Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-02-07 / 6. szám
Isten tettei nyomában ScWeítzer emlékezése? Uralkodik az Űr! I Az Ószövetség népe — • minden kiválasztottsága mellett is — benne élt a háromezer év előtti világtörténelemben. A körülötte élő népek erőskezű, hatalmas uralkodók irányítása alatt szilárd államrendet építettek föl. Ezért előbb-utóbb Izráel népének is szembe kellett néznie állami életrendje kérdésével. Ha Mózes és a bírák korában is megmutatkozott, most még inkább nyilvánvalóvá kellett lennie: Isten népe életében a legfőbb hatalom és irányítás Isten kezében van. Ő választott népének ura, királya és törvényhozója. Isten az Ür az élet minden területén, még ha ezt az uralmát embereken keresztül gyakorolja is. Az ilyen berendezkedést „teoretikus rendnek” szokták nevezni. Istennek vezetésre kiválasztott és elhívott emberei először különleges „karizmátikusok”, mint Mózes és Áron, a bírák vagy Sámuel próféta. A kezdeti korszak után azonban végül is kialakul Izrael történetében — nem kis küzdelmek után — a királyság intézménye. Nem ellenkezik-e „Isten királyságával”, a teokratikus életrenddel, a királyok megjelenése most a választott nép háromezer évvel ezelőtti történetében? Látnunk kell először is, hogy a Szentlrás ószövetségi történeti iratai milyen szkeptikusak, tartózkodóak a földi királyság intézményével szemben! Sámuel első könyve ismételten kifejezi ezt a bizalmatlanságot. Amikor a nép királyt kíván, Isten szava ez Sámuelhez: „Engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük”, 1 Sám 8,7. Sámuel leírja a nép előtt, hogyan fogja a király elragadni gyermekeiket szolgákul és háborúk céljára, hogyan veszi el majd legjobb földjeiket és javaik tizedét, hogyan hajtja igába a népet, 1 Sám. 8,10—18. Végül azzal az indok lással teszi le prófétai tisztét, hogy Isten uralma helyett földi királyt akartak maguk fölött. 1. Sám. 12,2. A másik oldalon azonban érvényesül az a felfogás is, hogy a szövetség népének az életében még ebben a formában is, megmaradhat Isten uralma, ha 1. ez a királyság nem valami öröklődő, arisztokratikus berendezkedés, hanem isteni elhívás alapján valósul meg (Saul és Dávid is így lettek királyokká), 2. ha ezek a földi uralkodók Izráelben Istennek engedelmeskednek. Jahve akaratának szolgálnak. Ezért az ószövetségi királyság eredeti, tiszta alakjában valami egyedülálló dolog a háromezer év előtti történelemben. „Izráel itt a maga legsajátosabb és legrégibb kincséből vitt ét valamit a királyság képzetébe, mert épp az első időkben Jahve külön elhívása és Jahve lelkének ajándékozása elválaszthatatlan volt tőle” (perhardt Rad, Theologie des Alten Testaments). O Saulnak, Izrael népe első nagy királyának, a története megrendítő és tragikus történet. Saul az Űr kiválasztottja, prófétai felkenés által kerül magas tisztségébe. Feladata — mint szóltunk róla — az lenne, hogy Isten uralmának eszköze legyen. Az első időkben ez is volt! Engedelmes eszköze Istennek abban, hogy a népet megszabadítsa ellenségei, főleg a filiszteusok kezéből. De csakhamar elsötétül a kép: Saul önhatalmú óldozatbemutatása miatt (1 Sám 13), ma jd Isten parancsa iránti engedetlensége miatt (1 Sám 15), elveszti Isten kegyelmét. „Jobb az engedelmesség a véres áldozatnál” (13,22). Ezért Sámuel próféta Isten rendelésére titokban már felkeni az új kiválasztottat, a név. télén és ifjú Dávidot. Itt újra megmutatkozik: Isten nem az erőseket, a hatalmasokat választja ki eszközeiül, hanem a kicsinyeket és gyengéket, hogy ereje bennük nyilvánvalóvá legyen. (Dávid és Góliát története, 1 Sám 17). Saul fölött pedig — bár erkölcsi jelleme és hadvezéri talentumai még töretlen fényben ragyognak —• beborul az ég. „Gonosz lélek” szállja meg. búskomorrá és embergyűlölővé válik. Először kedveli, aztán halálra üldözi Dávidot, akit vetélytársának sejt. Dávid ekkor is, mindvégig megmarad az egyenes úton: többször megölhetné Sault, kezébe ragadhatná a hatalmat, de mindig meghajol az „Űr felkentje” előtt, tovább bújdosik és szenved, életveszedelmek közt. Ebben a komor történetben csak Dávidnak és Jonathánnak, Saul fiának, a barátsága a fénysugár. Végre beteljesedik a királyi hatalom kísértésében alul maradt Saul tragédiája. Isten sem álomban, sem próféta által nem szól hozzá. Kétségbeesésében tiltott útra lép: szellemidézéssel akarja kikényszeríteni Isten feleletét. Másnap csatát veszt, öngyilkos lesz, és vele együtt pusztul el három fia is. Dávid azonban nem új- jongó győztes, nem tör még most sem éhesen a hatalomra. Eleinte csak a déli Júda, a saját törzse van mellette. Az északi törzsek Saul fiát, Isbó- setet, választják királyukká. Hosszas belső harcok, hadvezérek vetélkedése és átpárto- lása után végül a teljes hatalom Dávid kezébe jut, Izráel törzsei is királyukká kenik fel. Megkezdődik Dávid dicsőséges kora, amelyben az Ószövetség népe valóban egy néppé, egy országgá forr össze, Isten uralma alatt. 3 Az ószövetségi történetnek ez a szakasza arról beszél, hogy Isten „felkentjei’’ csak addig tölthették be üdvösségtörténeti küldetésüket, szolgálhattak igazán a népnek és élhettek a kegyelem napfényében, míg rajtuk keresztül és életükben „az Űr uralkodott”. „Csak féljétek az Urat és szolgáljátok néki hűségesen, teljes szívetekből, — ha pedig folytonosan rosszat cselekesztek, mind ti, mind királyotok elvesztek”, 1 Sám 12, 24—25. Saul története a tragikus ellenképe, az ifjú Dávid élete viszont ragyogó példája ennek a prófétai üzenetnek. Az életiskoláhan Mikor apám egy szép októ-1 béri napon, palatáblával a hónom alatt elvitt az iskolába, végigbőgtem az utat. Ereztem, hogy vége az álmodozás és a szabadság boldog napjainak. Képzeletem sohasem csábította az újdonság hízelgő délibábja. Mindig illúziók nélkül mentem később is az ismeretlen felé. Alig jártam még iskolába, amikor szert tettem a legfájdalmasabb tapasztalatra, amit csak az élet tartogathat az ember számára. Elárult egy barátom. Ez így történt. Amikor először hallottam ezt a Munkamódszer-átadás Társadalmi, kulturális, gazdasági életünk egyik legfontosabb tényezője a sajtó. Egyházi életünknek is az Ige és szentségek mellett egyik legfontosabb mozgató ereje egyházunk sajtója. Evangélikus népünknek az Evangélikus Élet hetilapunk jelenti a legfontosabb szolgálatot. Ezért minél több állandó előfizetőt szerezni mindannyiunk közös érdeke és kötelessége. Sokféle módja van annak, hogy hogyan szerezzünk új előfizetőket lapunknak, hiszen különböző tényezők játszhatnak közre ezen a téren és szinte azt mondhatjuk, hogy ahány gyülekezet, annyiféle bevált módszer lehetséges. Nem lehet sablont felállítani. Viszont az ügy fontossága érdekében keresni kell a lehetőségeket és módszereket a minél eredményesebb siker érdekében. Szellemi életünk területén igen jó eredménnyel és sok sok sikerrel használják a munka-módszer átadásnak a gyakorlatát. Egyes munkaterületeken hihetetlenül nagy eredményt érnek el vele. Az alábbiakban egy jól bevált módszeremet közlöm az Evangélikus Élet új előfizetőinek a gyűjtéséről. Konfirmandus növendékeinket egyházi sajtónkról is tájékoztatni kell, illetve hittantanítás közben ismertetni illik egyházunk különböző sajtótermékeit, köztük az Evangélikus Életet is. Tavaly az egyik konfirmációi órán elhatároztuk, hogy apránként összegyűjtünk annyi pénzt, hogy minden növendék legalább egy félévre előfizethessen a lapra. Az egyik növendéket megbíztuk azzal, hogy minden óra elején szedje be a hozott filléreket és lassan gyűlt a szükséges félévi díj. Nálunk is, mindenhol is szokás, hogy a konfirmáló gyermek a vizsgán az ajándékon kívül pénzt is kap szülőktől, kereszt- szülőktől és rokonoktól. Ebből a pénzből kiegészítették a még hiányzó részt és április 20-án bevittem a Sajtóosztályra 600,— Ft-t és egy pontos névsort. Mindenki megkapta saját nevére címezve a lapot. És ezt nagyon fontosnak tartom, mert ez bizonyos felelősséget jelent neki. Természetesen akadhat növendékeink között olyan, akinek családi körülményei miatt nem áll módjában még a 30,— forintot sem összekuporgatni, vagy esetleg csak nemtörődömség és hanyagság miatt nem gyűlt össze a pénze (nálam tavaly kettő volt ilyen), annak is kipótoltuk, előteremtettük, hogy minden konfirmandus címére járhasson a lap. Az se aggasszon senkit, hogy lesz lemorzsolódás és esetleg csak a fele újítja meg majd továbbra is az előfizetést. Akkor is marad még 10—15 új előfizető. Gyülekezeteinkben most folyik a konfirmációi oktatás. Tanításunk során beszéljünk reánk bízott gyermekeinknek egyházi sajtónkról is és szerezzünk új előfizetőket közülük. Lehetőleg mindet szervezzük be munkánkba. Solymár János szót, hogy „szörny”, nem értettem pontosan, hogy mit is jelent. Ügy gondoltam, hogy valami ellenszenveset. Az új tanítónőnk Goguel kisasszony mindenesetre akkor még nem nyerte meg a tetszésemet, alkalmaztam tehát reá a titokzatos szót. Teheneket őriztünk egy napon legjobb barátommal és titokzatosan közöltem vele: „Gougel kisasszony szörny, de ne mond el senkinek". Megígérte. Nehány nap múlva iskolába menet valamin összevesztünk. A folyosón így szólt hozzám: „Na jól van, majd megmondom a tanítónéninek, hogy szörnynek nevezted.” Nem vettem komolyan a fenyegetést. Ilyen árulás elképzelhetetlen volt számomra. De a szünetben mégis odament a tanítónőhöz és így szólt hozzá: „Albert azt mondta, hogy te szörny vagy!” Az esetnek nem lett következménye, de számomra mégis megdöbbentő volt ez a csapás. Hetekre volt szükségem, míg lelki egyensúlyomat visszanyertem. Az élet felfedte magát előttem. Megismertem a fájdalmas sebet, amelyből mindnyájunknak kijut. Mindazok közül, amelyeket azóta kaptam, voltak durvábbak, de nem volt, amit mélyebben átéreztem volna. Még nem jártam iskolába, mikor apám már zongoraleckéket adott egy öreg zongorán. Nem kottából játszottam: Különösen szerettem dalokat játszani rögtönözött kísérettel. Az iskolában az énekórán azonban a tanítónő egy újjal játszotta le a korálokat kíséret nélkül. Ezt nem találtam elég harmonikusnak, s ezért megkérdeztem, miért nem játszik kíséretet a dallamhoz% Buzgalmamban mindjárt a harmonium mellé ültem és úgy ahogy eljátszottam a dal-, lamot emlékezetből, rögtönzött harmónizálással. Nagy szemeket meresztett és el volt bájol- va. Mindamellett továbbra is egy újjal pötyögtetett. Ekkor vettem észre, hogy valami olyat tudok, amit ö nem tud és mélyen elpirultam. Szégyel- tem, hogy én ezt természetesnek vettem. Hallgatag és álmodozó tanuló voltam egyébként, s nehezen tanultam meg írni és olvasni. Máig is örülök, hogy gyermekkoromban falusi iskolába jártam. Csak javamra vált, hogy összemérhettem értelmi képességeimet a falusi gyermekekével, és így kénytelen voltam belátni, hogy érnek any- nyit, mint én. Sok neves csa-. Iádból való fiatal, aki feltétle-, nül magasabb iskolát végez és már korán kollégiumba kerül, meg van győződve arról,hogy valahogy Isten kegyelme folytán több intelligenciával ren-. delkezik a foltos nadrágú, facipős gyermekeknél. A hiúság ilyen fajtáját sohasem ismertem. Máig is, ha találkozom egyik, vagy másik volt osztálytársammal otthon a falumban, rögtön eszembe jut, hogy ez, vagy az különb volt nálam. Az egyik jobb fejszámoló volt, mint én, a másik kevesebb helyesírási hibát ejtett, a harmadik minden történelmi dátumot fejben tartott, vagy jobb volt a földrajzban, s — most rád gondolok Fritz Schoepler — volt, kinek szebb írása volt a tanítóénál is. S ezek előttem mindmáig megőrizték f elsőbbségüket. Uzon László l FEDIK ÜR ÖZES Mostanában több olyan igéről hallottak prédikációt templombaj áró híveink, amelyek a szülői szeretettel kapcsolatosak. Minden időben időszerűek ezek az igék! Ha Isten jónak tartotta a IV. parancsolatnak a tíz parancsolatba való felvételét, akkor időnként nekünk is szólnunk kell a szülők iránti szeretet isteni parancsáról. Hogy a szülői szeretet gyakorlatilag milyen, arról sok példát mondhatnánk el. Most csak egyet a sok közül. Ügy írom le, ahogyan hallottam: Egyik óbudai asszonytestvérünk mondta el: — Az 1930-as években minden héten kétszer mentem el a szüléimhez Kispestre. Ott laktak. Tizenketten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Kicsit engem szerettek a legjobban. — Abban az időben bizony a villamospénz is sok gondot okozott. De én akármilyen idő volt, télen, nyáron, esőben, hóban hetente kétszer felkerestem áldottemlékű, jó szüléimét. Mindig vittem nekik valamit. Nagyértékű ajándékot nem tudtam venni, hiszen férjemmel együtt mi is két gyermeket neveltünk, — A heti két látogatáson kívül havonta egyszer még külön is elmentem. Ilyenkor összeszedtem a szennyest, hogy magammal vigyem és kimosva, kivasalva hozzam vissza. Ezenkívül a „két kis öreget” megfürdettem és pedikűröz- tem. A fürdetés és pedikűrö- zés után édesapám rendszerint így szólt: — Édes lányom, te olyan jó vagy hozzánk, de mikor mássz már haza? — Fárasztotta őket a fürdetés és pedikűrözés. Fülöp Dezső /Q bádog krisztus Ezen a vidéken csak szegény emberek éltek. A küzdelem a földdel, a mindennapi kenyérért, meg a síró gyermekért fáradttá, szűkszavúvá tette őket. De tavasztájt, amikor a laposon a fekete vízre fehér fodrokat varázsolt a szellő, és a kipattanó rügyek után a gyermekláncfű sárga aranytallérral szórta tele a rétet, és a pajkos szél még homokot is szórt a szemekbe, a kibuggyanó könnyeket kacaj is kísérte. Asszonyok, lányok, gyermekek hangja töltötte meg ilyenkor az udvart, az utcát és a rétet. Azon a tavaszon, amikor Balogék kéményéből fölszállt a füst és beleolvadt a kék égbe, a kislányok meg lánc-lánc- eszterlán- cot lejtettek a kert alatti réten, Rozi néninek eszébe jutott valami. A gondolat lassan formálódott tetté és Rozi néni kötényébe törölte a kezét, az istálóból kihozta az itatóvödröt, vizet töltött belé, magához vett egy öreg lepedő-rongyot és megindult. Ballagott az út mentén, ahol a sok láb simára taposta az ösvényt. Elment a rét mél- lett is, ahol a gyermekek most oly üdék voltak, mint a színes virágok egy hatalmas virágágyásban. Egy-egy fa, akác, meg topolya már éppen leveledzeni kezdett. S itt az úthajlatnál régi, emberemlékezet óta ideállított kereszt állt. A férfiak megbillentették kalapjukat, az asszonyok gondoltak valamit, amikor elmentek előtte. A gyerekek eddig jöhettek el a házi tűzhelytől, és amikor a legényt katonának vitték, eddig kísérte a rr.átkája meg az édesanyja. Ide tartott hát Rozi néni is. Megállt a kereszt előtt, a rongyot belemártotta a vízbe és kezdte mosni akkurátusán a bádogkrisztust, amelyet a por és az idő alaposan szürkére festett. Annak bizony egy vonását sem lehetett eddig látni. És lám — gondolta Rozi néni, — nem is olyan rossz az, amit csinálok, mert egészen formás Krisztus van a por alatt. — Valóban! Lassan előjöttek a színek, a formák, ahogyan egykor egy jámbor falusi piktor elképzelte a mi Urunkat és Megváltónkat. De amikor készen lett, akkor döbbent rá, hogy valahol már látta ezt az arcot. Állt, álldogált s majdhogy el nem kiáltotta magát, amikor világossá lett előtte: — Hiszen ez egészen a Kovács Dani! Kovács Dani a legszelídebb legény volt a faluban. Kék, ábrándos szeme, szőke haja, beesett, sápadt arca, fájdalmas, szerény mosolya éppen olyan volt, mint amilyenre a bádogkrisztust festették. Nem is állhatta meg Rozi néni, hogy át ne kiáltsa a kerítésen Tubánénak: — Ha a kereszthez ki találna menni ko- mámasszony, jól nézze meg, mert olyan az, mint a Kovács Dani! Tubánét nem hagyta békén a kíváncsiság! Felkötötte a kötényét, úgyis füvet akart szedni, tehát arra megy és megnézi. És tényleg, mint a Kovács Dani! Kovács Dani néhány nap múlva minden ház beszédtárgya lett. Addig-addig sustorog- tak róla, míg egy alkalommal, amikor odahaza valami nézeteltérés támadt, a tulajdon apjával, idős Kovács Dániel így ripakodott rá: — No, mi nem tetszik neked, te bádogkrisztus? Dani lelkében nehezen eresztettek gyökeret ezek a szavak. De amikor megfogamzott benne, már nem lehetett kitépni. Egyre többször hallotta jelzőjét, sőt egyszer a pap is elszólta magát Danival kapcsolatban és ez végképp igazolta a hasonlóságot, ö maga, ha nem vették észre, kiment a kereszthez, sokáig nézegette, aztán hazament, és a forgatható tükör előtt megállapította, hogy igaza van a falunak. Ettől kezdve Dani egy más világban élt. A hasonlóság kötelez, és ezt a szigorú szabályt nem lehet áthágni. Dani most még halkabb lett és ajka szögletében az eddig bárgyúnak mondható mosoly tudatos vonássá formálódott. Haját ritkábban nyíratta és nem borotválkozott. Így múltak az évek és a bádogkrisztus újra magára szedte az út szürke porát, mert Rozi nénit eltemették és nem akadt senki, akinek eszébe jutott volna, hogy újra lemossa. Dani azonban hordta a nevet és a hasonlóságot. Már régen befutott a révbe, ahová legénytársai is rendre megérkeztek. Szabó Julival és négy apró poronttyal a maguk építetté kis vályogházban laktak. Két apró szeme volt a háznak, fehér kéménye és gólyafészke. Dani, meg Juli itt laktak tehát a falu végén, egy lépéssel közelebb a kereszthez. Juli takaros menyecske volt. A nagy szegénységben is példás rendet tartott. Gondot viselt a gyerekekre is, Danira is. A munkától bütykös ujjai sohasem pihentek. Kapáláskor, aratáskor, csépléskor ö is sorba állt, hogy meglegyen a télire való. De valahogy nagy változáson ment keresztül a természete. Amikor Danihoz ment, a legcsendesebb lánynak ismerte mindenki. Mondták is sűrűn: „Az Isten is egymásnak teremtette őket. Az a Krisztus-képű megtalálta a párját”. — Nem is volt kezdetben semmi, ami beárnyékolta volna életüket. Da- ni csendes volt és tudta, hogy a hasonlóság rettenetesen kötelez. Lassan azonban egyre több hang szivárgott ki a zsupfedeles házból. Juli a négy gyerek jogán, vagy a munka terhétől megroppanva nem tudott uralkodni magán és szélnek eresztette fájdalmát. Kínosak, gyöl- relmesek lettek ezek a csetepaték. Dani hallgatott, mint akihez ez illik, és szája szögletében m’egmerevedett a bádogkrisztus vonása. Harc és háborúság dúlta fel otthonukat. A négy apróság mint riadt kiscsirkék húzódtak a sarokba és kerekre nyílt szemmel néztek értelmetlenül a szülőkre. Így ment ez nap, mint nap. Azon a napon, amikor a történet a falu szóbeszéde szerint szertefoszlott, mint egykor a Balogék kéményéből felszálló fehér füst, annyi hallatszott a Kovácsék udvaráról, a Juli kiáltozásában: — Te bádogkrisztus ... fölemelted kezedet rám, aki négy gyermeknek adtam életet...? Azon a napon ijedten húzta be maga után az ajtót az ifjabb Balog Mihály ángya, aki velük együtt ette minden nap a ciberelevest. Nem jó ilyen ügyekben tanúnak lenni! Mindenki hordja a maga keresztjét __De azon a napon kidöntve találták a keresztet és eltűnt Dani szőke hajával, kék szemével, fájdalmas, beesett arcával. .. A keresztet a jámbor emberek ismét fölállították. Hozzá tartozott a faluhoz. Danit sajnálták a férfiak. Juli gyerekei pedig lánc- lánc-eszterláncot játszottak a kert aljában. Az útról a szél szürke port kergetett a bádogkrisztus arcába. Nem volt többé Rozi néni, aki lemossa. S mivel hallgatag volt a falu népe, nem esett több szó a történtekről. A történet beleveszett a semmibe. De Julit gyakran lehetett látni az úthajlatban a kereszt előtt, ahol szó nélkül bámulta a bádogkrisztust. Uédey Pál
