Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-10-03 / 40. szám
Isten tettei nyomában JÉZUS BÚCSÚJA KÉTMILLIÁRD Az evangéliumok tanúságtétele szerint Jézus két alkalommal is elbúcsúzott tanítványaitól. Szenvedés-útja előtt és feltámadása után. AZ ELSŐ ELBŰCSÜZAS — amelyről elsősorban János evangélista tudósít a 14—17. fejezetekben — inkább az ember, a Mester búcsúja tanítványaitól. Mégis más ez, mint minden emberi búcsúzás. Mert nem a szomorúság, vagy aggódás uralkodik benne. Ellenkezőleg: az a bizonyosság, hogy a tanítványi csapat Jézus testi, emberi közelsége nélkül sem marad magára. Azért megy el Jézus — és ez az elmenetel itt elsősorban a kereszthalálra utal —, hogy helyet készítsen Isten örök országában a benne hívők számára. Itt hangzik el a nagy ige: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki nem mehet az Atyához, hanem csak én általam” (Ján. 14, 6.). A tanítványok nagy problémája akkor ez: hogyan lehet „Jézusban”, vele közösségben maradni, akkor, amikor hiányzik ennek a közösségnek elsődleges feltétele: a személyes, emberi együttlét. Erre a nagyon is érthető gondra Jézus kettős választ ad: elkö- telezőt és ígéretest. Jézusban az maradhat — és ez az elkötelezés —, aki ismeri és megtartja az ő parancsolatait. Parancsolatai pedig ebben foglalhatók össze: „szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”. A tanítványok számára e parancs elkö- telezése nem valami kívülről jövő, idegen utasításnak való engedelmességet jelent, hanem olyan cselekvést és életet, amely oly természetesen, oly spontán fakad a tanítványi szívből, mint a szőlővesz- szőn a gyümölcs, ha a szőlőtőkén marad. Hogyan lehetséges ez? Erre ad választ Jézus ígérete a Szentlélek elküldéséről. A Szentlélek Isten örök jelene a feltámadott Jézus erejéből. A Szentlélek a Vigasztaló, az Atyához való Krisztus általi közösség, örök, személyes, isteni letéteményese, a nagy Emlékeztető, Aki a majd oly feledékeny egyházat újra és újra emlékezteti Isten szerete- tére, a tévelygő egyházat ismételten visszavezeti az igazság útjára. Az anyaszentegyház csaknem kétezer esztendeje is ékes bizonyság arra, hogy a búcsúzó Jézus beváltotta ígéretét. Isten népe sokszor átélte és átéli a Szentlélek vigasztaló erejét külső és belső viszontagságok, meghasonlá- sok és életpróbák között. Átélte és átéli emlékeztető erejét, amikor a megigazulás, vagy a hitből fakadó cselekedetek megfakuló igéiről elfújja a feledés, téves értelmezés vagy megszokottsúg porát. És megtapasztalja a ve- zetettség valóságát is, amely- lyel Isten Lelke visszahívja egyházát a szektás elzárkózás vagy a fölényes hatalmaskodás csábító ösvényeiről. S azért, hogy ez így legyen, hogy a tanítványok mindenkori csoportja, az egyház, a Szentlélek uralma alatt álljon, imádkozott is a tanítványaitól búcsúzó Jézus, Imádságában, a János evangéliuma 17. részében fennmaradt ún. .„főpapi imádságban” elsősorban az egyház egységéért imádkozott. Korunkban, az ökumenikus mozgalmak, felekezeti beszélgetések és az emberiség nagy ügyeiben való egységesen jó keresztyén állásfoglalások páratlan korszakában jobban tudjuk, mint valaha, hogy Jézus főpapi imája nem hangzott el hiába. MÁSODSZOR feltámadása UTÁN BŰCSŰZOTT el Jézus tanítványaitól. Míg első búcsúját a féltő szeretet, ezt a másodikat a küldetés és szolgálatba állítás hatotta át. A feltámadott Ür búcsúja ez, az örök együtlét bizonyos ígéretével. Nem elválás ez, hanem, ha búcsúzás: búcsúzás attól a léttől, amelyben Jézus hatalma és hatása még csak helyhez és időhöz kötötten jelentkezett, bezárva egy nép, egy faj szűk keretei közé. A három első evangélium utolsó mondataiban és az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv első fejezetében olvasunk a „missziói parancsról”, amely az egyház elsődleges kötelességévé teszi, hogy feltámadott Ura élő valóságát az ige és szentségek formájában adja tovább nemzedékről nemzedékre. A második búcsúzás a mennybemenetellel végződik. Jézus „felment” az Atyához, a szónak nem egyszerűen térbeli értelmében. De mert a bibliai kor emberei a szó szoros értelmében élték át azt, ami számunkra inkább jel (minden nyelv kifejezési formájában a „fent” képzete a jó és igaz fogalmaihoz kapcsolt), ámuló szemük előtt Jézus felment a mennybe. Örök jelenlétet ígérő és adó, s már a szavakon túli búcsúzásának utolsó két jele: Jézus áldó keze, amellyel Isten szeretetébe öleli örökre az ember sokszor oly áldatlan világát, és — mint Dürer híres metszetén — lábnyoma, amelybe újra és újra bele kell állni az egyháznak, hogy a szeretet és igazság útján maradjon és elsegítse erre azt a világot, amelyért Jézus élt és él örökké. Ez az óriási szám a Föld lakosságának — amely jelenleg 3 milliárd 220 millió — éhező vagy rosszul táplált tömegét jelenti. Vagyis a Föld lakóinak kétharmad része éhezik, kenyérgon dokkol küzd és a szükséges létminimumot, az 1500—1600 kalóriát sem tudja magának biztosítani. Köztudomású, hogy egy felnőtt ember maximálisan 40— 50 napig bírja az éhezést, miközben az egész test és az egyes szervek előbb rohamosan, majd lassabban veszítenek súlyukból, aztán egyre fokozódó fejfájás, izgatottság, izomlazulás, dühöngési rohamok, gyengeség és a kiválasztások elmaradása mellett bekövetkezik az éhhalál. Ez a folyamat szerte a világon az emberek százmillióinál nem következik be az említett 40 nap alatt, hanem évekre és évtizedekre tágulhat ki, tehát a lassú éhhalálra. Hiszen aki a minimális kalóriamennyiséget nem tudja magához venni, végeredményben a lassú éhhalál útján jár. A gyermekek — akiknek „anyagforgalma” sokkal élénkebb — 3—4 nap alatt éhen halnak. A világ milliószámra van tele olyan gyermekekkel, akik olyan állapotban vannak, mint a mellékelt lénykép is mutatja. Nem egyszerű becslés, hanem lehetőség szerint pontosságra törekvő felmérő munka kimutatta, hogy jelen napjainkban évente megközelítőleg 40 millió ember hal éhen. Természetesen évszázadokra visszamenőleg nem lehet statisztikát készíteni az éhen- halt emberek millióiról, hiszen világviszonylatban végzett népszámlálások, illetőleg statisztikák készítése nem nagy múltra tekinthet vissza. De egyes országokra vonatkozólag tudunk néhány adatot. Így pl. köztudomású, hogy Indiában 1875—1900 között 26 millió ember halt éhen, úgyszintén 1950—51-ben igen sokan estek az éhhalál áldozatául. Kínában a múltban az éhínség állandó és ismétlődő jelenség volt: 1927-ben 9 millió, 1928-ban 37 millió, 1931- ben pedig 70 millió embert érintett. Latin-Amerika területén is sok ember pusztult el éhínség következtében. Ezen a területen ma is a férfiak átlagban 34 (!) éves, a nők pedig 45 éves korukban halnak meg gyenge táplálkozás és más okok miatt. A világ „éhség-zónái”-ban a múltban elpusztult embermilliók sokszor nem is gondoltak arra, hogy sorsuk más is lehetne: azt hitték, hogy az éhség olyan „természetes dolog", mint a halál. A gazdagok pedig nem vették észre az éhség problémájával összefüggő „halálos kérdéseket”. Milyen okai vannak a világban jelenleg is fennálló éhínségnek, annak, hogy kétmilliárd ember éhezik vagy rosz- szul táplált? Első helyen kell említenünk az emberiség nagy családjában meglevő óriási egyenlőtlenséget, szociális igazságtalanságot és napjainkban még át nem hidalt szakadékot. Ez a szociális egyenlőtlenség és igazságtalanság a gyorsan fejlődő és a fejlődésben lemaradt országok között áll fenn. Vannak országok és világrészek, amelyekben sok oknál fogva igen nagy a fejlődés minden területen, másokban viszont — ugyancsak számtalan ok miatt — lemaradt. Azt lehetne hinni, hogy a fejlett és fejletlen országok között ez a nagy különbség lassan eltűnik, ehelyett az igazság az, hogy ez a szomorú állapot napjainkban sem javul, sőt az életszínvonal közötti különbség folyamatosan növekszik. Ezt a szociális igazságtalanságot valaki a következő példával világította meg: egy pincében 20 ember van számukra elegendő táplálékkal. Ennek a tápláléknak felét megeszi 4 (!) ember és a másik felét 16 (!) ember. Ez ma a helyzet a világban! Ha viszont azt keressük, hogy melyek azok a területek, ahol ez a szociális igazságtalanság és a vele együttjáró éhínség vagy rosszultápláltság fennáll, akkor a térképen azokra a területekre akadunk, amelyek gyarmati sorsban voltak hosszú ideig és még mindig nyögik annak következményeit vagy jelenleg is az I ún. „neokolonializmus”-nak terhét hordják. Ezeken a területeken azokat a nyersanyagokat, amelyek a lakosság élelmezését szolgálták volna, külföldre szállították és miután ott fedolgozták, egy részét visszavitték ugyan az országba, de olyan magas áron adták el a gyarmatosítók a „bennszülöttek”-nek, hogy azok alig tudták megvásárolni. A gyarmatosítók olyan áron exportálták ezeket a nyersanyagokat, amelyet ők határoztak meg és ugyancsak ők határozták meg az iparcikkek árát is. A gyarmatosítók a földeket „kizsigerelték”, mert számukra a gyors meggazdagodás volt a cél, nem pedig a tervszerű gazdálkodás. Voltak területek, ahol éveken keresztül csak egyfajta növényt (pl. kávát, cukornádat stb.) termeltek és ezzel nemcsak kizsákmányolták a talajt, hanem megfosztották ezeket a területeket attól, hogy több fajta növény termesztésével jobban biztosítsák a lakosság élelmiszerszükségletét. De sohasem a helyi lakosság érdekei voltak a fontosak a gyarmatosítóknak, hanem a saját érdekük. Ez a rablógazdálkodás nyomorba döntötte a leigázott népeket. A drágakincsek (arany, gyémánt stb.) kibányászását éhbérért kellett a helyi lakosságnak végeznie, aztán a gyarmatosítók elvitték. Ezeknek ellenértékét a lakosság sohasem látta! Közben nem iskoláztatták a „bennszülötteket”, mert nem akarták, hogy azok maguk vegyék kezükbe sorsuk irányítását. Nem fejlesztették a helyi ipart, amely jövedelmet biztosíthatott volna a munkásoknak. A világ jelentős részén ez a kizsákmányolás még mindig fennáll, melynek következménye az éhínség, szegénység, kultúrá- latlanság. Nagy területeken abból ered a nyomorúság, hogy feudális gazdasági és társadalmi rend áll fenn egy-egy országon belül. Pl. Brazíliában a lakosság 1 százaléka (!) tartja kezében a művelhető föld 90 százalékát (!). Másutt az iparosítás hiánya miatt igen nagy a munkanélküliség, melynek következtében nem jutnak keresethez és vele együtt kenyérhez az emberek. Pl. Indiában 1 keresőnek 7—8 keresethez nem jutó embert kell eltartania! Nagy területeken a gazdaság-technikai elmaradottság okoz szegénységet és kenyér- telenséget. Vannak olyan részei a világnak, ahol szinte a kökorszakban (pl. Brazíliában egyes indián törzsek, vagy néhány afrikai területen) élnek az emberek és földjeiket kőkapákkal vagy faekékkel műSok területen az erős népszaporodás is nehezíti a helyzetet. Minden új nappal 70 000 új száj kér a világon táplálékot! Még a vallás is okozhat gazdasági nyomorúságot. Indiában, ahol a lakosság száma 450 millió körül van, mintegy 200 millió (!) szarvas- marha él „szent állat”-ként szabadon. Ezeket nem lehet levágni, mert a hinduizmus tiltja. Közben találkoztam Üj- Delhiben egy családdal, ahol az apa 5 tagú családjának 10 darab banánt tudott adni egy egész napra! Lehet oka a nyomorúságnak és éhségnek, maga az ember, aki elkerüli a munkát és próbálja inkább megvenni a kenyeret, mint dolgozni érte. Nem kétséges, hogy csak nemzetközi összefogással lehet megoldani az éhség óriási problémáját. Segíteni kell az elmaradott országokat gazdasági és kulturális életük kiépítésében. Gazdasági szakemberek, gépek szállítása, iskolák építése, gyárak létesítése, az iparosítás megszervezése mind-mind elengedhetetlen követelmény. Sokféle gazdasági és társadalmi változásokra éspedig forradalmi változásokra van szükség. Feudális gazdasági renddel nem lehet megszüntetni az éhséget. Szükség van arra is, hogy a fegyverkezésre költött milliók az emberiség kenyerére fordíttassanak, nem pedig a fegyverraktárak növelésére. Jelenleg évente 14 billió dollárt költenek fegyverkezésre! Mi lenne, ha ezt a gazdaságilag fejletlen országok megsegítésére fordítanák? És az egyház? Azok a keresztyének, akik talán naponként imádkozzék: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, arra vannak kötelezve, hogy a maguk helyén szerte a világban harcoljanak a szociális igazságosságért egy-egy országon belül és világviszonylatban. Igen dicséretre méltó, hogy az Egyházak Világtanácsa Enu- guban 10 millió dollárt szavazott meg Afrika gazdasági és kulturális megsegítésére. Az is szép, hogy VI. Pál pápa felajánlotta a drágaköves arany tiaráját a világ szegényeinek. Nagyszerű, hogy sok egyház nagy áldozatot hozott a „Brot für die Welt” (Kenyeret a világnak) vagy „Brot für die Brüder” (Kenyeret a testvéreknek) mozgalmakon keresztül. De még tovább kell menni! Az egyházi embereknek is segíteniük kell olyan gazdasági és társadalmi rend kialakítását mindenütt, amely megszünteti a nyomort és az éhséget. Isten törvénye, és evangéliuma erre kötelez és hív bennünket. D. Káldy Zoltán Schreiner Vilmos BEMUTATJUK VENDÉGEINKET Lapunk olvasói már értesültek arról, hogy a következő hetekben Budapesten tartja ülését a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottsága és több más vezető testületé. Ezekre az alkalmakra a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának tagegyházai számos kedves külföldi vendéget várnak. Most kezdődő sorozatunkban azzal a reménységgel igyekszünk bemutatni vendégeink egy csoportját, hogy a budapesti ülések — a Keresztyén Békekonferencia fontos tanácskozásai mellett — egyben a hozzánk érkező külföldi testvérek és a magyar egyházak ökumenikus találkozásának is áldott alkalmai lesznek. Julio de Santa Ana Uruguayi vendégünk Dél-Amerika sok gonddal küzdő, szabadságra és felemelkedésre vágyó, forrongó kontinensének hangját szólaltatja meg a Tanácsadó Bizottság ülésének egyik előadójaként. Több országban végzett jogi, filozófiai és teológiai tanulmányai megkoronázásául Strassburgban szerzett teológiai doktorátust. Az uruguayi evangéliumi egyházak tanulmányi központjának igazgatója és emellett a methodista egyház evangelizációs tanácsának titkári tisztjét is ellátja. Irodalmi munkássága viszonylag fiatal kora ellenére igen széleskörű: több könyvnek, hosszabb tanulmánynak a szerzője, ezenkívül a latin-amerikai „Egyház és Társadalom” Egyesület folyóiratát is szerkeszti. Tanulságos röviden egyháza történetével is megismerkednünk, hiszen a többségében római katolikus földrész protestáns egyházainak csaknem általánosnak mondható jellemző vonásai tárulnak fel így előttünk: Az Uruguay-i Methodista Egyház az európai egyházakhoz viszonyítva aránylag rövid múltra tekint vissza: 1868-ban kezdte el munkáját. Egész története során érdeklődésének középpontjában álltak a társadalmi problémák és folyamatosan kereste a társadalomban végzendő szolgálat lehetőségeit, önállóvá és függetlenné csak a legutóbbi időben vált. Jelenleg több evangéliumi egyházzal tárgyalásokat folytat az esetleges egyesülés lehetőségeiről, hogy az országban élő kisebb protestáns csoportok erői ne for- gácsolódjanak szét. Az egyház keretében jelenleg 23 igehir- dető szolgál 26 gyülekezetben. Ne a fegyverekre költsünk! „Az éhség megszüntetéséhez a világon minden nép és minden ember erejére és erőfeszítésére szükség van. A fegyverkezési kiadások rovására történő megtakarítás döntő hozzájárulást jelenthet az éhség megszüntetéséhez.” A II. Béke-Világgyűlés felhívásából a kormányokhoz. (1934)
