Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-03-06 / 10. szám

Lelkészbeiktatás Kissomlyón ÚJ EGYHÁZTÖRTÉNET A kissomlyói templom oltára Február 13-án bensőséges | ünnepe volt a kissomlyói gyü­lekezethez tartozó falvak evan­gélikusainak. A gyülekezet új lelkészt iktatott B e n k ő Béla személyében. Benkő Béla 12 évvel ezelőtt gzolgált a kissomlyói gyüleke­zetben. A közbeeső iflőt Ná­dasáén szolgálta végig és egy­ben a valamikor külön mun­kást foglalkoztató Vasi Szór­vány gondozását is végezte. AZ ESPERES BEIKTATÓ BESZÉDÉBEN a lelkész ige­hirdetői szolgálatának és pász­tori magatartásának főbb fel­adatait tárta a beiktatott elé. Isten a megszólaló igén át áll I oda az ember mellé segítésre készen. Ez teszi fontossá az egyes hivő és a gyülekezet imádságát, az ige hallgatását és megtartását. Az így felfo­gott lelkészi szolgálat találko­zik milliók békevágyával s azt tartalmasítja, elmélyíti. BENKÖ BÉLA BEKÖSZÖN­TŐ PRÉDIKÁCIÓJÁT a va­sárnapi epistoláról tartotta. Az ismert vers alapján a kegye­lem mindenhez és mindenek­előtt szükséges és egyben min­denre elégséges voltáról tett bizonyságot. Urát azzal dicsőíti meg a szolgálat embere, ha maga felől nem állít nagyot. Mégis szeretne útjelző lenni, BŰNEINK Van az esztendőnek egy sza­kasza, amikor fokozottabb fi­gyelemmel fordulunk a bűn, kereszt, ítélet, kegyelem felé. Az esztendőnek ezt a szakaszát böjti időnek nevezzük. Az igazi böjt nem annyira külsőségekben mutatkozik meg. Tehát nem arról van szó, hogy mit együnk, vagy mit ne együnk. Világosabb, vagy sö- tétebb ruhában járjunk-e? In­kább befelénézésről yan szó! A Krisztus szerinti böjt Szembefordulás önmagunkkal. Annak a megvizsgálásáról van szó, hogy kik vagyunk, mi la­kozik bennünk? Isten gyerme­kei vagyunk-e, vagy egyáltalá­ban isten gyermekei vol­tunk-e? Egy kicsit olyan ez, mint amikor az orvos megvizsgál bennünket kívül-belül! Ma már olyan tudományok is ren­delkezésünkre állnak, mint a mélypszychológia. Ez a tudo­mány a szentírás nélkül is megállapítja, hogy mennyi nyugtalanságot, hazugságot, képmutatást hordozunk lel­kűnkben. Elmondja, hogy mi­lyen a természetünk. Megtanít arra, hogy ha csendes emberek vagyunk is, nagyobb megpró­báltatások alkalmával hogyan robban ki belőlünk valami olyan tulajdonság, amire még gondolni sem mertünk! A mélylélektant szabad ne­künk segítségül hívnunk, ami­kor bűneinket vizsgáljiuk, ál­talában, amikor bűnről beszé­lünk. Böjtben bűneinkkel kapcso­latosan azt is megtanuljuk, hogy Isten nem szigorúbban, vagy enyhébben gondolkozik a bűnről, mint mi, hanem az egész bűnkérdést másképpen látja, mint mi! Gondoljuk egyszer végig, hogy Jézus ho­gyan tudott megbocsátani és hirdette, hogy nekünk is meg kell bocsátani. Elmélkedjünk böjt napjai­ban arról az igéről, amely így hangzik: „Ettől fogva kezdte Jézus jelenteni az ő tanítvá­nyainak, hogy neki Jeruzsá­lembe kell menni és sokat szenvedni a vénektől, főpapok­tól, írástudóktól s megöletni és harmadnapon feltámadni." Jézus betöltötte hivatását, meghalt értünk és feltámadá­sával örök életet szerzett né- künk. Fülöp Dezső Igyuk meg a János-áldást! Lapunk február 20-i számában a fenti címmel cikkel közöltünk. Ehhez a cikkhez érkezett az alábbi kiegé­szítés. A szentjánosáldás köztudomásúan független a farsang­végi szokásoktól, és a december 27-én szentelt szentjános- borhoz fűződő babonáktól is. Ha egy asztaltársaság megegye­zik abban, hogy megisszák fi szentjánosáldást, akkor ez azt jelenti, hogy megisszák az utolsó pohárt. Mindenki tudja, hogy ezzel vége az együttlétnek. Megfellebbezhetetlenül és visszavonhatatlanul. Azt azonban kevesen tudják, hogy miért nevezik ezt a véglegesen utolsó pohárt szentjánosáldásnak. Keressük fel Jelenések könyvéből 22,21-et. Ezt olvassuk itt: „Az Ür Jézus kegyelme mindenekkel!" Ez a szentjánosáldás, ti. János apostol áldása. Könnyű megtalálni a Bibliában: ez az egész Szentírás utolsó mondata, végleges vége. Erre em­lékeztettek bibliás eleink annál a pohárnál, amellyel végleg befejezték együttlétüket. És akik tartják a szentjánosáldás szokását, azok tudtukon kívül is ezzel a szép áldással bú­csúznak egymástól. P. K. irányt, úticélt jelezni. A má­ban szeretne szolgálni, komo­lyan véve azokat a feladatokat és problémákat, amelyeket a helyzete ad az egyház ma élő népe elé. TEKINTETTEL A KITER­JEDT GYÜLEKEZETRE, töb­ben is köszöntötték az új lel­készt. Két köszöntés is hangoz­tatta: az egyházban élő dol­gozó ezrek nem akarnak egy új, méreteiben minden eddigit meghaladó háborút s azok tet­tét, akiit, ilyent szítanak, az Isten parancsa ellen való vét­kezésnek tartják és megbé­lyegzik. BERZSENYI MIKLÓS FEL­ÜGYELŐ az egyházmegye ne­vében köszöntötte az egyház­megyében és gyülekezetében is kipróbált munkását egyhá­zunknak. A lelkésztársak ré­széről a régi szomszéd Bre- bovszky Gyula és az új, Garam Zoltán szólt. Garam Zoltán a a szolgálattevőnek Urától való függése gondolatát állította fi­gyelme előterébe, Brebovszky Gyula a mai falu égető prob­lémáira hívta fel a figyelmét és népünk iránti meleg szere- tetre lelkesített. A beiktató ünnepség kapcsán búcsúzott el a templomi nagy gyülekezet volt lelkészétől, Szabó Lajostól, DR. OTTLYK ERNŐNEK, a budapesti teológiai akadé­miánk egyháztörténet profesz- szorának 400 oldalas könyve „Hűség Istenhez és népünk­höz egyházunk történelmében" címmel jelent meg az evan­gélikus sajtóosztály kiadásá­ban. Újnak nemcsak azért ne­vezhető, mert egyháztörténet­írásunk legfrissebb terméke. Az „új” megjelölés sokkal je­lentősebb tartalmi értelem­ben. Hazai evangélikus egyhá­zunk történetének hangsúlyá­ban, módszerében, részben anyagában is egészen új feldol­gozását nyútja a szerző. Vezérlő szempontját világo­san jelöli meg könyvének ele­jén: „A mi korunkban a Szent­lélek nyilvánvalóan azokra az igékre irányítja a figyelmet, amelyek a Krisztusban való hit gyümölcstermésére, a ke­resztyén felebaráti szeretet cselekedeteire utalnak. A Szentlélek meg akarja velünk éreztetni a jézusi irgalmas emberszeretet magatartását. Ezért minket azok a korsza­kok érdekelnek az egyháztör­ténelemből, amelyekben jól értették és élték a szeretet Pa­rancsát, az emberen való se­gítés szolgálatát.” Hozzáfűzi, hogy az egyháznak ilyen te­Mi vagyunk a kicsik — vagy Isten nagy? Csel. 17,27—28. Mindig csak nagy csodálattal tudtam felnézni a csillagos égre. Micsoda rend! Csillagok százai és ezrei mértani pon­tossággal meghatározható pályán. Szikrázó fényben tündöklő és a távolság miatt szabadszemmel nem látható égitestek tö­méntelen sokasága. Egyik-másik olyan távolságra, hogy több száz és ezer év alatt érkezik el hozzánk róla a fény. A világ­űr végtelen távlata mögött az örök, végtelen Alkotó és Fenn­tartó minden emberi elképzelést felülmúló nagyságának tük­röződése dereng fel. Micsoda értelem, ami az elemek pará­nyi részecskéitől kezdve a hatalmas tejútrendszerekig min­dent ilyen csodálatos rend és törvényszerűség alapján meg­alkotott! Emberi tudomány lángelméi micsoda erőfeszítéssel tudnak felderíteni csak egy-egy kicsike területet is ebből a hatalmas rendszerből! Micsoda hatalom, ami képes volt mind­ezt létrehozni, és képes fenntartani! — De nem tölt-e el mind­annyiunkat hasonlóképpen csodálattal az élet titka, az élő szervezet működése, vagy az életnek a rendje, a természet egyensúlya? Benne az ember élete és szerepe? Saját létünk, sorsunk? Milyen hatalmas az, aki mindent életre hívott, s mindezt elrendelte természeti törvényszerűségek formájában! MicsodáPhatalom az, amely kézben tartja a világtörténelem szálait és kicsi egyéni léteket! Milyen hatalmas az, aki ke­zében tartja kezdettől életünket, hitünk szerint, egész az örökkévalóságig! Aki egyszerre tekint át évmilliókat és pil­lanatokat, mérhetetlen nagyságokat és parányokat! Isten teremtő, éltető, mindent fenntartó műve az Ő nagy­ságáról beszél nekünk. „Nem látja a fától az erdőt” — ez a különös szólás-mondás illik ránk, ha hitünk nem képes az ö végtelen nagy voltának jeleit felismerni, vagy ha azt kér­dezzük, miben is mutatkozik meg az Ö hatalma. Csak ma­gunk körül kell körültekintenünk, minden, minden az ö nagy kezének munkájáról beszél. Bizony nincsen tőlünk tá­vol .. i Ha Isten végtelen nagyságának fényéből villantunk fel né­hány kis sugarat, semmiképpen nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy hitünk szerint igazán akkor fog felragyogni előt­tünk az O nagysága, mikor Jézus Krisztusban és Jézus Krisz­tus által ez az ö teremtő és fenntartó műve eléri célját az új teremtésben. Ezért minden munkájához elválaszthatatla­nul hozzátartozik a megváltás és a váltság teljességre jutása. Így nagyságához szervesen hozzátartozik a Golgota keresztje is, amelyen önnön Fiát adta a világért. Nagy egyéniségekről szokták emlegetni, hogy nagyságuk egyik titka sokszor az volt, hogy alázatossá, kicsinyekké tudtak lenni, hogy alá tud­tak szállni, ö igazán alászállott Krisztusban! (Lásd Filippi 2,6—8.) Ha ilyen nagynak látjuk Istent, meg kell kérdezni őszintén önmagunktól, vajon nem azért van-e ez, mert mi vagyunk törpék. Nem azért látjuk-e hatalmasnak, mert mi tehetetle­nek vagyunk, bölcsnek, mert mi keveset tudunk, erősnek, mert mi gyengék vagyunk? Vagy talán éppen fordítva van? Mi látszunk az ö végtelen nagysága mellett kicsiknek? Pon­tosan ez a helyzet. Igen kevés olyan egyszerű dolog van az életben, amit a fehér-fekete, kicsi-nagy, igen-nem stb. ellen­tétpárjaival el lehetne intézni. A vagy-vagy élességével fel­állított kérdések sokszor torzítanak. A kicsi és nagy fogalma is viszonylagos. Ha egy gyermek egy métert ugrik, „nagypt” ugrott, a világrekorder számára azonban ez nevetségesen „ki­csi”. Sőt sokszor nézőpont kérdése is ez. Ha bizonyos távol­ságról nézek egy toronyra, nem látszik olyan hatalmasnak, de, ha közvetlenül a tövébe állva tekintek a csúcsa felé, el­szédülök a magasságától. Nem szabad hát elfelednünk, hogy most a végtelen nagy Teremtő mellé a teremtményt állítottuk. Isten nagysága mel­lett természetesen válik egyre törpébbé az ember. A 8. zsol­tár írójának kiáltása — „micsoda az ember, hogy megemlé­kezel róla és az embernek fia, hogy gondod van reá” — az Isten nagyságához mért ember alázatosan ámuló szava. Bár­csak ez az alázatos ámulat töltene el bennünket is, valahány­szor Oreá tekintünk, mert ez azt jelentené, hogy az ö nagy­ságából sokat láttunk meg! Ennek azonban távolról sem az az értelme, hogy az ember önmagában, vagy más teremtményekhez mérten törpe. Ilyen alapon lebecsülni alkotásait, tudományát, szellemét, kultú­ráját stb. végzetes tévedés lenne. Nézőpontoknak és viszony­latoknak összekeverése, hiszen az elébb idézett zsoltár így folytatódik: „Hiszen kevéssé tetted őt kisebbé az Istennél... :.. Ürrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetet­tél-.^; Bánfi Béla kintetben negatív múltbeli magatartása is tanulságos a jelenre, ha megfelelő egyház­kritika érvényesül a megírá­sában. E TÖRTÉNETÍRÓI NÉZŐ­PONT következetes érvényesí­tésének köszönhető a könyv újszerűsége. Irányelve már a korszakok feldolgozásának terjedelmében megnyilvánul. A könyv nagyobb részét al­kotja az utolsó másfélszáz esztendő története, mert ez a korszak — főleg az 1848—49-es szabadságharc, *z 1918—19-es forradalmak, majd a két világ­háború közötti idő — fut a je­len felé. A megelőző századok megírásában is erőteljesen je­lentkezik a szerző egységes lá­tásának eredménye. A könyv legjelentősebb része mégis az utolsó másfél század bemuta­tása. Már a múlt századi egyház- történet megírásánál is több­ször nyúl a szerző a levéltári forráskutatás módszeréhez. Ennek következtében élet­teljes tükrét adja az egyházi állapotoknak. Különböző egy­házi közgyűlések jegyzőköny­veiből idézi a szabadságharc­cal kapcsolatos állásfoglaláso­kat. Felnyitja előttünk a „Pro­testáns Egyházi és Iskolai Lap” évfolyamait a kor teológiai és egyházi vitáinak ismertetésére. E DOKUMENTÁLÓ ELJÁ­RÁSA a jelen század egyház- történeténél válik különösen is érdekessé, sőt izgalmassá. Kü­lönböző egyházi lapokból, püs­pöki körlevelekből, más ere­deti forrásokból hoz illusztráló anyagot egyházunk magatar­tásának megvilágítására. Ez azért is jelentős, mert a ma élő nemzedékből csak a leg­idősebbek élték át a század eleji időket; még mi, ötven évesek is csak a Horthy-kor- szak második felére emléke­zünk felnőtt személyes tapasz­talatból, a fiatalabbaknak pe­dig ez az időszak ugyanolyan történelmi múlt, mint akár az előző század. A korabeli megnyilatkozások idézése nem egy meglepetéssel szolgál. Örömmel olvashatjuk, hogy az előző világháború éveiben számos példája volt a háború elítélésének egyházunk lelkészei részéről, amiről eddig alig tudtunk. A proletárdik­tatúrának az egyházi sajtóban tükröződő, egyértelműen pozi­tív elfogadásából egy sor meg­nyilatkozás mellett közli a könyv Kapi Béla dunántúli püspök körlevelét, amely a Harangszó 1919. április 20-i számában jelent meg. Ebben többek között ilyen hangsúlyos mondatot olvashatunk: „Ev, Egyházunk a kialakuló új vi­lágban és annak kiformálódó új társadalmi és gazdasági rendjébe becsületes elhatáro­zással beilleszkedik.” A két világháború közötti időszakból számos szomorú do­kumentummal találkozhatunk a könyv lapjain. A „keresztény kurzus”, az irredentizmus, az akkor uralkodó nemzeti ideo­lógia ^számos esetben vegyült bele egyházunk szavába szó­széken és sajtóban, meghami­sítva Isten igéjének tisztasá­gát. Más közölt megnyilatko­zások arról tanúskodnak, hogy egyházunk nem vette komo­lyan a társadalmi igazságta­lanságokat, és magát jól ér­zőén helyezkedett bele a fenn­álló, neki több vonatkozásban külső fényt és hatalmat adó társadalmi rendbe. UGYANAKKOR NEM ESIK A SZERZŐ EGYOLDALÜ- SÄGBA, mert idéz a másféle, az egyházhoz méltó hangokból is. Felsorolja például a Ke­resztyén Igazságban 1934—35- ben megjelent cikkeket a né­metországi egyházi helyzet he­lyes megítéléséről, vagy 1939- ből ismerteti a folyóirat egyik cikkét, amelyben kifejezésre jut: az egyháznak „köze van a földkérdéshez, mert nem néz­heti ölbe tett kézzel hívei nyo­morúságát. Minden befolyásá­val azon kell lennie, hogy a nemzeti javak és a nemzeti jö­vedelem elosztásánál oly fájó aránytalanság helyett az igaz­ság érvényesüljön. Ezért kell hirdetnie erőteljesen az evan­gélium szociális tanításait”. A könyv utolsó fejezetében szól a szerző az elmúlt két év­tizedről „Egyházunk a szocia­lizmusban” címmel. Így egé­szen a jelenig, a mostani éve­kig vezeti egyháztörténetét. Egyháztörténettel behatób­ban foglalkozó szakembereink­re tartozik a szép kiállításban megjelent, lényegében új egy­háztörténeti műnek részletek­be menő tudományos kritikai méltatása. Akadhat a könyv olvasójának bizonyos kérdés­körökben látásbeli eltérése, ez azonban nem változtat a mű alapvető újszerűségéit, értékes dokumentációján, érdekessé­gén, valamint jélentőségén, amely vezérlő szempontjával egész hazai egyháztörténetün­ket abban az irányban hasz­nosítja, hogy a mai evangé­likusok komolyan vegyék az egyház társadalmi szolgálatát az emberi közösségek, legtá­gabb körben az egész emberi­ség javára. Veöreös Imre Mai remekmű az Sztravinszkij „Zsoltárszim- fóniá”-ja óta az egyházi zené­ben olyan lenyűgöző hatást mű nem aratott, mint most Pá­rizsban a két világháború elesettjeinek emlékezetére hi­vatalos megrendelésre készült rekviem: „Et expecto resur­rectionem mortuorumSzerző­je a francia zenei élet egyik vezéralakja, a 60 éves Olivier Messiaen, aki függetlenítve magát az évszázados hagyo­mánytól, elvetve a liturgikus keretet, a Szentírásból maga­választotta szövegre, teljesen szabadon követve képzeletét, komponálta öt részre tagolt rekviemjét. Hiányzik belőle a tragikus pátosz, az elmúlás miatti meg- rendültség érzékeltetése, de mély és tiszta érzéstől hevített gondolatbőség és töretlen hit ragadja magával a hallgatót, ritmusban, hangzásban, szín­ben emelkedett szellemiséget árasztva. Érdekessége az al­kotásnak, hogy énekhangot, se szólót, se kórust, nem vesz igénybe, csupán a hangszerek nyelvén magyarázza a kinyi­egyházi zenében latkoztatáserejű szövegeket, az élő Krisztusról téve tanúbi­zonyságot. Messiaen nagy tudója a ze­nei nyelv kifejező erejének, tö­kéletes biztonsággal választot­ta ki szokatlan összeállítású hangszereit, eltéríthetetlen szándékát, sziklaszilárd meg­győződését, szomjatoltó üde forrásként ható hitét, amellyel minden kételyt eloszlat, teljes egészében rábízva fa- és réz­fúvóira és ütőire. A hangversenyterem szinte elégtelennek bizonyult e zenei hitvallás befogadására, mert hatalmas templom hajójában, vagy még inkább a természet színpadán csendült volna fel méltóképpen, hiszen Messiaen az atomkorszak, az Űrrepülés, a bolygók közötti kapcsolat­szerzés szédítő méreteivel az idegeiben — szívből kiszakadó boldog kiáltást hallatott: „Fel­támadunk az örök életre!” Dr. Scharf Diheiius püspök utóda A Berlin—Brandenburgi | Evangélikus Tartományi Egy­ház új püspökévé Dr. Scharf elnököt választotta meg a Tartományi Egyház keleti és nyugati zsinati részlege. Ö lett tehát az utóda Dr. Dibelius- nak, aki március 31-én vonul nyugalomba. Ez a válaszás azonban a Tartományi Egyház keleti részlege szempontjából nem I oldotta meg a Dibelius püs­pöksége alatt támadt nehézsé­geket, hiszen Dr. Scharf püs­pök sem látogathatja a Német Demokratikus Köztársaság te­rületén és Kelet-Berlinben levő evangélikus gyülekezete­ket. Annak idején Dr. Jacob főszuperintendenst választotta meg a keleti részleg a püspöki hivatal vezetőjévé, ő azonban most lemondott erről a tiszt­ségéről. i \ *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom