Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-31 / 5. szám

Schweitzer emlékezései

A harangok

Hogyan lesz valakiből nagy ember? Azt mondják, az ember jellemének alapvonásai már kora gyermekkorában kialakulnak. Albert Schweitzer életére mindenesetre talál ez a megállapítás. Az élettapasztalatok nevelik az embert, de az egyik embert jó, a másikat rossz irányban ugyanaz az esemény. Őbenne a vallásos fogékonysághoz, a művészi hajlamhoz és gondolkodókészséghez szellemiekben gazdag környezet etikai felelősséget adott, és ez lehetővé tette már korán, hogy azokat az eseményeket, amelyek mást elrontanak, Isten jövendő hivatásának építésére használja föl. íme, néhány epizód.

..LAKOTT A SZOMSZÉD

FALUBAN egy Mózes nevű zsidó ember. Jószággal kereskedett és néha megjelent számarával és kis kordélyával Günsbachban is. Ebben az időben nem lakott izraelita a falunkban, és így megjelenése mindig nagy esemény volt a gyermekek számára. Mókázva futottak utána. Hogy megmutassam, hogy már én is vagyok valaki, hozzájuk csatlakoztam: anélkül, hogy számot adtam volna magamnak, hogy miről is van szó. Utána nyomakodtunk az öregnek és tele torokból kiabáltuk: Mózsi, Mózsi! A legmerészebbek kötényük, vagy mellényük csücskéből malacfüleket csináltak és így közeledtek hozzá hadonászva. így kísértük egészen a falu széléig. Mózes, ősz szakállal körített szeplős arcával nyugodtan folytatta útját, lehajtott fejjel, akárcsak a szamara. Időnként hátranézett, zavart és türelmes mosollyal fordulva velénk. Ez a mosoly le- fegyverzett.

MÓZES VOLT AZ ELSŐ ember életemben, aki megtanított arra, mit jelent csendben maradni az üldöztetés közepette. Komoly leckét adott nekem. Ettől kezdve mindig udvariasan és tisztelettel köszöntem neki. Később, mikor már gimnáziumba jártam, szokásommá lett, hogy kezet fogjak vele és elkísérjem egy darabig. Azt sohasem tudta meg, hogy mit jelentett a számomra. Azt mondják,, uzsorás volt, — nem tudom. Nekem mindig a türelmes mosolyú Mózes marad és máig is segítségemre van, hogy csendes maradjak, ha abban a kísértésben vagyok, hogy kikeljek magamból. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig szenvedtem attól a sok nyomorúságtól, ami a világot sújtja. Emiatt sohasem ismertem azt az igazi, gondtalan életörömet, ami olyan terméZavarkeítők — bajkeverők

szetes a gyermekeknél —, bár azt hiszem, sok gyermek van ezzel így. Különösen bántott az állatvilágra rótt sok szenvedés, a kemény robot. Még nem jártam iskolába, mikor fennakadtam azon, hogy az esti imádságnál miért csak az emberi teremtményekért kell imádkoznom? Mikor édesanyám esténként kedves jóéj- szakáttal és csókkal elköszönt tőlem, magamban mindig kiegészítettem az imádságot: «Istenem, óvj meg és áldj meg minden lényt, ami csak lélegzik. őrizz meg a rossztól minden élőt és engedd, hogy békében aludjanak.«

HÉT-, VAGY NYOLCÉVES lehettem, mikor mély nyomokat hagyó esemény történt velem. Henrik Braesch és én csúzlit fabrikáltunk. Egy tavaszi reggelen — böjti vasárnap volt —, így szólt hozzám; »Menjünk ki a szőlőbe madarat lőni!« Nem mertem ellentmondani, hogy nevetségessé ne legyek. Egy még levéltelen fához értünk. Népes madárgyülekezet ugrándozott az ágain és vidáman énekeltek a fényes reggélben. Braesch lekuporodott, mint egy vadra leső indián, betette a kavicsot és célozni kezdett. Parancsoló tekintetének engedelmeskedve, kínzó lelkiismerettel én is ugyanúgy tettem. Ebben a pillanatban megszólaltak a templom harangjai és harmóniájukat belevegyítették a ragyogó égbe, a madarak énekéhez. Az első harangozás volt. Mintha az ég szólalt volna meg. Eldobtam a parittyámat, megriasztottam a madarakat, hogy védelembe helyezzem Braesch fegyverei elől és futni kezdtem teljes erőmből hazafelé.

AZÖTA IS, VALAHÁNYSZOR megszólalnak a böjti

1964 karácsonyán

Eleinte bántott, hogy túlzónak bélyegeztek. De amint gondolkozni kezdtem rajta, lassan elégtételt kezdjem érezni fölötte. Vajon Jézus is nem volt-e túlzó a szeretetben? „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket!" Amós próféta nem túlzó volt-e, meg Pál apostol, Luther Márton és Lincoln Ábrahám? Nem is arról van szó, hogy túlzók vagyunk-e vagy sem, hanem arról, hogy a gyűlöletben vagy a szeretetben legyünk-e túlzók? Az igazságtalanság konzerválásában, vagy az igazság terjesztésében legyünk-e túlzók? Azt

A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy a

KONFIRMÁCIÓI

KÁTÉ

10,— forintos árban

IMAKŐNYV

Ára: 12,— Ft kapható

a Sajtóosztályon

Budapest. VIII.. Puskin n. 12.

harangok, mikor a fák nyújtogatják rügyező ágaikat és szavuk visszhangzik a tavaszi légben, hálás megindultsággal gondolok mindig arra a parancsolatra, amit azóta emlékezetembe idézsiek: »Ne ölj!«. Ettől kezdve ' vettem bátorságot magamnak arra, hogy felszabadítsam magamat az emberektől való félelem alól. Valahányszor belső meggyőződésem forgott kockán, a mások véleményével nem törődtem többé.”

Űzőn László

SOK MINDENT MONDHATNAK RÁM az emberek, de még a halálos ellenségem sem állíthatja rólam; hogy zavarkeltő vagy bajkeverő vagyok —•, véli a kedves olvasó. Hiszen semmit nem gyűlölök úgy, mint a zavarkeltést, a nehézségek és bajok felszítását. Amikor a távollevőről plety- káznak a szomszédok, vagy marasztaló ítéletet mond róla a baráti, kör, akkor én rögtön témát váltok és új medret szabok a beszélgetés folyásának. Egyházi és világi gyűléseken elhallgatom a véleményem és ítéletem — bár azok előremutatók lennének —, mert mindenkivel barátságban és békességben kívánok élni.

Vajon a zavarkeltés, bajkeverés minden formája elítélendő és kiküszöbölendő rossz? Néhány „zavarkeltőre” és „bajkeverőre” hívom fel a figyelmet. Figyelő szemünk ilyen neveket olvas ezen á listán: Szavonarola, Luther Márton, Ábrahám Lincoln, Louis Pasteur, Martin Luther King. Persze, ők csak cseppek a tengerből. Kis csokor egy hatalmas rétről. Szinte vég nélküli listát lehetne összeállítani belőlük.

Ök olyan emberek voltak, akik szélesítették és mélyítették a problémákat és — mondjuk ki őszintén — szították a baj tüzét, az erkölcsi jó megvalósítása érdekében. Félreértették és fenyegették őket. Lemondtak kényelmükről, és nyugodt sodrású életükről,

iiiimiiiiiiiiiiiiiiiiimiiifiiiimiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiimimiiHiiiiiiiiiiiiiHiimmiiiü:

AZ ELSŐ

hiszem a Déli Államoknak, a nemzetnek és a világnak vészesen szüksége van alkotó egyéniségű túlzókra.

Ha valaha 'olyasmit mondtam, ami túlment az igazságon és értelmetlen türelmetlenségről tett tanúságot, kérem, bocsássák meg nekem. Es, ha olyasmit mondtam, ami alatta maradt az igazságnak és azt jelentette, hogy türelmes lágyságommal elárultam a testvéri sseretetet, Isten bocsássa meg nekem.

Martin Luther King

Nobel-díjas békeharcos

i Kol 1,15—20

I HIVŐ EMBERNEK mindig az az egyik legfőbb váll gya, hogy lássa az Istent. Nagyon emberi érzés ez,

I mert nehéz dolog a látható világban egy egész életet = rátenni a láthatatlanra. Szemléletesen látjuk ezt Izráel I és Mózes esetén. Izráel a láthatatlan és kiábrázolha- = tatlan Istennel kötött szövetséget. Körülötte azonban = csupa olyan nép élt, amelynek istenképei voltak. Izráel I népe nem bírta ezt az ellentétet, és míg Mózes a Sinai 1 hegyen járt, elkészítették az aranyborjút. Látható Is- I tent akartak. Mózes emiatt kirobbanó haraggal töri s össze a láthatatlan Istennel kötött szövetség dokumen- I tumát, a két kőtáblát, és porrá zúzza az aranyborjút.

De mi történik azután? Miközben kegyelmet kér = Istentől népe számára, ő maga könyörög azért, hogy I megláthassa Isten dicsőségét! Ki ne érezne kételke- 1 dést imádság közben: imádkozom hozzá, de nem látom!

I Tudjuk, hogy a hit és a látás feszültségben áll egy- = mással. Hitre azért van szükségünk, mert még nem I láthatunk, és ha eljön a látás ideje, véget ér a hit.

E Mégis szeretnénk látni az Istent, hogy véget érjen a = hit és a kételkedés küzdelme.

AZ EVANGÉLIUM egyebek között azért is örömhír,

= mert arról szól, hogy Isten láthatóvá lett Jézus Krisz- § tusban. Sokféleképpen szól erről a Szentírás, de talán = legtömörebben fejezi ki Pál apostol, amikor ezt mondja:

= „Ö a láthatatlan Isten képe.” Ha tehát valaki tudni I akarja, hogy milyen az Isten, akkor nézzen Jézusra.

I így mondta ezt Jézus is annak a tanítványának, aki E kérte, hogy mutassa meg neki az Atyát: „Aki engem E látott, látta az Atyát!” (Jn 14,8k)

I PÁL APOSTOL úgy mutatja meg Isten képét Jé- I zuson, hogy elmondja róla mindazt, amit egyébként I Istenről szoktak elmondani. „Minden ő általa, és ő érte z teremtetett, és ő előbb volt mindennél, és minden I őbenne áll fenn.” Ahogy Isten minden mindenekben,

■1 úgy ő is minden mindenekben, egyszóval: „mindenig ben az első.” Első úgy, hogy előbb volt mindennél, és = úgy, hogy fölötte áll mindennek. Pál olyan végtelen E hatalmúnak ábrázolja Jézust, hogy szinte ellentmondás- §É Ü nak hat, amikor himnuszszerű szavaira végül mégis = 5 azzal tesz pontot, hogy Jézus keresztfán kiontott véré- = i ről szól. Annyira ellentétesnek érezzük ezt, hogy kény- = É telenek vagyunk kérdezni: melyik mutatja Isten igazi = E képét, Jézus hatalma vagy kereszthalála? B

AZ EVANGÉLIUM ÖRÖMHÍRÉNEK LÉNYEGÉT | 5 nem értjük, amíg kettősnek látjuk Isten képét Jézus- Ej = ban: egy istenit és egy emberit. Ez az, amit Jézus ta- s H nítványai is nehezen értettek meg. Jézus már nyíltan = = beszélt kereszthaláláról, és ők még mindig azon ver- b i sengtek, hogy ki lesz az első és legnagyobb közöttük. B B Még mindig úgy gondolták, hogy Jézus embersége és b EE alázatos formája csak átmenet, azután következik is- = Ej teni hatalmának a megnyilatkozása, amiből ők is töb- = =j bé-kevésbé részesednek. Jézus pedig nem szűnt meg g S hangsúlyozni, hogy ő úgy uralkodik, hogy mindenki- = ü nek szolgál. Jellemző, hogy míg a tanítványok az első- = {§ ségre törekedtek, addig egymás között meghasonlot- =j= jj§ tak. A hatalomra törekvés és uralomvágy mindig bé- §j = kétlenséget, ellenségeskedést szül. Viszont az ellenié- b = tek a hatalomra törekvés lépcsőfokai, ahogyan a régi = El jelszó is mondja: „Divide et impera! — azaz: Támassz = j= ellentétet, és uralkodjál!” Jézus számára azonban a ha- ü 5 talom azonos a szolgálattal, és ezért nem úgy lesz első, = B hogy ellentéteket szít, hanem úgy, hogy összehoz és j=j = békéltet: Kol 1,20! f

I NINCS KÉTFÉLE JÉZUS: egy hatalmas és egy szol- | H gáló, hanem csak egy, akinek hatalma szolgálat. Mi- j= 5 vei pedig ő áz Isten képe, azért nincs kétféle Isten sem: = = egy kényúr, aki leigázza a világot, és az ítélkezésben = j§ leli gyönyörűségét, és egy jó Isten, aki megkönyörül az = B emberen. Csak egy Isten van, akinek hatalma az em- b B bér szeretete. Jézus így állítja elénk Isten képét, és ez = B o.z Isten hiteles képe. Ezért nincs kétféle egyház sem, = = egy alázatos és egy győzelmes, hanem csak egy, amely b H első a szeretetben és a békéltetésben. =

i Prőhle Károly =

iiiiiiimiiiiiiiiiimHiiimiiiiiiiuiiuimiiiiiiiiiiimiiiiinimmiiiimiuiiiiHiiiinmiiiHmiunauiuiun^

Kockára tették hírnevüket és biztonságukat. Igazságuk tudatában * harcba szálltak a meglevő bajok és a sötétség erői ellen, még akkor is, ha működésük nyomán ideig- órálg nagyobb lett a zavar és tetőzött a baj.

E „zavarkeltők” és „bajkeverők” céljának gyújtópontjában az ember állott, az emberi élet előre lendítése és haladása. Ez adott nékik erkölcsi alapot. Ezek az emberek tudatában voltak annak, hogy van, ami rosszabb a „zavarkeltésnél” és „bajkeverésnél”: a hamis vallásosság, az igazságtalanság, a rabszolgaság, a tudatlanság, a bűn, a szegénység, a betegség mind-mind rosszabb dolog. S ezért harcolt Szavonarola és Luther a bűn és hamis vallásosság ellen, Lincoln a rabszolgaság régi és King a modern formája, Pasteur a betegség és a tudatlanság ellen.

Mi adott nekik bátorságot, honnan vették a lendítő erőt és a tántoríthatatlan, szilárd meggyőződést? Mindnyájan olvasták a bibliát. Hallottak Péterről és Pálról, Jeremiásról és Ézsaiásról, Timóteusról és Titusról. A nagy „zavarkel- tők”-ről és „bajkeverők”-ről.

Bizonyára tudták, hogy a „zavarkeltők” között Jézus volt a legnagyobb. Hiszen Jézus úgyszólván minden igehirdetése és cselekedete nyomán ezt olvassuk a bibliában: „támada nagy zavar az emberek között”, „hasonlás támadt __”, „a farizeusok zava

rban valánalt... Hogyne támadt volna, hiszen Ö azért jött, hogy harcoljon a bűn ellen és szeresse az embert, a bűnös embert. S mindenki, aki harcol a bűn és rossz ellen, az népszerűtlen és zavarkeltő a bűnt szeretők szemében. S mindenki, aki szereti a bűnöst, népszerűtlen és megvetett a bűnt gyűlölők között. Jézus pedig mindkettőt cselekedte.

AKI IGAZÁN KÖVETNI AKARJA JÉZUST, kénytelen „zavarkeltő”, és „bajkeverő” lenni. Hiszen amíg a világ világ, mindig lesz bűn és bűnös. Lesznek, akiknek nem fáj milliók és milliók szegénysége, betegsége, éhsége, más fajok lenézése, a háború irtózatos pusztítása és dúlása, sőt éppen érdekükben áll. Krisztus tanítványának harcolnia kell az emberi élet haladásáért és megszépítéséért még akkor is, ha a „zavarkeltő” vagy a „bajkeverő” címkét akasszák rá egyesek. „Zavarkeltésünk” mértéke mindig a jézusi mérték — megvetni a rosszat, a bűnt, az embertelenséget, de szeretni, nagyon szeretni az embert, a bűnös embert.

Nagyszerű, de sokat ismételt gondolatok ezek — hallom az ellenvetést. De hogyan valósíthatom meg az én szűk keresztmetszetű életemben? Mivel a szeretni a bűnöst és gyűlölni a bűnt jézusi tanításnak a teológiai vonatkozásait jól ismerjük, azért ennek a tanításnak inkább a szociái-diakóniai vonatkozását mutatom meg néhány konkrét példán, melynek közvetlenül vagy közvetve tanúja voltam.

Az egyik. Egy zsúfolt budapesti bérház egyik lakásában lakott egy idős evangélikus asszony. Esténként a szomszéd

gyermekek sikongása és a szomszédasszony jajongása verte fel lakása csendjét. A csendháborítás oka a részeges, iszákos férj volt. Ö tette pokollá a család életét. Szerencsétlen felesége már megfáradt és beletörődött reménytelen 1 sorsába, és megadással tűrte szomorú sorsát, bár majd a szíve szakadt meg, amikor gyermekeire gondolt. Asszonytestvérünk azonban nem nézte tétlenül a dolgot. Amikor már semilyen eszköz sem használt, addig kilincselt a különböző hatóságoknál, míg szomszédját elvonó kúrára vitték. Amikor a férfi megtudta, hogy honnan fúj a szél, asszonytestvérünket zavarkeltéssel, baj keveréssel vádolta és megfenyegette. De amikor gyógyultan hazajött és helyreállt egyéni és családi életének nyugalma és békessége; asszonytestvérünk nevét hálával emlegette.

A másik. Egy Pest környéki tsz-ben három évvel ezelőtt nagyon szomorú volt a zárszámadás. Az egyik tag — aki egyébként egyházunk presbitere — elkeseredésében kimondott két igazságot. „Emberek, a közösben is olyan lelkesen kell dolgozni, mint a háztájiban, ha meg akarunk élni”, „Isten hetedik parancsolata nemcsak a háztáji földre, hanem a közösre is vonatkozik”. Egyesek felindultan szidalmazták és zavarkeltést, baj keverést emlegettek. Mind többen és többen álltak melléje a józan gondolkodás és ép erkölcsi érzékű emberek* A Jézus szerinti bajkeverő hároméves harca után már másképp fest a zárszámadás.

A harmadik. A vonatod a cigányasszony nem éppen szalonképes kifejezéseket használt és nem a legillendőbben viselkedik. Sokan felzúdultak és mindjárt minden cigányt szidni kezdtek. A közhangulattal szemben egy halk szavú* de emberséges férfi ezt mondta: „Emberek, gondolják meg* ezek a szerencsétlenek évszázadokig sötétségben és nyomorban éltek. Ezeket nem elítélni, hanem türelmesen segíteni, támogatni és nevelni kell az új élet új útjára. Ez a szemüveges férfi egyesek szemében zavarkeltőnek hatott. A jobb- érzésűek tudták, amit talán ez a halk szavú ember maga nem is tudott, hogy a faji egyenjogúság harcosa volt.

Persze, a „zavarkeltőknek”* „bajkeverőknek” a munkája nem egyik napról a másikra érik be és nem végződik gyors happy-enddel. Sokszor hetekig, hónapokig, évekig állnak a meg nem értés pergőtűzében. S az emberek nem is mindig fizetnek hálával érte* A Nobel-díjas Kinget éppen a napokban ütötte arcul egy elvetemedett fajvédő, meg is rugdalta. De Krisztus tanítványai nem tehetnek másként* mint szeretik az embert, gyűlölik a bűnt, A jézusi értelemben vett „zavarkeltönek* nem kell szégyenkeznie. Inkább szégyenkezzék az, aki nem ilyen.

Matuz László

Harkányi János (1891-1985)

Január 28-án temették el Harkányi János mérnököt.

A fasori gyülekezet templomos tagjai jól ismeritek a mindig templomos Harkányi családot. Az elhalt édesapja minden vasárnap megszokott helyén ült a fasori templomban, s fiai szívesen követték az apát ebben az egyházias magatartásban.

Ennek köszönhette Harkányi János mérnök, hogy még á nagy pesti egyházközség élete idején, a fasori lelkészkor elnöke lett, majd, amikor a gyülekezet önállósult, éveken át volt e gyülekezet felügyelője:

Tagja volt már negyvenes éveitől kezdve a nagy pesti presbitériumnak is. Mikor a kereskedelmi minisztériumban osztályfőnök lett, az egyik presbiteri ülés szünetében a következő jelenetet és beszélgetést lehetett ellesni. Épülőben volt a vásárosnaményi

Tisza-híd. Erről beszélgetett Tomcsányi Vilmos Pál, akinek telkén vezetett át a híd. Az anyagi hozzájárulást a Pesti Kereskedelmi Bank vállalta* melynek vezérigazgatója akkoron Lamotte Károly volt, a híd építési munkálatait a hídépítő Zsigmondy Dezső vállalata vezette és a Kereskedelmi Minisztérium részéről a. munkálatokat Harkányi János ellenőrizte. A négy pesti egyházközségi presbiter egy ilyen ülésen úgy jött össze, s úgy vihették előre egy hídépítés megvalósítását, hogy nem kellett hivatalos helyen költségesen ankétezni. Megfelelő hely volt erre a presbiteri ülés.

E tárgyaló felek közül már csak Lamotte Károly él. A másik három azoknak emlékében él, akik becsülik a múltat és tisztelték azokat a férfiakat, akik egyházuk hűséges munkásai voltak:

G. L.

*