére: „És leszek nékik Istenük és ők nékem népem” (Ezék. 27,27). Budapest, 1965. december 27. A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának Elnöksége ÖSSZEFOGLALÓ TÉMA: „ÉS LESZEK NEKIK ISTENÜK ÉS ÖK NÉKEM NÉPEM” Első nap * Január 17., hétfő „NAGY NEMZETTÉ TESZLEK” (1 Móz. 12,2) Bibliai rész: I. Móz. 12, 1—5. Itm. 15, 7—13. Amikor Isten a magányos és erőtlen Ábrahámot hívja, már előre látja azt a sokaságot, amit az emberiségből egybe- gyűjt. Krisztussal, az Ábrahám fiával, a Megváltó eljövetelé­vel a szövetség népére adott áldás minden népre kiterjedt Izráel reménysége sok nép reménységévé lett; számtalan nyel­ven dicsérik a szeretet és a kegyelem Istenét. Isten egyháza kicsiny nyáj ugyan a föld népei között, mégis néki szól az ígéret, hogy sokaság lesz: „amelyet senki meg nem számlál­hat, minden nemzetből és népből és nyelvből” (Jel. 7,9). Tu­dunk-e úgy élni, hogy „befogadjuk egymást, miképpen Krisz­tus is befogadott minket az Isten dicsőségére?” (Rm. 15,7). Mindennek pedig fajra, nemzetre, felekezetre való tekintet nélkül kell történnie. Ez ma keresztyénségünknek egyik vizs­gakérdése! ADJUNK HÁLÁT Jézus Krisztusért, a Benne adott új szövetségért. Általa Isten előtt nincs személyválogatás. Krisztusért mindenkit magáévá fogad, fajra, nemzetre, felekezetre való tekintet nélkül. VALLJUK MEG BONBAN ATT AL, hogy mi oly sokszor nem tudtuk befogadni a felebarátot, mert gondolkozásunkban káros előítéletek uralkodtak. KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy a világon mindenütt szűnjék meg a faji megkülön­böztetés és a más népeket leigázni akaró sovinizmus. Kö­nyörögjünk, minden törekvésért az egyházban, amely az emberiség egységét, az előítéletek ledöntését szolgálja. Második nap Január 18., kedd „TI VÁLASZTOTT NÉP... SZENT NEMZETSÉG VAGYTOK” (I. Pét. 2,9.) Bibliai rész: II. Móz. 19, 3—8; 1. Pét 2, 9—12. Isten Izráel törzseit megszabadította és a pusztában össze­gyűjtötte, hogy szövetségének népe legyen. Mindazokat, aki­ket Krisztus kiontott vére által megváltott, az egyházban, mint választott népében gyűjtötte össze. Ezt a népet Isten a keresztség által újjászületés révén teremti. A Szentlélek kitöl­tésével megerősíti, igéjével pásztorolja és vezeti. Mindezt azért teszi, hogy a hivő nép „szent papsággá” váljék, fel­ajánlja magát, mint „élő, szent és Istennek kedves áldozatot” (Rm. 12,1). Az Úrvacsora a megváltott nép és az ő Ura és feje közötti egységnek a pecsétje. Vajon mi, akik meg vagyunk keresztelve, valóban a Krisztus szeretetét sugározzuk-e szét a világba? ADJUNK HÁLÁT, hogy mi is Isten újjászült népéhez tartozhatunk, hogy Szent­leikét ránk is ki akarja árasztani, hogy igéjével táplál és vezérel bennünket. VALLJUK MEG BŰNBÁNATTAL, hogy magunkban sokszor ellenállunk Isten újjáteremtő mun­kájának, Szentlelkét sokszor megszomorítjuk és a hallott igét nem cselekedjük. KÖNYÖRÖGJÜNK azért, hogy Isten népe szerte a világon az ö újjáteremtő munkájának legyen jó bizonysága és élje az emberiség jövő­jéért felelősséget érző magatartást. Harmadik nap Január 19., szerda „ÁLDOTT AZ ŰR... HOGY MEGLÁTOGATTA ÉS MEGVÁLTOTTA AZ ö NÉPÉT” (Lk. 1, 68). Bibliai rész: Ez. 36, 24—28; Lk. 1, 68—79. Szentség, igazság, ismeret, béke: ezekről a messiási ajándékokról énekel Zakariás főpap az Ószövetség prófétáit idézve. Az ígéretek beteljesültek. A félelmet reménység váltotta fel akkor, amikor megjelent „a naptámadat a ma­gasságból”. Ez a magasztos ének reánk, a Messiás népére is vonatkozik, akik megszabadultunk a halál hatalmából és újonnan születtünk Isten élő és romolhatatlan igéje által (I. Pét. 1,23). Felismerjük-e annak csodáit, „aki az ő csodá­latos világosságára hív bennünket?” (I. Pét. 2,9). Engedelmes­kedünk-e Isten kegyelmes hívásának? Jézus Krisztus, a testté lett Ige megismertette velünk az Atya céljának nagyszerűségét és elküldte a Szentleiket azért, hogy az eyangélium követőivé és prófétáivá tegyen bennünket. Ahogyan Krisztus szolidaritást vállalt az emberrel, úgy kell nékünk is szolidaritást vállal­nunk az emberiség problémáival, segítenünk kell azok meg­oldásában. Fel kell vennünk az emberiség gondjait. ADJUNK HÁLÁT Istennek, hogy az üdvösség jó hírét örömmel képviselhetjük. Köszönjük meg, hogy bennünket Isten az örök élettel a szent­séggel és a békével jegyzett el. VALLJUK MEG BÜNBANATTAL, hogy sokszor úgy járunk, mintha Krisztus kegyelmének napja nem ragyogna felettünk, s az evangéliumot legfeljebb csak szavakban hirdetjük, de nem életünkkel. KÖNYÖRÖGJÜNK elhivatásunk és szolgálatunk megerősödéséért, hogy láthatóvá váljék rajtunk Krisztushoz tartozásunk. Könyörögjünk, hogy Krisztus szeretetét hűen tudjuk képviselni az emberiség nagy problémáiban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom