Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-02 / 1. szám
LAPOZGATÁS KÜLFÖLDI ÚJSÁGOKBAN Egyházunk híre a világban I. Egyházunk két új teológiai doktora A doktorjelöltek és az akadémiai ülés elnöksége Az elmúlt esztendőben magyarországi evangélikus egyházunk számos külföldi egyház képviselőjét hívta meg hazánkba, hogy megismerjék egyházunk és népünk életét. Az év első felében a finn, majd az osztrák evangélikus egyház egy-egy delegációja járt nálunk, majd a Sáfárság és Evangelizáció bizottság budapesti ülésével kapcsolatban 10 országból érkeztek küldöttek. Az év második felében a Keresztyén Békekonferencia kapcsán igen sokan voltak itt Nyugatról és Keletről. Végül az év utolsó negyedében dán, svéd és nyugatnémet vendégeink voltak. Valamennyi vendégünkkel igyekeztünk meg- ismertetnii egyházunk életét (amennyiben ez 10—12 nap alatt lehetséges). Külföldi lelkésztestvéreink jártak gyülekezeteinkben és legtöbbször prédikáltak is. Megnézték Teológiai Akadémiánkat és tárgyaltak az akadémiai profesz- szorofckal. Meglátogatták sze- retetintézményeink egy részét és részt vettek a Lelkészi Munkaközösségek egy-egy ülésén. Sok lelkésszel és gyülekezeti tagokkal beszélgettek. A püspökökkel hosszú megbeszéléseket folytattak elvi és gyakorlati kérdésekről. Figyelemre méltó és tanulságos lehet számunkra, hogy mi volt a véleményük rólunk, szolgálatunkról és gyülekezeteink életéről. Mielőtt idevo- natkozólag belelapoznánk a külföldi folyóiratokba, újságokba, nem feledkezhetünk el arról, hogy még 5—6 évvel ezelőtt — azt megelőzőleg pedig különösen is — nagyon sok olyan cikket írtak egyházunkról, amelyek jó eszközök lehettek a „hidegháború” szitására, de az igazságtól nagyon messze álltak. Sajnos, számos nyugati egyházi lap „odaadta magát” annak idején a nyugat—kelet közötti feszültségek fokozásának eszközéül. Egyik- másik nyugati egyházi lap és annak cikkírói meg nem számlálható esetben szegték meg a 8. parancsolatot: „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” Miközben bennünket „politizálással” vádoltak, ők maguk akarva-akarat- lanul a kelet ellen irányuló keresztes háború” buzgó zászlóvivői voltak. Még ma is vannak ilyen típusú cikkírók, de mintha fogyna a számuk. Ez jórészt abból adódik, hogy sok százezren jártak az elmúlt években Magyarországon — köztük egyházi emberek is — és az ittjáró külföldiek maguk győződhettek meg annak ellenkezőjéről, mint amit a propaganda egyházunkról és népünkről terjesztett. Lapozzunk most bele néhány külföldi egyházi lapba. Itt van előttem az osztrák evangélikus egyház hivatalos lapja, az „AMT UND GEMEINDE”. Ebben a lapban Sakrausky bécsi egyházfőtanácsos számol be az osztrák egyházi delegáció magyarországi élményeiről. A nyolc oldalas lapnak mintegy kétharmadát tölti meg a beszámoló: „Látogatás Magyar- országon” címen. Azzal kezdi cikkét, hogy „akár falvakon haladtak át, akár a fővárosban jártak, otthon érezték magukat Magyarországon”. Aztán azzal folytatja, hogy mint egyháztörténész szenvedélyesen kereste magyarországi látogatás idején azt, ami közös az osztrák és a magyar evangélikus egyház múltjában és jelenében. És erről így ír: „Meglepetésemre egyházaink közös sorsa még olyan helyen is szemünkbe ötlött, ahol nem számítottunk rá. Erre akkor lettem figyelmes, amikor Vámos Józseffel — a Teológiai Akadémia egyik intézeti tanárával — a Hősök terén a Mil- léniumi emlékmű előtt álltunk. Ugyan miféle összefüggés állhat fenn a mi osztrák evangélikus egyházunk küldöttsége és a magyar nép királyai, meg szabadsághősei között? A mi mai osztrák köztársaságunk területét véve alapul, a delegációnak egyetlen „ős-osztrák” tagja volt Traar szuperintendens személyében. Azt gondolhatnánk, hogy nincs sok köze Magyarországhoz és a magyarországi evangélikus egyházhoz. Pedig egyáltalában nem így van. Ö az egykori Karinthiának arról a vidékéről származik, ahol ősei nem is olyan régen csak titokban gyakorolhatták protestáns hitüket. Mária Terézia idején több ősét vasraverve hurcolták hitükért sáncásásra Magyar- országra. Meg kell említenem, hogy a Milléniumi emlékműnek éppen azon a helyén, ahol vezetőnkkel élénk beszélgetésbe kezdtünk, Mária Terézia ember-nagyságúnál nagyobb szobra állt- a forradalom előtt. 1896-ban ugyanis — amikor a magyar állam fennállásának ezeréves jubileumát ünnepelték — Mária Teréziát a magyar történelem nagyjai közé sorolták. Az ausztriai és a magyarországi protestánsok e könyörtelen üldözőjének át kellett adnia helyét a protestáns Bocskai István erdélyi fejedelem szobra számára. így változott meg 1945 után a történelmi mérték! De el kellett tűnnie a kőemelvényről I. Lipáinak (1657—1705), a magyarországi ellenreformáció kegyetlen végrehajtójának is, hogy ez által helyet biztosítson a protestáns Bethlen Gábor fejedelemnek, aki három hadjáratával az evangéliumi hit sza- szabadságáért is küzdött. — A protestánsok nagy ellenfelének, Mária Teréziának emlékezeténél így vált nyilvánvalóvá magyar és osztrák őseink sorsközössége”. A sorsközösség gyökerei a múltba nyúlnak, de ez a sorsközösség több vonatkozásban ma is fennáll- — „Ez mindenekelőtt — folytatja Sakrausky egyházfőtanácsos — a róm. katolikus jellegű vidékek kisebbségi evangélikus egyházainak szórványhelyzetében jelentkező közös sors”. Aztán gyorsírási jegyzeteiből. szinte szóról-szóra ismerteti D. Káldy Zoltán püspök beszámolója alapján — amelyet a püspök a Déli Egyház- kerület által adott fogadáson mondott el az osztrák delegáció előtt — magyarországi evangélikus egyházunk életét. Tehát teljes bizalommal közreadta Sakrausky főtanácsos azt, amit Káldy püspök mondott Mindezt nagyon színesen és frissen írja le, úgy hogy aki azt Ausztriában olvashatta, jól áttekinthette egyházunk életét. De Sakrausky főtanácsos cikke arról tanúskodik, hogy annak írója nyílt és megértő azzal kapcsolatban is, ami új és sajátos egyházunk életében: „Magyarországon az egyház már a reformáció és az ellen- reformáció korában kénytelen volt önállóan megoldani lelki és teológiai feladatait. A politikai küzdelmek szükségessé tették a szellemi önállóságot. Hozzászoktak a magyarok, hogy a külföldtől függetlenül, maguk keressék meg és találják meg a megoldásokat. Ahhoz az új teológiai alapvetéshez, amelyet ők a „diakónia teológiája” névvel szoktak megjelölni s amely az új helyzetben alakult ki, hozzájárult még, hogy leküzdötték elszigeteltségüket, amelybe 1945 után került egyházuk”. Bizonyára a szeretete diktálta Sakrausky főtanácsosnak, hogy kritikai megjegyzéseket egyáltalában nem írt rólunk,. Nyilván tudta, hogy ebben bőven volt részünk a múltban és Ezen az estén akaratlanul is elvonulnak előttünk az elmúlt esztendő eseményei, gondolunk arra is, hogy mit vitt el tőlünk és mit adott? A hálaadás órájában boruljunk le Isten előtt és nézzünk vissza. Adjunk hálát Istennek a mi szép magyar hazánkért. Hazánk földjén, ha kisebb részein dühöngött is az árvíz és más természeti csapások, megtermett a kenyerünk. Van meleg lakásunk, ruhánk. Sajnáljuk azokat az országokat és velük érzünk, ahol a békesség olajága karddá változott. Szívünk egész hálájával köszönjük Istennek és népünk vezetőinek, hogy hazánk földjén a békesség napfénye ragyogott. A gyárak kéményei vidáman füstöltek, a gépek mellett szorgalmas kezű munkások dolgoztak és termeltek. A szántóföldeken traktorok búgtak, szántottak, vetettek és földünk terméséből mindnyájunknak jut. Hazánk fölött a fények egyre nőttek és kisebbek lettek az árnyak. Kisgyermekeink vidáman játszottak. Nagyobb gyermekeink az általános és magasabbfokú iskolákban elmélyülten tanultak. Jól öltözött férfiak és nők talán gondolt arra, hogy a hibáinkról majd még tudunk beszélgetni testvéri együttléte- ken. Kicsit szégyenkezve, mégis örömmel jegyezzük ide befejezésül egyik megállapítását: trNéhány dologban — különösen ami a gyülekezetek javát munkáló tettrekészségben és átgondolt munkában figyelhető meg — a magyarországi egyházat például vehetjük. Képie- sen így fejezhetjük ki a dolgot: ennek az egyháznak a keresztyén jellegét kevésbé fedte be a patina mint a miénket. Az a benyomásunk, hogy ebben az egyházban jól tudják: miről van szó az egyházban”. K. Z. élnek hazánkban, városokban és falvakban egyaránt! Adjunk hálát Istennek egyházunkért és egyházunk vezetőiért. Templomainkban hangzott Isten igéje és kiosztották a szentségeket. Isten velünk volt és nem hagyott el bennünket. Az esztendőtől való búcsúzás órájában Istenre nézünk. Velünk volt az Űr az esztendő minden napján és velünk jön a következő esztendő útjaira is. Isten nem azt mondja, hogy menjetek, hanem: Vezetlek benneteket és veletek megyek! Benne van erő, kegyelem és vigasztalás, békesség és szeretet! Adjunk hálát Istennek a magunk dolgaiért is! Talán megrabolt bennünket az 1965. esztendő, mert eltemettük valamelyik hozzánk- tartozónkat. Talán éppen az édesanyánkat, vagy édesapánkat. Velük eltemettük életünk egy darabját. Akkor is adjunk hálát Istennek azért a szeretetért, amit eltemetett kedveseinktől kaptunk. Talán Megilletődött izgalom remegett az egyetemes egyház Üllői úti székhaza imatermének súlyos betegek voltunk és hosszú időn keresztül betegágyban vergődtünk, akkor is adjunk hálát Istennek a boldog gyógyulásért. Talán a terveink nem váltak valóra. Álmainkban, barátainkban csalódtunk. Akkor is adjunk hálát Istennek az új álmokért és tervekért. Talán az érdekek tülekedő vásárán küzdés volt az életünk, akkor is adjunk hálát Istennek, mert nem fordult el tőlünk, hiszen a szenvedésekben is lelkünket formálta, fogyatékosságainkat csiszolta. És gondoljunk örömeinkre is. A virágba borult fákra, amelyeket láttunk, a napfényes erdőkre, amelyekben jártunk. Adjunk hálát Istennek az öröm virágaiért, amelyekkel megérintette lelkünket. Az elvégzett munkáért, amely kenyeret és egészséget hozott házunkba. A családunkért, a szolgálatokért, amelyeket végeztünk és amelyeket értünk végeztek. Adjunk hálát Istennek a bölcsőkben ringó kis gyermekekért, hitvestársunkért, akinek simogató kezét falai között. Ezek a falak láttak már történelmi pillanatokat az egyház életében, doktori címadományozások is történtek már itt, de doktori vizsga, a disszertáció tudományos vita keretében történő megvédése még nem zajlott itt. Dr. Rédey Pál Teológiai Akadémiánk történetében is első ez a pillanat. Amióta nem egyetemhez tartozó kar, hanem önálló tudományos intézmény az Akadémiánk, ez az első eset, hogy fiatal tudósok tudományos kutatómunkájuk eredményeit tartalmazó vaskos dolgozatuk megvédésére nyilvánosan vitába szállnak a teológia szakprofesszoraival, s a dolgozatok opponensével. A két doktorjelölt, akik külön asztalnál ülnek oldalt, olvasóinknak régi ismerősei. Rédey Pál történelmet mesélt már akkor is a kis pusztai kobakoknak, amikor fiatal tanítóként a bács-kiskuni homokbuckák között járt. Későbbi teológiai tanulmányai közben történelmi, társadalomtudományi és politikai érdeklődése csak mélyült, s lapunk olvasói a tanúi annak, milyen megelevenítő erővel tud régmúlt időkről mesélni, vagy nagyoni s új eseményekről szólni. Szava ömlik, mintha nem is papírra vetné meggondolt mondatait, hanem emberi arcok elevenednének meg előtte, akikhez szol. De sorai mögött ugyanúgy élnek és formálódnak azok, akikről szól. akkor is éreztük arcunkon, amikor homlokunkat az aggodalom borúja árnyékolta. Adjunk hálát Istennek a köny- nyek kicsordulásáért és a szemek boldog ragyogásáért. Adjunk hálát Istennek a meghallgatott imákért. Isten arca fölénk hajol és miközben előtte térdeplünk, megszólít: Ne féljetek, én veletek vagyok! Igaz, hogy esztendő fordulása idején mindig érzi az ember, hogy valami elmúlt, ami többé vissza nem jön. Egy évvel, tizenkét hónappal közelebb jutottunk a sirhoz. Mégis eltávolodva attól, ami volt, látjuk meg, hogy Isten ölelő karja hordozott bennünket. Az út, amelyet megfutottunk, csak egy része életünk „hosszú útjának”. Senki nem. tudja megmondani, hogy mikor érünk végére a hosszú útnak. Hitünk kísért a rövidebb szakaszon és a hitünk most előre néz! Az 1965. év sírkövére felírást készítünk: Hála legyen Istennek, hogy az elmúlt évben velünk volt. És hitünk már kémleli az 1966. év ismeretlen útjait. Fülöp Dezső I Mintha személyes ismerősei volnának a rég porladó ősök, vagy a földgolyó másik felén küzdő emberek. Az összefüggések szálait művészien bogozza ki, s azért élnek az alakjai, mert megéled maga a kor, a társadalom, a világ, amelyről szól. Az Afrika-témát választotta tudományos kutató munkája, s doktori disszertációja tárgyául. Méltató professzora, dr. Ottlyk Ernő, joggal állapította meg róla, hogy az „Afrika története és az egyház” témakörben úttörő munkát végzett, s e kérdésnek hazánkban ez az első alapvető feldolgozása. Öt évig birkózott az anyaggal, s ha meggondoljuk, hogy az elmúlt öt év alatt menynyit változott Afrika arculata, fogalmat alkothatunk arról, mennyi tudományos rugalmasság és frisseség kellett e témával birkózni, míg megállapíthatta róla a szakprofesszor: „A kor színvonalán álló munka.” Dr. Nagy Gyula professzor volt másik mélta- tója és kérdezője, valamint dr.Vető Lajos jaüspök, mint opponens. A feltett kérdésekre a jelölt összefüggésteremtő logikával, biztos tárgyismerettel válaszolt s méltán megérdemelte a nagyszámú hallgatóság tapsát Rédey Pál. az egyháztörténelmi tudományok doktora. írókról az olvasóknak min? dig egyéni élményei vannak. Nekem, mint olvasónak, Vámos Józsefről, egy régi óbudai riportírása nyomán van biztos élményem. írásában néhány bevezető mondat után élt Óbuda múltja. Pedig Vámos József elsősorban tudományos író, s nem a köny- nyűpróza embere. De aki így tud a riportanyaggal bánni —- mondtam akkor magamban — aki így tud ódon utcákat s rómaikori Duna-partot életre kelteni, arra érdemes felfi? gyeink Pedig ő akkor már nem Krúdy Gyula utcáira, s nem is az aquincumi sírfeliratokra figyelt, hanem egy „elvont1* világba, az ótjestamentumi vi? lág babiloni fogság utáni gyű? lekezetének társadalmába mé? lyedt el, s írta egymás után tudományos tanulmányait a Dr. Vámos József Lelkipásztor szakfolyóiratba. S most íme, itt figyeli méltató és kérdező professzorainak, dr. Pálfy Miklósnak és dr. Prőhle Károlynak szakkérdéseit, s ugyancsak Vető püspök opponensi kérdéseit. A méltatásból, kérdésekből, s főleg a jelölt feleletéből az „elvont” világ egyre élletesebb lesz, a történelmi analógia egyre izgalmasabbá válik, s a jelölt hangja egyre biztosabban cseng a témaválasztás meg- okolásánál. „A mai kor egyháza ne úgy gondolkodjék és cselekedjék, mint azon régi koré, mert a gondolatok, szokások, tanok és eszmék konzerválása volt akkor a kisértés, de a konzerválás az életet nem szolgálja” — mondotta disszertációja megvédésének zárómondataiban Vámos József, az ótestamentumi tudományok doktora. (Mind a doktori vizsga széles horizontja, mind a jelöltek felkészültsége, mind pedig az érdeklődők igen tekintélyes száma mutatja, hogy egyházunkban keletje van az elmélyült tudományos munkának, s nemcsak keletje, de művelői is vannak Koren Emil Felelősségteljes szolgálatban Részlet Dr. Vető Lajos északi egyházkerületi püspöki jelentéséből A reformációra ma is szükség van. A reformációra szükség volt annak idején és szükség van ma is. Ez világosodott meg előttünk az elmúlt években, főleg a II. vatikáni zsinattal kapcsolatban. Hogy ez lenne a keresztyén- ség, az isteni szeretet megvalósulása, beteljesülése, amiilyen a pápaság, a Mária-kultusz, a miseáldozat, a papnőtlenség, a reverzál is stb? Mi köze mindennek a keresztyénséghez, Istenhez, az evangéliumi szeretethez? A felelet világos. De mi magunkhoz szólunk elsősorban! a) Óvakodjunk attól, hogy eltérjünk az evangéliumi világosságtól. Ma is érvényes Krisztus Urunk intelme: A ti beszédetek legyen Igen: igen, Nem: nem. Ami ezen felül van, az ördögtől van (Mt. 5, 37.). b) Legyünk bátrak Isten szent alkaratának megvallására, hirdetésére. Arra, hogy ISTEN SZERETET (1. Ján. 4, 8). Azt pedig, ami az egyházban ettől eltér, ezt elhomályosítja, a megértését megnehezíti, leplezzük le, s óvjuk tőle hittestvéreinket, s minden keresztyént. c) Legyünk bizonyosak afelől, hogy evangéliumi, reformált egyházunknak nemcsak van küldetése, hanem éppen ma, amikor az emberiség politikai téren és műveltség tekintetében megszabadul a kiskorúság állapotától, most lett valójában aktuálissá a szeretet Istenének egyetemes, az egész emberiségre kiterjedő örömhíre. Miként teljesíti küldetését egyházunk, közelebbről lelkészi karunk egyházkerületünkben? Kiváló hazai tudós-teológusainknak a munkája nyomán lelkészi karunk igyekszik szolgálatát elmélyülten és lelkiismeretesen végezni. Akár a gyülekezeteken belül, akár a közéletben hűségesen és felelősségteljesen fejtik ki szolgálatukat. Ez különösen így van azoknál a lelkészeknél, akiket a szeretet ereje, Isten — és emberszeretetük melege indít és hat át szolgálatukban. És nemcsaik a szoros értelemben vett egyházi — gyülekezeti munkánkra vonatkozik ez. Hanem az egész emberiségért s a népünkért érzett felelősségünk alapján végzett közéleti szolgálatunkra is. Szinte bámulatosan kifejlődött lelkészi karunk érzéke annak meglátására, hogy hői van a baj, s mi a teendő, pl. a béke egyetemes védelme szempontjából. Az idei egyházmegyei gyűlések elé terjesztett s a jegyzőkönyvekben megörökíteni rendelt ESPERESI JELENTÉSEK igen tanulságosak ebben a tekintetben is. A legaktuálisabb feladatnak látja valamennyi esperesünk a világ békéjének védelme szempontjából a vietnami háború beszüntetését, s ebben a Keresztyén Békekonferencia állásfoglalásait érezzük ki ugyan, s ez a helyes is, de mindig egyéni módon, s így -igen meggyőzően és határozottan. HÁLAADÁS t 4 a
