Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-09-12 / 37. szám
Isten tettei nyomában JÉZUS CSELEKEDETEI A NEGYEDIK EVANGÉLISTA ÍRÁSÁT e szavakkal fejezi be: „...van sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett, s amiket ha egyenként megírnának, azt gondolom, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket írnának” (János 21,25). Ezzel nyilván azt akarja az evangélista mondani: Jézus cselekedeteinek csak kis részét jegyezték fel az evangéliumok írói, csak a legfontosabbakat és a legjellemzőbbeket. Jézus tehát nem szorítkozott a tanításra s az elmélkedésre. Bizonyos, hogy életének titkos erőforrása az Atyával való legbensőbb közössége volt, az imádság. Többször feljegyezték róla, hogy elvonult magában, valamely hegyre, vagy más csendes, magános helyre s órákat, éjszakákat töltött elmélkedésben és buzgó imádságban. így készült fel utolsó nagy útjára, döntő harcára, világmegváltó cselekedetére, a kereszthalálra is a Gecsemáné kertjének éjszakai csendességében. Ezekből az erőgyűjtésekből azonban mindig új cselekedetek születtek. A Mester nem húzódott félre az élet piacáról, sőt életműve ott játszódott le kortársai szeme előtt. A szónak egy nagyon jó értelmében valóban az utca embere volt. Mennyit rótta Palesztina országútjait és hegyi ösvényeit. Mennyi példázata, hasonlata, tanítása használja az út s az útonjárás ké- pét.l Életében és munkájában a Szó és a tett egységbe fonódott. A kimondott szó tetté vált, megtörtént: „Kelj fel és jiárj!” — és a béna felkelt és lábára állt, — „Megbocsáttattak bűneid, bízzál” — s megoldódtak a lelkek kötelékei, békesség és öröm áradt a szívekbe. S tettei igévé váltak, ékesen szóltak, meghódították az álmél- kodva szemlélők szívét: „Senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha Isten van vele!” Szavai és tettei sohasem álltak ellentétben egymással, hanem páratlan összhangbah' álltak. Ezért lehetett ő a Fiú, akiben az Atya örömét lelte. Cselekvő, jó tettekben gazdag életében is az Atya engedelmes fiának bizonyult: Äz én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. JÉZUST ÚTJAI AZ EMBEREK KÖZÉ VEZETTÉK. Cselekedetei nem öncélúak voltak, hanem az emberek javára valók. Betegeket gyógyított, éhezőket elégített meg, a bűn homályában tévelygő lelkeket vezetett világosságra. „Szerte járt jót cselekedve” jegyezte fel róla az egyik evangélista s a tetteit szemlélő sokaság megrendültén vallotta: „Mindeneket jól cselekedett.” Pőrében bírái hiába akartak koholt vádakkal valami rosszat reá bizonyítani, nem sikerült. „Kicsoda vádolhat közületek engem bűnnel?” — kérdezte s a vádlók megszégyenülten hallgattak. Úgynevezett csodatettei is az emberek javának szolgálatában állottak. Bort szerzett a kánai násznépnek, hogy feloldja a szegény emberek kínos zavarát. Lecsendesítette a tengert, hogy biztos partra vezesse rémüldöző tanítványait, visszaadta a naini özvegy egyetlen gyermekét, megtöltötte a tanítványok hálóját hallal. Mindezekkel, az embereknek nyújtott közvetlen segítségen túl, hitre akarta ébreszteni s hitükben megerősíteni őket. így váltak tettei jelekké, amelyek Istenre, az ö jóságára, irgalmasságára, hatalmára mutattak. Isten szeretete munkálkodott Jézusban s ez indította őt mindig újra tettekre. Ezt a szeretetet akarta megmutatni az embereknek. Nemcsak élőszóval hirdette Isten emberszeretetének jóhírét: Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érette ..., hanem ezt a világot megmentő szeretetet mindig újra tettekre is váltotta. Mily gyakran jegyezték fel róla a tanítványok, hogy a sokaságot, az embereket szemlélve irgalmasságra indult. Megdobbant a szíve s megmozdult a keze is. Cselekedett. Kenyeret osztott az éhezőknek, enyhítette a szenvedők fájdalmát, elűzte a betegség árnyait, megoldotta a halál bilincsét is. Sok tette kimondottan figyelmeztetés akart lenni: Nézzétek, tanításommal ezt akarom elérni, ez vagyok, ilyen vagyok s ilyen az én mennyei Atyám is. így ült le az álszent kegyesektől megvetett „bűnösökkel”, egyszerű emberekkel az asztalhoz s megtörte nekik a kenyeret, betért házaikba s náluk lakott. Ezért térdelt le, ő a Mester, tanítványai elé s elvégezte a legalázatosabb szolgai munkát: megmosta út- porától szennyes lábukat. Megfizette a kivetett adót, mert tudta mivel tartozik világi hatóságának. Mindezzel követésre hívta fel tanítványait. „Aki az én tanítványom akar lenni, kövessen engem ... Ha én a Mester megmostam lábatokat, akkor ti is mossátok meg egymás lábát... Mert őzért jött az ember fia, hogy szolgáljon ... Nem különb a tanítvány a Mesterénél...” Tanításával, tetteivel Jézus nem magányba húzódó remetéket, elmélkedő szobatudósokat akart nevelni, hanem szeretettől égő szívű, tettekre kész embereket, akik — hogy egy neves keresztyén kortársunk szavát idézzük — „ha ég a ház, nem kérdik, kell-e oltani s miért, s azt sem, hogy kikkel együtt oltják, hanem szerszámot ragadnak s kiveszik részüket a jó munkából”. Jó munka, — ez volt Jézus élete, kezdetétől a végéig. Amikor a kereszten felkiáltott: „Elvégeztetett”, — e győzelmi kiáltás mögött ott volt egész jótettekben gazdag, áldozatos, mindig másokért égő s elégedett élete. Groó Gyula Megjegyzések egy közleményhez Megkérdőjelezték a svéd evangélikus egyház apostoli szukcesszióját A Svájci Evangélikus Sajtószolgálat 33. száma (1965. augusztus 26.) Sven Kjöllerström lundi teológiai professzor legújabb könyvével kapcsolatban közli a svéd evangélikus egyház apostoli szukcessziójával kapcsolatban fölmerült problémákat. Befejeződött az augusztusi kántortanfolyam Augusztus 27-én ünneplőbe öltöztek a fóti kántorképző- tanfolyam hallgatói, hogy egyházunk bizottsága előtt számot adjanak kétheti munkájukról. A bizottság elnöke Fü- löp Dezső lelkész, püspöki titkár, aki a két püspököt és az Egyetemes Egyházat képviselte. A bizottságban helyet foglaltak: Bencze Imre pest> erzsébeti, Blázy Lajos újpesti, Bohus Imre fóti lelkészek. Zenei részről pedig a tanfolyam előadói: Kiss János tanfolyamvezető, Trajtler Gábor orgonaművész és Valtinyi Gábor fasori karnagy. A vizsgázók színes képét mutattak több szempontból is. A legfiatalabb nyolc esztendős volt, a legidősebb negyven. Az átlagos életkor 16 év volt. A legkülönbözőbb gyülekezetek küldték el jövendő vagy aktív kántoraikat. Budapesti és főváros környéki gyülekezetek éppúgy, mint a balassagyarmati, lovászpatonai, rábcakapi, nagyszokolyi, csák- vári, bócsai vagy oroszlányi gyülekezetek. Az egyházi hivatalról folyó vitában nagy szerepet játszott az elmúlt évtizedekben az a kérdés, hogy melyik nemkatolikus egyház rendelkezik az ún. apostoli szukcesszióval (folyamatossággal), vagyis hol vezethető vissza a püspökké avatás sora egészen az apostolokig. A svédek mindig hangsúlyozzák az ökumenikus kapcsolatokkal összefüggésben, hogy a svéd és az anglikán egyház rendelkezik a fenti töretlen vonallal és egyes _ svéd teológusok egyenesen j odáig mennek, hogy a lelkészi szolgálat végzését csak abban az egyházban tekintik apostoli értelemben legitimnek, vagyis jogosnak, ha az illető egyház rendelkezik püspöki vonalon az apostoli folyamatossággal, vagy ha püspökeit olyan egyháznak a püspökei szentelik föl „kézrátétellel”, amely birtokában van az apostoli örökségnek ilyen formális értelemben is. XIII. Leó pápa annakidején tagadta, hogy az anglikán egyház rendelkeznék az apostoli folyamatossággal. Most viszont Sven Kjöllerström lundi evangélikus teológiai profesz- szor legújabb könyvében azt bizonyítja, hogy a svéd evangélikus egyház sem „dicsekedhetik” ilyesmivel. Az első svéd protestáns püspöknek a fölszentelése (eredetileg ugyanis katolikus püspökként szentelték föl) egyértelmű a folyamatosság szempontjából. Az utána következő 40 esztendőben 13 új püspökség keletkezett (most már evangélikusok) és csak két Finnországban működő svéd evangélikus püspöknél mutatható ki, hogy „igazi fölszentelésben” volt részük. A svéd teológiai professzor magától értetődőnek tartja ezt a tényt, hiszen a reformátorok szemében a kézrátételnek semmi jelentősége nem volt és fontosabbnak, illetve egyedül fontosnak tartották a „tanítás” folyamatosságát. Azt is tudnunk kell, hogy 1500 végén a római és a svéd egyház megállapodott abban, hogy az utóbbi nem fog igényt tartani az apostoli szukcesszióra. Róma szerint a római egyház pápái elsősorban, de püspökei is valamennyien rendelkeznek az apostoli szukcesz- szióval, vagvi-s azzal, hogy az apostoli tanítást, és szolgálatot, — főképp a liturgikus szolgálatot — maguktól az apostoloktól vették át és adták tovább napjainkig. Magát a szukcessziót kézrátétellel biztosították az egyházban. Az említett gyakorlat a II. századtól van folyamatban. Ireneus lyoni püspök az első, aki hangsúlyt helyez erre a II. században, majd később a III. század nagy afrikai jogásza, Tertulliánus volt az, aki a tanítást az egyházban az apostoli szukcesszió jogi formuláihoz kötötte. Eszerint megszakítatlan az igaz tanításnak a sora az apostoloktól kezdve az egyház püspökeiig, amennyiben a folytonosság, vagyis, az apostoli szukcesszió fennáll. Ireneus és Tertulliánus még- csak azokat a püspököket említi, akik olyan gyülekezetek élén állnak, amelyeket az apostolok alapítottak. Ireneus ezek közé sorolja fel Rómát, Efezust és Smyrnát, Tertulliánus viszont Korinthust, Filip- pit és Efezust, valamint Rómát, mert Rómáról azt vallja hogy „Nekünk afrikaiaknak innen jön a tanítás". De a jogász Tertulliánus már érzi, „hogy minden egyház apostoli, mert minden egyház az egy egyház tagja”. A római egyház növekedésével az őskeresztyén „püs- pökfogalom”, valamint az apostoli szukcesszió egyházjogi felfogása is nagy változáson ment keresztül. A középkori római egyházban a missziók eredményeképpen szaporodtak a püspökök, és egyházjogi helyzetük merőben más lett, mint az őskeresztyén gyülekezetben volt. A püspökök végül is a pápák küldöttei lettek, és a pápai hatalom érdekeit képviselték a különböző tartományokban, illetve országokban. Dogmatikailag és egyházjogi- lag a püspökök egyházmegyéjük tanítói, papjai és pásztorai isteni küldetés alapján, valamint az apostoli szukcesszió megszakítatlan folytatói. Tulajdonképpen ezt vallja a római egyház napjainkig is. Ezért őket püspökké „szentelik” és ez a csúcsa a „rend szentségének”, és avatásuk csak felszentelt püspök és más felszentelt püspökök asz- szisztálása mellett mehet végbe imádsággal, kézrátétellel, felkenéssel, valamint az Evangéliumnak, a gyűrűnek és a pásztorbotnak átnyújtásával. És ami ebben a cselekményben új, az az, hogy őket ugyan Krisztusnak kell küldenie, de az apostoloktól kezdve a küldetés a pápáktól ered. E dogmatikai és egyházjogi gyakorlaton változtatott lényegében a reformáció. Luther és más reformátorok nem tulajdonítottak „rpágikus erőt”, illetőleg rendkívüli- tulajdonságot annak, hogy valaki rendelkezik-e az apostoli szukcesszióval. Luther a hangsúlyt a Szentírásra helyezte, és az evangélium szerinte, mindenkinek mindenki által szól. így a reformáció egyházai a „tanításból” éltek, mégpedig a Szentírás üdvösségre hívó tanításából, szemben a római egyház mereven szabályozott formáival, közelebbről, a fentebb ismertetett dogmatikai és egyházjogi kérdéseivel. Bizonyos egyházak, pl. a svéd evangélikus egyház, amely a XVI. században püspökeivel együtt a reformáció útjára tért, folytatta a középkorból örökölt dogmatikai és egyházjogi formákat. Sven Kjöllerström professzor most tulajdonképpen azt teszi vitássá, hogy az apostoli szukcesszió a svéd egyházban folyamatos-e, vagy valahol megszakadt. Nem ismerős még előttünk a svéd evangélikus egyház álláspontja, a kérdéssel kapcsolatban. Azt sem tudjuk, hogy egyeseknek ez a feltárás, milyen „megrázkódtatást” fog eredményezni. Hiszen azok, akik csak a szuk- cesszivitás alapján tudják az egyházban a tanítást, a pásztori, vagy a szeretet szolgálatot végezni, kínos helyzetbe jutnak. Luther Márton soha nem gondolt arra, hogy a XX. században lesznek evangélikusok — talán még a magyar- országi evangélikus egyházban is —, akiknek ez valaha kérdése lehet. Ő, aki annvi lelkiismereti kín és tusakodás árán találta meg Isten kegyelméből a hitből megigazulás evangéliumát, olyan örökséget hagyott hátra ezzel, amely fölöslegessé tesz mindenfajta formai és jogi sallangot az üdvösségre jutás útján. Mi nem a szukcesszió útján ju- ' tunk hitre, hanem Isten hívása alapján, és nem a szukcesszió útién végezzük a szolgálatot, hanem a küldetés alaoián. Ezért mindenkor lesz értéke hitünk szerint a hívásnak és a küldetésnek egyaránt, és mindkettőnek azonos marad örökidőkre a forrása: a Szentírás. Rédey Pál ;i:i!!l! Ilin:! 11:1111 ill l.l.il I i 111 i:ll 11 Ilii Illi III ll'HI llillf llifl IMIIII l'l I Illi I i l'ltl il'lll lit III 111111II! 11111II Ilit It 1111 ÍJ „Volt a történelemben olyan idő, amikor szlovákok és magyarok között egyre építették a válaszfalat, s ha nyíltak a falon rések, azok lőrések voltak — de Madách mindig a fal fölött tündökölt.” Ezt a mondatot tavaly ősszel hallottam Dolna-Strehován — Alsó-Sztregován — egy szlovák előadó ajkáról, amikor ezres tömegben emlékeztünk Madách sírja tövén, a roppant homlokú költő halálának századik évfordulóján. Az ezres tömegben alig néhá- nyan voltunk magyarországiak. Alig egy évre rá utam újra arra vitt, s újra megálltam Madách sírjánál, „honnan messze- messze látni” — s azt hiszem, valóban messze láttam. Messzebb, mint Majtényi Anna, a költő bigott anyja, aki az egykor híres lutheránus Madách-család dédapjában katalizált sarját nem engedte leülni a kastély ölén magasodó evangélikus templom ősi Madách-padjában s a költő a nyitott ajtón át a szabadból hallgatta az evangélikus pap prédikációját. Majtényi Anna ilyen falat is emelt a másik mellé, de én a bomló falakról szereztem bizonyságot, amik fölött immár nemcsak Madách tündököl, hanem a jó szomszédságban élő két nép kölcsönös megbecsülése, szeretete — és ami minket külön .is melegít: evangélikus testvérisége. Főképpen a Garam völgyében jártam. Nehéz elképzelni „magyarosabb” vendégszeretetet, mint D. Katina püpökéké, akik megnyitják az ősi, boltíves garamszegi (Hronsek) parókia ajtaját vendégük előtt s az ember a harmadik szónál érzi, hogy a szívük is megnyílt. S a szeretet mellett megnyílik a történelem is a százados hársfák s a rohanó Garam között megbúvó gyönyörű fatemplomban, amelyben még a szögek is fából vannak s amelynek boltí- vehajlása finn fatemplomok hajlására emlékeztet. Katina püspök szeretete vitt és irányított el városokba és falvakba, ahol három vasárnapon és sok hétköznapon át találkozhattam templomozó gyülekezetekkel és otthonukat testvéri meleggel megnyitó lelkészekkel, láthattam ősi és újabb templomokat, műremekkötésű tranoszciuszokat, hallhattam orgonákat és harangokat. Egykori káplánját látogattuk meg s bár szavát sem értem, míg két huncut mosolyú kisleánya vidáman játszik négykezest a zongorán, szlovák szóval meséli nevetve, hogy neki a kínai is testvére, mert ha bemutatkozna egy, Szlovák testvérek között ily módon: Lin-Yu-Csan — ő visszafelelné: Micsincsan („micsinai” vagyok). Ezen a szójátékon jót derülünk s még nem tudjuk, hogy más kapcsolat is összefűz, mert kicsi a világ. Innen üzenem egykori buzgó igehallgatómnak, Zelei néninek az Utász utcába, hogy a „Mi-Csin-Csan” az ő keresztfia, Fabriczius Dusán, a horna-micsinai lelkész. Gyönyörű türelmi-rendeletkori templomukon is elcsodálkoztam, de főleg pompás orgonájukon, aminek egy manuálja 1786-ból származik, amit nemrég romantikus hangszínű sípsorokkal építettek újjá, s ha a két rész egyszerre szólal meg, a régi sípok hangja úgy emelkedik ki csodás zengéssel, mintha női ének korálozna orgonakísérettel. Míg áthat ez a lélegzetelállító élmény, belelapozok a padokon tucatjával heverő bőrdíszmű kötésű, ötvösmunka értékű rézpántos tranoszciuszokba. A kötés néhai Kulifai Ferenc losonci könyvkötőmester pazar művészetét dicséri. Az egyikbe ezt a mondatot írták be az első lapra: „légy boldog, emlékezzél rám!”. Novellát ál- mondhaték e mondat mögé a könyvet ajándékozó szerető, a búsan búcsúzó szívről, amely rég ott porlad már a templom fölött a „cin- terem”-ben, de úgy szíven üt a mondat, hogy személyesen megszólítottnak érzem magam, megsimogatom a műremek könyv fedelét, s így búcsúzom ettől a hegyek partján megülő ősi templomtól s meleg szívű papcsaládjától. A kanyargó hegyi utat éppen szélesítik, városi villákra emlékeztető házak épülnek itt is, ott is — rengeteg az építkezés — amott egy várkastély emelkedik a hegy ormán, éppen tatarozzák, elfutunk egy husziták korabeli templom mellett s máris bekanyarodunk a rengetegbe. Egyre föl és föl ível az út, míg közeledünk a környék legmagasabban fekvő falva, Hrohoch felé. — Ez a falu a világ végén van — hallom —, innen nem vezet út tovább. Egykor híres lopós emberek lakták. Szegény volt a papjuk is, akinek összes vagyonát, két birkáját is ellopták egyszer. Elkeseredett nagyon a jámbor ember s vasárnap kihirdette a szomorú tényt a szószékről, erősen megfeddvén tolvaj híveit. A következő héten négy birkát talált bent a kertvégi kis karámban. Eltelt a vasárnap, s akkor a kurátor szólt istentisztelet után a lelkésznek, ilyeténképpen: „Jó, jó, hogy kihirdette múltkor, hogy két birkáját ellopták. De hogy egy szava sem volt ahhoz, hogy négyet visszaloptak, az még sincs rendjén!” Hát ebbe a faluba értünk, de azóta micsoda változás! A hegy tetején épült templom köré a hegy lábánál úgy bújnak össze a házak — s mennyi épülő új ház! — mint a csibék a kotlós köré. Megállók a templom előtti óriás hársfa alatt s elfog az élmény: itt álldogált egykor merengve Szládkovics is, a szlovákok egyik legnagyobb költője, aki néhány évig itt is lelkészkedett. Még nem sejtettem, hogy a következő élményem is mekkora lesz: a templom villanyfűtéses, az ódon parókiát pedig oly ízléssel restaurálták, látták el etázsfűtéssel, nyitottak széles-hatalmas ablakokat, ahonnan lent a falu látszik, hogy felvenné a versenyt egy finn parókiával is. Papja megfontolt szóval értékeli az amerikai űrrepülést, s amikor eljövünk, felsóhajtok: szép ez a világ, ha a vége is ilyen! Az út suhan alattunk. Besztercebánya kicsi palotái mint az ékszerek. Evangélikus temploma ovális kórusával impozánsan szép. Modern városnegyede, áruháza, egy fejlődő város nagystílű tanúja. — Az erdő szélén impozáns partizán-emlékmű. — Zólyom komoly áldozattal most tatarozza templomát. A Szentháromság ünnepe utáni tizedik vasárnap náluk ünnep: Jeruzsálem pusztulásának emléknapja. Fekete az oltár és feketéllik a gyülekezet a padokban. — Ipartelepek, bányák füstje tarkítja a gyönyörű tájat. Lónyabányán Krcsméri nyugalmazott püspököt látogattuk meg, aki zengő szép szóval beszél s szeretettől könnyes a szeme búcsúzáskor. — Halics vára vidéket uralón emelkedik a látóhatáron. A Forgáchok egykori fészkét most alakítják át elfekvő otthonná. — Losoncon az iroda falán Munkácsy Ecce homo-ja függ s ékes magyar szóval köszönt az esperes. — Mindmegannyi új táj — ahogy fut velünk a kocsi — új emberek, s ugyanaz a szeretet. — Dobrányiban népviseletben, ringó szoknyákban vonul a gyülekezet istentiszteletre s mutatja ragaszkodását a tradícióhoz. De visszatérek pihenésem romantikus, szép helyére, Szliácsra, ahol hónapokkal előbb a Lutheránus Világszövetség kisebbségi egyházainak csoportja konferenciázott, ma pedig üdülő, gyógyuló betegek sétálnak a virágok, szökőkutak között, fenyvesek útjain, isszák a gyógyvizeket s szívják a tiszta hegyi levegőt. Fent a hegyek között, a „szálláson” fehér sajttal kínál a pásztor, zsendicét tesz az asztalra és sztrapaeskát — itt lent a csendes sétautak között a pázsiton a szobor fogad. Karcsú ércalak, szoknyája leng. Neve nincs, de mindenki ismeri: Marina ő, Marina Pislová, a Selmecbányái leány, akiről itt a hegy alján álmodott a garamparti csalogány, az említett Szládkovics. 291 ének őrzi az emlékét, s belőlük egy sor a szoborra vésve: „A holt szerelem itt megéled.” Nem értek szlovákul, de a betű bűvöletében lapozom végig a könyvet, míg a 253. énekben ráakadok. „A nyárvégi napok fájó édességű muzsikája szól a Marina hárfahúrozású strófáiból” — olvasom Szalatnai irodalomtörténetében, s hozzáképzelem nagyanyáinkat, akik amott promenádliztak krinolinos szoknyáikban a régi épületek előtt, míg szólt a rezesbanda, s végignézek a tájon, el arra Erdő- bádony felé, Zólyom felé, Radvány felé, ahol a parókiakertben Andrej Braxatoris Szládkovics Luther-kabátos szobra áll, okos homlokával, nemes ívű orrával és markáns szájával — s akkor megérzek valamit abból, hogy Marina nemcsak leány, nemcsak Lilla, Julia és Léda, hanem szimbóluma, jelképe egy emelkedett érzésnek s egy gyönyörű valóságnak, a szülőföld, a táj, a történelem, a hegyek, a várak, az ősi haranglábak, az épülő új házak és gyárak, a megholt és megújuló élet csodálatos egységének, mert a „holt szerelem itt megéled”, a mondvacsinált és gyűlöletbe habarcsolt falak leomlanak és van olyan megbecsülés, kölcsönös megértés, egymás iránti tisztelet és van olyan szeretet, amely két népet egymás mellett éltet. Mert van valami, ami minden falak fölött ragyog. Koren Emil 1 * (
