Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-08-14 / 33. szám
iltkcy&oJL BELGRÁDBAN „Késszúrással megölte férjét B. I.-né t.-i lakos. B. I. és felesége évek óta rosszul éltek, mértéktelenül ittak és durván bántak egymással." (Újsághír) „Ittasan ellopott egy tehergépkocsit K. Gy. Felszaladt a járdára és egy épület falát beszakította. Sérülés nem történt." (Újsághír) Egész társadalmunk égető problémája lett az alkoholizmus. Férfiak és nem kevesebb számban nők válnak rabjaivá az italnak. A csendes kvaterkázásból nagyon egyenes út vezet a gyenge akaratú ember számára az iszákosság felé. E tekintetben nincs sok különbség Budapest és a vidék között. Lelkészeink munkájukban, családlátogatásaikban naponta találkoznak az alkohol nemcsak egészséget ölő hatalmával, hanem közösséget rontó, gyermeki lelkeket megfertőző erejével is. És ha mi a magunk módján — ebben a rovatban — szót emelünk az alkoholizmus ellen, akkor tesz- szük azt azoknak a nevében, akik mint feleségek, vagy éppen mint férjek, gyermekek és szülők állandóan ki vannak szolgáltatva az iszákos kénye- kedvének, aki úgy — ahogyan éppen a természete azt diktálja —, rágalomzuhataggal árasztja el azt, aki elől pénzét elissza. Éjnek idején kell a pihenésre szoruló gyermeknek a szomszédba menekülnie, hogy másnap lekókadó fejjel üljön az iskolapadban. Vagy éppenséggel apja kezéből kell a baltát kiragadnia, hogy az édesanya ki tudjon ugrani az ajtón — ilyenre volt már példa. Nagyon sötét színeket kellene a vászonra felkennünk, ha mindazt csak érzékeltetni is szeretnők, amit ezek a megrögzött és sokszor még az elvonókúra után is visszaeső iszákosok jelentenek környezetüknek. Az alkoholizmus nem hazai jelenség. „Követői" megtalálhatók a világ minden táján. Nem a mi dolgunk az alkoholizmus és a bűnözés kapcsolatát kutatni és a kettő közti összefüggést keresni — bár ennek lélektani okai nyilvánvalóak. Az sem tartozik az egyház feladata közé, hogy az iszákosság megelőzéséről és az alkoholisták gyógyításáról intézkedéseket követeljen. Ezt a maguk módja szerint egész ter- sadalmunk javát keresve az illetékes állami szervek napjainkban is kutatják és keresik. A mi feladatunk az, hogy erkölcsi súlyunkkal odaálljunk azok mellé, akik szenvednek az alkoholisták bűneitől. A magunk módja szerint sajátságos eszközeink szerint segítsük azoknak a munkáját, akik hivatásszerűen harcolnak és küzdenek az iszákosság ellen. Nem célunk, hogy az alkohol öröklési veszélyét felvázoljuk. De nem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy a túlméretezett alkohol- fogyasztás visszaüt gyermekeink szellemi és testi alkatára. Sok nyomorék és szellemileg fogyatékos gyermek iszákos szüleinek köszönheti fogyatékosságát, mert azok nem voltak hajlandók a születendő gyermek érdekében annyi áldozatot hozni, hogy mérsékeljék az italt. Megbotránkoztat és ma is felháborít az a hír, amit húsvét után olvastam illetve hallottam. 9—10 éves gyermekeket (köztük kislányokat is!) kellett kórházba szállítani túlzott alkoholfogyasztás miatt. Magyarul: részegek voltak! Hol volt a szülők, a felnőttek felelőssége ezek iránt a gyermekek iránt?! Itt van az a pont, amely az egyház számára lehetőséget nyújt, hogy ebben a kérdésben is állást foglaljon. Keresztyén lelkiismeretünk nemcsak imádságra buzdít azokért, akik alkoholisták bűneiért szenvednek, hanem arra ösztönöz bennünket, hogy minden lehető módon keressük a gyógyulást azoknak, akik ebből a betegségből ki is akarnak gyógyulni és meg akarnak szabadulni az ital rabságából. Segítsük vissza őket a társadalomba, családba. Találják meg helyüket köztünk. Ne legyintsünk az iszákoson, hanem próbáljunk neki segíteni, hogy kikerüljön ebből a rettenetes boszorkánykörből,- amit az alkoholizmus jelent. k. á. Ha magyar ember először jut el Belgrádba, nyilván az jut az eszébe, amit a történelemből tanult erről a városról. Mi maradt meg az egykori „Nán- dorfehérvár”-ból, — ahogyan a törökökkel vívott háborúk idején nevezték? űrzi-e „Nyugat védőbástyájá”-nak és Hunyadi János 1456 június 21-i világraszóló győzelmének az A belgrádi hősi emlékmű (Avala) előtt balról jobbra: Struharik püspök, D. Dr. Vető Lajos püspök és Veres esperes emlékét más, mint az azóta szokásos déli harangszó? Hunyadi János győzelmében döntő szerepet játszottak azok a szerb-magyar zsoldosok, akik a törökök ostromgyűrűjét áttörték. Közös volt tehát a győzelem, melynek következtében Nándorfehérvár még 70 évig dacolt az oszmán hadak áradatával. Míg azután közel félezer éven át török uralom alá került ez a Száva és a Duna összefolyásánál fekvő erődítmény. A várat átlag huszonhárom évenként ostromolták. Tehát ugyanilyen időközökben újjá is építették. Amikor a török uralom visszaszorult, megszűnt a vár katonai jelentősége. Az elmúlt két világháborúban sem játszott szerepet. De ott, azon az 50 méter magas sziklaszirten, ma is sok régi építmény, várfal, kapu, bástya és várárok hirdeti a történelmi múltat. „Kalemegdan” török nevet viseli ma is ez a régi vár (törökül kale — vár, megdan — párbaj). Ugyanolyan szép parkok veszik körül, mint a mi Gellért-hegyün- kön a Citadellát. A Duna másik partján terül el Zimony, s ennek egyik fő utcájának a neve ma is Szibinyanin Jank (Hunyadi János) utca. Belgrád (szerbül Beograd) a Jugoszláv Szocialista Köztársaságok Szövetségének fővárosa. Hat délszláv köztársaságból és két autonóm területből áll. Az egyik autonóm terület az ország északkeleti részén kb. félmillió magyart foglal magába. A fővárosnak több mint félmillió lakosa van, s modern nagyvárosi jellege. Különösen Üj-Belgrád nevű része meggyőzően bizonyítja, hogy kockaépületekből is lehet szépet alkotni. Megkapó új alkotás a televíziós torony. Csaknem olyan magas, mint Párisban az Eiffel-torony, csak sokkal modernebb és elegánsabb formájú. Nevezetes az Avala-hegyi feketemárványból épült monumentális hősi emlékmű, mely az első és a második világháború áldozatainak emlékét őrzi. A 18 millierős hitvallásos egyházi világ- szervezetre, mint amilyen a Lutheránus Világszövetség. Nem elég-e, hogy létezik és működik a protestáns egyházakat az orthodox egyházakkal együtt magába foglaló Egyházak Világtanácsa? Nem végeznek-e kétszeres munkát az evangélikusok, amikor az Egyházak Világtanácsában s a Lutheránus Világszövetségben is erőteljesen fáradoznak? Hiszen részben ugyanazok a hangadók itt is és ott is? — Ezekre a kérdésekre igen erőteljes választ adott mindjárt az első munkanapon a Világ- szövetség új főtitkára, a francia André Appel; aki szerint A LVSz-re igenis szükség van. Egyrészt, mivel a negyven ov~ szágban élő több mint 70 evangélikus egyháznak a népei, szokásai, nézetei annyira különbözőek, hogy azoknak kölcsönös megismerése, közös nevezőre hozása önmagában is ökumenikus feladat. Azután lehetetlen a keresztyénség olyan egységéről beszélni, amelyben feladnák a keresztyénség leglényegét, az evangéliumot! Mi szívesen folytatunk párbeszédet a nem evangélikus keresztyénekkel, de nem tartjuk helyesnek az elválasztó határok elmosását, s a magunk igazának hűtlen feladását. Az a hivő felfogásunk, hogy minél hűségesebbek a különféle hitvallású keresztyének az evangéliumhoz, annál közelebb kerülnek egymáshoz. — Így kell tehát a Lutheránus Világszövetségről gondolkodni azoknak, akik a valóságnak meg nem felelő képet rajzolnak róla. Általános érdekű előadások és beszámolók tájékoztatták a Lutheránus Világszövetség vezetőségi gyűlését a lutheri ke- resztyénségnek a II. vatikáni zsinathoz való viszonyáról is. Azok az evangélikusok, akik mint megfigyelők vettek részt a II. vatikáni zsinaton, jelentették, hogy meghatóan figyelmes bánásmódban részesítették őket katolikus részről. A legjobb helyeken ülhettek, kérdéseikre szívesen és részletesen válaszoltak. Valami addig egészen különös dolgot kellett az evangélikusoknak tapasztalniok a római katolikus egyház részéről: a szere- tetet. A római egyház belső megújhodása szempontjából hatalmas nekilendülés történt ezen a zsinaton. A keresztyén egység megvalósulása érdekében azonban kiábrándítóan keveset tettek, amit különösen a vegyesházasságok kérdésében kiadott instrukció bizonyít. Világszövetségünk megfelelő bizottsága azonban továbbra is jó reménységgel folytatja a közvetlen párbeszédet a római katolikus egyház illetékes bizottságával. A konkrét kérdések közül különösen jelentős volt s már a jövőbe mutatott a legközelebbi világszövetségi nagygyűlés előkészítése. A legutolsó nagygyűlés három évvel ezelőtt a testvéri Finnország fővárosában, Helsinkiben folyt le. Már készülni kell az új nagygyűlésre s azt az LVSz Végrehajtó Bizottsága van elsősorban hivatva előkészíteni. Ügy volt, hogy a legközelebbi nagygyűlés a Német Demokratikus Köztársaság híres városában, WEIMAR-ban lesz. Azonban ez, mint már Belgrádban értesült róla a LVSz vezetősége nem valósulhat meg. Jelenleg úgy fest a dolog, hogy talán Genf lesz a legközelebbi nagygyűlés színhelye. Addig azonban még évek telnek el. A szellemi felkészülésre azonban ez az idő nem sok. A Világszövetség illetékes bizottságai tehát máris teljes erőbevetéssel fáradoznak a nagygyűlés szellemi előkészítésén. A nagygyűlés főtémája ez lesz: „A VILÁGBA KÜLDETVE”. Igen nagy tetszést aratott KRUMMACHER keletnémetországi püspöknek idevágó előadása. Az előadásokat és beszámolókat viták, hozzászólások követték. Szintúgy a LVSz egyes bizottságainak és munkaágainak a jelentéseit is. Ezekről s az ülés végéről és befejezéséről legközelebb. Dr. Vető Lajos A belgrádi Metropol szálló, ahol a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottsága az ülését tartotta ós Jugoszlávia lakosai kegyelettel zarándokolnak ide. Amikor Struharik püspök és Veres esperessel ellátogattam ide, akkor is sok népviseletbe öltözött vidéki látogatót láttam. A jugoszláv főváros egyik legmodernebb épülete a nyolcemeletes METROPOL-Szálló. Ennek hűthető konferencia- termében folyt le július 18— 22. a Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottságának ez idei gyűlése. Öt napon át mindennap legalább nyolc órát ülésezett a Végrehajtó Bizottság. Húsz tagja közül csak kettő nem jelent meg. De ott voltak az LVSz tisztviselői, az ún. „stáb”, az LVSz nemzeti bizottságainak s a vendéglátó egyházzal szomszédos egyházaknak a képviselői. Néhány sajtótudósító is. Körülbelül ösz- szesen hetven-nyolcvan ember alkotta a gyűlés résztvevőit. Tehát nem konferencia volt, hanem munkagyűlés. A Lutheránus Világszövetségbe tömörült több mint 70 tagegyház legfontosabb közös ügyeit intézte a Végrehajtó Bizottság. Ezek az ügyek részint általános, elvi természetű kérdések, részint konkrét, gyakorlati problémák. Az általános, elvi természetű kérdések közt első helyen szerepelt az, hogy amikor az egyházak egységéről olyan sok szó esik, van-e szükség olyan Katolikusok igazolni akarják a vegyesiiázasságról szóié ój reodelkezéseket A nyugat-németországi sajtó arra a feladatra vállalkozik újabban, hogy igazolni próbálja a vegyesházasságról szóló új katolikus rendelkezéseket. A „Rheinischer Merkur” azzal a tétellel próbálkozik, hogy a vegyesházasságok problémáját csak az egyházak újraegyesülése oldja meg. Ez a felfogás rendkívül veszélyes, hiszen újból el akarja altatni a katolikus egyháznak azt a már ébredező felelősségtudatát, hogy a mai körülmények között kell a katolikus egyháznak ebben a kérdésben mindenekelőtt megtalálnia a keresztyén ember hitbeli és emberi méltóságának megfelelő megoldást. Az ember hitbeli méltóságához pedig hozzátartozik, hogy a hitét a vegyesházasságban is ápolhassa. Az ember emberi méltósága pedig egyenesen tiltakozik az ellen, hogy a házaséletébe „beletenyerel- jenek.” Az „Echo der Zeit’ című hetilap pedig arra hivatkozik, hogy az evangélikus egyhá - nak is vannak intézkedései a vegyesházasságokra vonatkozólag, amelyek hasonlítanak a „katolikus egyházjogi rendelkezésekhez”. Ügy gondoljuk azonban, hogy a formális hasonlóság mellett alapvető tartalmi különbségekről van itt szó. A katolikus kánonjog attól teszi függővé a házasság érvényét, hogy katolikus templomban kötötték-e és biztosítva van-e a gyermekek katolikus hitben nevelése. Az evangélikus egyházak soha nem vonták kétségbe a házasság érvényét, ha azt katolikus templomban kötötték és a gyermekek katolikusok lettek. Viszont a lelkipásztori nevelést soha nem hanyagolhatjuk _ el sem a házasság megkötése előtt, sem utána. Ha ezt tennénk, akkor a reformáció vívmányait taposnánk lábbal. ÖKUMENIKUS BIBLIA Svájcból jelentik, hogy ökumenikus bibliát adnak ki, amelynek az első része már meg is jelent ezen a címen: „Az emberiség szellemi kincse”. A kiadvány nem egyéb, mint az ún. „Jeruzsáleméi Bibliának” az új kiadása, amely eredetileg katolikus képes bibliának készült. Az evangélikus egyház énekköltőinek Luther után kétségé telenül legnagyobbika Gerhardt PáL 133 éneke maradt fenn. Ezek közül a mai német énekeskönyv harmincat vett fel, a miénk húszat. Valahol csak protestáns keresztyének élnek a világon, Gerhardt énekeit ismerik. 1607. márc. I2-én született Gräfenhainichenben. (Jövőre lesz 360 éve.) Kis városka ez Halle és Wittenberg között. Apja polgármester volt, anyja lelkészcsalád sarja. A családi élet melegének hőforrásai a reggeli és esti áhítatok voltak, ahol a gyermekek az aznap tanult énekkel vezették be az igeolvasást. Apját korán elvesztette. Anyja könnyek között is igével j vigasztalja gyermekeit s a kis Pál még nem sejtette, hogy ez I a koporsó csak megnyitója volt élete könnyes búcsúzásainak. Nemsokára anyját is elvesztette. A „pensumot” sírva mondta koporsójánál: „Halál, hol a te fullánkod... Ezután élete során még négy gyermeke és felesége koporsója következtek sorban közvetlen szerettei közül. Már anyját is eltemette, amikor tizenöt éves korában a szigorú grimmai iskolába került. Ottani éveit Wallenstein seregének dúlása és pestis keretezik. Majd az otthoni hajlék lesz tűzvész áldozata. A szülők után a szülői ház is porba hullt (Őszült már a halántéka, amikor 47 éves korában először mondhatta el ezután: ismét van otthonom.) Apjának beléplántált vágya virágzott ki, amikor az árva fiú Wittenbergbe ment teológiára. 1628—42 között volt ott. Teológiai tanulmányai mellett poétikát is hallgatott. Utóbb tanításban merült el. Mélyen magába szívta a lutheri hitvallásos szellemet. 1643—51 között Berlinben élt Berthold kamarai ügyvéd házánál. Itt adta ki kezéből első versét, amit Bertholdék házassági évfordulójára írt. 36 éves volt ekkor. A családban tartott esti áhítataira készültében az évek során 18 éneke született Ezen berlini éveire esik Crüger Jánossal, a nikolai templom korálköltő híres kántorával kötött mély barátsága. Énekeihez dallamot jobbára Crüger szerzett s azokat meg is jelentette. 44 éves korában kezdte el lelkészi szolgálatát. 1651-ben hívták meg Mittenwaldeba, ebbe a háború által erősen sújtott faluba esperes-lelkésznek. A fizikailag-lelkileg dúlt kicsiny gyülekezetben hallatlan lelkiismeretességgel dolgozott. Itt vezette oltárhoz Berthold Anna-Máriát, a berlini ügyvéd leányát ű 47 éves volt ekkor, a leány 32. 1657-ben a berlini Nikolai templom lelkészéül hívták meg, ahol Crüger volt a kántor. Termékeny öt év következett Crüger haláláig. Tíz évi itteni osztatlan becsülésű munka után hitvallási harcok lángoltak fel a református és evangélikus lelkészek között, aminek folyományaképpen a választófejedelem, a lakosság osztatlan tüntetése ellenére, Gerhardtot megfosztotta lelkészi állásától, mert lutheránus hitvallásosságából nem engedett. Mögötte ekkor már koporsók sora, mellette egy példamutatóan önzetlen és hűséges, de halálosan beteg feleség. így vált földönfutóvá 61 éves korában. Feleségét még Berlinben temette el, s egy évi némaság után nem bírta tovább a szószéknélküliséget s elfogadta a lübbeni gyülekezet meghívását. Lübbenben 1669—76-ig, haláláig szolgált. De már nem énekelt többé. Üldöztetése idején így nyilatkozott: „Minden éneket elfelejtek, én már csak hálaéneket tudok zengeni.” Lübbenben már csak imádkozott. Csodálatos hálaénekeit legnehezebb szenvedései és üldöztetése idején írta. Ezt is: Hogyne dicsérném az Istent, zenge- dező énekkel... (7). Első énekei közül való. Az eredetileg 12 strófás ének — magyarban csak hét versszaka van — 1648-ban jelent meg Crüger gyűjteményének, a Praxis pietatis melica- nak harmadik kiadásában. Szövegkutatók kimutatták, hogy ez ez ének Rist Jánosnak egy húsvéti énekéhez vezet vissza, aki viszont azt Arndt Jánosnak egy imádsága nyomán írta. Lehet és tanulságos így nyomokat követni. De még szebb volna, ha szívtől-szívig tudnánk ennek a csodálatosan szép hálaadó éneknek az útját követni, amit azóta befutott. Az ének gondolataiban a jó teológus és tanító Gerhardt is felismerhető. Isten szeretetéről szól a teremtésben, a megváltásban, a megszentelődésben, a naponkénti magatartásban és az eljövendő reménységben. A refrén pedig, ami Gerhardt- nak teljesen egyéni két sora, tömören fejezi ki a biztos funda- mentomra állt költő rendíthetetlen bizodalmát: Minden elhagy, elfeled, Isten vég nélkül szeret! Koren Emil Hogyne dicsérném az Istent.++ Egyházunk néhány arcvonása Két emberöltővel ezelőtt nemzetiségi egyház voltunk. Ennek is neveztek. Kritikával. Néha gúnnyal. Nem is tagadhattuk. Magyarok, szlovákok, németek egyesültek egyházunkban — a hitben. Nemzeti gőgöt sohasem vállalt egyházunk. Jó hatása van ennek: egyházunk tagjai nem ismerik a faji gyűlölködést. Embereket színe és fajtája szerint nem különböztetnek meg. Isten teremtményének nézik valamennyit. Mi, evangélikusok újszövetségi szemléletben nézzük a világot. Tehát alázattal, szerénységgel, sőt megértéssel is. A különbségtételek ideje lejárt. Milyen az ember: mit tud és mit dolgozik? Mennyi az egyéni és közösségi értéke? Modern és mégis a hitünkből következő életszemlélet ez. Valamikor az intelligencia egyháza voltunk. Ma egyház vagyunk. Mindenkié. Templomainkban emberek ülnek egymás mellett: a hitért, az üdvösségért. A napi nyolc órai munkaidő nekünk és nálunk ma törvény. Valamikor kiszámították ráérő emberek, hogy az egyház munkásai napi hány órát dolgoznak. Ma egy szórvány pap nemcsak vasárnaponként, hanem hétközben is állandóan munkában van. Papjaink jelentős része éveken át nem ülhet le családja körében vasárnap, mert úton van faluról falura. * Szépek az egyházi hangversenyeink. Csak az éneklésben vannak hibák. Mi lesz az egyházi énekeink ismeretével? Valamikor a Biblia-társulatok darabonként nyomatták le az evangéliumokat, és külön külön, kinek mi tetszett, adták az olvasók rendelkezésére. Szép új énekeskönyveink vannak. Dicsérik a szerkesztőket és a kiadásokért felelőseket. A táncdalénekek nem szebbek a mi egyházi énekeinknél. Kedvet kellene ezekhez csinálni. Profilunkban itt nagyon nagy bajok vannak. * A legkisebb történelmi egyház vagyunk hazánkban, és százalékszerűen a legnagyobb diakóniai munkát végzi egyházunk. Évtizedekkel ezelőtt a Statisztikai Szemle egyik számában lehetett olvasni, hogy a nagy népbetegségek milyen pusztítást végeznek. A rák, a szívbaj és tüdővész rovatai arról tanúskodtak, hogy egyházunk tagjai a legegészségesebbek hazánkban — százalékszerűen s ma valláskülönbség nélkül vendégeink szere- tetintézményeinkben a tehetetlen gyermekek és öregek, mert csak ilyen és ez lehet a szeretetszolgálat. * Két emberöltő óta egyházunk szenvedte a legnagyobb veszteségeket a vegyesházasságok révén. Egy amerikai magyar református lelkész évekkel ezelőtt hangosan mondta baráti társaságban: sok hívőt vettünk el Amerikában az evangélikusoktól s a hazai kis egyházak (szekták) százával vitték el híveinket a tömb lutheránus vidékeken, s ma teológiánkon tanítjuk a kis egyházakban dolgozni akaró prédikátorokat. Milyen gazdag a mi kis egyházunk! S tudjuk, hogy mi az eleven szén. G. L. > »
