Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-10 / 28. szám

Zsinat elé

Életünk alaptörvénye

Isten igéje a szerétéiről beszél. A szerétéiről, mely az emberi élet nagy kincse és amely mégis oly könnyen válhat megüresedett, hamis csengésű szóvirággá egyes emberek, de egész nemzedékek életében is. A szerétéiről könnyű lenne az igehirdetőnek beszélnie, ha csupán annak érzelmi oldalát fejtegethetné. Ebben az igében azonban ennél sokkal többről van szó. Az a szeretet, amelyre Pál apostol a római gyülekezetei buzdítja, nem érzelem, hanem erő; nem valamilyen megejtöen szép hangulat, hanem életforma, az emberi együttélés alaptörvénye.

Az emberek Jézus korában is igényelték ezt a szeretetet és felfigyeltek Jézus életére, amely szavak nélkül is önmagáért beszélt a szeretetröl. De nyugodtan állíthatjuk, hogy a mi honinkban is, szerte a világon, faji, vallási és világnézeti különbség nélkül az ilyen önmagáért beszélő, valóságos, egymásért és az emberi közösségekért cselekedni tudó szeretetre várnak az emberek. 1

Ennek a szeretetnek néhány ismertetőjeléről és feladatáról beszél igénkben az apostol. „A szeretet képmutatás nélkül való legyen.” Nincs még egy szó életünkben, melyet a színészkedö képmutatás, a megszokás és az önzés annyiszor megtépázott és meghamisított volna. Pedig az ilyen meghamisított szeretet mindenkit becsap, azt is, aki adja, azt is, aki elfogadja. Sok ember és sok közösség életét tette már tönkre. Sokak számára jelent keserű felismerést az ilyen szeretetben meghúzódó önszeretet, mely által a másik embert csak addig és annyira akarjuk magunkhoz kötni, ameddig és amennyire nekünk kellemes és hasznos.

Hogyan történhetik ez? „Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz!” — mondja Pál. A kettő szorosan összefügg. Megutálni, irtózva szembefordulni mindazzal, ami ellenkezik ihen jó akaratával és emberszeretetével.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely az elmúlt ötven esztendőről, különösképpen az elmúlt világháború borzalmairól inkább csak hallomás és olvasás, mint tapasztalat alapján tud. Ennél a bibliai kifejezésnél azonban megelevenedik előttem egy olyan korszak, amelyben egyes emberek, sőt népek, felcserélték e kettőt: iszonyodtak a jótól, Jézus Krisztus korlátlan. minden különbségtételt elvető emberszeretetétől és ragaszkodtak, „hozzátapadtak” ahhoz, aminek kifejezésére igen csekélynek látszik ez a szó: „gonosz”. Ha csak napjaink sokat vitatott színdarabjára, Hochhuth Helytartójára és annak metszőén kegyetlen auschwitzi „Doktor” alakjára —, vagy Peter Weiss a napokban megjelent „Vizsgálat” című megrendítő drámájára gondolok, amelyben a bíróság előtt találkoznak az egykori auschwitzi kínzók megkínzottjaikkal, s utóbbiak elmondják szörnyű emlékeiket e lidérces korról és ma is élő képviselőiről, akkor úgy érzem, jól értem Pál apostol intelmét: Aki ajkára meri venni a „szeretet” szót, annak iszonyodnia kell a gonoszságtól és teljes odaadással ragaszkodnia a jóhoz.

De vajon napjainkban népi vetődnek-e fel hasonló kérdések? Beszélhetünk-e világviszonylatban az embertelenségről csak múlt időben, mint valami rossz emlék eltűnt árnyáról? — A napokban a televízió „Nevető ember" címmel vetített egy dokumentum-filmet. A „nevető ember”, egy német őrnagy, valóban derűsen mosolyog a vele folytatott interjú során. Még akkor is, midőn emlékeit a kongói háborúból filmkockák illusztrálják. Döbbenetes képek ezek, céltlanul és értelmetlenül, meggyilkolt afrikaiakról. „Szükséges tisztogató akciók voltak" — mondja a mosolygó ember. S a kérdésre, hogy hajlandó lenne-e eme képességeit napjaink véres vietnami háborújában is kamatoztatni, készséges és magátólértetődő igennel felel. „Iszonyodjatok a gonosztól!” — mondja Pál. Nem kell-e a keresztyén embereknek mindenütt a világon e kérdésben egységesen felemelve szavukat elszakíthatatlanul ragaszkodniuk a békéhez, az emberiséghez és az élet megbecsüléséhez?!

De ha tovább gondolkodunk e bibliai kifejezésről, nem kell-e azokra a szomorú újságbeszámolókra is felfigyelnünk, amelyek a becsületes emberek jó munkája mellett, káros szenvedélyekhez ragaszkodó, italozó, gázoló, közösséget megkáro- sitó, munkájukat felelőtlenül végző emberekről szólnak? Akik ugyanakkor elzárkóznak a szeretet legelemibb gyakorlásától, családjuk, gyermekeik békességét és társadalmunk alapvető érdekeit semmibevéve. A szülői szeretet melegsége nélkül felnövő gyermekek, az elhagyott vagy elhanyagolt házastársak, a mások felelőtlenségét teherként hordozó közösségek példái húzzák alá igénk tanítását: Hagyjátok el a rosszat, ami mindenkinek kárára van és éljetek szeretetben, melyből mindenkinek öröme és haszna van!

Es hála istennek, másféle riportot is olvashatunk. Például, egy idős védőnőről, aki hetvenéves koráig járta fáradhatatlanul kilométerek százait és ezreit tanyai utakon, hogy fogadott leányát becsülettel felnevelje. Előzőleg férje elhagyta, egyetlen fiát orvosi diplomája megszerzése előtt felelőtlenségből származó baleset kapcsán elveszítette. De szívében „ragaszkodott a jóhoz” és minden csalódása ellenére szeretetben akart élni!

% „Egymás iránt gyengédek, tiszteletadásban egymást megelőzök legyetek!” Űgy\is kifejezhetjük ezt, hogy szüntelenül készen kell állnunk az egymás iránti szeretet gyakorlására. Amennyire rajtunk áll — valójában sokszor nem is gondoljuk, hogy milyen sok áll rajtunk — figyelmes, gyengéd, a másikat magunk elé helyező cselekedetekkel változtathatjuk a levegőt magunk körül, tisztábbá és őszintébbé. „A jó igyekezetben ne legyetek restek!” A „jó igyekezet” kifejezés egyszerűen azt jelenti, hogy azt tegyem, amit tennem kell, ami rám van bízva, amit más nem tehet meg helyettem. Ez pedig szüntelen készültséget igényel, hiszen feladat nélkül maradó ember vagy céltalanná váló üres óra nincsen, legfeljebb rest ember, aki nem veszi észre, mit kellene tennie. — „Buzgók legyetek!” Az eredeti szó még tágabb értelmű: buzogni valamiért tüzes akarással, forrni, lánglelkűnek lenni, megmozgatott szívvel cselekedni. A szeretetnek valóságos cselekedeteit ilyen buzgósággal valósítsuk meg! Ehhez Isten adja nekünk Lelke erejét. — Az emberi buzgóság sokszor túlkapásokra, törtetésre, hiúságunk táplálására vezethet. Az a tűz viszont, melyet Isten ébreszt bennünk, nem önmagunk érdekét, hanem, általunk mások gazdagodását szolgálja. — Ha a keresztyén ember helyes szolgálatát keresi mai világunkban, becsületes helytállásához minden kérdésben, elsősorban a béke munkálásában ilyen buzgóságot és jó igyekezetei kell Istentől kérnie.

A szeretet tehát életeket alakító és megújító erő, melyre mindnyájunknak szükségünk van! Jó lenne így élni! De honnan vehetünk ilyen szeretetet, ismerve szívünk erőtlenségét, indulatosságát? Elég-e az, ha Jézusra, a szeretet példájára gondolunk? Hiszen, emberileg nézve. Öt képtelenek vagyunk szeretetében megközelíteni. Az evangéliumokból tudjuk azonban, hogy Jézus nemcsak példája, de forrása is a szeretetnek. Benne és Általa kaphatunk mi is ilyen élő és valóságos szeretetet. Ö szívesen ad mindenkinek, aki hittel kéri. S ezáltal belevon bennünket Isten szeretetének hatalmas áramkörébe, melynek melege és fénye szétárad ebbe a világba. Kérjük hát ezt mi is tőle! S midőn elfordulunk a rossztól és buzgón keressük a jót, embertestvéreink között, máris kérésünk megvalósulását tapasztalhatjuk.

Részletek Szirmai Zoltán Rom. 12,9—11. alapján június 26-án a Petőfi Rádióban elhangzott igehirdetéséből.

A keresztyén gyülekezet elkötelezése a világért

Értesítettük olvasóinkat arról, hogy a Német Demokratikus Köztársaság Lelkészszövetsége a berlini Béketemplomban konferenciát tartott június 21—22. napjain, amelyen egyházunkat dr. Pálfy Miklós teológiai akadémiai dékán, képviselte. Hazaérkezése után beszélgetést folytattunk vele a konferenciáról.

— Kik vettek részt a konferencián és mi volt a témája?

A fenti Lelkészszövetség azokat a német evangélikus teológiai professzorokat és lelkészeket tömöríti, akik az egyház és a gyülekezetek mai küldetését illetően nagyon közel állnak hozzánk. Kétévenként tartják meg konferenciájukat és arra mindig meghívják a szomszédos országok evangélikus egyházainak a képviselőit is. Rajtam kívül külföldről Katlovszky szlovákiai evangélikus püspök, dr. Gaspáry lengyel professzor, dr. Rasker holland professzor voltak ott többek között. A résztvevők száma mintegy 150 volt.

A kétnapos konferencián két előadás hangzott el. D. Bickelhaupt, a Lelkészszövetség elnöke „A gyülekezet a politikai felelősség útján” címen, dr. H. Landmann orvos pedig „Társadalmi mozgósításunk alapkérdései” címen tartottak előadásokat, amelyeket egyrészt á konferencia egésze előtt, másrészt vitacsoportokban tárgyaltunk meg.

— Milyen érdekesebb kérdések merültek fel a vitacsoportokban?

Érdekes volt megfigyelni, hogy a konferencia tagjai nem arról vitáztak, hogy mi az egyház lényege és feladata, hanem a gyülekezetek konkrét feladatai és maguknak a lelkészeknek az égető problémái forrósították a konferencia légkörét. Én magam

az első vitacsoportban vettem részt és ott a magunk akadémiai és gyakorlati tapasztalatai alapján szóltam a társadalmi és emberi felelősségre felszólított és Isten által elhívott gyülekezet lelkészének a teológiai és társadalmi képzettségéről, az istentiszteleti és gyülekezeti munka külső és belső reformjáról, a különböző nemzedékek kérdéseiről és a vele kapcsolatos aktuális kérdésekről a világ- keresztyénség és az emberiség életében, a teológiai képzés reformjáról és arról az alap- feltételről, hogy a lelkésznek valóban hinnie is kell abban, akiről bizonyságot tesz és akit prédikál, t. i. a Jézus Krisztusban. Az együttes ülésen pedig arról szóltam, hogy hogyan kell a gyülekezeti lelkésznek és a pasztorálása alatt álló gyülekezet minden egyes tagjának kilépnie a világba és ott bizonyságot tennie keresztyén felelősségéről.

— Adott-e ki a konferencia valamilyen határozatot vagy üzenetet tárgyalásairól?

Igen. A nyilatkozat hangsúlyozza. hogy a konferencia résztvevői a gyülekezeti élet egész területén dolgozni fognak a békéért, saját hazájuk problémáinak a megoldásáért. De túl látnak hazájuk határain és mélységesen elítélik azt, ami Vietnamban történik, mert azt pontosan ugyanaz a lelkűiét teremtette meg, amely ma a Német Szövetségi Köztársaságban mindenáron atomfegyvert akar. Utolsó mondatai a nyilatkozatnak igy hangzanak: „A politikai felelősségre elhívott gyülekezet nem saját magával foglalkozik csak, hanem nyugtalanítja a saját gyengesége és az a tény, hogy nem tett eleget a világi dolgokért.” És végül arra szólítja föl a gyülekezeteket, hogy hallják meg az Ür hívó szavát és lépjenek nyomdokaiba olyan gyülekezetekként, amelyek tudják, hogy mi a feladatuk saját hazájukban és a világban általában.

— Nagyszabású jubileumi ünnepségek lesznek 1967-ben a Német Demokratikus Köztársaságban a reformáció megindulásának 450 éves évfordulója alkalmából. Milyen tapasztalatai vannak az előkészületekről?

Német evangélikus barátaink nagyon szeretnék, ha a magyar evangélikusok igen tekintélyes küldöttséggel képviseltetnék magukat elsősorban a wartburgi ünnepélyeken Türingiában, Luther szűkebb hazájában. Azt szeretném remélni, hogy mi magyar evangélikusok, el tudjuk majd 1967-ben szóban és írásban mondani, hogy mit kaptunk Luthertől a reformáció századában és hol tartunk ma, mint Luther tanítványai. A Hallei Egyetem is ünnepelni fog, mint a wittenbergi egyetem jogutódja és az egyetemi Könyvtár három jubileumi kiadványa között jelenik meg 1967 áprilisában második könyvészeti könyvem a Hallei Magyar Könyvtárról. Ez a könyv is szimbolizálni fogja hálánkat és mostani szoros kapcsolatunkat a reformáció szülőhazájával.

A soproni templom renoválása

Május 16-ával megkezdődött soproni templomunk külső és belső renoválása.

A templom belsejének fel- állványozása rengeteg anyagot igényelt. Valóságos állványerdő fogadja a belépőt. Néma erdő. Ennek az állványerdőnek fáit nem mozgatja a szél, de Isten áldja meg azokat, akik ezeken az állványokon a munka szerszámaival verejté- kesen azon fáradoznak, hogy újra széppé váljon gyülekezetünknek temploma.

Némán hallgat az orgona. Ponyvák takarják. Mindez olyan, mint amikor egy koporsót letakarnak a halotti csend leplével. Mi tudjuk, hogy a nagy munka után mesteri kezek megtisztítják, rendberakják és felhangolják orgonánk 3382 sípját és ihletett kéz érintésére újra megszólal Isten nevének magasz- talására.

A hatalmas barokk oltárból és szószékből sem látszik semmi. Sem az oltár felől, sem a szószékről nem hangzik az ige, de az egész templom visszhangzik kalapácsütéstől, acélkaparóktól, habarcskanal koccanásától, kefék és ecsetek suhogásától. És ez a visszhang is prédikáció. Az áldozatkészségnek és szeretettel végzett munkának prédikációja.

Minden nap ott vagyos templomunkban, a munka színhelyén. Csendben kérem Istent, hogy óvjon meg minden dolgozót minden balesettől, helyezze szívükre a munka felelősségét és tegye munkájukat hűséges szolgálattá.

Templomunk renoválása kb. fél évet igényel. Ennek a munkának biztosítására nagy

áldozatot hoz a gyülekezet. Ha e munka nyomán templomunk belseje az Örsz. Műemlékek Felügyelősége által jóváhagyott terv szerint el is veszti az 1930-as évek színes festését, a munka során nem csak a falakon és kupolákon elfakult és nagyrészt lehullott kazei- nes festés tűnik el, hanem eltűnnek a légi aknák által előidézett repedések, az ideiglenes javítások nyomai és a kupolákon előtört téglák mezítelensége is. Hisszük, hogy templomunk belsejének nemes egyszerűségével, finom színárnyalataival és szerény szimbolikus díszítésével méltó lesz rendeltetéséhez.

Tudom, hogy sokan, akik valamikor templomunk padjain ültek és hallgatták Isten igéjét, csendes emlékezéssel és imádságos szívvel szívesen gondolnak e híradás nyomán megújuló templomunkra.

Rusznyák Ferenc

A lelkészválasztás

A világ evangélikus egyház zaiban igen különbözőképpen töltik be a lelkészi állást. Azokban az egyházjogi rendszerekben, ahol a püspök mellett konzisztórium, azaz szűkebb vezető testület működik, a konzisztórium küldi ki a lelkészeket a gyülekezetbe. Van evangélikus egyház, ahol a király nevezi ki a lelkészeket. Van olyan is, ahol a gyülekezeti tagok választják meg. A Magyarországi Evangélikus Egyházban is koronként másként folyt a lelkészválasztás. A XVT. században, amikor még a püspöki tiszt nem volt rendszeresen működtethető, igen nagy szerepe volt az esperesnek a lelkészi állások betöltésében. A feudális földesurak sokszor ragadták magukhoz a lelkész! áilás betöltésének jogát. A liberalizmus korában érte el tetőfokát a gyülekezeti tagok által gyakorolt lelkészválasztási rendszer.

Egyházunk 1953-as zsinata

a liberális lelkészválasztási rendszer javításaként léptette életbe azt a megoldást, amely szerint a gyülekezet akkor vá.laszt lelkészt, ha személyi kérdésben egyöntetű vélemény alakul ki. Ha pedig a gyülekezet bármilyen oknál fogva nem tud egy személy mellett dönteni, akkor érvénybe lép a püspök lelkész-kinevezési joga. Ennek az az előnye, hogy megkíméli a gyülekezetei az esetleges választási viszályoktól vagy a határozatlanságtól. Ebben az esetben a püspök által képviselt magasabb szempontok tudnak érvényesülni a lelkészi állás betöltésénél.

Most csak a lelkészválasztás kérdésével foglalkozunk. Választásnak akkor van helye, ha a kellő számban egybegyűlt presbitérium úgy dönt, hogy a megüresedett lelkészi állást választás útján tölti be. A gyülekezet képviselői már a lelkészi állás meg- üresedésekor kapcsolatba léptek az egyházkerület püspökével, s már akkor egyetértés jött létre közöttük, hogy a gyülekezet két, esetleg három lelkészt hív meg bemutatkozó szolgálatra. A személyek kijelölésénél figyelemmel voltak a lelkészek szórványban, s általában nehéz beosztásban eltöltött szolgálati idejére, családi és anyagi helyzetére, addigi munkásságára és teológiai képzettségére.

A presbitérium által megválasztásra jelölt lelkész nevét az esperes bejelenti a püspöknek és választhatóságának megállapítását kéri. A püspök határozatát a helyi gyülekezet kívánságának szem előtt tartásával, a közegyházi érdekkel összefüggésben hozza meg.

Ha a püspök nem állapította meg a választhatóságot, vagy ha a megválasztott lelkész igenlő választ nem adott, az esperes újabb presbiteri ülést hív össze, hogy újabb személy megválasztását kezdeményezze. Ha ez is eredménytelen, vagy ha a lelkészválasztási eljárás során nehézségek merülnének fel, érvénybe lép a püspök lelkészkinevezési joga.

A megválasztható lelkész igenlő nyilatkozata esetén az esperes a törvényadta legrövidebb időn belül összehívja a gyülekezet közgyűlését. A gyülekezet ilyen céllal összehívott közgyűlése lelkészválasztó közgyűlés. Ezen az esperes és a gyülekezet felügyelője elnökölnek.

A közgyűlésen az esperes előterjeszti a presbitérium javaslatát a megüresedett lelkészi állás választással való betöltésére és a megválasztandó lelkész személyére vonatkozólag. A közgyűlés köz- felkiáltással vagy titkos szavazással dönt. Titkos szavazás esetén a közgyűlés tagjai az egyházmegye bélyegzőjével ellátott szavazó lapokon, írásban, igennel vagy nemmel szavaznak. Ha a szavazók többsége igennel szavazott, az esperes megválasztottnak jelenti ki a lelkészt.

Ha a presbitérium által választásra kijelölt lelkész nem kapta meg a szavazat-többséget, érvénybe lép a püspök lelkészkinevezési joga. Erről következő számunkban lesz szó.

Dr. Ottlyk Ernő