Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-04 / 36. szám

Zsinat elé Nyár végi tervezgetés 2. Kor. 3,4—9. Lassanként a nyár vége közeledik. Ezt vehetjük észre akkor, ha végigutazunk a Balaton mellett. A nyáron oly népes partok kezdenek elnéptelenedni. De a nyár végének közeledtét nem­csak a Balaton mellett vehetjük észre, hanem a hegyek között is. A Mátra és Bükk magasba nyúló csúcsai egyre inkább kez­dik színűket veszteni. De a nyár végének közeledtét vehetjük/ észre akkor is, ha iskolás gyermekeinkre gondolunk. Még néhány nap, s megszó­lal ismét az iskolacsengő. A nyár vége, az új munkaév kezdete új jeladatok elé állítja a gyermekeket és a felnőtteket egyaránt. Ilyenkor születnek meg a munkatervek kicsik és nagyok számá­ra. A nyár vége, az ősz beköszöntése munkaterv készítésére ösz­tönzi a keresztyén embert is. És a munkaterv készítésének ide­jén szólal meg Isten igéje is, amely nagyon alkalmas arra, hogy segítse a keresztyén embert munkatervének elkészítésében, mert a felolvasott ige új szövetségről, új szolgálatról szól, ame­lyet el kell végeznünk. Milyen legyen az a szolgálat, amelynek elvégzését Isten el­várja tőlünk? — tehetjük fel a kérdést ezen a vasárnapon. A felolvasott ige erre a kérdésre hármas választ ad. — Az első vá­lasz így hangzik: 1. Szolgálatunk hitben való szolgálat legyen. Nem más ez a hitben való szolgálat, mint Isten és ember, Teremtő és teremt­mény, Atya és gyermek kapcsolata. Isten azt várja tőlünk, hogy higgyünk Benne, hogy a biza­lom, a ráhagyatkozás kössön össze minket Vele. De ez egyálta­lán nem új dolog. Isten mindig hitet várt és hitet vár övéitől. Hitet várt Isten az első emberpártól, Ádámtól és Évától. Hi­tet várt Isten Noétól is, amikor bárkaépítésre szólította fel. A hit kapcsolta össze Ábrahámot is Istennel, amikor engedelmes­kedett szavának, s a hit útját járta Mózes, akinek nevét igénk is említi. Emberek voltak ők is, mint mi, s valami láthatatlan szál kö­tötte őket Istenhez, — a hit — amely nemcsak tartotta, hanem meg is tartotta őket. A hit szolgálatát végezte Ézsaiás próféta is, amikor Isten küldetéssel bízta meg. Bár magáról azt vallotta, hogy tisztáta­lan, de Isten megtisztító munkája után engedelmesen indult a hitben való szolgálat útjára. Vagy gondoljunk csak Jézus Krisztus tanítványaira. Meny­nyire gyarló, esendő emberek! Isten mégis egyszülött Fia mellé vezeti őket, s újjáteremtő akarata nyomán hűségesen végzik szolgálatukat. Vagy mennyire alkalmatlan maga Saul is mind­addig, amíg Isten újjá nem szüli Pállá, s alkalmassá nem teszi a szolgálatra. Az ember magában mindig alkalmatlan a hitben való szol­gálatra. Éppen ezért mondja az ige: .. Nem mintha magunk­tól volnánk alkalmatosak... ellenkezőleg, a mi alkalmatos vol­tunk az Istentől van." Minket is Isten tesz alkalmassá a hit szolgálatára. Isten volt az, Aki elültette szívünkbe a hitet. De nemcsak el­ültette, hanem naponként erősíti is igéje által. Megszólít, vezet és pásztorai. Szolgálatunkkal kapcsolatban az ige másodszorra ezt a vá­laszt adja: 2. Szolgálatunk szeretetben való szolgálat legyen. Isten a Vele való kapcsolat után mindjárt a másik emberrel való kap­csolatunkra tereli a szót. A szeretetben való szolgálat a hitben való szolgálatból következik, s a hitben való szolgálat a szere­tetben való szolgálatban teljesedik ki. A hitben való szolgálat pedig hitelét vesztetté válik a szeretetben való szolgálat nélkül. Gondoljunk csak Jézus Krisztus Urunk példájára! Ö úgy szerette a világot, úgy szerette az embert, hogy mindent meg­tett érte, hogy szüntelenül cselekedett. Cselekedett akkor, ami­kor éhezőket ajándékozott meg eledellel, szomjazókat itallal. Cselekedett akkor, amikor embereket gyógyított meg szörnyű betegségekből, amikor gyászolókat vigasztalt meg, amikor bű­nösök bűnét bocsátotta meg és bűneik büntetésétől szabadította meg őket. Ezt az emberért való örök szeretetszolgálatot kell vé­geznünk nekünk is. Ahhoz azonban, hogy a szeretetben való szolgálatot el tud­juk végezni, először is átforrósodott szívre van szükségünk. Olyan szívre, amely mindig nyitva áll a másik ember előtt. Ész­re kell vennünk a másik embert, s észre kell vennünk azt is, hogy a másik ember a mi szeretetünket, a mi segítségünket és a mi szolgálatunkat várja. A szeretet szolgálata sok időt, türelmet és segítőkészséget kíván tőlünk. De ezt a szolgálatot mindenképpen el kell vé­geznünk. És ebben a szolgálatban soha nem szabad megfárad­nunk. Észre kell vennünk, hogy a másik ember szíve nyitott kérdésekkel van tele, hogy nem pillanatnyi mosolyt vár tő­lünk, hanem azt, hogy teljes erővel és minden igyekezetünkkel melléje álljunk. És hangzik az ige harmadik válasza is, amikor azt mondja: 3. Szolgálatunk felelősségben való szolgálat legyen. Ezt is fel kell vennünk terveink közé, mert az ember nem élhet felelőt­lenül a világban. Felelősek vagyunk elsősorban önmagunkért, munkánkért, szeretteinkért. De felelősek vagyunk hazánkért és dolgozó magyar népünkért, akikkel egyek vagyunk. Egyek vagyunk azokkal a parasztemberekkel, akik a holnap kenye­réért fáradoznak a földeken, de egyek vagyunk azokkal a mun­kásemberekkel is, akik hatalmas erőműveket, gyárakat, kór­házakat és iskolákat építenek. Felelősséget érzünk a világért és minden emberért. Nekünk nem mindegy az, hogy hány ember hal éhen a világon, vagy hogy hány gyermek kacagását változtatja halálsikollyá a bom­bák robbanása Vietnamban. Nem mindegy az, hogy béke van-e, vagy háború, s nem közömbös számunkra az sem, hogy mi van Ázsiában, Afrikában és Amerikában a békét, a boldogulást ke­reső népekkel. Minden erőnkkel tiltakozunk a barbár ember­telenség ellen, s őszinte szívvel és teljes igyekezetünkkel tá­mogatunk minden olyan békés törekvést, amely a boldog hol­napra, a nagyobb kenyérre, a népek megbékélésére irányul. Mert összeszorul a szívünk, ha a Hirosimában ledobott atom­bomba áldozataira gondolunk, de összeszórul szívünk akkor is, amikor a Vietnamban éhező gyermekek és asszonyok jutnak az eszünkbe, vagy azok az árvák, akiknek szülei gyilkos háború áldozataivá lettek. De nemcsak felelősséget érzünk, hanem vé­gezni is akarjuk azt a szolgálatot, amelyet Isten szerint is el kell végeznünk felelősséggel. Lassanként a nyár vége közeledik, s új munkatervet készí­tünk. Állítsuk be tervünkbe a hitben, szeretetben és felelős­ségben való szolgálatot. Vegyük komolyan a mai ige szavát: „a mi alkalmatos voltunk az Istentől van, aki alkalmatosakká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk.. (Részletek Harkányi László egyetemes főtitkár 1966. augusz­tus 28-án elhangzott rádiós igehirdetéséből.) Segítsük egymást! Ha valaki rátekint arra a térképre, amely a magyaror­szági evangélikus egyház gyü­lekezeteinek földrajzi eloszlá­sát tünteti fel, átérzi azt a sok­szor hangoztatott tételt, hogy szórvány egyházban élünk. Es ha ezeken a térképeken még az is fel van tüntetve, hogy egy-egy gyülekezet mekkora lélekszámút tekintve, akkor még jobban valóság lesz szá­munkra ez. Hiszen a fővárost kivéve mindössze öt gyülekeze­tét találunk, amely tízezer lé­leknél nagyobb létszámú. Hogy mennyi azoknak a gyülekeze­teknek a száma, melyeknek lét­száma ötszáz körül van, nehéz lenne erről a térképről hamar­jában leolvasni. Ehhez talán csak egy példát. Van olyan közigazgatási megyénk, amely­nek a területén mindössze két (!) evangélikus gyülekezet van. Ez természetesen azt jelenti, hogy ennek a két gyülekezet­nek a területe egyenlő egy köz- igazgatási megye területével. Az elmúlt esztendőkben na­gyon sok olyan intézkedés lá­tott napvilágot, amelyek ezeket a szórványgyülekezeteket vol­tak hivatva segíteni. Megmu­tatkozott ez részben anyagi vo­natkozásban, de egyéb tekin­tetben is. Ezek a szórványgyülekezetek sokszor erejükön felül vállal­nak áldozatot csak azért, hogy állandó lelkipásztori gondozás­ban részesüljenek. Anyagi te- herhordozáson túl ezekben a szórványokban sokszor öt-tiz kilométerre templomtól, isten- tiszteleti helytől, élő evangéli­kusok, bebizonyították hűségü­ket egyházunkhoz. Nagy gond ezeknek a gyüle­kezeteknek a lelkipásztori ellá­tása is. Nem egy lelkészünk van, aki ebben a sokszor em­berfeletti munkában rokkant meg, és vált egész életére be­teggé. Kerékpáron, motorke­rékpáron télen-nyáron esőben és hóban járják a tanyákat és falvakat ezek a lelkészek, akik számára a testi fáradságban egyedül az ad felüdülést, ami­kor a szétszóródott nyáj Isten igéje utáni éhségét látják. A mai vasárnapon különös­képpen is imádságos szívvel gondoljunk a szórványgyüle­kezetekre. Kérjük Isten kegyel­mét és erejét azokra a pászto­rokra, akik egészségük kockáz­tatásával végzik közöttük az igehirdetés szolgálatát. Könyö­rögjünk áldásért, hogy ezek a szétszórt gyülekezetek is be tudják tölteni azt, amire Isten I őket elhívta és rendelte. Imádságainkon túl legyen valósággá minden gyülekezet­ben az apostol kérése: Egymás terhét hordozzátok! A mai va­sárnap perselypénze az egy­házvezetőség határozata értel­mében a szórványgyülekezetek között kerül kiosztásra. Segít­sük szórvány gyülekezeteinket adományainkkal is. Hiszen mi tudjuk, hogy a jókedvű adako­zót szereti az Ür! Akiket mindig szívesen látunk Sok útja, módja van annak, hogy emberek megismerjék egymást, s hogy a megisme­réstől eljussanak az egymás becsüléséig, az igazi barátsá­gig. A barátságig, amelyre mindnyájunknak szükségünk van, s amely nélkül nem lehe­tünk meg sem szőkébb kör­nyezetünkben, sem pedig a na­gyobb közösségben: a népek családjában. Balatonszárszói üdülőnk ilyen, az ismerkedéstől a ba­rátságig eljutó, apró esemé­nyek színhelye nyaranként. Színhelye úgy, hogy az üdülő évenként kétszer négy evan­gélikus lélkészházaspárt lát vendégül a Német Demokra­tikus Köztársaságból, a többi magyar vendég között. Igazán érdemes végigfigyelni mindazt, ami ezekben a gyor­san tovairamló napokban — nem éppen három hét alatt — történik. Vendégeink az első órákban valóban vendégek. Valahogy minden olyan szo­katlan a számukra. Szokatlan az első ebéd, furcsán cseng a fülükben a magyar szó és ide­genek vagyunk nekik mi ma­gunk, magyarok is. Aztán lassan megváltozik minden. A változást előbb ta­lán a táj szépsége, a Balaton varázslatos hatása hozza ma­gával, majd a hosszú séták és a séta közbeni, a csöndes esti beszélgetések teszik ugyanezt. Vagy még inkább: mindez együttvéve, a Balaton is, a hol komoly, hol meg vidám be­szélgetések alkalmai is. Az elmúl nyáron is érkezett hozzánk két csoport és igaz, hogy a második is elment tő­lünk majd’ két hónapja, de ők maguk egy kicsit itt ma­radtak közöttünk. Az ember ugyan nem láthat be a másik ember gondolataiba, érzéseibe, s így nem tudhatjuk, hogy ők mi mindent vittek magukkal, de azt tudjuk, hogy egy-egy arc ismerősként, egy-egy mon­dat tanulságként, egy-egy óra emléke kitörölhetetlenül meg­marad azok emlékezetében, akik velük együtt lehettünk ittlétük napjaiban. Mindez pe­dig azért történhetett meg, mert barátokra találtunk ben­nük. Barátokra úgy, hogy újó­lag felismertük: összeköt ben­nünket az egyugyanazon hit' és szolgálat, s ezen túl az a közös törekvésünk, hogy min­dent megtegyünk, ami tőlünk telik a saját népünkért, az egész világért, annak békéjé­ért. De összeköt bennünket az a tudat is, hogy közös szolgá­latunkban erre a barátságra mindnyájunknak szüksége van. Ez és ennyi történt a Szár­szón töltött napokban, a Bala­ton körüli kirándulások, az esti „népdal-versenyek”, a budapesti városnéző séták alkalmával. S hogy elmentek, csak azt tudom mondani: a viszontlátásra vagy itt nálunk, vagy az ő szép hazájukban, a testvéri Német Demokratikus Köztársaságban. A viszontlá­tásra, mert barátainkká lettek, akiket mindig szívesen látunk! —s. —f. KIS TÜKÖR Kis tükrünk fényében Felix procurátor arca látszik. Élete olyan kalandos volt, hogy abból szinte regényt lehetne írni. Felix latin szó, annyit jelent, mint boldog, szerencsés. Krisztus születése után kb. 50-ben lett helytartó, latin szóval így mond­juk: procurátor. Ebben a minőségben szolgált Júdeábán Pilá­tus is! Felix élete azért is érdekes, mert rabszolga sorsból küzdötte fel magát ilyen magas polcra. A rabszolgasors pedig nyomo­rúságos, síniődő életet jelentett. Felix, mint rabszolga valami­ben nagyon kitüntette magát és Klaudius császár felszabadította. Életéről a latin történetírók is megemlékeznek és azokból a jelzőkből, amit vele kapcsolatban használnak, kirajzolódik előt­tünk Felix különös élete. Az említett latin történetírók sok rosszat mondanak róla. Azt mondják, hogy testies, erőszakos ember volt. Három királynőt is elcsábított a férjétől. A harmadik felesége: Drusilla, aki szintén egy kisebb királyi jogkörben uralkodó ember felesége volt. Dru­silla egyébként a gyermekgyilkos Heródes unokája. Azt is mondják róla, hogy ráfi ja volt a pénznek. Ez egyébként Csel. 24-ből is kitűnik. Ebben a fejezetben van szó arról, hogy meghallgatja Pál apostolt, aki akkor rab volt. A szentíró, vagyis Lukács megjegyzi, hogy Felix gondolt arra, hogy Páltól majd pénzt kap. Valószínű, ha a pénzt megkapta volna Páltól, szaba­don engedi. Csakhogy Pál szentnek tartotta a nála levő pénzt, hiszen ez a pénz gyűjtésből eredt és a jeruzsálemi szegényeké volt. Feltehető, hogy Felix élete telve volt félelemmel. Félt attól, hogy valamit rosszul csinál és akkor a császár visszaküldi rab­szolgának. Az előbb említett bibliai fejezet még azt is elmondja, hogy amikor Felix és felesége hallgatták Pál prédikációját, Felix meg­rémült. Valószínű, hogy a prédikáció tükrében meglátta a maga embertelen, erőszaktól teljes és pénzimádó életét. Egy pilla­natra meglátta ezerféle bűntől megkötözött életét és látta azt is, hogy nincs kiút a számára F. D. Egyházunk pénzügyeiről Amint eddig is megfigyel­hettük, a zsinat elé kerülő törvényjavaslaton végigfut a helyi érdeknek és egyházunk egésze érdekének az össze­egyeztetése. Ugyanez tükröző­dik az V. törvényben is, amely egyházunk pénzügyeiről, vagy másképpen háztartásáról in­tézkedik. Egyházunk vala­mennyi önkormányzati testü­letének önálló háztartása van, tehát a maga terhét hordozza, de hordozza a többiek terhét is (Gál 6,2), s hozzájárul a kö­zös és közegyházi szükségle­tek fedezéséhez. A gyülekeze­tek azzal adják bizonyságát annak, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház testéhez tartoznak, hogy anyagi erejük­nek megfelelően vesznek részt a közegyház terhének viselésé­ben is. A törvényjavaslat ki­mondja: „Az országos egyház egészének a jótéteményeiben és támogatásában (lelkészután­pótlás, sajtó, segélyek, stb.) csak az a gyülekezet részesül­het, amely maga is kiveszi a részét a közterhek hordozásá­ból.” A gyülekezet tagjai önként vállalt egy házfenn tartói já­rulék fizetésével bizonyítják meg a gyülekezethez való tar­tozásukat. A járulék össze­génél tekintettel kell lenni a gyülekezet és a közegyház szükségleteire. Azok az egyháztagok, akik nem vesznek részt a gyüleke­zet anyagi terheinek rendsze­res hordozásában, de egyes esetekben kazuális szolgálato­kat kérnek (keresztelés, házas­ságkötés megáldása, temetés), az egyházkerületek püspökei által meghatározott összeget tartoznak a gyülekezetnek fi­zetni, hogy ezzel pótolják a hozzájárulásban való elmara­dásukat. Egyházunk nyilvános pénz­kezelést folytat, ami alatt azt kell érteni, hogy gondoskodik valamennyi testületé háztartá­sának ellenőrzéséről. Minden egyházi testület naptári éven­ként költségelőirányzatot, zár­számadást, az ingó és ingatlan vagyont feltüntető vagyonlel­tárt, mérleget készít. Vala­mennyi bevételről és kiadás­ról pénztári könyvet és szám­adási főkönyvet kell vezetni, ezeket a naptári év végén le kell zárni, s a számvevőszék útján megvizsgálás végett a presbitérium elé kell terjesz­tetni. A költségelőirányzatot min­den év november végéig kell a következő naptári évre elké­szíteni, hogy a felsőbb egyhá­zi testületek az év végéig jói váhagyhassák, s az új évben annak alapján indulhasson meg az egyházi testület anyagi élete. A gyülekezetek ingó és in­gatlan vagyonának eladásához vagy vételhez, templomok és paplakok lényeges átalakításá­hoz az egyházmegyei elnökség javaslatai alapján az egyház­kerületi presbitérium jóváha­gyása szükséges. A lelkészek javadalmának megállapításáról és díjlevelé­ről a II. törvény rendelke­zik, de az abban foglaltakat a háztartásról szóló V. törvény részletezi anyagi vonatkozás­ban. A pénz- és vagyonkezelés el­lenőrzését minden egyházkor­mányzati fokozaton a presbi­térium végzi a számvevőszék útján. A számvevőszék bármi­kor megvizsgálhatja, de leg­alább félévenként • köteles megvizsgálni a pénztárt, a könyvek vezetését és általá­ban az egyházi vagyonnal va­ló gazdálkodást. A számvevő- szék elnökét és tagjait a gyü­lekezetben a gyülekezeti köz­gyűlés a felsőbb testületeknél pedig az egyházmegyei, ill. egyházkerületi, ill. országos egyházi presbitérium választ­ja. A számvevőszék tagjainak számát az elnökkel együtt há­rom és hét között kell meg­állapítani. Egyházunk testületéi pénztá­ri kifizetéseket csak szabályos utalványozásra teljesíthetnek. Az utalványozásra jogosított és kötelezett személy a gyüle­kezetnél a lelkész és a felügye­lő együtt, az egyházmegyénél az esperes, az egyházkerület­nél a püspök, az országos egy­háznál az országos felügyelő. A gyülekezet pénztára a rend­szeresen ismétlődő és folyó kiadásokat a lelkész utalvá­nyozására is kifizetheti. Az előre nem látható rendes, va­lamint a rendkívüli szükség­letek esetében a kifizetésekhez az elnökség mindkét tagjának utalványozása szükséges. A költségelőirányzat egyes téte­leit csak az egész költségelő­irányzat keretén belül lehet túllépni. Minden egyéb túllé­péshez a közvetlen magasabb fokú közület elnökségének en­gedélye szükséges. Ezek a rendelkezések is sei gítenek abban, hogy egyhá­zunk pénzkezelése a jövőben is tiszta és világos lehessen, s abba a presbitériumok minden fokon betekintést nyerhesse­nek. Dr. Ottlyk Ernő Ösztöndfias voltam Hyisat-Berfobei Magyarországi Evangélikus Egyházunk az elmúlt év őszén engem tisztelt meg azzal, hogy az Egyházak Világtanácsa ösztöndíjával egy esztendőt Nyugat-Berlinben töltöttem. Életem semmiben sem kü­lönbözött egy nyugati teológus életétől. A nyugatberlini Ber- lin-Brandenburg-i tartomány­egyház teológiai főiskoláján, barátaim diákok voltak, s no­ha tudták, hogy lelkész va­gyok, ugyanolyan szeretettel és bizalommal vettek körül, mintha nem is választott vol­na el bennünket egymástól korban egy évtized. A teológus ifjúság, mellyel össze volt kötve az életem, na­gyon sokszínű. Teológiai fel­fogás tekintetében is, meg vi­lágnézeti gondolkodásban is. Adódtak kérdések, melyekben nem volt azonos a látásunk, mégis őszinte, baráti kapcso­lat alakult ki köztünk. Bevon­tak eszmecseréikbe, megosz­tották velem problémáikat. Diákotthonom Nyugat-Ber- lin egyik legszebb részén Zeh- lendorfban egy hatalmas park közepén állt, távol a város za­jától, lüktető életétől. Profesz- szoraim között ott találjuk a világhírű evangélikus teoló­gust H. Vogel professzort, H. Golwitzert, a gyakorlati teoló­giai tanszék vezetőjét, M. Fi- schert, a nagynevű egyháztör­ténész K. Kupischt s a vallás­szociológus Goldschmidt pro­fesszorokat, hogy csak a legis­mertebbeket említsem. Találkoztam avval a nagy veszéllyel is, mely nekünk teo­lógusoknak sírígtartó kísérté­sünk marad, az ti., hogy elsza­kadunk a valóságos élettől, a valóságos életkérdések között élő egyháztól. A teológia az egyházért van, az egyház pe­dig a világért. Nem úgy, hogy a teológia ad kérdéseket az egyháznak, hanem éppen for­dítva. A valóságos életben élő egyház kérdéseit állítja a teo­lógia Isten kinyilatkoztatásá­nak fényébe, ott vizsgálja és tisztázza, s adja meg ezután a világos és félreérthetetlen választ mindazokra a kérdé­sekre, melyekben az egyház él. Azon a főiskolán, melyen én tanultam, igen jelentős azok­nak a hallgatóknak a száma, akik egészen sajátos módon viszonyulnak a teológiához és az egyházhoz. Nem érzik, hogy egymásért van a kettő, hanem a teológia nem «más számukra, mint tudomány a többi tudo­mányok mellett, melyet füg­getlenül az egyháztól és való élettől, művelni lehet. Ez ter­mészetesen a teológia megsze- gényítéséhez vezet, mert a va­lóságos egyház nélkül a teoló­gia mégcsak nem is tudomány, hanem spekuláció. Nekem, mint magyar evan­gélikus lelkésznek különös örömöt és biztonságot jelen­tett azonban az a tény, hogy előadások során, eszmecserék következtében nem volt és nem került elő olyan teológiai kérdés vagy probléma, mely ismeretlen lett volna előttem, melyet itt Magyarországon ugyanilyen alapossággal és hozzáértéssel ne ismertünk volna. Külföldi tartózkodásom alatt alkalmam volt a Nyugatnémet Evangélikus Egyház vendége­ként és költségén egy hónapos tanulmányutat tenni a bajor tartományegyházban. Két he­tet Würzfiurg és környéki, két hetet pedig a Berchtesgaden és környéki gyülekezetekben töltöttem. Blázy Lajos * i

Next

/
Oldalképek
Tartalom