Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-21 / 34. szám

Prófétálás nt a

„Törekedjetek a szeretetve, és buzgón kívánjátok a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok” (I Kor 14,1)

1900 év távolából nehéz felidézni az első keresztyén gyülekezetek életét. Azok az adatok, amelyeket az újszövetségi iratokból kapunk, csak körvonalaiban sejtetik meg velünk istentiszteleti összejövetelük képét és lefolyását. Ez a hézagos történet tudásunk nem jelent komoly hiányt az egyház számára. Mi egészen más viszonyok között élünk, úgysem lehetne lemásolnunk az 1. század gyülekezeti életét. Különben is csak annak van igazi ereje és jelentősége, ami belülről fakad, magától terem. Az ős- keresztyénség életnyilvánulásainak ismételni-akarása erőltetett és formális dolog lenne.

Mégsem érdektelen belemélyednünk az apostolok gyülekezeti útmutatásaiba, mert a jelenségek mélyén olyan tényeket találunk, amelyek az egyház maradandó kincseihez tartoznak. S ha megkeressük mai megfelelőjüket, a gyülekezet életének örök forrásait tisztogatjuk, melyekből ma is változatlan erővel törhet fel Isten Lelkének áldása az egyház épülésére és az emberek javára.

A gyülekezeti feladatok és hozzá Istentől kapott képességek sorából Pál apostol meglepő módon hangsúlyozottan kiemeli a prófétálást. Más újszövetségi szerzőktől is tudjuk, hogy a prófé- taság, ez az ősi izraeli örökség, folytatódott a keresztyénségben, ha módosult formában és tartalommal is. A prófétálás a keresztyén egyház el nem múló életjelensége, s nekünk, mai hívő nemzedéknek, erre újból fel kell eszmélnünk. Annál is inkább, mert az apostol közvetlenül összekapcsolja a szeretettel. A szeretet, tehát az emberek érdeke, a hozzájuk való odafordulás, a nekik történő segítségnyújtás, az emberiség javáért fáradozás kívánja meg az egyház szolgálatában a prófétálást.

Ha az újszövetségi prófétálás értelmét, tartalmát keressük — ne zavarjon minket a jövendőmondással való összetévesztése, ezt egyelőre tegyük félre gondolatainkból —, így tudnám meghatározni: mélyre tekintés. Isten leikétől kapott az a képesség, amikor valaki mélyére tud tekinteni a dolgoknak, eseményeknek, embereknek, jelennek, sőt jövőnek.

Kezdem az emberekkel. Nem könnyű dolog az emberi szív mélyére látni. Sokan önmaguk sincsenek tisztában magukkal. Számtalan esetben pedig a külső, a látszat csal: mégpedig nemcsak úgy, hogy „jobbat mutat”, hanem ellenkezőleg, a másféle felszín eltakarja a lélek mélyén élő igazi, emberi érzéseket, szomorúságokat és vágyódásokat. Megtalálni valaki számára azt az isteni vigasztaló szót, ami az ő szívének titkaiban ad problémáira megoldást, nyújtja Isten megbocsátó, gondviselő és üdvözítő szeretetének gyógyírját, ez keresztyén prófétai feladat. „Aki prófétái, emberekhez szól azok építésére, intésére és vigasztalására ... Ha valamennyien prófétáinak és akkor bemegy egy be nem avatott, annak mindenki lelkére beszél, és így az ő szíve titkai nyilvánvalókká lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent” (1 Kor 14, 3. 24—25). Igehirdetésekben, lelkigondozó beszélgetésekben, de egyszerű keresztyének mással folytatott beszélgetéseiben is nagy pillanatok, amikor Isten Lelke ajándékából az emberi élet mélyére hatol a tekintet és csatlakozik hozzá a megfelelő szó a kegyelemről.

Folytatom a dolgokkal és eseményekkel. Az antiókiai gyülekezetben Krisztus után 48 körül elsősorban próféták látták meg, hogy a körükben időző Pált és Barnabást küldjék ki missziói szolgálatra (Csel 13, 1—3). Pál apostol később prófétai meglátásból ment Jeruzsálembe, hogy tisztázza a zsidó-keresztyén gyülekezetben a pogányoknak hirdetett evangélium dolgát (Gál 2, 2). Az egyház szolgálati helyzetének helyes megítélése, a gyülekezet lelki térképének felmérése, megfelelő személyek kiválasztása, megfelelő munkák elindítása és módszerek találása — ez minden időben prófétai cselekmény. Ilyen prófétai felismerése nem egy van a mai egyházunknak. Hogy például a gyülekezeti élet súlypontját ma a vasárnapi istentiszteletben látjuk,! vagy hogy az egyházi életet beleillesztettük államunk rendjébe ] a 18 éve megkötött egyezménnyel, ezek prófétai lépések. Az egyes gyülekezeteink körülményei, múltja és jelene szerint helyenként változóan számos olyan prófétai meglátásra van szűk-1 ség, amely az adottságok között találja meg a gyülekezet jó szol-! gálata kibontakozásának útját.

A helyzet mélyére látás — ez nyilvánul meg az Újszövetség i korában egyes prófétáknál jövendölés formájában. Amikor egy] Agabus nevezetű keresztyén próféta éhínséget mondott meg1 előre, vagy megjövendölte Pál elfogatását (Csel 11, 28; 21, 10), i van ezekben a próféciákban ésszel megmagyarázhatatlan elemj is, a Szentlélek titokzatos szerepe, de összefügg a dolgok és ese-; mények mélyére hatoló valóságismerettel, amely mai tényekből, megvonja a következtetést a holnap eseményei felé. Egyházunk] is úgy halad előre az időben a szocialista hazánkban, hogy nem-1 csak mai egyházi szolgálatát éli, hanem előre is tekint jövőjének j alakulására. Nem kevésbé szükséges ez a valóságok felmérésén j alapuló jövőbe tekintés az egyes gyülekezetek vezetésénél. Gyű-, lekezetünket és egyházunkat perspektívában nézni — lám, ez is] mai „prófétaság”. ]

A keresztyén prófétálást betetőzi a történelmi események mé-, lyére tekintés. Van ennek a feladatnak és képességnek olyan] része, amely nem keresztyén különlegesség, hanem osztozás a, helyesen látó emberekkel a világtörténelem folyamatának reális ] elemzésében. A keresztyén ember Istentől kapott éles valóság-] látásával nem térhet ki olyan felismerések elől, mint például az, észak-amerikai négerek jövendőjének alakulása. Nem kérdés,] hogy a történelem kereke a négerek helyzetének megjavulása,; gyökeres változás irányában halad. Hasonlóan osztozunk az em-, beriség jövőjének „világi prófétálásával” abban is, hogy tudjuk:] a színesbőrű népek teljes felemelkedése áll előttünk a régi ala-i csony és elnyomott sorsból. ,

A történelmi események mélyére néző keresztyén prófétaság- ] nak — az előzőn túlmenő — hívő sajátossága, hogy a történelem] dübörgő zakatolása közben hallja Isten lépteit. A Jelenések, Könyve írójának saját kora történelmi eseményei mintegy] transzparensül szolgáltak, melyekből feléje világított Isten eljö- ■ vendő országának közeledése. Ezt írja bevezetőjében: „Boldog,, aki olvassa és akik hallgatják a prófétálás beszédeit”, s befeje-] zésében újra így jelöli meg: „e prófétai könyv beszédei” (Jel 1,; 3; 22, 19). Mi keresztyének nem vagyunk Isten bizalmasai, nemi jelentgethetjük ki könnyedén Isten történelemformáló gondola-] tait. De éppen az a keresztyén prófétaság Szentlélektől kapott; adománya, hogy meg tudja ítélni a jelen történelmének esemé-, nyeit Istenre és tervére nézve, korunk roppant átalakulásában] megpillantja Isten szeretetének és hatalmának jeleit, a világ-; események közepette megerősödik az eljövendő üdvösségnek,. Jézus Krisztus jövetelének reménységében. [

„Törekedjetek a szeretetre és buzgón kívánjátok a lelki aján-i dékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok”. ,

Veöreös Imre i

A dialógusról

Ä n. Vatikáni Zsinat óta bizonyos egyházi körökben valóságosan mindennapivá lett a dialógus szó használata, így hallunk, olvasunk olyan eseményekről, amikoris a római katolikus egyház hivatalos vagy félhivatalos szervei, esetleg kiemelkedő személyiségei „dialógust folytattak” valamely kérdésről a nyugati protestáns egyházak hasonló testületéivel, képviselőivel. Mindezeken túl pedig maga a kifejezés szinte követelménnyé lett, olyanná amely elől kitérni, benne részt nem venni könnyen elmarasztaló kritikát kaphat. (Ilyen kritikai éllel szoktuk pl. nemegyszer olvasni ezt a mondatot: „a magyar protestáns egyházak elzárkóznak a katolicizmussal való dialógus folytatásától.”)

Mindezért, bárhogyan is ítéljük meg a kialakult helyzetet, azt kell mondanunk, hogy mindenképpen fel kell figyelnünk a kifejezés igazi jelentéstartalmára és arra amit — ma már nyugodtan mondhatjuk — ez a szó az említett egyházi körök használatában lényegileg takar. Fel kell figyelnünk, mert — mint minden esetben — a fogalom tisztázása, a helyzet rögzítése csak segítségünkre lehet.

A „dialógus” — ha ma nem is az eredeti görög, hanem a latinból átvett hangzásában — Platon óta a „párbeszéd”, az „eszmecsere” irodalmi formájának jelentését is hordozza —, sok egyéb mellett. Szentírási vonatkozásban: Jób könyvében a könyv főhőse dialógust folytat barátaival, Jézus pedig — hogy csak röviden szóljunk — a samáriad asszonnyal. S mindkét idézett esetben — mint sok más alkalommal — végeredményben az igazságról, a helyes felismerés közléséről van szó, amelyben mindkét partner kifejti a maga álláspontját, hogy még teljesebbé legyen a valóság,

reálisabbá legyenek a lehetőségek.

S ez a sokoldalú követelmény: az igazságra való őszinte törekvés, a helyzet reális felismerésének óhajtása ma sem hiányozhat semmiféle párbeszédből, lett légyen az színdarab vagy felismert hit és erkölcsi normák kölcsönös közlése. Nem hiányozhat,, mert akár az őszinteség hiánya, akár a helyzet hamis megítélése haszontalanná és feleslegessé teszi az eszmecserét, az akármilyen formájú beszélgetést. És tegyük rögtön hozzá, hogy éppen ilyen okok miatt figyeli óvatosan a hazai protestantizmus azt a nem egyszer megtapasztalt, túlontúl is gyors és többnyire alaptalan barátkozást, amit manapság az egyházak közötti dialógusnak mondanak.

Igen: óvatosan figyeli, mert hazai evangéliumi egyházaink bőven rendelkeznek olyan — úgy is mondhatjuk, hogy történelmi — tapasztalatokkal, amelyek arra intenek, indítanak, hogy ilyen magatartást tanúsítsunk. Azok a tapasztalatok intenek erre, amelyek világosan bizonyítják, hogy az ilyesfajta „párbeszédnek” és az abból következő „összefogásnak” csak a kárát láthattuk, vallhattuk.

így kárát láttuk annak a liberális szólamnak, hogy „úgyis csak egy Istenünk van, miért ellenkeztek: jöjjetek vissza” és annak az „összefogásnak”, amely a két világháború között a „keresztény kurzus” cégére alatt folyt s a haladástól, a szociális igazságosságtól, a megszerzett pozíciók elvesztésétől való félelem diktált. Kárát vallottuk úgy, hogy híveink nagy számát elveszítettük a vegyesházasságokban, az „elkeresztelések” miatt és úgy is, hogy egy időre hitelképtelenné lettünk sok gyülekezeti tagunk előtt.

Hogy az ilyen keserű tapasztalatok miatti óvatos magatartásunk konzervatív, szűk- látókörű lenne, azt nem hiszem. Nem, mert egyszerűen arról van szó — és ez éppen a maradiságnak az ellentéte —, hogy nem akarjuk feladni reformátort hitünket és nem óhajtunk résztvenni semmiféle haladás ellenes „összefogásban”. Nemcsak azért, mert ez utóbbi értelmetlen dolog lenne — jól tudjuk: „a történelem kerekeit nem lehet visszaforgatni” —, hanem méginkább hitbeli, teológiai megfontolásból. Abból kiindulva, hogy nekünk nincs nagyobb feladatunk, szebb elkötelezettségünk, minthogy az emberért, az egész teremtett világ javáért fáradozzunk. Azért az emberért tegyünk meg minden tehetőt, aki még ha keresztyén is, akkor sem bűntelen, azért a világért, amely sok vonatkozásban tökéletlen, de amely világ a mi szolgálatunk által is előbbre halad.

Ez hát a véleményünk, így látjuk helyesnek, mint ahogy helyesnek, jónak látjuk az igazi értelemben vett dialógus, eszmecsere folytatását is. Sőt — tegyük hozzá —, ilyen párbeszédet mi is folytatunk és folytatni is akarunk. Testvéri szeretettel tudunk sok dologban egyetérteni és együttmunkálkodni római katolikus testvéreinkkel és ugyanilyen egyetértésben élni nem keresztyén embertársainkkal. Tudunk és akarunk, mert — így mondotta ezt nekem valaki — „ugyanabban az utcában élünk” és ha jól látjuk feladatainkat, akkor Ugyanaz az örömünk, a gondunk: az élet szépsége, az embervilág jóléte és békéje. S mindezekért érdemes egymással nemcsak szót érteni — ez is nagy dolog —, hanem mindenekelőtt dolgozni.

Azt hiszem, az a meggyőződésem, hogy éppen ez a „dialógus” mai, modern értelme, formája. i>r. Vámos József

60 esztendő a rehabilitáció szolgálatában

i Az esztendő elején látót ] napvilágot az NDK-ban az í i tetszetős külsejű, képekkel bő ] ven illusztrált könyvecske i amely az amstadti „Mariens- ] tift” hat évtizedes munkájá , ról számol be. Amstadt :

1 Drezda-Eisenach között húzódó autópálya mellett Erfur közelében fekszik. 1905-ben it [indult meg testi fogyatéko: gyermekek és ifjak között : [munka, amelyet ma már közkeletű szóval rehabilitációnak nevezünk. A munka kezdőit az a törekvés vezérelte, hogy a testileg fogyatékos gyermekek iskolai képzésben részesüljenek, s ezzel párhuzamosan hivatást, szakmát, termelő foglalkozást is kapjanak. Fogyatékosságuk miatt tétlenségre kárhoztatott és a társadalom részére csak gondot és terhet jelentő ifjak felkarolása, segélyezése, vagy eltartása bármennyire áldozatos emberi feladat, mégsem jelent a rászorultaknak könnyű sorsot. Mindig érezniök kell a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget, s néha a megalázott- ságot is. A rehabilitáció a munkára neveléssel megadja a munkával járó örömöt, az önállóság érzését: emberi

rangra és méltóságra emel.

A „Marienstift” ezt tűzte ki munkássága céljául. Iskolákat és műhelyeket nyitnak a rászorulók részére. A testi fogyatékosok gyógyítása azonban a nevelői munkán kívül orvosi tevékenységet is igényel. 1925-ben avatták fel az ortopéd klinikát, amelyet 1931-ben bővítettek is. Kórház, iskola, műhely és otthon várja a betegeket, Arnstadt- ban. A szépen indult és nagyszabású módon fejlődő intézményt a náci időkben súlyos megpróbáltatás, sőt az ismeretes náci rendelkezések következtében, a megsemmisülés fenyegette. Isten azonban 1 i megóvta az otthont és lakóit. j]]iS az ország felszabadulása i]után a múlténál nagyobb len- J'jidülettel indult meg ismét a “]' munka.

!~]! D. Mitzenheim thüringiai ni] püspök a könyv előszavában í-’iígy ír: „Azok az emberek,

c, Itakik 60 évvel ezelőtt a "ÍMarienstiff’-et alapították, ,.]'útmutatást és erőt az Evangéliumból vettek. És mind- ]'azok, akik azóta is életüket c testi fogyatékos embertársaink

közötti szolgálatba állították és állítják, orvosok és nővérek, tanítók és lelkészek tudják, hogy az irgalmasság szolgálatát végzik Jézus parancsa szerint egész népünk javára.”

Az intézmény erősségét azok a személyiségek jelentik, akik munkájukat mintegy Jézus kezéből vették és meleg Szívükön keresztül érvényesülhetnek Jézus parancsai. Csak ezzel a szeretettel lehet kialakítani a beteg embertársban a szabad és önálló egzisztenciát. Ebben a vonatkozásban sokat tanulhatnak egymástól az egyházak.

Az otthon lakói különböző betegségek és sérülések nyomait viselik a gyermekparalí- zis következtében előállott bénulásokon át a háborús és egyéb sérülésekig a fogyatékosság változatos sokféleségét találhatjuk meg. Általános azonban a segítő beavatkozás minden egyes esetben, az eredmények azonban magától

értetődően nagyon különböző fokúak. Tiszteletreméltó az az igyekezet, amellyel a gondozó személyzet igyekszik megválasztani a beteg részére legmegfelelőbb szakmát és foglalatosságot. Az elmúlt 60 évben mintegy 16 szakmára képeztek ki betegeket. Kereskedők és cipészek, varrónők és kertészek, mechanikusok és masszőrök kerültek ki az otthonból mintegy 823-an. A gyógyító munka lassú és nagy türelmet igénylő feladat.

Akadnak sajnos sokan olyanok is, akik életük végéig e védett környezetben maradnak. Az intézet arról gondoskodik, hogy az ilyenek számára boldog otthont nyújtson.

Egyházunk együtt örül a német testvéregyházzal ezen a szép jubileumon. Kérjük Istent, hogy tegye továbbra is termékennyé ott Arnstadtban is és itt nálunk is a diakóniát.

Muncz Frigyes

Finn lelkészek látogatása hazánkban

Finn lelkészcsoport érkezett hazánkba s turistaút keretében körútra indult. Több napot töltenek a Balaton partján s látogatást tesznek nagyobb vidéki városainkban. Az út keretében megismerkednek egyházi életünkkel is, megtekintik egyházi intézményeinket, találkoznak gyülekezetekkel s lelkészekkel.

A lelkészekből, papnékból, egyházi munkásokból álló mintegy negyven tagú csoportot a Finn Lelkészegyesület szervezte. A látogatásra annak a megállapodásnak keretében került sor, amelyet az elmúlt év tavaszán Martti Simojoki finn érsek vezetésével hivatalos látogatáson hazánkban járt finn egyházi delegációval kötött egyházunk vezetősége. Simojoki érsek említett látogatása gyakorlati megvalósulásáig érlelte az utóbbi években szépen fejlődött finn— magyar egyházi kapcsolatokat. Simojoki érsek leszögezte, hogy a kapcsolatokat, az egyházunk vezetőségével kötött megállapodásokon keresztül látja gyümölcsöztethetőnek s ennek azóta több látható jele is van. A finn testvéreeyház ez év nyarán már másodízben

látott vendégül három magyar lelkészházaspárt, akik egy hónapos útj ükről az elmúlt héten érkeztek haza. Megindult a teológiai tanárok vendégszolgálata is: az elmúlt őszön dr. Groó Gyula tartott előadásokat Helsinkiben a teológián. Teológiai hallgatók és fiatal lelkészek csere-tanul- mányútjai az idén ősszel kezdődnek: finn hallgatókat várunk Akadémiánkon s tőlünk Schreiner Vilmos budavári másodlelkész indul egyéves tanulmányútra Helsinkibe.

Szeretettel köszöntjük hazánkban a finn lelkészeket és egyházi munkásokat. Tapasztalataik bizonyára erősíteni fogják a két testvéregyház között egyre jobban fejlődő jó viszonyt s meg fogják érezni, hogy abban a vendégszeretetben, amelyet egész népünk és államunk részéről mindenütt tapasztalnak, ott lüktet evangélikus egyházunk érverése is.

A finn csoport augusztus

15-én hajnalban érkezett. A ferihegyi repülőtéren egyházunk képviseletében Koren Emil esperes, püspökhelyettes fogadta a vendégeket, akik augusztus 28-ig maradnak hazánkban.

Zsinat eíé

Felkészítés egyházi szolgálatra

Egyházunk szervezeti felépítésével foglalkozó törvényünk részletes szabályozást nyújtott, mivel ez így alakult ki az előző időkben is.

Nincs szükség azonban ilyen részletes szabályozásra ott, ahol az egyházi élet fejlődése rugalmas intézkedéseket kíván meg. Ezért van a törvény- javaslatnak olyan része, amely inkább a „kerettörvény” irányába mutat, mint a részletes szabályozás felé. Ebben az esetben — amint a kifejezésből is természetszerűleg következik —, inkább csak a ke-, reteket adja meg a törvény, a részletes szabályozást az egyházi szervek által elfogadott szabályrendeletekre bízza. Ez azzal az előnnyel jár, hogy nyomon lehet követni az egyházi élet felmerülő szükségleteit a részletkérdésekben, s nem kell az újításokhoz újra zsinatot összehívni.

Volt az előkészületi munkák során olyan felfogás is, amely kizárólag kerettörvényt akart kidolgozni, s minden részletezést a szabályrendeletekre bízott volna. Ez azonban túlzás. Az eddig bevált módszereket érdemes követni. A második törvény részletes intézkedései növelik egyházunkban a jog- biztonságot, a törvényességet. Elegendő a harmadik törvénytől kezdve alkalmazni azt a módszert, amely a törvény alapvető rendelkezéseit, az időközben felmerülő változásoknak megfelelően, szabályrendeletekkel egészíti ki. Harmadik törvényünk, amely az egyházi szolgálatra való felkészí-' téssel foglalkozik, ezt az utóbbi módszert követi.

Az egyházi szolgálatra való felkészítés sokoldalú feladatot jelent. A Teológiai Akadémián és annak Otthonában a lelkészképzés folyik. A Lelkész! Munkaközösségek a lelkészt továbbképzés szervei. A kántorképzés a gyülekezeti kántori szolgálat megfelelő szintű ellátását biztosítja. A vallástanítás és a konfirmációi oktatás az ifjúság egyházi nevelését szolgálja. Az egyházi sajtó pedig a lelkészek felé is, és a gyülekezeti tagok felé is végez szolgálatot.

A törvényjavaslatnak ez a része legtöbbet a lelkészképzés intézményeivel foglalkozik. A TEOLÓGIAI AKADÉMIA igen fontos feladatot tölt be egyházunkban. Egyrészt a teológia tudományának műhelye. Ebben a vonatkozásban különösen ott kell segítenie egyházunk közgondolkodását, amikor a mai helyzetben való eligazodásról van szó. Egyházunk útjának megtalálásában eddig is jelentős szolgálatot végzett a Teológiai Akadémia, ezt a fejlődést kívánja a jövőben is biztosítani a törvényjavaslat, amikor kiemeli, hogy a Teológiai Akadémia feladata a teológia művelése. Másrészt az evangélikus lelkészi szolgálatra készülők tudományos és gyakorlati képzése a Teológiai Akadémia rendeltetése. Természetesen mindkét feladat szorosan összetartozik s egymást kiegészíti. A jövendő lelkészek tudományos és gyakorlati képzését egyaránt kiemeli a törvény. Ezzel biztosítani kívánja a törvényjavaslat mind a kellő színvonalat, mind az egyhá- zias szempontot

A Teológiai Akadémia és az egyház szoros kapcsolatát fejezi ki az az intézkedés is, amely arról szól, hogy az Akadémia fenntartó, kormányzó és felügyelő hatósága az országos egyház. Az Akadémia vezetője a tanszékvezető tanárok közül választott dékán. A lelkésznevelésben fontos szerepe van a Teológus Otthonnak, amely a hallgatókat a lelkészi szolgálatra készülésükben segíti, nekik kollégiumi elhelyezést és ellátást biztosít.

A törvényjavaslat megjelöli a Lelkészi Munkaközösségeknek, mint a lelkészek egyháziteológiai és kulturális-társadalmi továbbképző szervének feladatát, a vallástanítás és konfirmáció rendeltetését, a kántorképzés és az egyházi sajtó szolgálat célkitűzéseit azzal, hogy ennek az alaprendelkezésnek a nyomán, egyházi szabályrendeletek alakítják ki a részletekbe menő intézkedéseket.

Dr. Ottlyk Ernő