Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-11 / 37. szám

Szabad jót tenni] Jn 8, 34.36. Drága kincsünk a szabadság. Sok könnyet hullattak, sok vért áldoztak már érte, meg kell becsülnünk. Földi szabadsá­gunkra, amelybe beletartozik a lelkiismeret szabadsága, nem lehet azt mondani, hogy csupán látszat szabadság, mivel az ember valósággal csak akkor lesz szabad, ha a Fiú megszaba­dítja. A lutheri reformáció élesen kihangsúlyozza, hogy nem szabad összekeverni egymással, és nem szabad egymás ellen kijátszani a testi értelemben vett szabadságunkat a Krisztus­tól kapott, bűntől való szabadságunkkal. Luther a keresztyéú ember szabadságáról és a szabad akaratról szóló irataiból megérthetjük, hogy ha a reformáció világosságában akarjuk szemlélni életünket, nem szabad lebecsülni azt, amit a mi tár­sadalmunk elért az emberi szabadság, az igazságosabb társa­dalmi rend megvalósítása terén. Isten igéjével és a reformáció örökségével egyértelműen valljuk, hogy az ember önmagában nem képes Isten előtt semmi jóra, de ez nem jelenti azt, hogy az emberi mértékkel mért jóra is képtelenek vagyunk. Az, hogy a Fiú szabadítása nélkül a bűn szolgái vagyunk, nem azt jelenti, hogy az ember képtelen a világ javára, előmenetelére, szabadságára töre­kedni, és ennek ügyét előbbre vinni, hanem azt jelenti, hogy nem képes az üdvössége ügyét Isten színe előtt munkálni. Hittétel az, hogy a Fiú szabadítása nélkül a bűn szolgái vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ezt csak hinni lehet. Oly sok nemes cselekedetre, nagylelkű áldozatra képes az ember, amellyel az emberiség javát szolgálja, hogy gyakran értetlenül állunk meg mellettük, miért nem lehetnek ezek a cselekedetek az Isten előtti igazság munkálói is? A Szentlélek hitet teremtő erejére van szükségünk ahhoz, és a Szentlélek világosságára van szükségünk, hogy belássuk, a Fiú szabadítása nélkül kép­telenek vagyunk az Isten előtti jó cselekvésére. A reformáció nélkül maradt egyház azt tanítja, hogy az ember jó cselekedeteivel érdemeket szerezhet Isten előtt, kiér­demelheti velük Isten kegyelmét, és képes a kegyelemmel együtt munkálkodni. Ezért ez az ige, amely kihangsúlyozza, hogy csak akkor lehetünk valósággal szabadok, ha a Fiú tesz szabaddá bennünket, a mi evangélikus egyházunknak sokat hangoztatott igéje, mert a hit által való megigazulás alapvető igazságát klasszikusan fejezi ki. Hitünket, hogy nem érdem- szerző cselekedetek által, hanem hit által leszünk szabadokká és igazakká Isten előtt, kézenfekvőén igazolja. A kegyelemből fakadó igazság nem csorbítja meg a jó cselekedeteknek az értékét, hanem inkább helyes megvilágí­tásba helyezi ezeket. A hit által való megigazulás nem teszi feleslegessé a jó cselekedeteket, hanem inkább képessé tesz az Isten és emberek előtti jóra. Így hitünk hatalmas rugójává válik cselekedeteinknek. A Krisztus szabadítása által csodála­tos kapu nyílik a keresztyén ember előtt, mert hit által Krisz­tust fogadjuk be, ezért hit által Krisztus él bennünk az Ö csodálatos szeretetével, jóságával, irgalmával. Cselekedeteink bár nem érdemszerzőek, de nem értelmet­lenek. Ha nem is a hitért és a kegyelemért cselekesszük a jót, de cselekesszük hitből és kegyelemből. A hivő emberek nem állnak félre, ahol jót lehet cselekedni, hanem ott akarnak lenni mindenhol, ahol segítségre, támogatásra van szükség. Erre sza­badít fel és ösztönöz bennünket hitünk. A keresztyén ember szabadsága azt jelenti, hogy hit által képes vagyok az Isten és az emberek előtti jó cselekvésére, képes vagyok a szeretetre. Az a szabadságunk, hogy szerethe­tünk, cselekedhetjük a jót. A lutheri reformáció rámutatott a maga idejében arra is, hogy azok az érdemszerző cselekedetek, amelyeket a közép­kori egyház ajánlott sokszor önzőek, és az ember saját ten­gelye körül forgók voltak. Ezért a reformáció a böjtölésekről, a sokbeszédű imádságokról, önsanyargató fogadalmakról, a szer­zetesi életeszményről az egyház népének a figyelmét azokra a jócselekedetekre irányította, amelyek embertársaink javát szolgálják, az irgalmasság cselekedeteire. Ebben is hűek kívá­nunk lenni Isten igéjéhez. Szabadságunkat, Istentől kapott erőnket és szeretetünket arra kívánjuk felhasználni, ami em­bertársaink javára szolgál. Szemünk előtt kívánjuk tartani azokat a kiáltó szükségeket, melyeket a ma irgalmas samari- tánusa útjába helyez Isten, segíteni akarunk a szebb, igazsá­gosabb és boldogabb, békés emberi élet felépítésében. Hálát adunk Istennek, hogy ingyen kegyelme által felsza­badít bennünket annak a kényszerűsége alól, hogy jócseleke­deteinkkel a saját üdvösségünket kelljen munkálnunk, és kö­szönjük, hogy szabaddá tett bennünket arra, hogy teljesen em­bertársaik üdvére és javára élhessünk. Benkő Béla Újzélandi egyházi küldöttség a vietnami háború ellen Az újzélandi egyházak ta­nácsának egy küldöttsége ke­reste föl az ország miniszter- elnökét a vietnami háború ügyében. A küldöttség kifej­tette a megbeszélésen, hogy Űjzéland részvétele a vietna­mi háborúban megrontja az ország kapcsolatait az ázsiai országokkal és hogy a viet­nami háború „mélységes gyű­löletet” támaszt Ázsiában az Egyesült Államokkal szem­ben. A miniszterelnök azt igye­kezett bizonygatni, hogy az ázsiai országok nagyon hálá­sak az amerikaiaknak, hogy Vietnamban harcol a kommu­nizmus ellen. A küldöttség vezetője viszont kijelentette, hogy a keresztyén körökből kapott értesülései alapvetően eltérnek a kormány informá­cióitól. Arra is figyelmeztette a kormány elnökét, hogy az Egyházak Világtanácsának a Központi Bizottsága februári határozatában szintén arra szólította föl az Egyesült Álla­mok kormányát, hogy vizsgál­ja felül vietnami magatartá­sát. Át is nyújtotta neki a genfi határozatokat, és vele együtt az amerikai egyházta­nács, az angliai metodista konferencia, a canterbury-i érsek és a Brit Egyháztanács határozatait a vietnami hábo­rúval kapcsolatban. RUSSELNAK NEM KELL JOHNSON-ÉREM Bertrand Russel angol filo­zófus elutasította a „Standard Oil Comp.” meghívását, hogy vegyen részt azon az ebéden, amelyen kitüntették volna azzal az emlékéremmel, amelyet Johnson amerikai el­nök az emberiességért harco­lók kitüntetésére alapított. Russel ezzel az elutasítással is tiltakozik az amerikaiak vietnami eljárásai ellen. DR. VISSER’T HOOFT AZ EGYHAZAK VILÄGTANÄ- CSÄNAK „TANÄCSADÖJA” LESZ Mint ismeretes, dr. Visser’t Hooft, az Egyházak Világta­nácsának a jelenlegi főtitká­ra, ennek az esztendőnek a végén nyugalomba vonul. Utódjának, dr. Blake-nek a javaslatára a végrehajtó bi­zottság genfi ülésén úgy ha­tározott, hogy Visser’t Hooft a főtitkárság tanácsadója lesz. így akarják hasznosítani a Világtanács munkájában nagy tapasztalatát. Zsinat elé EGYHÁZUNK BÍRÓSÁGAI A régi törvénynek az egyhá­zi bíróságokról szóló szaka­szát érte a legtöbb bírálat. Na­gyon terjedelmes és bonyolult volt a szövegezés, ami lehető­vé tette egyes ügyek elhúzását, több évre terjedő tárgyalását. A törvényjavaslat feladata, hogy világossá, áttekirithetővé, egyszerűvé tegye egyházunk bíráskodását. Egyházunk bíróságai a lel­készek, tisztségviselők fegyel­mi vétségei esetében, egyházi választással kapcsolatos pana­szok alkalmával, valamint egyházi vagyonjogi és az al­kalmaztatás viszonyából szár­mazó ügyekben működnek. Az egyszerűsítés érdekében tör­tént az a lépés, hogy az egyhá­zi bíróság két fokon foglalko­zik az ügyekkel: vagyis alap­fokon és fellebbezési fokon. A lelkészek fegyelmi vétségei például az egyházkerületi bí­róság elé kerülnek első fokon. Az esetleges fellebbezés az or­szágos egyházi bíróság elé ke­rül. A gyülekezetek presbiterei ellen indítható fegyelmi vét­ségek esetében, valamint a gyülekezetek között felmerült perek, a gyülekezetek és alkal­mazottaik között indítható pe­rek esetében az egyházmegyei bíróság az illetékes. Az országos egyházi bíróság hatáskörébe tartoznak azok a perek, amelyek az országos és a kerületi elnökségek tagjai­nak, országos egyházi alkalma­zottaknak ügyére vonatkoz­nak. Az országos és kerületi elnökségek tagjainak fegyelmi ügyében az országos egyházi bíróság teljes ülése illetékes. Egyébként az országos egyházi bíróság ötös tanácsban hatá­roz. Az országos egyházi bíró­ság teljes ülése jogegységi ha­tározatokat hozhat, azaz az egyházi bíróságokra kötelező elvi döntéseket rendelhet el. Az elnökség előterjesztésére az országos egyházi' bíróság a tör­vényesség biztosítása érdeké­ben bármely ügyet felülvizs­gálhat, bármely egyházi bíró­ság határozata elleni fellebbe­zés elintézését hatáskörébe vonhatja. Egyházunk bíróságai a fe­gyelmi hatósága alá tartozó személyek egyházi fegyelmi vétségeit tárgyalják. Ezek a fe­gyelmi vétségek a következők. Egyházi fegyelmi vétséget követ el, aki „1) az egyház hit­vallásával meg nem egyező tant hirdet; 2) vétkezik az em­beriség békéje ellen vagy a Magyar Népköztársaság ellen, vagy az Ünnepélyes Nyilatko­zatban foglaltakkal ellentétes magatartást tanúsít, büntető törvénybe ütköző cselekményt követ el; 3) az egyházi felsőbb- ség és az egyházi hatóságok törvényes rendelkezéseinek el­lenszegül, illetve rendelkezé­seit nem hajtja végre; az egy­házi felsőbbséggeí szemben engedetlenséget vagy tiszte­letlenséget tanúsít;- vagy egyébként 4) hivatásával, hi­vatalával össze nem egyeztet­hető magatartást tanúsít, illet­ve ebből eredő kötelezettségét megszegi”. Egyházi fegyelmi vétségekre súlyukhoz képest kiszabható fegyelmi büntetések: megintés, pénzbüntetés, áthelyezés, el­mozdítás a viselt hivatalból, hivatalvesztés. A törvényjavaslat kiemeli, hogy egyházunk vezetői a fe­gyelmi eljárást enyhébb ese­tekben mellőzhetik és pásztori síkon részesíthetik figyelmez­tetésben a panaszlottat. Fe- gvelmi eljárás tehát a súlyo­sabb esetekben indul meg. A legsúlyosabb ítélet a hivatal- vesztés, ami nemcsak állás- vesztést, hanem a lelkészi jel­leg elvesztését is tartalmazza. Üj a törvényjavaslatban az, hogy a bíróság elnöke nem szükségképpen az illetékes egyházi testület elnökségének tagja, hanem a megválasztott bírák sorából az illetékes el­nökség esetenként kijelölheti az ítélő tanács elnökét, aki a tárgyalást vezeti. A tárgyalás során a panaszlott és védője képezik a felek egyik részét, a fegyelmi indítvány képvise­lője pedig a másik részét. Eb­ben a törvényjavaslat a bírósá­gok klasszikus eljárási módját követi. A fellebbezési tárgyalás a múlthoz képest számos egysze­rűsítést tartalmaz. Hasonlóan lett egyszerűbb a választás el­leni panaszok és az anyagi kérdések tekintetében beadott keresetek tárgyalásának mód­ja. Az egyházi bíróságokról szó­ló törvényünk szelleméből ki­fejezésre jut az, hogy egyhá­zunk csak végső esetben kíván bíróságai útján rendelkezni, amikor már a testvéri intés, pásztori tanácsolás sem segít. Dr. Ottlyk Ernő HELYÜNK A VILÁGBAN Egyetlen ember sem élhet teljes magányosságban, min­dentől és mindenkitől elzár­kózva. A Robinson sorsot ön­ként senki se vállalja szívesen és csak a nehezen elviselhető kényszerűség vagy a szükség- szerűség erőszakolhatja rá bárkire. Igen: csak a kénysze­rűség, mert az embert, ember­ségének kezdetétől fogva, ezernyi szál, kötelék fűzi a másik emberhez — amiket se nem tud, de nem is akar elsza­kítani —, a családhoz, a ki- sebb-nagyobb közösségekhez, összefűzi úgy, hogy maga sem nélkülözheti az ilyen, minden­napi és természetes kapcsola- ' tokát, de úgy is, hogy rá is szükség van a családban, a tár­sadalom egészében. Pe az egymásrautaltság nemcsak ilyen, egyéni vonat­kozásokban nyilvánvaló, ha­nem a nagyobb egységnyi kö­zösségek viszonylatában is. Így nemcsak a családok tag­jai vannak kölcsönösen és ma­gától értetődően egymásra utalva, hanem az egész társa­dalmat alkotó, különböző fog­lalkozású, hivatású emberek csoportjai is. Olyanok kerül­nek így egymás mellé, akik nem is ismerik egymást, de akiknek munkája együtt szol­gálja a nagy egész javát, egy- egy nemzet, nép szellemi, anyagi előrehaladását, jólétét. S ez a közös erőfeszítés ma már elengedhetetley előfelté­tele a társadalmi, gazdasági fejlődésnek, abban a folya­matban, ahol — mégegyszer leszögezve — minden ember­nek, minden közösségnek meg van a maga helye, a maga fel­adata. Persze, ez nem mindig volt így és a helyzet nem mindig volt ilyen egyértelmű, mint ahogyan a világon ma sem mindenütt az. Nem, mert volt idő és van még ma is olyan társadalmi berendezettség, amikor és ahol egyesek, egész rétegek számára csak a fel­adatok jutottak s jutnak a köl­csönösségből, de az elvégzett munka, a fáradozás gyümöl­cseiből, eredményeiből vajmi kevés. A „milliók egy miatt” hosszú évszázadokon át volt keserű valóság — s helyenként ma is az — anyagi és szellemi vonatkozásban egyaránt. Ebben a folyamatban érde­kesen különös fejlődésen ment át az a sokszínű közösség, amit mi keresztyének egyháznak mondunk és hiszünk. Érdeke­sen különös fejlődésen, mert az „alacsonyrendűség”, a nehe­zen vagy egyáltalán nem „megtűrtség”, az „idegenség” életformájából indult el — az apostolok idején. Innen jutlot el — a középkorban — a min­deneken: az égieken és földie­ken való uralkodás megkívá- násáig, kísértéséig, hogy ko­runkban egy legyen a sok ha­sonló tényező — nem is min­dig a legfontosabb —, a töb­bi emberi közösségi forma kö­zül. Nem lehet és nem is kell le­tagadni az egyház sok és jó szolgálatát az emberi nem elő­rehaladásában, a tudomány­ban, a művészetben. Nem, mert kezdettől fogva erjesztő, alakító erővé lett az élet na­gyon sok területén, s azt is el lehet mondani, hogy sokszor — jól tette-e vagy sem: az más kérdés — egymaga próbált megoldani minden problémát. Mindezek ellenére: be kell látnunk, hogy ma már nem játszik és nem is játszhat ilyen szerepet. Nem, és nem­csak azért, mert kicsi a „lélek­számú” az emberiség egészé­hez képest, hanem azért is, mer/t nincsen birtokában azok­nak a szellemi és anyagi elő­feltételeknek, eszközöknek, amelyekre az ilyen feladatok teljesítésében szüksége volna. A csobán (Az erdélyi Gyilkos-tó le~ gendája: egy csobún, hegyi pásztor, legeltette bárá­nyait, amikor megnyílt a föld s elnyelte nyájastúl.) Szépségre tárult szemed. Nyájad itt ballagott. Messze a Cohárd felett sas szállott: barna folt. Legendás hőse lettél e tájnak, névtelen. Tompán mordult a földmély s megcsúszott hirtelen. Elnyelt a völgy mély torka — tó tükrén vibrál a múlt — tilinkó, nyáj és condra gigászi sírba hullt. Sok tucat fejfa titkos emléked rejti el. Névadó lett a gyilkos, — maradtál névtelen. Itt minden szépség, fenség! Szavak esetlenek... Gyilkosod partján állva csobán — kerestelek. Koren Emil Nem, mert — egészen egysze­rűen -t— nem is ez a feladata, szolgálata; nem erre rendelte Megváltó Ura. Nem erre ren­delte, de ugyanakkor megfel­lebbezhetetlenül azzal bízta meg, hogy mindent megtegyen — ami tőle telik — az em­berért, a világért. Ezért kell az egyháznak meg­keresni azokat a lehetősége­ket, ahol az emberért, az egész emberiségért érzett felelőssé­gét másokkal, nem az ő közös­ségéből valókkal együtt gyako­rolhatja. Hitbeli, teológiai meggyőződését nem kell és nem is szabad feladnia — ha­nem ezekben egyre erősödnie —, de ugyanakkor szabadsága van arra, hogy együttműköd­jék mindazokkal, akik a jót, a. világ javát szolgálják — le­gyenek bár más hiten vagy vi­lágnézeten. S erre az összefo­gásra saját magának is szük­sége van. Szüksége van, mert az egyház — mint egyetlen ember sem — nem élhet min­dentől és mindenkitől elzár­kózva. Szüksége van, hogy meg legyen a helye nemcsak a Nap alatt, hanem a világban, az emberek között is. Dr. Vámos József JOHNSON AZ INDOKÍNAI HÄBORÜRÖL 1954-BEN „Az amerikaiakat 1950 óta „tanácsadó”-csapatok képvi­selték Vietnamban a franciák oldalán. Amikor már látszott, hogy bekövetkezik a katasz­trófa Dien Bien Phu-nál, a francia kormány arra kérte Washingtont, hogy azonnal vesse be ejtőernyős csapatait és repülőgép-anyahajóit. Washington, akinek a politi­kája azokban a napokban rendkívül áttekinthetetlen volt, végül is azzal indokolta meg negatív válaszát, amelyet a franciáknak adott, hogy Anglia vonakodik segíteni. Azokban a napokban egy demokrata párti szenátor, névszerint Lyndon B. John­son kért szót a szenátusban és kijelentette, hogy ellenzi, hogy amerikaiakat küldjenek „az indokínai szennybe és mocsárba és vérüket ontsák azért, hogy a feh'ér ember örökké gyarmati uralom alatt tartsa és kizsákmányolja Ázsiát.” Ugyanez az ember, aki 1954-ben így nyilatkozott, mint elnök több mint 209 000 embert küldött 1965 decem­beréig Vietnamba és 1200 amerikainak a halálát köny­velhette el...” (A „Deutsches Panorama” 1966. januári számából) Küzdelem az alkoholizmus ellen Evangélikus egyházunk heti lapja, az Evangélikus Élet az elmúlt hetekben Többször fog­lalkozott cikkeiben a mérték­telen alkoholfogyasztás káros hatásaival és az alkoholizmus elleni küzdelemmel. Az alko­holizmusnak pusztító egészsé­gi, emberi, családvédelmi, tár­sadalmi, munkaveszteségi, bű­nözési, anyagi romlást és er­kölcsi lezüllést okozó káros hatásait ismertették a megje­lent cikkek. S bizonyára, az olvasók táborának teljes egyet­értésével. Legutóbb dr. Szalay Károly ideggyógyász, a budapesti mű­egyetemi idegorvosi rendelő- intézet vezető főorvosa, evan­gélikus egyházunk presbitere és a rákoskeresztúri evangéli­kus egyház gyülekeztének fel­ügyelője foglalkozott tudomá­nyos idegorvosi szakszempont­ból a nagyfontosságú kérdés­sel. Dr. Szalay Károly főorvos­nak, evangélikus egyházi fel­ügyelőnknek az alkoholizmus elleni küzdelemben elévülhe­tetlen érdemei vannak. Az Egészségügyi Miniszté­rium és a Művelődésügyi Mi­nisztérium, valamint az „Al­koholizmus Elleni Országos Bizottság” által júliusban kö­zösen összehívott négy napos budapesti országos nagygyű­lésen dr. Szalay Károly főor­vos hosszabb szakelőadást tar­tott és többször fölszólalt az alkohol mértéktelen fogyasz­tásának az egészségre és az er­kölcsökre kiható káros és rom­boló hatásáról, s gyógykezelé­séről. Megdöbbentő és elszo­morító tényekkel s adatokkal számolt be a nagygyűlésen Szalay főorvos a szomorú és szégyenteljes jelenségről. Nemcsak idehaza létezik ez, hanem külföldi útjainak tapasz talatai alapján is állíthatja, úgyszintén a külföldi szakiro­dalmakból és a napisajtóból is megállapítható, hogy nap­jainkban: általános világje­lenség ... ! Sajnos, nemcsak a férfiak között, hanem a nők között is óriási mértékben ter­jedt el az alkoholizmus és egy­re több áldozatát szedi az el­lenállni nem tudó, gyenge akartú emberek közül. Való­sággal romboló, undort keltő, szégyenteljes és veszélyes, er­kölcsi járvánnyá vált világ­szerte ez a kérdés, amely el­len a legkomolyabb állami, társadalmi, egyházi, családi és egyéni föllépést és küzdelmet kell folytatnunk, hogy iszonyú veszélyt és rombolást okozó kártételétől meg tudjuk sza­badítani az emberiséget! Orvosi és emberi szempont­ból vizsgálta Szalay főorvos az idehaza és a világszerte is rendkívüli, fontosságúvá és nagy méretűvé vált kérdést, amely újabban főként az ifjú­ság és a mindkét nembeli fia­talabb korosztályok veszélyes ügye lett. Dr. Szalay Károly főorvos­nak időszerű és a kérdéssel régóta foglalkozó, hozzáértő, alapos szakorvosi közlései, va­lamint a mélyen járó gondo­latokban gazdag, evangéliumi lélekből fakadt megállapításai általános figyelemre tartanak igényt. t Előadása és fölszólalásai a nagygyűlés előadásairól be­számoló évkönyvben fognak megjelenni. Örömünkre van, hogy evan­gélikus egyházunk, szeretet­szolgálata és hűséges tagjaink szaktudása s erkölcsi felelős­ségérzése által ennek a vesze­delmes és romboló jelenség­nek a leküzdésében is dicsére­tesen az élen jár, emberi tár­sadalmunk káros tulajdonsá­gainak megjavításában! Dr. Kubacskhay Béla WILM PÜSPÖK 65 ÉVES A nyugat-németországi west- fáliai evangélikus egyház püs­pöke, D. E. Wilm augusztus 27-én töltötte be 65. életévét. Wilm püspök lelkészcsaládból származik és már fiatal lel­kész korában csatlakozott a Hitvalló Egyházhoz. A fasisz­ták 1942-ben letartóztatták, mert tiltakozott az un. gyó­gyíthatatlan betegek meggyil­kolása ellen. 1945-ig a dachaui gyű j tótáborSan tartották és 1948-ban lett a westfáliai tar­tományi egyház egyházi el­nöke.

Next

/
Oldalképek
Tartalom