Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-05-02 / 18. szám

ÖRVENDEZŐ TANÍTVÁNYOK Protestáns Kolostor Taizében gyelmeztessen és buzdítson, hogy szeretettel minden em­bernek. Szolgálatunk ne csak szép szó legyen, hanem mindig cselekedet, áldozat! Minden­kor és minden ember felé. — ... „amennyiben megcseleked- tétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cse- lekedtétek meg.” — Egy em­ber megélhet egyedül is egy barlangban, egy szigeten, de sosem fogja tudni, ki a társ, mi a közösség, ki a testvér!? A Krisztussal való közösség nélkül nincs örvendező élet és szolgálat. Viszont a Krisztus­sal való közösség nincs szol­gálat nélkül! Hús vét örömével, szolgálatunk felelősségével in­duljunk tovább az élet útján családunkban és egyházunk­ban. Luther így mondta: „Nincs hatalmasabb istentisz­telet, mint a keresztyén szere­tet, mely segít a rászorulókon és szolgál nékik.” Záborszky Csaba PROTESTÁNS KOLOSTOR? — Van ilyen? Van! Éppen eb­ben az évben ünnepli fennál­lásának 25 éves évfordulóját. Dél-Franciaországban, Taizé (Tezé)-ben, a második világ­háború viszontagságai között létesült egy olyan protestáns, reformátusokból, majd később evangélikusokból is álló közös­ség, amely a régi szerzetesi szabályok felújításával alakí­totta ki tagjainak életrendjét. JELENLEG 65 TAGJA VAN A KOLOSTORNAK! Életüket hármas fogadalom szabályoz­za: nőtlenség, vagyonközös­ség és a kolostor vezetője (priorja) iránti engedelmesség. A testvérek (frer-ek) kisebb része lelkész, többségük tanár, orvos, gazdász, művész, iparos, stb. Az év nagyobb részét töb­ben a kolostoron kívül töltik különféle munkakörben, a priortól nyert megbízatás alap­ján. Ilyenkor hétköznapi pol­gári ruhát hordanak. A kolos­ÉDESANYÁNK MEGDÖBBENTŐ AZ A KÉP, ahogyan Jézus tanítvá­nyai nagypéntek szomorú ese­ménye után bezárt ajtók mö­gött voltak. — Ügy érezték, hogy vége mindennek, az élet­nek, a szolgálatnak, az öröm­nek. Elvesztették Urukat, aki szolgálatra hívta őket és most szívük tele félelemmel, rette­géssel. Az írás szerint minden meg­történt. Jézus a kereszten meg­törte a bűn hatalmát, megfi­zette helyettünk a bűn zsold- ját, elvégezte küldetését. — „Elvégeztetett” mindaz, amiért Isten őt küldte, a váltság mű­vét befejezte. — Mária húsvét hajnalán már hallja feltáma­dott Urának megszólító hang­ját és hangzik ajkáról a bol­dog bizonyságtevés: Mester! — A tanítványok szívében még mindig a bizonytalanság, a té- pelődés és a sok miért kap helyet. Egyszerre csak megtö­ri valaki a csendet: Békesség néktek! Ezzel a köszöntéssel közeledik övéihez, akiknek előre megmondta, hogy a szo­morúságuk örömre fordul és senki el nem veszi tőlük örö­müket: „örvendezének azért a tanítványok, hogy látták az Urat!” — Egyszerre megvál­tozott minden szívükben és életükben. A találkozásnak az öröme, Jézus látása és szere- tete kitépte szívükből a félel­met, nagypéntek gyászát. SOKSZOR HASONLÍT az életünk a szomorkodó tanítvá­nyokéhoz. Örömtelen szívvel élünk és dolgozunk. Hiányzik a húsvéti öröm az emberekből. Tele vagyunk félelemmel, ag­godalommal, panasszal és sí­rással. Szeretteink koporsója mellett és sírjainál sokszor csak az elmúlás világát vesz- szük észre. Hiába hangzik az ige a feltámadásról, Krisztus­ról, a Feltámadottról, egysze­rűen nem akarunk hinni ben­ne. — Valljuk be, kevés az örömünk. Nem tudunk szívből örülni a mindennapi drága ke­nyérnek, nem tudunk örülni a családunknak, a minket na­ponként megszólító örök hús­véti evangéliumnak. — Urunk éppen az Ö örömével akar megajándékozni, azzal az örömmel, amely mellett min­den más Öröm eltörpül. Az élet pedig mindig öröm. A gyermeknek, aki boldogan siet az iskolába, a szülőnek, aki gyermekéért él és dolgozik napról napra áldozatkész szív­vel, a munkásnak, aki gyárban vagy bányában másokért végzi hűségesen munkáját, az or­vosnak, aki éjjel-r.appal har­col az életért! AZ ÖRVENDEZŐ TANÍT­VÁNY és gyülekezet mindig szolgál. A húsvéti tanítványok küldetést kaptak Uruktól. Szent megbízatást. Nem pi­hentek meg örömükben és cso­dálkozásukban, hogy Uruk visszatért a halálból az életbe. Boldog, húsvéti szívvel és örvendező lélekkel indultak vissza a mindennapi életbe. A tanítvány az által lesz valóban tanítvánnyá, ha teljesíti a ne­ki adott megbízatást. Nemcsak akkor hangzott a küldő szó Urunk ajkáról, ha­nem ma is hangzik. Mindnyá­junkat küld a családba, a gyü­lekezet közösségébe, a munka­helyünkre, a világba. Nem azért, hogy nagypéntek gyá­szánál maradjunk és meditál­junk, hanem, hogy húsvéti hit­tel, örvendező szívvel szolgál­junk ott és akkor, ahol és ami­kor alkalom és lehetőség vár reánk. Nincs nagyobb felada­ta ma az egyháznak, a gyüle­kezetnek, s benne minden szívnek, mint szolgáló, sama- ritánusi szeretettel odahajolni a testvérhez itt hazánkban, Afrikában és a világ minden táján. AZ ÖRVENDEZŐ TANÍT­VÁNY — szolgáló tanítvány mindig. Élete nem öncél, nem saját életének a biztosítása és megtartása, hanem másokért élés és munkálkodás. Nyitott szívvel és szemmel kell jár­nunk az élet útját, így vesszük észre azokat, akik szomorkod- nak, akik erőtlenek, akik sze­retet után kiáltanak! Már éle­tünk is szolgálattal kezdődött, amikor önfeláldozóan és hű­séggel szolgáltak nekünk. — Szüléinkre gondolunk. Arra, hogy az ő szolgálatuk nélkül egy óráig sem maradhattunk volna életben! Hányán és há­nyán szolgáltak nekünk az életben. Visszapillantunk a megtett útra és megjelennek előttünk: tanítók és tanárok, orvosok és barátok, akik segí­tő készséggel, szerettei nevel­tek és segítettek a szenvedés­ben. KINEK SZOLGÁLJUNK? Az Ürnak, aki életével és ha­lálával szolgált nekünk. — Az új parancsolat pedig arra fi­Anyák napján imádságunk­ba foglaljuk elhunyt édes­anyánk áldott nevét. Haló po­raiban is emlékezünk rá. Em­lékezünk arra. aki gyermek­korunkban először kulcsolta imádságra kezünket. Aki, ami­kor először indultunk iskolá­ba, kézen fogva vezetett el bennünket. Majd titokban a könnyét törölte le, hiszen ak­kor már egy kicsit az életbe léptünk ki. Emlékezünk arra, aki a tél hidegében olyan sokszor gom­bolta be a kabátunkat és így beszélt óvó szeretettel: — — Nem tudsz vigyázni, megfá­zol! És este, amikor átfázott a lábunk, kezében melengette félig megfagyott lábunkat. Emlékezünk arra, aki utolsó falatját is megosztotta és oda­adta nekünk. Akinek arcáról lassan lehervadtak az egész­ség piros rózsái, hogy a mi ar­cunk csattanjon ki az egész­ségtől. Köszöntjük szeretettel az élő édesanyákat, akiknek élete gyermekük bölcsője mellett szinte megújul. Köszöntjük az édesanyákat, akik virraszla- nak és bölcsödalt énekelnek. Akik a második műszakban ép­pen olyan örömmel és jóked­vűen dolgoznak, mint az elő­zőben. Köszöntjük az édesanyákat, akik az áldozat iskolájában ülnek a nap minden időszaká­ban és másokért élnek. Ök azok, akik a holnapra tették föl életüket, ök nem a má­ban, hanem a boldog holnap­ban élnek. tor fenntartását és saját élet- szükségletüket önmaguk bizto­sítják munkával. Adományo­kat nem fogadnak el. A kolos­torhoz nyomda, mezőgazdaság, műterem, orvosi rendelő, mér­nöki iroda is tartozik. Minde­nütt a testvérek látják el a szolgálatot. Rendszeresen ke­resik fel turisták is a kolos­tort, kisebb-nagyobb csoportok jelentkeznek be, hogy ökume­nikus konferenciákon, tanfo­lyamokon, csendesnapokon ve­gyenek részt. A KOLOSTOR PRIORJA és létrehívója Roger Schütz sváj­ci származású református lel­kész. Francia édesanyja révén a második világháború első évében Burgundiában telepe­dett meg, Taizé nevű község­ben, nem messze Cluny (Klüni)-től, a híres volt közép­kori kolostortól. Taizé akkor a németektől meg nem szállt területhez tartozott. Egy elég elhanyagolt állapotban levő vi­Köszöntjük az édesanyákat, akik széppé teszik az életet és kérjük Istent, hogy áldja meg őket mind a két kezével. F. D. déki kúriát vásárolt meg Ro-. ger Schütz. Az épület csakha­mar a fasizmus elől menekü­lők átmeneti szállásává, mene­dékhelyévé vált. Ügy vélte, hogy Franciaországnak akkori megrendült állapotában lelki megerősítés útján nyújthat se­gítséget. A Cluny-kolostorban, ahonnan egykor a kolostori élet reformja elindult, már évek óta megszakadt a szerze­tesek rendszeres imádkozása. A megszakadt láncot szerette volna felvenni és továbbfoly­tatni. Két évig szinte egyedül dolgozott. Néhány falubeli egyszerű ember értette meg szándékát és állt melléje. Mi­kor a németek az egész orszá­got megszállták, 1942-ben Ro­ger Schütznek el kellett hagy­nia Franciaországot. Genfbe költözött. 1945-ben barátjával, Max Thuriannal, aki szintén svájci református lelkész és még három más társával visz- szaköltözött Taizébe. Már le- költözésük előtt szoros kapcso­latot tartottak egymással. Éle­tük rendjét főleg a közös imádkozás és az emberek szüksége iránti nyitottság jel­lemezte. Ök voltak a közösség magva. A KOLOSTORT KÉT TÖ­REKVÉS JELLEMZI. Először a keresztyén egyház egységé­nek szolgálata, az egység mi­nél több látható jelét szeret­nék munkájukkal felmutatni. Szoros kapcsolatot tartanak az Egyházak Világtanácsa genfi központjával, annak munkájá­ba közvetlenül is belekapcso­lódnak. A II. Vatikáni Zsinat­ra Roger Schütz és Max Thu­rian meghívást kapott. 1982- ben a keleti ortodox egyház, a konstantinápolyi pátriárka adományából külön ortodox központot létesített Taizében. A múlt évben Nyikodim moszkvai metropolita is meg­látogatta a kolostort. A német „Sühnezeichen” akció 1963- ban templomot épített a ko­lostor mellé. A templomban katolikusok, ortodoxok és anglikánok is tartanak isten­tiszteletet. „NYÍLJ MEG MINDEN EM­BERI KÉRDÉS ELŐTT” — a Taizé-i rendtartásnak ez egyik tételével lehetne jellemezni a kolostor másik célkitűzését. Kezdettől fogva segíteni kí­vánták az embereket hétköz­napi dolgaikban. Elsősorban Burgundia gazdaságilag elég leromlott vidékei felé fordult figyelmük. Tejgazdaságot ál­lítottak fel, amelyhez szövet­kezeti alapon 1200 parasztcsa- láu csatlakozott. Mezőgazdasá­gi termelőszövetkezetet létesí­tettek. Munka közben nyert tapasztalataikat most Dél- Amerikában szeretnék értéke­síteni, ahol több Taizéből ki­küldött testvér működik köz­re termelőszövetkezetek létre­hozásában a gazdaságilag ki­szolgáltatott sorsban élő lakos­ság között. Benczúr László A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy az Éne­keskönyv új kiadása nyomás alatt van. Megjelenését az Evangélikus Élet közöl­ni fogja. Húsvétkor a jónevű lelkész igehirdetését hallgattam. A zsúfolt templomban úgy érez­tem, hogy máris részese vagyok annak az lörökéletnek, amelyről bizonyságot tett. Ebéd előtt betértem egy presszóba, hogy :szokásos délelőtti feketémet elfogyasszam. A füstös helyiségbe nem tudott betörni a húsvéti napfény, amely a budai oldal kertjeiben vi­rágba bontotta a mandulafálcát. Itt bent sö­tét volt, égtek a lámpák. A kávé illata betöl­tötte a termet. Közben ilyen kérdések foglalkoztattak, mint a húsvéti nyitott sír, feltámadás, örök élet. Üjra az örök élet. Majd megint a nyitott sír mellett álló megrémült tanítványok alakjai tűntek fel előttem. A nemrég hallott prédiká­ció kavargóit bennem letisztulva, mint amikor letisztul a tó partján a felkavart víz. Es ezek maradtak meg bennem. Élettelen arcokat lát­tam magam előtt, a nyitott sír pontos mását, a statisztaként szereplő angyal szerepkörét és az örök életet. Így megszemélyesítve. Csak arra nem tudtam rádöbbenni, hogy milyen az alakja ennek az örök életnek. Es kié lesz ez az élet? A csészét majdhogynem lesodor­tam a kis asztalkáról, amikor idáig jutottam gondolataimban. Persze, hogy ez hiányzott. Az, hogy nem beszélt a lelkész az életről. Arról, amely az én életem. Nem beszélt ró­lunk, akik ott ültünk milliónyi gondokkal és kérdésekkel a szószék alatt. Ez hiányzott! Ezért maradt meg bennem minden olyan sze­mélytelenül és idegenül. A második cigaretta után gondolataim más­felé terelődtek. Holnap anyámhoz utazom, ajándékot viszek neki. A múltkor nagyon fáj­lalta a lábát, azóta nem irt. Mi lehet vele? Az orvos szerint érszűkülete van. Lassú el­múlás. Ö vajon észrevette volna-e, hogy mi maradt ki a prédikációból? A presszóajtó nyikorgására lettem figyel­mes. A kis helyiségbey eddig én voltam az egyetlen vendég, a személyzet legnagyobb örömére. így legalább zavartalanul bújhattak össze a pult mellett. Élni akarni kell Amikor az új vendég a csillár alá ért, meglepődtem. Ez Ö! Nem mertem megszólí­tani, hátha tévedek. Hiszen nem tegnap volt, amikor elváltunk egymástól. A túlsó sarokba ült. Ekkor már határozot­tan tudtam, hogy nem tévedek. Ez a finom, vékony teremtés csak ő lehet. Leült és vélet­lenül rámnézett. Mintha ő is megismert volna. Fölemelte arcát és a feje fölött világító fali­kar vörös fénye rávilágított. Szinte egyszerre mondtuk: — Te vagy az? Azt mondta vár valakit, de addig üljek az asztalához. Tizenöt éve nem láttam. Es vala­mikor az osztálytársi kapcsolaton kívül — mit tagadjam —, valamivel többet is éreztem iránta. Kávéja már régen kihűlt, de mi csak a régi emlékekről beszélgettünk. ■— Icával mi van? — kérdezte. ■— Tavaly nyáron a Balaton mellett talál­koztam vele. Három szép gyereke van. Lajos­ról mit tudsz? — Melyik is volt az? Ja, tudom! Az a hosz- szúlábú. Kiment Amerikába. Állítólag már milliomos. Bár én nem hiszem, mert itthon sem tudott a pénzzel bánni. — Panni? — Az a copfos? Ügy hallottam, hogy valami kutató lett belőle. — És mi lett Ferivel? Mert tudod ugye ... — Hogyne tudnám — válaszoltam. — Ak­kor nagyon bántott az a dolog. En akartam neked udvarolni és neked csak Feri kellett. Különben ö meghalt. — Meghalt? Mikor? — Két éve lesz a nyáron, öngyilkos lett. — öngyilkos? — mosolygós szeme tele lett félelemmel és rettegéssel. Akkor, régen, na­gyon szerette ezt a fiút. Most bizonyára régi emlékek tolultak föl benne s ezeknek fényét árnyékolta be Feri halálának híre. — Igen, öngyilkos lett. Sokáig tartottuk a barátságot és nagyon sokat beszélgettem vele. Az utóbbi években életunt lett. Jó állása volt, sokat is keresett. Mégsem volt boldog. Végül öngyilkos lett. Ennyi az egész. — Ügy gondolod ennyi? — kérdezte. ■— Hát ennyi. Nagyon sajnálom, de gyáva volt. Megfutamodott a harctól és küzdéstől. —Hagyjuk szegény Ferit. Inkább mondd, mi lett Anniból? A kérdés kissé meglepte. De az is lehet, hogy még mindig Feri sorsa foglalkoztatta. Hosszú percek következtek, míg végre meg­szólalt. — Orvos lett. ő gyógyított meg engem. — Téged? — kérdeztem. Hiszen mindig makkegészségesnek ismertem. Diákkorában sokat spoitolt és nem is sikertelenül. — Beteg vagy? — ismételtem meg a kér­dést. — Most már nem. De az voltam —= vála­szolta mosolyogva. Üjra a régi volt. — Meséld el, mi volt veled? — Nem olyan egyszerű azt elmondani — kezdte. — Végeztem äz egyetemen, aztán férj- hezmentem. Mindenem az a kis otthon volt, amit magaménak mondhattam. Sajnos. fér­jem nem így érzett. Csalódtam benne. Sokat veszekedtünk. Aztán elváltunk. Közben meg­halt a kislányom, egyedül maradtam. Munka­helyemen is bajok voltak. Idegösszeroppanást kaptam. Itt abbahagyta. Rágyújtott egy cigarettára. Végigszívta. Nem mertem újabb kérdésekkel félbeszakítani, mert éreztem, hogy nagyon mélyen járt most emlékeiben és nekem le­gyen elég annyi is, amennyit onnét a mélyből felhoz és nekem ajándékoz. — Közben a szívemmel is történt valami — folytatta, amikor elnyomta cigarettáját. —* Komolyan beteg lettem. Heteken keresztül mozdulatlanul feküdtem és már úgy éreztem, hogy itt a vég. Es nagyon egyedül voltam. Nem akartam meggyógyulni. Minek? Hiszen úgyis mindennek vége volt. Minek akartam volna akkor élni? Ott a kórházban találkoz­tam Annival. Ő volt az osztályosorvos. Sokat beszélgettem vele. Kezdetben nagyon untam, mert mindig azt emlegette, hogy „meggyó­gyulni akarni kell”. De ha én nem akartam. Nem és nem! Élni sem akartam. Minek? És kiért? Ha akkor hallok Feri sorsáról, bizo­nyára én is azt az utat választottam volna. De magamtól még ahhoz is gyáva voltam. Üjra abbahagyta. Az órájára nézett. — Aztán évekkel ezelőtt már akartam meg­gyógyulni. Mert élni akarni kell. És ha va­laki akar, annak sikerül. Találkoztam vala­kivel, akiért élni akarok. Ügy érzem ő meg­érdemli. Én akkor gyógyultam meg igazán, akkor, amikor élni akartam. Es most már egészséges és boldog vagyok! Üjra nyílt az ajtó és egy magas, vállas férfi lépett be. Kissé összeráncolta homlokát, ami­kor meglátott az asztalnál, de Erzsi ölelő karja mindent megmagyarázott neki és nekem is. Kint az utcán megsimogatott a déli nap­fény. Jól esett, mert nagy sötétségből jöttem. Az autóbuszon újra feltűntek előttem a dél­előtti képsorok, de most már megteltek élet* tel. Erzsi életével és Feri sorsával. És mind­azokkal, amelyek ezek mögött az életek mö­gött ott sötétlenek visszhahozhatatlanul és ke­serű emlékként. A busz csöndben durúzsoló motorja ezt hirdette nekem: élni akarni kell! És nagyon boldog voltam azon a húsvéton. így lett tel­jessé számomra a húsvéti evangéliom. Karner Ágoston é f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom