Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-02-21 / 8. szám

Ha valaki Krisztusban van Egyetemes imaheti igehirdetés 2 Kor 5, 17. alapján EGYETEMES IMAHETI ösz­szejövetelen vagyunk. Nem­csak mi vagyunk együtt, ha­nem szerte a világon külön­böző felekezetű keresztyének. S aki szolgál? Egy kicsi szór­ványgyülekezet lelkésze, de ugyanakkor a legnagyobb pro­testáns keresztyén felekezet papja. Ezért ma itt egy kicsit átfogjuk s egyben képviseljük az egész keresztyén anyaszent- egyházat, amely a világban láthatóan különböző, feleke­zetekre tagolt, de Krisztusban egy. Mindezt látnunk kell; de számításba kell venni ott és abban, amiért a keresztyén istentisztelet, igehirdetés és imádság van: az életben, a ke­resztyén élet folytatásában. Az ige azt mondja: „Azért ha valaki a Krisztusban van, új teremtés az...” Isten az életért teremt. Nem halotta­kat, hanem élőket teremt. Egyetlen igei, evangéliumi s így keresztyén nézőpont az, hogy minden az életért van. A Noé bárkája életmentő bár­ka. Isten özönvíz utáni ígére­te az élet ígérete. Mózes tör­vénye az életért van. Megtar­tod: élsz! Minden próféta a nép életéért prófétáit hazájá­ban, vagy Izraeltől távol a fogságban. És végül Isten leg­nagyobb és végső kijelentése a világban a testben megje­lent Krisztusban, az életért van. Jézus Krisztus meghalt azért, hogy nekünk életünk legyen. SENKI SE ESSEK ABBA A HIEDELEMBE, hogy én most a templom, az istentisztelet ellen szólok. Vallom őseink hitvallásával: „Az egyház a szentek gyülekezete, amely­ben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket he­lyesen szolgáltatják ki”. Es mikor ezt vallom, egyben val­lom azt is, hogy csak a gyü­lekezetben szólít meg Krisztus az ő életadó evangéliumával. De az igehirdetés és igehall­gatás, valamint a szentségben részesülés is az életért van. A jelenben a keresztyén világ­válság abban van, hogy az egyházhoz tartozásunk az élet szempontjából meddő. Az Is­ten is és a világ is az egész keresztyénséget nézi. Minden kicsi rész benne van a nagy összefüggő egészben. S nem­csak az egyházban van ez így, hanem így van a világban is. Régen talán — emberileg néz­ve — jól élhetett a londoni polgár, ha gyalázatosán rosz- szul élt is indiai embertest­vére. Jól élhetett, mert a me­sés India ontotta neki a ma­ga kincseit. Most meg ha Af­rikában, vagy Ázsiában éhező népek nyomorúságukban fel­lázadnak, igen fáj a londoni polgár feje. Ma világi, embe­ri értelemben is a nagy együ- vétartozás korát éljük. ÉS AZ EGYHÁZ KEZÉBEN TARTJA A SZENTIRAST, amely ezt mondja: „Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette”. „Ügy sze­rette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete le­gyen”. Ezért nem közömbös nekünk keresztyéneknek, hogy mi történik a világban, de el­sősorban az, hogy mi van a Krisztus egyházában. És a mai ige mellé: „Azér* ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” most egy másik sokat mondó igét teszek: „ .. cselekedjünk jót minde­nekkel. kiváltképpen a mi hi­tünknek cselédeivel.” Ez az, amit Isten akar! Ez az, amit akar, vagy legalábbis nem vet meg a világ sem, és mél­tányol: A jócselekedetekkel te­li keresztyén életet. Azt hiszem, hogy a mai igé­ből nyilvánvaló az is, hogy a Krisztusban új teremtésű ember nemcsak a keresztyé­nek részére teremtetik újjá. De, ha még mindig nem len­ne nyilvánvalóvá, akkor azzá teszi Pál apostol másik igéje: „Cselekedjünk jót mindenek­kel ...” Ez adja meg a mi tár­sadalmunkban a hitelét an­nak, hogy valóban tudunk szolgálni. És ha ez a szolgálat valóban a Krisztus evangé­liumából fakadó életfolytatás, akkor egy pillanatig ‘se kétel­kedjünk abban, hogy elfogad­ja a világ. JÓRÉGEN AZT MONDTAK: „Borzad mint az ördög a töm­jénfüsttől”. Ma azt mondhat­juk, hogy borzad a világ az ál­keresztyénektől! Azoktól, akik csak dogmáikat, szertartásai­kat, a látható egyházukat vé­dik — de itt is csak a magu­két. Azoktól a keresztyének­től, akik nem tudnak kitárt szívű emberek lenni még egy­más felé sem! És ha eddig nem futja az erejükből, ho­gyan is cselekedhetnének jót a keresztyén világ kerítésén túl azokkal az igebeli „min­denekkel”?! Ezen az ökumenikus össze­jövetelen két irányban nyíl­jék ki a szemünk. Lássuk meg, hogy micsoda is igazá­ban az egyház, a gyülekezet, amit mi olyan igen szeretünk. És lássuk meg, hogy mire, mi­lyen életre és szolgálatra in­dít az Űr a mi egyházunkban. És útravalóul még egyet, amit mai igénk felett két vers­sel feljebb találunk: „ .. .azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguk­nak éljenek, hanem annak, Aki érettünk meghalt és fel­támasztatott”. Rédel Károly „Anyakönyvi" mosolyok... Gendurská testvér, szlovák evangélikus esperes-lelkész, évekkel ezelőtt az ősrégi prá­gai egyetemen tette le mint tartalékos tiszt a hadsereg megbízásából az előírásos tol­mácsvizsgákat. Néhai dr. Pa­vel Bújnák, volt korponai lelkész volt a szigorú vizsgáz­tató tanár. Kedves ember volt Pali bácsi. Valamikor régen Budapesten is káplánkodott, nyelvészeti doktorátusát a leg­régibb magyar nyelvemlék, a „Halotti beszéd”, szláv szavai­ról írt tudományos műve alapján nyerte el. Alaposan megizzasztott a magyar nyelv­tan legnehezebb részéből, az alanyi és tárgyi igeragozásból. Ha itt nem teszel hibát, főtol­mács is lehetsz, ha esetleg „fe- nyőfaillatú” is marad a kiejté­sed. Ezt mindig meleg szere­tettel megbocsátják magyar ajkú hittestvéreid, ha velük találkozol... Bújnák Pali bá­csi pedig azért adta meg a „jeles" osztályzatot a szigor­laton, mivel megmondottad, hogy a német „die Hexe” szlo­vákul nemcsak „bosorka”, cse­hül pedig „jeíibaba” (= sün- disznós-tüskés anyó) hanem megmaradt a régi latin szó is „striga”; — a magyarban pe­dig a ranglista, legalább is a régi mesékben a „vén banyá­tól” a „boszorkányon” keresz­tül egészen a „szipirtyóig” fo­kozódik ... A múltkor, amikor az Evan­gélikus Élet leközölte egyik svédországi olvasójának ma­gyar nyelvű köszönő levelét, s ezen meleg sorokban csak az alanyi és tárgyi igerago­zásban tett hibák és helytelen kifejezések csaltak mosolyt arcodra, Gendursky testvér­nek eszébe jutottak, milyen sokszor mosolygott már a régi magyarul írott egyhftzi anya­könyvek bejegyzései felett... Nos, mosolyogjatok ti is... ! Kraus bácsi szepességi né­met ember volt, de szlovák gyülekezetben működött. A régi liturgikus nyelven hir­dette az evangéliumot, buz­gón, tisztán, szeretettel. In­kább latinul tudott az öreg úr, á magyarban bukdácsolt, valami régi német—magyar szótár segítségével írogatta be kiváltképpen a temetési anya­könyvbe a halál okait... Az első különösebb bejegyzése a „Temetés ideje és módja" ro­vatába így hangzik: „nem le­het it maradnyi!” Az egyik ,,t” betűt „ellopta” az öreg „pán velebnfj” tiszteletes úr!) ... De máskülönben igaza volt, „nem lehet itt maradni” — mivel csak utasok, vándo­rok és jövevények vagyunk e világon... S minden ember csak halandó! Igen, igen, csakhogy a ha­lál arca igen változó. Sokszor úgy jön el, mint egy meg­szabadító, máskor mint egy tolvaj, hosszú szenvedéstől szabadít meg, gyötrelmes kí­noktól vált meg. Megint más­kor mint régen és várva-várt barát jön, máskor pedig mint eltorzult arcú kaján gyilkos oltja el mécsesünket. Kraus bácsinak éppen az ilyen nehezebb eseteknél volt sok-sok baja a halál okának bejegyzésénél. Az iszákos Janó Kolesár télvíz idején a kocsmából hazamenve lefe­küdt a hóba, s örökre elszuny- nyadt a harminc fokos fagy­ban ... Csonttá fagyva talál­ták meg reggel. Kraus bácsi a halál okát azonban nem a „megfagyás" kifejezésével írta be a matrikulába, hanem így: „a halál oka: elhidegülés!” Hátha Kraus bácsinak mégis csak igaza vala? Az iszáko­sok bizony-bizony elhidegül- nek családjuk, egyházuk, né­pük irányában, s csak szenve­délyük rabjaivá válnak ... Nyáron nagyban fürdöttek- lubickoltak a gyerekek a kö­zeli kanyargó folyóban ... Hencegett a kis Ondro Ho­lub ... ö nem fél az örvény­től sem. Elsodorta a víz az öreg fűzfa gyökerei alá, mire kimentették, már halott volt. Gyakori nyári gyermektragé­dia ... Egy „vízbefúlás” ... Megremegett Kraus bácsi rán­cos keze, s öreg betűkkel be­írta a halál okát: „elfújta ma­gát vízbe” . .. Igen, mert aki büszkélkedik, hivalkodik és felfújja magát, végül el is fúj­ja magát vízbe, kárhozatba ... Már mint gyermek, vagy ké­sőbb, mint felnőtt! __így tett Pa lo Baran is, aki öngyilkos­ságot követett el, felakasztotta magát. Kraus tiszteletes úr kemény betűkkel jegyezte be a halál okát: „önkéntes ma­gánakasztás”! __Pedig hát az üg y nemigen volt magánjel­legű. Az öngyilkosság sebet ejt a családon, a gyülekeze­ten ... Felelősségre von ben­nünket is, hói voltunk, hol maradtunk, hogy nem vettük észre, szerencsétlen felebará­tunkat bilincsbe verte a sötét gondolat, hogy nincs más ki­vezető út, más megmenekvés, mint „magánakasztás”, „ma­gánmérgezés” ... és okoskod­hatsz Bonnhoeffer etikájának ezen fejezete felett, vajon az önkéntes távozás a bátorság avagy pedig a gyávaság jele?! Vagy pedig mint Kraus bácsi az „észrevételek” anyakönyvi rovatába ezen esetben fájó szívvel jegyezte be mentségül, hogy az illető „Bolondítot” (= megint ellopott az öreg úr egy „t” betűt, amikor „elme- baj”-t kellett volna írnia, de ne feledd. Kraus bácsi „cip- szer-német” vala!...) Ezért írta volt be az anyakönyvbe egy szegény favágó halálos balesetét is szomorkodó szív­vel: „Erdőben fa fejet ütött”. (Itt már nem lopta el a máso­dik „t” betűt!) De nem gúnnyal írom, Is­ten ments, ezen „anyakönyvi mosolygásokat” ... Csak sze­retettel, hogy gyakoroljam magamat a magyar nyelvben, s ebben hétről hétre nagy se­gítségemre van az Evangé­likus Elet. Az újság ügyes szerkesztőit, munkatársait és kedves olvasóit egyébként hit­testvéri szeretettel üdvözlöm. C. J. Handzo evangélikus esperes-lelkész Presov — Eperjes ★ Handzo esperes testvérünk kísérő levelében ezt írja: „Kedves Szolgatársaim! Lapotok XXX/4. számában leközölt svéd olvasótok köszönő levele a mosolyon kívül még egy kis lelkifurdalást is jelentett számomra. Évek óta megkapom és szeretettel olvasgatom úgy az „Evangélikus Eletet” mint a „Lelkipásztort”. De miként és hogy fizessem meg az előfi­zetési díjakat? Keresztyén embernek csak egy törleszthetet- len adóssága lehet.., (Rm 13,8). — Ezen szellemben küldöm mellékelt soraimat. Fogadjátok mosolygással és szeretet­tel ...” A cikkben szereplő Gendursky maga a cikk szerzője. A szerkesztő. „GYERMEKET SZERET­NÉK” mondja meghitt pilla­natokban a feleség férjének. A válasz — a körülményektől függően — örvendezően he­lyeslő vagy ridegen elutasító. De a kijelentés nem marad válaszolatlan. A házassági közösségben azonban számolni kell a gyer­mekkel, s az előbb-utóbb meg­érkezik és véget érnek a gondtalan napok. A puhán ölelő gyermekkezek a szülőt egy életen át kísérik és többé nem szabadulhat tőle. A szü­lőktől messze sodródhat a gyermek, élhet az ország vagy a világ túlsó részén, de az ölelő gyermekkezek örökre a szülőkre fonódnak, s vonzzák gondolataikat, emlékeiket és imádságaikat. Ügy vélem, az emberek túl­nyomó többsége szülő szeret­ne lenni. Szeretnék látni, mit érlel a testük, és szeretnék átmenteni életüket a követke­ző generációkba. S úgy vélem, igaz az a lép- ten-nyomon hangoztatott meg­állapítás is, hogy „nincsen a világon nehezebb dolog, mint szülőnek lenni”. MI JELLEMZI A JÓ SZÜ­LŐT? A jó szülő védelmezi és ol­talmazza gyermekét. De mi­lyen mértékben? A szülő nem izolálhatja és különítheti el gyermekét a többi gyermektől, hogy megoltalmazza őt a be­tegségektől és a testi sérel­mektől. Viheti-e kézen fogva minden reggel az iskolába, ott állhat-e mellette, nehogy meg­gondolatlanul utazzék villa­moson, vonaton, vagy keljen át az úttesten? Rohanhat-e vele minden jelentéktelen meghűléssel az orvoshoz? Mi­lyen sokszor kerül a szülő ab­ba a helyzetbe, hogy döntenie kell, hol húzódik a határvo­nal a kellő oltalom, vagy a túlzott gondoskodás között. A jó szülő minden jót meg­ad gyermekének — ételt, ru­házatot, játékot, könyvet, szó­rakozást, üdülést. De meny­nyit? Hol van a határvonal a józan szeretet és a kényezte­tés között? A jó szülő nevelést ad a gyermekének. De milyent? Küldi nyelv- és zongoraórák­ra. Segíti írásbeli feladatai megírásában, vagy rejtvény­szerű matematikai példái meg­oldásában. Igyekszik megol­dani, hogy humán pályára menjen-e gyermeke, vagy ter­mészettudományos pályán in­duljon-e el. De rákényszerít- heti-e a szülő akaratát, élet- szemléletét, világnézetét gyer­mekére, aki esetleg más néző­pontból látja a világot, mint ő. Meddig mehet el a szülő ezen az úton? A jó szülő igyekszik emo­cionális biztonságot adni gyer­mekének — de milyen úton- módon? Meg kell büntetni gyermeke csíny tevését, de ugyanakkor meg kell tudni bocsátania is azt. Meg kell tanítani gyermekét szívesség­re, kedvességre, jóindulatra és barátságos magatartásra, de ugyanakkor arra is, hogy le­gyen szívós, kitartó és ke­mény. Meg kell tanítani az elvekhez való hűséges ragasz­kodásra, de ugyanakkor arra is, hogy legyen elnéző, türel­mes és toleráns. Meg kell ta­nítania szerénységre anélkül, hogy szégyenné azt. Meg kell tanítania önállóságra és füg­getlenségre, de ugyanakkor a közösségi életre is. A jó evangélikus szülő val­lásos szellemben neveli gyer­mekét. De hpgyan? Az evan­gélikus szülő megtanítja gyer­mekét a parancsolatokra, az apostoli hitvallásra, bibliai történetekre, az ökumenikus gondolkodásra. De vajon való­ban megtaníthatja-e gyerme­két az imádkozásra, templom- bajárásra, Isten dicsőítésére és szereti'téré? Vagy csak jó példát mutathat neki? MENNYI KÉRDÉS, mely szinte elviselhetetlen teher­ként nehezedik a szülőkre. Bizony, igazán jó szülőnek lenni, szinte teljesíthetetlen feladatnak látszik. Az is len­ne, ha a szülő és gyermek kapcsolatát nem szőné-fonná át a szeretet. A szeretet teszi késszé a szülőt arra, hogy megbocsásson gyermekének és megértse őt. A szeretet képe­síti arra, hogy mosolyogva és visszapillantó türelemmel hor­dozza el gyermeke szokatlan kamaszkori zöldfülűségét és esetlenségét. A szeretet teszi késszé arra, hogy átnézzen gyermeke együgyű hibáin, de megálljt kiáltson a komo­lyakra. A szeretet időt és al­kalmat kerít arra, hogy leül­jenek beszélni egymással. S amikor a szülő és a gyermek a szeretet jegyében leül be­szélgetni, akkor az egyik mag­ismeri a másik álláspontját, s gyakran megoldódnak a prob­lémák és elsimulnak a nehéz­ségek. Egy simogató mozdulat, egy mosoly, egy ölelő csók csodákat művelhet az elektro­mossággal telített családi lég­körben. Némelyeknek azért elvisel­hetetlen teher keresztyénnek lenni, mert Krisztushoz iga­zodva próbálnak élni ahelyett, hogy Krisztusban és Krisz­tusért élnének — az ő bocsá­natából és szeretetéből. Néme­lyik szülőnek azért elviselhe­tetlen teher szülőnek lenni, mert a gyermekeikhez igazod­va élnek, ahelyett, hogy a gyermekeikért élnének. S a szülőknek olyanoknak kell venniök gyermekeiket, ami­lyenek és nem amilyennek lát­ni szeretnék. Isten a teremtője minden gyermeknek. S az ö szándékai és tervei bölcseb- bek, mint a szülőké. A szülő nem menekülhet el a mindennapi döntés felelős­sége elől. Ezért fontos, hogy mindennap imádkozzék böl­csességért, egyetértésért és szeretetért. Mindenekelőtt szeretetért. A szülőnek szeretni kell gyerme­két — hiszen ő is az Atya sze­retetéből él. M. L. cA másik emlw- eifiáie. Szép, vagy már kopottas, tetszik, vagy nem — ennyit állapíthatok meg róla. De hogy kellemes-e viselni, vagy csaknem tűrhetetlen, azt csak ő tudja: a másik ember, aki rendszeresen hordja. Lehet az a cipő gyönyörű és drága, s egyben pokoli. És megfordít­va. Sose lehet tudni. Senkiről se mondj véle­ményt, amíg két hétig nem jártál a cipőjében — valahogy így vélekedik egy indián köz­mondás. A szó szerintiségéért nem kezeskedem, de a rend­kívül meggondolkoztató igaz­ságért annál inkább. Mert a kézlegyintő ítélkezés mindig könnyebb, mint a körültekin­tő, megértésre törekvő — úgy is mondhatnám: testvéri alap­állású — magatartás, még ha ez nem jelenthet is valami elvtelen, mindent egybemosó erkölcsi közömbösséget. Tud­juk viszont, mennyit rombol az, ha embertársainkat 2—3 mindig kéznél levő kaptafánk­ra húzva akarjuk megítélni. Ott van például egy rend­kívül ingerlékeny ember. Gyöngéje köztudomású, csa­ládja és munkatársai egyaránt szenvednek tőle. Őrlődik, mi­közben másokat is őröl. Ke­vesen tudják viszont róla, hogy apja iszákos volt, s ő már gyengébb idegzettel jött a világra, mint mások. Ehhez kell hozzászámítani az ilyen helyzetben napirenden levő jeleneteket, amelyek a gyer­mek lelkivilágában kitörölhe­tetlen nyomokat hagynak. Rá­adásul a házastársa sem tar­tozik éppen a legtürelmeseb­bek közé, de hogy panaszko­dásnál és vádaskodásnál több­re jusson, azért nem erőlteti meg magát. Ami másnak csak közepes bosszúság, az ezt az embert egészen fölkavarja, s úgyszólván közelharcot kell vívnia önmagával ahhoz, hogy dühös kifakadás nélkül múl­jék el a vihar. Részéről szin­te csoda, hogy a legutóbbi nyolc évben senkivel szemben sem követett el tettlegességet. Akik közelebbről ismerik, tudják róla, hogy Isten igéjén igyekszik nevelődni, hogy ne legyen védtelen nagy gyönge- ségével szemben. Rokonszen­ves ember? Nemigen tartják annak. Jó „reklámja” a ke- resztyénségnek? Nehéz lenne ezt állítani. Nem egyszer ő maga is kétségbe van esve. De küzd. Nem küzdhetne vi­szont jobban, eredményeseb­ben? Bizonyára. Felmenthétő? Nem, semmiképpen. Hiszen nem megoldás, ha a mérget kikiabáljuk magunkból, mert akkor „belekiabáljuk” a má­sikba, viszont onnan is visz- szajön: a dühös szó már ele­ve retúrjeggyel indul. Hát el­ítélésre vagyok-e én? Nem! Mit tudhatom, hogy hasonló adottságokkal nem lennék-e én sokkal lejjebb?! De igaz testvéri szóval segíthetek neki. Ez lehet olykor kemény, más­kor vigasztaló, de testvéri. Nem nagy képű és ledorongoló. Mert Isten nem bírójául ren­delt, hanem embertársává. S annyival, hogy „megvan róla a véleményem”, még semmit sem segítettem rajta. Felelős vagyok érte én is, mert vele szemben tanúsított magatar­tásom emelheti, de mélyebbre is taszíthatja. Egy egészen más eset. Negy­ven körüli mérnökkel beszél­get egy idősebb hölgy, barát­nője társaságában, akihez a férfi távozása után így szól: Vetted észre, drágám, meny­nyire érzik még a beszédén a parasztos íz? És a rekamiét is rökamiénak mondta! Külön» ben diplomája is csak négy éve van... — A háttér pedig a következő. Az a férfi annak idején inasnak került a város­ba, mondhatni a szántóföld­ről. A technika ellenállhatat­lanul vonzotta. Bár mestere emberségesen bánt vele; egyébként rengeteg lenézést kellett elviselnie olyanoktól, akik úgy tudták, hogy fölötte állnak a „faluról felkapaszko­dott” inasgyereknek. Óriási erőfeszítés és komoly nélkülö­zések árán végezte el a maga erejéből az akkori „polgári is­kola” három osztályát. Abban, hogy akkor többre vigye, meg­akadályozta a háború, meg az ő segítségére is rászoruló, • időközben apa nélkül maradt család. A felszabadulás után tovább dolgozott és tanult. Az egyetemre már mint családos ember iratkozott be, persze esti tagozatra. Csupán tehet­séggel nem sokra ment volna vasszorgalom és rendkívüli akarás nélkül. De évek teltek el — túlzás nélkül — úgy, hogy egyetlenegyszer nem volt színházban, egy regényt el nem olvashatott, a munka és a tanulás mellett alig marad 6 „belőle” valami a családnak. De már mezőgazdasági gé­pészmérnök. Kortársai között sokan vannak, akiknek ölébe tett az élet olyan dolgokat, amelyekért neki irgalmatlanul meg kellett küzdenie. S most az a hölgy, akj szüleinek va­gyoni helyzete folytán annak idején a legcsekélyebb nehéz­ség nélkül szerezhette meg az érettségit, és egyetemre is csak azért nem ment, mert nem óhajtott, észrevételezi be­szédén a „parasztias ízt”, s bizonyára úgy érzi, hogy fö­lötte áll annak, akiről nem tudni, hogy tízszer, vagy száz­szor többet dolgozott és küz- dött-e az életben, mint ő. Persze, az a hölgy egészen más „cipőben” járt... Megértés és melléje szerény­ség, sőt alázatosság. Erről van szó. Születési és neveltetési testi-lelki-szellemi adottságok, körülmények, hatások nagy­mértékben meghatároznak bennünket, de különbözőkép­pen. A vasidegzetű nemigen képes igazán megérteni a zak- latottat, a makkegészséges a betegest, s általában az egyik ember azt a másikat, aki egé­szen más, s akiről sokkal egy­szerűbb könnyedén nyilatkoz­ni, mint becsületes igyekezet­tel megértésére törekedni. S hogy melyik „alapállást” vá­lasztjuk, az cselekedeteinkre is kihat. A szeretet nem a valóság át­festése, hanem megtöltése em­berséges tartalommal. Egyfaj­ta „köznapi irgalom”, amellyel Krisztus erejében szolidaritást vállalunk azzal az emberrel, aki vagy hasonlít ránk egy- ben-másban, vagy egyáltalán nem, de akinek kétségtelenül „őrizőjévé” rendelt az Isten. Bodrog Miklós Meghalt Jänicke püspök felesége D. J. Jänicke magdeburgi püspök felesége 64 esztendős korában február 3-án hosszas szenvedés után meghalt. Te­metése f. hó 9-én volt Magde- burgban (NDK). — D. dr. Vető Lajos püspök táviratban fejez­te ki egész egyházunk részvé­tét Jänicke püspöknek, aki el­hunyt feleségével együtt két esztendeje járt Magyarorszá­gon egyházunk vendégeként A 1 i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom