Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-07-31 / 31. szám
Lelhess és gyülekezet Az „Ineffabilis” bulla és az első Vatikáni Zsinat Zsong a folyó... Imádság „Édes Istenünk, bárcsak oly szorgalmasak volnánk az imádkozásban, legalább szívünk fohászkodásával, mint amilyen állhatatosan te noszogatsz, bíztatsz, késztetsz és hívogatsz parancsoddal és ígéreteddel az imádságra! Óh, mert mi restek és háládatla- nok vagyunk, — bocsásd meg ezt nekünk Urunk, és erősítsd hitünket. Imádkozni akarok, mivel te parancsolod és ígéred, hogy meghallgatsz. Magam ugyan semmire sem jutok vele; az én nevemben nem ér semmit sem, — ezért fogadd el és igazítsd helyre az én Uramnak a Krisztusnak nevében. Ámen.” (Luther Márton) A Konfirmációi Kátéban arra a kérdésre, hogy hogyan beszélgethetünk Istennel, ezt a választ találjuk: Istennel imádságban beszélgethetünk. Isten megszólít • bennünket igéjében. Közölnivalója van, amit kijelent, üzen, közöl velünk. Teszi ezt a törvény vagy az evangélium szavával. Üzenete mindig személyes vonatkozású. Tehát személyesen ízólitja meg a bűnös embert. Szívünkbe vési akaratát és megörvendeztet kegyelmével. Az így megkegyelmezett ember nem tud hallgatni. Szólnia kell, beszélnie kell Megtartójához, Urához. Felelnie kell. Ez az imádság. Jézus Krisztus parancsot ad az imádkozásra, ugyanakkor annak a reménységét erősíti szívünkben, hogy Isten meg is hallgatja az őszinte szívvel elmondott imádságot. „Kérjetek és adatik nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap; aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Mt 7,7—8). Nemcsak a kérés és hálaadás lehetőségét adja meg, hanem megtanít bennünket imádkozni is. A Miatyánk mondatai ott formálódtak Jézus Krisztus szivében. Imádságainkban az egyetlen közbenjáróhoz, Jézus Kristzushoz fordulunk, hiszen öérette hallgatja meg kéréseinket és Érette teljesíti azokat Isten. Mi evangélikus keresztyének senki máshoz nem fordulhatunk imádságainkban, mert senki más nem hordozhatja el bűneinket, csak Jézus Krisztus. Ő szenvedett értünk, meghalt és feltámadt megigazulásunkra, bűneinket megbocsátja és könyörög értünk, most is az Isten jobbján ülve. Imádságunk — tartalmát tekintve, — többféle lehet Háldadó imádságainkban megköszönjük Istennek hozzánk való jóságát. Hálát adunk kegyelméért, Jézus Krisztusban megmutatkozó szeretetéért. Köszönetét mondunk Atyánknak áldásaiért, amely- lyel naponként ellát bennünket. Kérő imádságainkban eléje vihetjük napi kérdéseinket. Személyes kérdéseinket éppen ügy, mint az egész emberiséget érdeklő kérdéseket. Imádságaink mindig személyesek. Én beszélek az élő Istennel. Még akkor is személyes beszélgetésnek kell tekintenünk az imádságot, amikor közösségekben imádkozunk. Istentiszteleten a lelkésszel együttmondott közös imádságokban is én imádkozom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy imádságainkban ne forduljunk Istenhez mások ügyéért, mások boldogságáért és boldogulásáért, emberek nyugálmáért, a világbékéért. Ha valamitől, akkor az imádságtól távol kell tartanunk mindenféle önzést, önzésünkből fakadó imáinkért ne várjunk meghallgattatást. Mit kérhetünk Istenől? Azt, amit Isten Lelke mondat velünk. Ha imádságainkban is figyelünk a Lélek szavára, akkor nem lesz imánk meghall- gattatlan. Sokan Istennek róják fel azt, hogy bár valamiért erősen ostromolják Istent, mégsem teljesedett be az, amit kértek. Isten mindig jobban tudja, hogy mire van nekünk igazán szükségünk, mint azt mi elgondoljuk. Ezért kell óvakodnunk imádságainkban is a sokbeszédűség bűnétől. Lelkipásztor Bár jóval a második vatikáni zsinat eseményei után vagyunk, és részben a hatásáról is értékelést készíthetünk, mégsem érdektelen, ha a párhuzam miatt felidézzük az első vatikáni zsinat tevékenységét. Kétségtelen, hogy a pápaságot az egyházi állam bukásával jelentős anyagi veszteségek érték. IX. Pius azt gondolta, hogy a katolikus egyház csökkenő hatalmi befolyását új dogmák alkotásával megmentheti. Felhívta a püspököket, hogy mondjanak véleményt Mária szeplőtelen fogantatásáról. Közel hatszázan helyeslőleg nyilatkoztak, néhány francia és német püspök azonban aggodalmát is kifejezte. Miután az egyes kongregációk megvitatták és előkészítették a kérdést: IX. Pius meghívta a vele egyetértő püspököket Rómába, de csak azért, hogy az új dogma kihirdetésének a fényét emeljék. Péter székes- egyházában 1354. december 8-án az ünnepélyes mise után hirdették ki az Ineffabilis Deus bullát, amely szerint Mária fogantatása pillanatában a Mindenható különös kegyelméből és Jézus Krisztus érdemeire tekintettel, az eredendő bűn mindenfajta megnyilvánulásától mentes maradt. Így tehát a pápa az egyetemes zsinat mellőzésér vei alkotott dogmát, így az egyetemes (egyetemes-katolikus, össz-katolikus) zsinatot feleslegesnek, önmagát pedig hit dolgában csalakozhatatlan- nak kijelentette. A csalakozhatatlanságot,amelyet IX. Pius így gyakorlatilag már elismertetett, később dogma formájában is elfogadtatta a katolikus egyházzal. Ezért a Vatikánba, 1369. december 8-ra egyetemes zsinatra hívta össze a püspököket. A meghívó általánosságban csak a katolikus egyház időszerű problémáit emlegette. Az igazi célt elhallgatta. 767 zsinati küldött megjelent. Az ügyeket 24 tagból álló bizottsági üléseken készítették elő. A nyilvános üléseken már csak „igen” illetve „nem” felkiáltásokkal szavaztak. A kánonszerű, egyhangú szavazat helyett megelégedtek az egyszerű szavazattöbbséggel, ösz- szesen csak 4 nyilvános ülést tartottak, és 3 javaslat került tárgyalásra: A hitről, A fegyelemről, Az egyházról —címen. Ez utóbbival kapcsolatban tárgyalták a csalatkozhatatlan- sági dogmát. A jezsuita frakció kezdettől azon volt, hogy ezt a püspökök kérelmezzék. A pápa és a bíboros-kollégium adott szava miatt nem tehette meg ezt az indítványt. A jezsuiták között készült egy kérvény e tárgyban, több mint 400 aláírással. Azonban tekintélyes ellenzék is volt, amely nem ismerte el helyesnek és szükségesnek e dogma elfogadását. Az ellenzékhez tartozott pl. Rauscher bécsi, Schwarzenberg prágai, Kette- ler mainzi 'érsek, Strossmayer szerémi püspök. Velük tartott Simor magyar prímás is. A diadal érdekében a pápa minden eszközt felhasznált. Az ellenzék tagjai közül többen, hogy ne kelljen a pápa ellen szavazniok, még az utolsó gyűlés előtt elhagyták a zsinatot. 1870. július 18-án volt a negyedik. egyben utolsó nyilvános ülés, amelyen 547 zsinati tag szavazott a dogma mellett. Ellene csak 2. Ezután IX. Pius felállt trónjáról, és a Pastor aeternus ... kezdetű konstitúcióval kihirdette a csalatkozhatatlansági dogmát. Eszerint a római pápa — amikor mint az egyház tanító- mestere nyilatkozik — az egyház életével kapcsolatban, annak a csalatkozhatatlanságnak a birtokosa, amellyel a Megváltó az ő egyházát felruházni akarta (?). Ezért a római pápa ilyen megnyilatkozásai már önmaguktól, és nem belső egyházi megegyezésből megváltoztathatatlanok. Ez utóbbit csak később, július 16-án szúrták bele a zsinati javaslat 4. fejezetébe. Lényeges volt a konstítúció 3. fejezete is, amely a pápai hatalmat teljesnek és közvetlennek mondta a hívekre és a pásztorokra. Ezzel a dokumentummal világosan és határozottan bontakozott ki a pápaság világuralmi igénye. Az államok hivatalosan nem tiltakoztak a zsinati határozatok ellen. De nem is ismerték el azokat. Ausztria ezt az alkalmat használta fel a pápával kötött egyezmény felbontására. Az eleinte „ellenzéki’ püspökök egymásután visszavonultak a befejezett tények előtt. Figyelemre méltó, hogy az első vatikáni zsinat „mellék- terméke” gyanánt, létrejött az ún. „német katolikusok” és az „ó-katblikusok” felekezete. Különösen ez utóbbi, töob európai államban, mint nemzeti katolikus egyház, elvetette az első vatikáni zsinat határozatait. Az első vatikáni zsinat nemcsak a Bibliától távolodott el, hanem — éppen ezért — a világ nem-katolikus keresztyén- ségétől is. Ideig-óráig sikerült ugyan pápai tekintéllyel gátat vetni a fejlődésnek, de a pápa nemcsak a világot nem tudja, hanem a katolikus egyházt is egyre kevésbé tudja saját képére és hasonlatosságára formálni. Végül csak egy a legfrissebb adatok közül: kerek számban 24 ezer olasz, francia és Egyesült Államokbeli katolikus pap kényszerült nyugdíjaztatni magát az utóbbi években, mert szembehelyezkedett azzal az egyházi törvénnyel, amely megtiltja a papok házasságát. (Hétfői Hírek, 1966. 28.j Barcza Béla Január közepén szólt a feleségem, hogy kevés a szenünk. Nézzek csak utána, hogyan kaphatnánk még vagy tíz mázsát, talán elég lesz a tél végéig. Megmondom őszintén, nekem az ilyen feladat nagy teher. Az ember előszór elmegy az irodába, megrendeli a szenet és kifizeti. Kap egy dátumot, amikor el kell mennie a telepre, lehetőleg nagyon korán reggel s ott végignézi, amíg a szenet a máséval együtt lemérik, autóra rakják, azután kíséri az autót, figyeli, hogy pontosan mérnek-e a lerakodásnál, de tudja, hogy ennél bizonytalanabb dolog nincs a világon. Ha ez már mind megvan, akkor adja a borravalót, de tudja, hogy az biztosan kevés. Közben azonban mindig és mindenütt várni kell, várni és ugyan ki tud ennek örülni? Elmondtam ezt egy barátomnak, aki küldött hozzám egy asszonyt. Azt mondta, hogy régebben ő is szénkereskedő volt, tudja, hogy mindenütt hol a bejárat és a kijárat, nekem semmi dolgom nincsen, mindent elvégez helyettem, csak a kis munkáját kell megfizetnem. Tiszta szerencse egy ilyen asszony, — gondoltam magamban. Tényleg, a szén már lenn is volt a pincében! Az asszony mindent elintézett s végül megkérdeztem: mivel tartozom? Mondott egy összeget, — pillanatra elállt a lélegzetem — de ezen. már nem leheteti változtatni. Fizettem. Közben megkérdezte tőlem — Ügye nem ismer engem? — Nem! — mondtam én. miközben arra gondoltam, hogy egy bizonyos oldalról ismerem s ez elég is lenne nekem. — De én ismerem Magát — mondta kedvesen — hiszen Maga többször jön a mi gyülekezetünkbe prédikálni, nem igaz? — Nem lehetett a beszédben megállítani, áradozva folytatta. — Oh, én minden vasárnap megyek templomba, mert a mi lelkészünknek arany szája van. az úgy prédikál, hogy csuda. De Magával is meg vagyunk ám elégedve ... Jöjjön csak minél többször hozzánk ...! Így szólt az asszony és elment. — Oh, kedves barátom, — gondoltam magamban, miközben magam előtt láttam a szomszéd gyülekezetbeli szolgatársamat — hát így prédikálsz te? És én ugyanígy prédikálok veled együtt... Azt hiszem, ez a készséges asz- szony azért került elém az adott körülmények között, hogy nyitogassa a szememet. De ezt ráadásul még a saját pénzemmel kellett megfizetnem! Nos, ha őszinte akarok lenni, — érdemes volt... Horváth András A Mississippi Délnek ereszkedő mély, bővizű medre jelképpé vált az észak-amerikai négerek életében. Az Afrikából az „új”- világba hurcolt rabszolgák, majd városba özönlő fekete proletárok ide-oda vándorlása főleg ennek a folyónak a mentén bonyolódott le. A dzsessz-muzsika, amely egy emberöltőn be-; lül alakult ki s hódította meg a világot, itt született meg. „Zsong a folyó...” — így fordították magyarra a világszerte ismert amerikai néger dal kezdő sorát. „OF my river ..öreg folyom, szinte halljuk Paul Robeson zengő basszusát, mikor már hetek óta minden nap szerepel az újsághírek között Chicago neve s mindaz, ámi ott történik. Még nem tudni, hova jutnak el az események. Egyre több város szerepel. Mindenütt a négernegyedek. A nagyvárosok zsúfolt, elhanyagolt, gettó-szerű kerületei. Felvonulás, tüntetés, ülősztrájk fogház előtt, városháza előtt. Rendőrcsapatok, gumibot, rohamautók, különosztagok, komoly fegyverek. Követ hajigáló, üres üvegeket vagdaló néger fiatalok. Börtönbe hurcolt emberek százával. Sebesültek. Halottak. Kisgyermekek is. „Zsong a folyó ..„és fáj a szívem, mert néger vagyok” —■ hangzik az ének egyik sora. Emberi méltóságáért, polgári jógáinak elnyeréséért, olcsóbb és egészségesebb lakásokért, tűrhető szociális körülményekért, a faji megkülönböztetés ellen küzdenek a volt rabszolgák utódai s velük együtt egy másik Amerika, örülnünk kell annak, hogy a fehérek között is vannak szép számmal, akik belátták a helyzet taythatatlan voltát és együtt küzdenek a feketékkel. Együtt éneklik velük a polgári jogokért küzdők indulóját, amely eredetileg egyházi ének volt: „We shall overcome...” Egyszer felülkerekedünk ... Közöttük sok a hivő keresztyén is. Ne feledkezzünk meg róluk, amikor Hell doktorról, a fajgyűlölő amerikai orvosról olvasunk, aki 18 négert akart fertőző vakcinát tartalmazó injekcióval megölni, vagy arról a fehér emberről, aki Atalantában lelőtte a néger rendőrt, amiért az szabálytalanul hajtó kocsiját feltartóztatta. A jövőért folytatott küzdelem módszerei nem egyformák. Aki Habe „Halál Texasban” c. könyvét olvasta, onnan is tudhatja. hogy a négerek között vannak szélsőséges 'faji alapon álló, főleg mohamedán csoportok, és van egy jelentős radikális réteg is. Martin Luther King tiszteletesre, aki az erőszaknélküliség eszközével akarja a szabadságot kivívni s akit „fekete Gandhi”-nak tart, némi kétséggel néz módszerét illetően^ Mindenesetre július 10-én Chicagóban tartott beszédében dr. Martin Luther King is kifejezésre juttatta, hogy „a hatalom birtokosai nem adták meg még soha önkéntesen az elnyomottaknak a szabadságot”. A küzdelem legutóbbi szakasza éppen az említett július 10-én kezdődött el. A néger egyenjogúsági mozgalom ezen a vasárnapon nagygyűlést rendezett Chicagóban, amelyen mintegy ötvenezer ember, közöttük több ezer fehér jelent meg. A nagygyűlés jelentőségét fokozta, hogy a néger egyenjogúsági mozgalom nem erőszakos akciókat hirdető és radikálisabb szárnya közösen rendezte. Martin Luther King drámai felhívásban kérte a gyűlés résztvevőit, hogy küzdjenek a chicagói nyomornegyedek megszüntetéséért. A további fejlemények részleteit napilapjainkból ismerjük« Dr. Martin Luther King, akinek részt kellett volna vennie az „Egyház és társadalom” c. ökumenikus konferencián és ott előadást kellett volna tartania, nem ment el Genfbe. Táviratilag közölte, hogy a Chicagóban kitört véres események miatt úgy érzi. helyén kell maradnia. Magnó-szalagon küldte el prédikációját, amelyet július 17-én, vasárnap a konferencia 400 tagja ökumenikus tisztentisztelet keretében hallgatott meg, hogy ezzel is kifejezésre juttassák az amerikai négerek szociális igazságosságáért és szabadságáért folytatott küzdelme iránti szolidaritásukat. Igehirdetését Martin Luther King előző napon Chicagóban tartotta s úgy vették hangszalagra. Kemény hangon szólt arról, hogy az egyházak ajtaján vasárnaponként kopogtató négerek mennyi közönnyel, visszautasítással éí képmutatással találkoznak. „Ha az egyházak nem gyakorolják politikai felelősségüket — mondotta —, és nem vesznek részt aktívan a békéért, a gazdasági és faji igazságosságért folytatott küzdelemben, a hívők millióit fogják elveszíteni és jelentéktelen klubbá süllyednek.” „Zsong a folyó ...” Az ének refrénje így szól: „Es messze viszi a Mississippi dalunk.” Messze, mindenüvé, hogy ügyük minek nyájunk ügyévé váljék. ' Benczúr László HOGY MIRE KÉPES AZ EMBERI NYUGALOM! Olvasom a minap, hogy egy ház lakói hosszú időn át egy háborúból ottrekedt bombával éltek „társbérletben”: nagy békésen megtűrték a befulladt ördögi masinát — gondolom, alig látszhatott ki a falból — elébe toltak valami szekrényt, nem látták, nem idegesítette őket, és úgy éldegéltek éveken át, szinte hónuk alatt a bombával. „Szerencsésen” el is felejtették. Csak amikor egyszer új bútorokat vettek, s átrendezték a lakást, lettek figyelmesek a régi „leltári tárgyra”, és szóltak a tűzrendészeknek, hogy jöjjenek, de gyorsan. Talán már az a kevés hely is kellett nekik? Vagy egy elegánsabb szoba összképébe már nem illett bele az ócska bomba? Esetleg mégis elfogta őket egy kis egészséges idegesség a furcsa lakótárs láttán? Ök tudják. De az a hajmeresztő nyugalom, amellyel képesek voltak napirendre térni az eltakart bomba fölött, az nem fér a fejembe. Különösen fiataloknak nagy kísértésük, hogy ákár életüket is kockáztassák virtuskodásból, vagy esztelen vállalkozókedvből. Egy kissé még ma is eláll a lélegzetem, ha arra gondolok, huszonegy éve süldő legényjelöltekként hogy vágtunk neki egy kétszemélyes kajakban hárman a sebes sodrású Sajónak, bőven ellátva aknagyutacsokkal és 95 mm-es aknákkal, hogy halat robbantsunk, csak azért, mert a legnagyobb szamár főkolomposnak az a zseniális ötlete támadt, hogy „mennyire fog örülni anyuka, ha este egy zsák hallal állítunk be”. Mellesleg majd’ otthagytam a fogam, ha nem is a sikeresen lebonyolított robbantások, de a kiszámíthatatlan folyó Bomba a miatt, mely sók helyütt a legjobb úszón is kifog. Erre mondják, hogy megáll az ember esze. Hát nem tudtam talán, hogy az életünkkel játszunk, hogy nyomorékká tehetjük magunkat? Dehogynem. Éreztem én, hogy nem egészen „fehér” az akció, de nem akartam gyávának látszani — holott valójában az lett volna a bátorság, ha szembeszállók a hangadó „ve- zérürü” ostobaságával meg a „srácok” közhangulatával. Szóval nem egyszer azért vagyunk gyávák, hogy elkerüljük a gyávaság látszatát, és így játsszuk meg bátorságnak a botorságot. ILYESFÉLE VESZÉLYES JÁTÉKOT különben sokszor az állítólag érett felnőttek is űznek, éspedig éveken, évtizedeken át. Ismerek olyanokat, akiket szinte bottal nem lehet elkergetni az orvoshoz, csak akkor, ha már egészen nagy a baj (s esetleg késő a segítség). Az ok: kényelmesség, félelem a kis fájdalomtól, (s aztán nem kerülhetik el a nagyot), önámítás, hogy majd elmúlik magától, jó adag végzet-hit, esetleg hisztérikus struccpolitika — de a külszín, a cégér: nem érek rá, nem vagyok ijedős, s „a Jóisten majd megsegít”, ti. felelőtlenségem ellenére is. (Ez persze nem hit, hanem istenkísértés.) Más téren pedig: pár nehéz, de őszinte szóval eligazíthatnánk egy félreértést, jó- vátehetnénk egy bántó megjegyzést, évtizedek keserűségének vehetnénk elejét — de nem, bennhagyjuk a „bombát”, a mérget, s aztán csodálkozunk, ha az nem marad hatástalan. Rászoríthatnánk magunkat arra, hogy irgallakásban inatlanul elvégezzük a nem- szeretem-munkát is, ha kell, akár lelkesedéssel, akár anélkül, de rendszeresen és feltétlenül, s ez idővel jó szokásunkká lenne. De nem! Győz a pillanatnyi kényelemszeretet, túl megértők vagyunk önmagunkkal szemben. így lehetünk a bűneinkkel Isten előtt is. Két hamis megoldás is használatos. 1. A félelem és hazugság megoldási kísérlete: az elfojtás. Gonosz gondolatom támad, tulajdonképpen engedni szeretnék neki, de lelkiismeretem lármát csap, erre visz- szariadok és letagadom az egészet önmagam előtt s persze mintegy Isten előtt is: Ó, nem vagyok én olyan! És bennmarad a „bomba”, a bűn csírája, a gyom gyökere, s ki tudja, hol és milyen formában bukkan majd elő, mint érthetetlen idegesség, félelem, gátlás, levertség, fejfájás, ingerlékenység, akaratgyengeség, vagy lelki eredetű testi rendellenesség, például ún. funkcionális zavar, stb. Az efféle elintézetlen, lefojtott, elkendőzött bűnről így vall Isten embere a 32. zsoltárban: „Míg elhallgattam, elavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt...” 2. Ennél persze semmivel se jobb a vakmerőség és szabadosság tévútja: a kiélés. Mintha „nem félünk a farkastól” jelszóval házilag felrobbantanánk a bombát. Vagy „diszkréten”, házon kívül tennénk ugyanezt, súlyosan veszélyeztetve magunkat és másokat. Ez az eljárás szabad utat követel a szennynek: Vágd sutba okvetetlenkedő lelkiismeretedet, engedj indulataidnak — az egészséges! Hogy aztán ezt az utat mennyi bánat, csömör és kiábrándulás szegélyezi, arra bárki tudna példákat mondani. De Jézus Krisztus nem arra biztat, hogy — az 1. pont mintájára — szőnyeg alá seperjük a szemetet, még kevésbé arra, hogy örömmel üdvözöljük a lakásban és nyugodtan halmozzuk, hanem arra, hogy ki vele! Ahogy a bombát nem dugdosnunk kell, nem is sajátkezűleg felrobbantanunk, hanem kiszolgáltatnunk a tűzszerésznek, úgy bűneinkhez is Jézus Krisztust kell hívni, aki azért adta életét, hogy vétkeink „robbanóanyagát” hatástalanítsa. Egyedül ö képes elintézni a problémát. A MÁR EMLÍTETT ZSOLTÁRBAN (érdemes végig olvasni!) így szól Dávid: „Vétkemet bevallottam néked — s te levetted rólam bűneim terhét!” Ez a megoldás, és ennek ereje vezet el napról napra oda, hogy semmiféle „bombával” se legyünk hajlandók „békésen együtt élni”! A bomba nem partner, nem lehet vele megárulni egy gyékényen. Lapul, lapul, de egyszer aztán robban. Ne akarjuk megszokni, nem lesz jó vége. A tömegpusztító fegyverektől a közösség ellen elkövetett különböző nagyságrendű embertelenségeken keresztül a kicsinek tűnő „házibS1- nőkig” semmi rosszal nem szabad megalkudni, bármilyen jellegű rombolás fenyeget is. Ha a bombát simogatod, abból nem megszelidülés lesz! Veszedelmes nyugodtság vállalni a társbérletet az ugrásra kész halállal. Isten gyermekeit mindig is az jellemzi« hogy üdvös nyugtalansággal igyekeznek kiadni az útját az élet és lélek minden veszedelmének. Bodrog Miklós
