Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-05-09 / 19. szám

Békés, megújult élet AZ IGE FIGYELMEZTET MINKET, nagypéntek és hús­vét után levő keresztyéneket, hogy a megváltás és feltáma­dás ünneplése semmit sem ér, ha nem vezet el egyéniségünk­nek és életünknek a megújulá­sához. A húsvétnak örömbe, fénybe kell öltöztetnie a szí­vünket és meg kell tisztítania az életünket, mert Isten meg­újulásra hívta el az embert. Ö nemcsak teremtő, hanem megváltó, minket újjáteremtő Isten. Hívja nemcsak a lehe­tőségekkel rendelkezőt, hanem a megfáradottakat, talán alko­nyat felé járó embert is, re­ménységre és megújulásra. Azt gondolom, hogy annak az átérzése, hogy az embernek meg kell újulnia, benne van korunk levegőjében. Hiszen át­éltünk egy hatalmas technikai, termelési és társadalmi forra­dalmat. Tanúi lehetünk an­nak, hogy az érdeklődés mind­inkább az ember felé fordul, aki alanya és tárgya is ezek­nek a változásoknak. Halljuk hivatalos és nemhivatalos helyről, hogy az embernek is változáson és megújuláson kell keresztülmennie és valóban halad és változáson megy át. És íme most az ige azzal szó­lít meg, hogy csak akkor igazi az ünnep, ha életem megújulá­sában jelentkezik. „Legyetek új tésztává. Ne rosszaságnak kovászával, hanem tisztaság­nak és igazságnak kovászta- langágában ünnepeljünk”, — hangzott a húsvéi felszólítás. SOKAT MONDÓ, HOGY A MAI EVANGÉLIUM szerint a tanítványok elindulása az új élet felé az örömből indult ki. Nem a félelemből. A félelem legfeljebb arra indíthat vala­kit. hogy másnak látszék, más­nak mutassa magát. Őszinte belső megújulásra az öröm ve­zet. „Mikor este lett, a hét el­ső napján, eljött Jézus, meg­ái lőtt a középen. Örvendeztek azért a tanítványok, mikor lát­ták az Urat”. A bezárkózott és elzárkózott tanítványokat félelem és idegesség választot­ta el a külvilágtól, de ez eltűnt és feloldódott, mikor Jézus: a szeretet, a feltámadás és az élet megjelent. Az az életúju- lás, amire a mai nap hív, eb­ből az örömöt hozó Krisztusból indul ki. Ő azért jelenik meg a bezárkózott tanítványok kö­zött, azért jön közel időn és távolságon keresztül magá­nyunkhoz is ma is, hogy lé­nyével velünk maradva átjár­jon minket, s mi felöltözve őt, új életre induljunk vele. Amit a keresztyének az ember kér­désében tudnak és mondanak, az mind Belőle indul ki, a krisztusi ember megismerésé­ből és felöltözéséből szárma­zik. HOGY MI A TARTALMA már most ennek az életújulás- nak, azt Jézus szavai árulják el. Amikor megállt a tanítvá­nyok között így köszöntötte őket: „Békesség néktek”. Ez az első szó, amit a feltámadott az embernek mondott és mond ma is. Ez volt az első, mint a tanítványoknak hozott és amit azok továbbmondtak. Az Ürnak ezekben a sza­vaiban az üdvösség békessége van. Mély forrás buzog itt fel, ami a tanítványokat arra indít­ja máig, hogy ha őt megértik, részt vegyenek elindulva min­den jó szolgálatban és jó mun­kában, ami egyének között, vagy világméretekben a békes­séget szolgálja. Mindnyájan tudatában vagyunk, annak, hogy a világnak legnagyobb kérdése a béke. Ezt mindenki­nek tudnia kell. Ezért hideg ésszel és jó szívvel ki kell áll­ni. Ebben a keresztyének is teljesen egyek kell, hogy le­gyenek és együtt kell, hogy munkálkodjanak minden bé­kére irányuló erővel a világon. Ezért van az, hogy keleten és nyugaton, lelkészek és egyhá­zak és egyházi összefogások felemelték szavukat és fájdal­muknak és tiltakozásuknak adtak kifejezést a fölött, hogy a húsvéti örömöt távol-keleten civilizált fehér ember által le­dobott bombák zaja verje fel, s kultúrált nép abban a tév­hitben járjon el, hogy ebből a fájdalomból, pusztulásból és erőszakból áldás származhas­son a világra. A MÁSODIK SZAVA, AMIT ÚTRA VALÓKÉNT AD, s amivel megújítja a benne hí­vőket: Küldetést ad nekik! Belső küldetéssel bírni nagy dolog! Hány ember megsínyli, sőt van, aki össze is roppan, mikor nyugdíjba megy, mert az az érzése, hogy nincs többé szükség rá. Pedig van rá szük­ség, csak nem tudja, mert nem találta meg a helyét. Hány tö­rékeny nagymamát tart fenn erőben éppen az a tudat, hogy szükség van rá, még segíteni és szolgálni tud a családnak! JÉZUS ÜGY ÜJÍT MEG, hogy szolgálatra küld. S ez az életfelfogás valóban felüdít, és fiatalon tart. Ezért mondja a zsoltár: ..megújul a te ifjúsá­god, mint a sasé”. Az ember­nek nem szabad engedni, hogy az évek előrehaladtával ebben a hitben és elhatározásban megszegényedjék, hogy az élet megrabolja ifjúkori lelkesedé­sünket. Az embernek inkább egész életében gazdagodnia kell bensőleg. Sohse adjuk fel azt, ami a legértékesebb ben­nünk: a szolgálat lehetőségébe, az igazság, a szeretet, a békés lelkűiét, a szelídség, a jóság erejébe vetett bizalmat. A jó­ság minden magja, amit egy ember szétszór a világban, ki fog kelni valahol egy másik emberben. Ennek gyakorlásá­ra küld el Jézus és ezt min­denki megvalósíthatja a maga kisebb, vagy nagyobb körében. ÉS VÉGÜL útbaigazító har­madik szavában megajándé­kozza Jézus tanítványait azzal az útravalóval és erővel, ami­re szükségük van ezen az úton. Megszenteli őket a bűnbocsá­natban és a bűnbocsánat to­vábbadásának ajándékával ru­házza fel őket. Ez a fehér ru­ha, amiről a húsvét utáni va­sárnap beszélt. Részletek Uzon László 1965. április 25-i rádiós igehirdeté­séből. Egy világos szó A MÁSODIK VILÁGHÁ­BORÚ BEFEJEZÉSE, a náci birodalom bukása óta sok szó esett már a német kérdésről s az e kérdés körüli viták, eszmecserék sok szempontból világították meg a valóságos helyzetet. De bárhogyan is fi­gyeljük ezeket az eredménye­ket, a leszűrt következtetése­ket. a legérdekesebbek mindig azok a megnyilatkozások, ér­tékelések lesznek, amelyek magának a német népnek a köréből hangzottak el. így és ezért is értékeljük nagyra a Német Demokratikus Köztársaság vezető szerveinek, polgárainak józan és megfon­tolt helyzetfelmérését, amely éppen a németség múltbeli bűnein, hibáin s mulasztásain keservesen okulva, egy egé­szen új irányba akarta és akarja elindítani ennek a nép­nek a sorsát: a szocializmus­ban. Azonban az is világos, hogy mivel nem vagyunk „ér­dektelenek” ebben a dologban — hiszen egyugyanazon kon­tinensen élünk — ugyanilyen örömmel fogadunk más, ha­ladó gondolkodásra valló, építő szándékú megnyilatko­zásokat is, amelyek más né­met körökből hangzanak el ebben az oly sok bonyodalmat és két világháborút okozó problémában. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy az NDK-t nem tekintve, maga a német­ség nem mindenütt és nem mindig tett meg mindent a Mauthauseni emlék Az emlékek megfakulhatnak akkor is, ha mindennap letö­röljük róla a feledés porát. A képek lehetnek halványabbak, de amit bevésett az idő, az megmarad kitörölhetetlenül. A háború emlékei, a húsba vájt jelek nem évülnek el. Húsz éve történt. Az ország haldoklóhoz hasonlított, aki­nek vére lassan folyik el. A Duna vize akkor is befelé hömpölygőit, de a folyó két partján lassan szivárgott kifelé az ország vére. Emberek, érté­kek, értékevesztett ereklyék, felbecsülhetetlen értékek: egy zacskó liszt, egy darab kenyér. Hová? NO. felé. Az NO. jelent­hetett numeró-t, nihilót, de leginkább egyet jelentett: Né­metország, Akkor Hegyeshal­mon túl kezdődött az élet. Napok óta vándorolt a lel­kész feleségével és két gyerme­kével. A hadikórház, mely a határon áttolta, megszabadí­totta magát tőle, az új hadse­regtest nem vette gondjaiba. Csak menni, menni, nem volt visszaút. Hadd emlékezzem ró­la, úgy amint volt. A batyuját hátán, gyerme­keit ölében hordozó házaspárt, végre fölvette eg ytárszekér. Vonszolva haladt előre. Egy ezredes ,.menekítette ki”. Is­meretlen tartalmú ládák, zsá­kok súlya alatt nyikorogtak a kerekek. A rudas ló hátsó lá­ba sebes volt. Összerúgott a nyergessel a kocsis szerint. „Ömaga szúrta meg, mondta a gazdája, hogy megakadályozza az ország elhagyását.” De most már mennie kellett. A naponta megtett út nem volt egyenletes. Sokszor alig náhány kilometer. Éjjelre egy- egy falu széle, vagy tanya­ház adott szállást. Az út sok helyen keskeny volt, a menet zsúfolt. A sok helység neve melyen áthaladtunk, egy különösen megmaradt j ján bánnak veletek. Vesszetek bennem. Mauthausen. A kere-1 el mind, akik e qonoszságo' közül, LINCOLN den gondolat a gyászmenetet kísérte. Mindenki pontosan tudta, hogy most hol van az Elnök, mindezek az emberek a folyó mentén, akik olyan messze voltak tőle és olyan hűségesen szerették. Jeremiah és családja és Henry, aki be­szélgetett vele a gabonaföldön. És esténként, amikor Jere­miah a kis vaskulccsal felhúz­ta a régi Szent Tamás órát, igy szólt a családhoz, amely körülülte a kemencét: — Ma volt a gyászszertartás a Fehér Házban. — Ma ravatalozták fel a Kapitoliumban és az emberek mind elzarándokoltak hozzá, hogy még utoljára lássák... — Bár én is elmehettem volna... — Ma Philadelphiában van, ugyanabban a teremben, ahol egyszer azt mondta: Inkább meghalok, de nem adom fel a függetlenséget. — És nem is adta fel, ugye papa? — Nem, nem adta fel. — Ma New Yorkban van. — Ma Albanyban van . .. Ma Clevelandban van ... — Ma Columbusban ... — Chicagóban ... — Ma hazaérkezik Spring- fieldbe... — Ma eltemették ... Vége a napnak. Holnap újra kezdjük. Mi is és mindenki. Az egész ország. B. S. Aldrich: A múlt dala c. regényéből keket fékezni kellett a kes­keny utcákon. Emelkedők és lejtök váltakoztak. Egy éles kanyarnál torlódás keletkezett. Várni kellett. Az útkeresztező­dés közepén egy emlékmű ma- gaslolt. Alig lehetett belőle látni valamit a köréjesereglett embertömegtől. Deportáltak voltak. Kopaszra nyírt fejű. sima arcú emberek. Élő csont­mező, inkább csonthalom. Az arcokon nem volt életpír. Le­hettek vagy kétszázan. Mellet­tük őrök. Élő szoborként állt a halálra szántak serege. A tág- ranyílt szemekben nem volt sem fájdalom, sem gyűlölet, sem reménység. A nap élesen tűzött és a mozdulatlan embercsoport re­zegni látszott. Egy hang törte meg a némaságot. A lelkész­nek úgy rémlett, hogy a kar­szalagos egyén szól. Neki szól. „Herr Oberleut. . . izé . . . fő­hadnagy úr, harapta el a szót német hadarással. Itt egy ke­veset várni kell. Beletelik egy negyedóra. Mi lenne, ha ön közben szórakoztatna bennün­ket. Szólana néhány szót... ezekhez. — A deportáltak felé mutatott. — Ha jól tudom, ja­varészben az Önök honfitár­sai ... Ungár, szólt torz neve­téssel és köpött egyet. No raj­ta — folytatta Hunger — éhen­kórászok, azért jöttek ide, hogy kiegyenek bennünket. Ki hív­ta Önöket ide?” A csontba máz nem mozdult A lelkész hátán jeges borzon­gás futott végig. Napokkal eze­lőtt érzett hasonlót, mikor egy rejtelmes rendeltetésű gázszagú helyiségben végzett szolgálatot. Gázmaszk próba­hely volt. A katonák közül ak­kor többen rosszul is lettek. Lassan derengett emlékezeté­ben azoknak a tömíteit kam­ráknak igazi rendeltetése. A lelkészt szédülés fogta el, de nem volt kibúvó, beszélnie kellett. — Rühes kutyák — kezdte sápadt elszántsággal —•, mód­kiagyaltátok és végrehajtjátok! Pusztuljatok el ti is mind egy szálig — ezt akarják a háború gyilkosai..., közületek talán egy sem fogja viszontlátni szülőföldjét. De üt már, ütni fog nem sokára — a lelkész az öklét rázta — a szabadulás órája... Elég...! dördült fel egy iszonyatos ordítás. Állj! Disz- nóság! Mi történt? A karszala­gos a magyar beszédből egy szót sem érthetett, a csonttö­meg se mozdult. Mégis történi valami. Egy könnycsepp, amit a haTálravált testből a fájdalom kisajtolt, ott rezdült az egyik halálravált fogoly szemében. Az áruló könnycsepp. Lelep­lezte a beszélőt. „Fogjátok meg!”, ordította a hang s a lel­kész úgy érezte, hogy zuhan a mélységbe. karok ragadják meg és rázzák testét. „Átko­zott fickó — takarodj, indulj te is és pusztulj el velük együtt!... Indíts! Előre!...” Gyerünk, előre, indíts! A vezényszavak pattogása köz­ben elindult a kocsi s meg­mozdult az egész kocsisor. Mi van veled édesapám — ölelte át gyengéden a papné férjét. Rosszul vagy? Hamar vizet! Térj magadhoz, nézd már me­gyünk is, vége a várakozás­nak. A lelkész mintegy der­mesztő lázálomból ébredve emelte föl a fejét. „Csak­ugyan! Megyünk! A mi ko­csink is elindult.” .. . Dehát a látomás! Az emlékmű? A de­portáltak? A lelkész visszate­kintve kereste a lialálbamene- telők csoportját. Az emlékmű pusztán állott. Talpazatán és lépcsőfokain nem állt már sen- Csak az ég alja pirosodott va­lahol messze. Így látta a lel­kész, amint az iszonyú jele­néstől terhesen vissza-vissza- nézett. Talán a közeledő vihar képe volt ez, vagy égő házaké, vagy talán a várt kelő hajna­lé? Nikodémusz János A Szovjetunió OrtíioÉx Egyházának gyülekezetei a régi hagyomá­nyokkal ünnepelték meg a ré­gi naptár szerint — április 25-én — húsvét ünnepét: „a nagy orosz húsvétot”. Az ün­nep színpompás liturgiája, megragadó szertartása nagy érdeklődést váltott ki az er­re az alkalomra nagy szám­mal érkezett külföldi turisták körében is. Madridi katolikusok igenük a vallásszabadságot A vallásszabadság követe­lése egyre inkább nagyobb hangot kap a spanyol lakosság köreiben — állapította meg a spanyol véleménykutató inté­zet. Az intézet 860 madridi lakosnak tett fel ez irányú kérdéseket, akik közül a 98% római katolikus vallású volt. A megkérdezettek 48 száza­léka azon a véleményen volt. hogy minden állampolgárnak joga van a saját vallásának gyakorlására; a válaszok 15 százaléka a nemkatolikusok számára csak a magánvallás- gyakorlatot tartotta megen­gedhetőnek (ugyanennyi volt azoknak a százalékaránya is, akik nem nyilvánították véle­ményüket), 13% megengedhe­tetlennek tartotta a nemka­tolikus istentiszteletek tartá­sát, míg 9 százalék a nyilvá­nos protestáns istentiszteletek tartásának engedélyezését ter­mészetesnek vélte. Ezek az adatok jól jellemzik azt a helyzetet, amely ebben a kérdésben is ellentétben áll a hivatalos spanyol körök vé­leményével, törekvéseivel. helyzet tisztázására, a kon-* zekvenciák levonására, mint ahogy a német protestantiz­mus sem mérte fel teljesség­gel a maga helyzetét, szolgá­latának a mikéntjét. ILYEN ELŐZMÉNYEK FI­GYELEMBEVÉTELÉVEL kel­tett megkülönböztetett figyel­met és érdeklődést az a tanul­mány, amit Carl Ordnung lel­kész, a Keresztyén Békekonfe­rencia NDK-beli regionális bi­zottságának főtitkára „A né­met protestantizmus és a szo­cialista forradalom” címen a közelmúltban megjelentetett. Ordnung főtitkár elöljáró­ban megállapítja, hogy a pro­testantizmus nagyobb egyházi közösségei az NDK-ban talál­koztak először a történelem folyamán a szocializmussal. S rögtön ezután hozzá is teszi, hogy erre a találkozásra — sajnos — a német protes­tantizmus nem volt felkészül­ve. Nem, mert a két világhá­ború közötti időszakban sem volt képes elszakadni azoktól a rossz hagyományoktól, ame­lyek már jóideje meghatároz­ták a német egyházak életét, munkásságát, politikai véle­ményét: a kispolgári gondol­kodástól. a forradalom elle­nességtől. Attól a mentalitás­tól, amely sok esetben inkább volt hajlandó elfogadni a ná­cizmust, mintsem szembenéz­ni egy kikerülhetetlen forra­dalom lehetőségével. Keserű szavak, keserű mon­datok. mint ahogyan az is na­gyon keserűen hangzik, amit Carl Ordnung, a német pro­testantizmus egyes köreinek a háború utáni szerepéről leír. Igaz — olvassuk —, hogy az egykori Hitvalló Egyház kép­viselői a háború után is megkísérelték az egyházi hely­zet tisztázását, de erre az idő­szakra — sajnos — mégis in­kább az volt a jellemző, hogy az egyes egyházi szervezetek, testületek a restauráció útjára léptek. Arra az útra, amely nem a megújulásé s amelyen járva nemcsak el szokta fe­lejteni az ember a múlt hi­báit, bűneit, mulasztásait, ha­nem méginkább meg is ismé­teli azokat. S ez a merev, visszahúzó erejű magatartás abban is nagy kárt okozott, hogy megbontotta a német protestantiztnus határokat is egybefoglaló egységét. EBBEN A HELYZETBEN LETT NAGY JELENTŐSÉGŰ annak a szolgálatnak a felis­merése, amelyet az NDK-beli protestánsok egy — kezdetben ugyan kicsiny, de az idő fo­lyamán egyre növekvő számú — csoportja magára vállalt Ez a csoport — és később az egyházak hívei is egyre na­gyobb számmal azt tekintette és tekinti feladatának, hogy — hite alapján — letegyen minden „ellenességről” (for­radalom-, szocializmus-, hala- dásellenességről) és minden erejével az egyház egységének, az emberiség békés egymás mellett élésének a javát szol­gálja. ERRŐL A FELADATRÓL és e feladat elvégzésének eredményeiről vall Ordnung főtitkár tanulmánya világos szavakkal, és okfejtéssel. Ügy, hogy elhisszük neki és szolga­társainak: munkájuk nem volt hiábavaló és méginkább nem az a jelenben. Nem az, mert ez a világos szó más, mint volt a mútnak jónéhány szomorú- végű kijelentése. Más kiindu­lásában, céljaiban és eredmé­nyeiben. S egyben ez azt is je­lenti, hogy a kezdetben oly keserű szavak, megállapítások már nem vonatkozhatnak a német protestantizmus egészé­re, mert sokan vannak közöt­tük, akik a szolgálatnak ezt az útját választották. Ezt a munkát pedig, mi magyar pro­testánsok, nemcsak figyelem­mel kísérjük, hanem nagyra értékeljük és becsüljük. A REFORMATUS VILÁGSZÖVETSÉG 97. TAGEGYHAZA a szudáni „Krisztus Egyháza a Felső Nílusnál”. Az egyház­nak háromezer tagja van tíz gyülekezetben, négy lelkésszel. Az 1875-ben alapított Világ- szövetség jelenleg mintegy 50 millió keresztyént egyesít a Föld 66 országából. 20 ÉVES A „RÉFORME”, a francia protestánsok heti­lapja. A hetilap, amelynek munkatársi gárdája többször adta tanújelét haladó gondol­kodásának, március utolsó he­tében ünnepelte meg alapítá­sának 20. évfordulóját. Ez al­kalommal átnyújtották a lap vezetőjének. Albert Finet- nek, a Becsületrend lovagke­resztjét. bői való. Ereiben mintha az ő tulajdon vére folynék. Abe Lincoln maga is tele­pes volt. Ásta, szántotta a föl­det, kerítést faragott, tréfálko­zott és káromkodott, fázott és éhezett, viharokkal és indiá­nokkal szállott szembe. Abe Lincoln sohasem fogja elfeledni a nedves föld szagát és korbács suhogását. Jeremiah szorosan maga kö­ré csavarta a szürke sálat és rámordult lovára, sietni akart haza... A Praire-Rapids-beli lányok is ijesztő hírrel jöttek haza az iskolából. Hogy Lincoln útban van Washington felé, hogy Philadelphiában megállt és ki­jelentette: inkább felkoncol- tatja magát, mintsem, hogy engedjen a szabadság eszmé­jéből, amelynek nevében az Uniót megalakították és hogy az ország valóságos forrongó vulkán. A nemzetgyűlés megnyitá­sának napján nem történt semmi. A vulkán nem tört ki. Talán nem is igaz semmi a riasztó hírekből. Mindenki úgy beszélt az országgyűlés megnyitásáról, mintha itt folyt volna le a völgyben. — Na, hogy ment? Kérdez­te Emily, mikor papa haza­jött. — Nem lőtték agyon? — Hála Istennek, szeren­csésen Washingtonban van, — mondta Jeremiah, mintha sze­mélyesen ő lenne felelős az elnök biztonságáért. • Minden szem kelet felé né­zett ezekben a napokban. Min­... Jeremiah Lincolnért iz­gult, Tom Bostwick azonban nem volt Lincoln párti. Jere­miah és Tom sokat vitatkoz­tak. Rekordidő alatt kaptak hírt a választásokról. Mindjárt ä válsztásokat követő napon. Az újságok, amelyek az ered­ményt közölték Dubuqueon ke­resztül vonaton érkeztek, azu­tán a postakocsi továbbította őket úgy, hogy még be sem esteledett, az újságok már itt voltak. Jeremiah még mielőtt az újságokat kibontotta volna, már hallotta a kocsistól, hogy Lincoln Ábrahám lett az el­nök. Tom félig bosszúsan, félig tréfásan mondotta: — Remélem tudással fogja pótolni azt, ami a modorából hiányzik. — Azt, ami a modorából hi­ányzik, könnyű pótolni — mondta Jeremiah hevesen —, de ha nem lenne éleseszű, vi- lágosfejű, becsületes ember, nem tudom mi lenne velünk. ... Jeremiah nem éljenzett nem rázta meg senkinek a ke­zét. Nyugodtan lovára ült és a folyóparton az elmélyülő prairie-alkonyban hazalova­golt. A kerítések mögül fris­sen kaszált fű illata szállt fe­léje. Ábrahám Lincoln! Abe Lin­coln! Akinek gondolkodása mindenben annyira egyezett az övével akinek a beszédeit szóról-szóra elmondta volna, ha tudott volna beszédet tar­tani. Abe Lincoln! Az ä fajtájá-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom