Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-08-15 / 33. szám

Időszerű etikai kérdések Mi az élet értelme? i. mások javára jól betöltött hi­vatás, a kölcsönös szeretet és szolgálat összehasonlíthatat­lan, igazi örömét. Családban, munkahelyen, a szomszédság­ban, a gyülekezetben, a társa­dalomban önzőén és elszigete­lődve élni — boldogtalanság; viszont ugyanitt másokért él­ni, másoknak szétosztani az életünket a szeretet apró és nagy cselekedeteiben, gyerme­keinktől a segítségre szoruló ismeretlenig az utcán — ez igazi örömöt, értelmet ad az életünknek! De az emberi élet teljessé­géhez még valami hozzátarto­zik: akkor lesz igazán teljes életté, ha Jézus Krisztusban megtaláljuk az Istenben való élet mély örömét, Isten szol­gálatában és dicsőítésében éle­tünk legvégső értelmét. Nem kell ehhez valami különleges, kegyes dolgokat tennünk. Is­tennek szolgálhatunk minden, hűséggel betöltött földi hiva­tásban, az anya gyermekei ne­velésével, a gyermek a szülei iránti engedelmességben. Az Isten-dicsőítés végső életcélja nem elhomályosítja vagy le­rontja személyes és közösségi, földi életcéljainkat, hanem új fénybe vonja azokat. A földi életet kiteljesíti, meggazdagít­ja az örökélet távlatával. A keresztyén élet-igenlés — melyről a legutóbb szó volt — erre az életre vonatkozik. E háromban együtt — Isten di­csőítésében, a szeretetben és másokért élésben, végül a sa­ját életünk teljes kibontako- zósábap — látjuk az emberi élet célját, végső és igazi ér­telmét. Cél nélkül nincs emberi élet. Nem más az életünk, mint közelebbi és távolabbi célok egymásba fonódása. Legközelebbi célom talán az, hogy mai munkámat jól elvé­gezzem. Távolabbi célom ez­zel talán, hogy pályámon előbbre jussak. Ezen túl talán mások segítése, talán egy csa­ládi ház és nyugodt öregség, vagy talán az értékes, tartal­mas élet belső boldogsága. Ezek a közeli és távolabbi célok, mint felhúzott rugó az órát, úgy mozgatják életünk menetét. Aki elveszíti életé­ből az ilyen célokat, az élet értelmét és örömét veszíti el. Ügy érzi, nincs miért élnie. Van-e az ilyen célját-vesztett emberi életnek is értelme — erre a kérdésre még vissza­térünk. Előbb-utóbb azonban a legtöbb emberben felmerül a kérdés, különösen a halálra gondolva: a sokféle életcél közt melyik a legnagyobb, mi az életem végső értelme? Fon­tos kérdés, életkérdés. Próbál­junk feleletet keresni rá Isten igéje alapján! 2. Életem értelme, végső cé’ja nem lehet más, mint amit te­remtő Ura tűzött ki eléje — ez keresztyén hitünk első mon­data. De miért adta Isten az életemet? Nyilván nem azért, hogy akárhogyan is, csak éljek. Is­ten azt akarja, hogy életünk igazi emberi élet legyen. Az élet Isten-akarta teljessége pedig az ige szerint magában foglalja testi életünk épségét, egészségét és szellemi életünk kibontakozását. Az élet értel­méhez keresztyén meggyőző­désünk szerint Isten teremtő akaratából, lényegesen hozzá­tartozik a testi egészség, a mindennapi kenyér, a jól vég­zett munka öröme és értel­münk, szellemi életünk kimű­velése. Krisztus Urunk úgy hirdette az „élet evangéliu­mát”, hogy közben testi bete­geket is gyógyított, s ezt a fölr di életet is védte, őrizte az éhség, a betegség és a halál gonosz hatalmaitól. Nem kell szégyellnünk tehát földi élet­céljainkat! Életünk őrzése, a mindennapi kenyér megszer­zése, testi-szellemi képessé­geink kiművelése egyenesen Isten akaratából tartoznak az emberi élethez. De nem azért, hogy ezeket csak a magunk javára hasz­náljuk. Nem azért, hogy a sa­ját életünk kibontakozása le­gyen a végső célunk, valami­lyen individualista módra ér­tett „emberség”. Ez önzés volna! Isten az emberi életet úgy alkotta meg, hogy szemé­lyes életünket beleillesztette a család, a gyülekezet, a tár­sadalom, a nép és emberiség közösségeibe. Igazi, teljes em­beri élet nincs ezek nélkül. Tehát nincs szeretet nélkül! Isten nagy élettörvénye, hogy az önző élet nemcsak mások­nak árt, hanem magát is bol­dogtalanná teszi. „Aki meg akarja tartani az ő életét, el­veszíti azt”, Mk 8, 34. Viszont aki megtanul szeretetben, má­sokért élni, az megismeri a | lyos belső válságnak a legyő­I svédek meghívták az EVT-t A svéd tagegyház meghívta az Egyházak Világtanácsát, hogy IV. nagygyűlését 1968- ban Svédországban tartsa meg. A meghívást a svédországi ökumenikus tanács Lidingö- ben a dr. Gunnar Hultgren lutheránus érsek elnökletével tartott ülésén határozta el. A nagygyűlés végleges helyét a végrehajtó bizottság július 11-i ülésén állapították meg. A dr. Franklin C. Fry amerikai egy­házelnök elnökletével Genfben tartott ülésnek eme határoza­ta lapzártakor még nem isme­retes. Az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésének időpontját az év elején Enuguban tartott központi bizottsági határozat szerint 1968 augusztusának második felében, vagy szep­tember elején állapítanák meg. A nagygyűlés központi témája: „Íme, én mindeneketf újjá teszek” (Jn 21,5). , Az Egyházak Világtanácsá­nak első nagygyűlése, amelyen j zése úgy kővetkezhetik el, hogy Isten megmutatja majd az új életcélt; csak csendben várjon és figyeljen rá. Az el­veszített gyermek helyett ta­lán egy másik, szeretetre szo­ruló emberben. A régi munka­kör helyett valamilyen új fel­adatot, a családban vagy a tá- gabb környezetben, ahol se­gíthet, szolgálhat. Mert csak a közbeeső élet­céljainkat veszíthetjük el. A végső életcélt — Isten szolgá­latát a másik ember iránti szeretet cselekedeteiben, és az örökéletet — soha! S ez a vég­ső életcél mindig új célokat, feladatokat mutat meg szá­munkra itt a földi életben, biztosan wezet fényével hét­köznapjainkban. Dr. Nagy Gyula A távol-keleti vallások átalakulása A tAvol-keleti népek KORUNKBAN felszabadultak a gyarmati elnyomás igája alól, s immár önálló államok­ká szervezkedtek. Három, év­ezredes vallás van itt: Indiá­ban a hinduizmus, Burmában, Ceylonban, Japánban a budd­hizmus, Indonéziában, Pakisz­tánban az iszlám. A keresz­tyének száma a lakosságnak csak 1—2 százaléka, sőt az isz­lám vallásterületén még ennél is kevesebb. Ázsia lakossága évente há­romszor jobban szaporodik, mint Európáé és Észak-Ame­rikáé együttvéve; életerős, nagyra hivatott népek ezek, hiszen az embereknek itt több mint a fele, húsz éven aluli. Társadalmuk, önállóságuk ki­vívása óta, rohamos átalakálá- son, fejlődésen megy át. Val­lásaik szintén átalakulóban Az életcél elvesztése az egyik legveszedelmesebb ka­tasztrófa, mely életünket fe­nyegetheti. Az élete értelmét elveszített ember teher ma­gának is, másoknak is. Mi okozhatja ezt a tragédiát, és hogyan segíthetünk rajta? Két formáját említjük itt a sok közül. Az ilyen tragikus fordulat fiatalok életében is bekövet- kezhetik. Oka: még nem is­merték fel, hogy az önző élet­habzsolás elszigetel másoktól. Szembefordít az emberekkel, megfoszt a szeretet, az emberi közösség ajándékától. Bezárja az ajtót az élet igazi örömei, szépsége előtt. A feladat itt az, hogy szeretettel és nagy türelemmel megismertessük velük a közösség, a család és a hivatás örömét. Nem any- nyira szavakkal, mint inkább igazi életek példájával. A másik életcél-zavar in­kább felnőtt- és öregkorban fordulhat elő. Valaki közbe­eső életcélokat tart a végső életcélnak. S amikor ilyen közbeeső célok összetörnek, belsőleg teljesen összeroppan, életének nem látja már sem­mi értelmét. Egy édesanya, akinek gyermeke volt a végső cél, elveszti gyermekét, és úgy érzi, mindent elveszített. Egy öregedő ember, aki elérte a nyugdíjhatárt, és most meg kell válnia az addigi életét betöltő napi munkától, kör­nyezettől, úgy érzi, felesleges­sé vált. Ilyenkor ennek a sú­a formai megalakulást elhatá­rozták, Amsterdamban volt, 1948-ban. A második nagy­gyűlést 1954-ben tartották Evanstonban (USA), a harma­dikat 1961 végén New Delhi­ben. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőségi telefon: 342—123. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII., Üllői út 24. Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 124—014 10 000 példányban nyomatott Csekkszámla: 20412.—VIII. Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Árusítja a Magyar Posta INDEX 25 211 65.2574/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest. F. v.: Bolgár L Árvíx-offertórium Tjét hullámban ostromolták folyóink a gátakat. Tavasz x óta a folyók menti településeink állandó küzdelem­ben álltak a szennyes áradattal. Rettegés és álmatlan­ság, bizonytalanság és félelem volt a sorsuk. És amikor fogytán volt erejük, vagy meghaladta védőképességüket, jött az „ország”, hogy az együvétartozás jegyében min­dent megtegyen, védje a védenivalót, embert és hajlé­kát, vagyonát és termését. De itt-ott erősebbnek mutatkozott az elemek ostroma, mint a lapát, dömper és homokzsák. Olykor orvul, éj­szaka, álmukban lepte meg a községeket, másutt az ala­csony gátakon lépett keresztül a folyó, vagy rést sza­kítva zúgott át mindenen és nem kímélt senkit és sem­mit. Hatalmas károkat okozva azután napok múlva sétált vissza lomhán, lustán, elhagyott medrébe. Maga mögött hagyva könnyeket és sóhajokat, összezúzott re­ményeket, mindenükből kiforgatott családokat. Ezrekre rúg azoknak a száma, akiket „megsebzett” a víz, a máskor oly hőn óhajtott áldás. Hiába volt az együttérzés, együttakarás és együttaggódás, nem sikerült velük megzabolázni a tajtékokat. De az alapérzés az, hogy nem akarjuk sorsukra hagyni a bajba jutottakat, olyan spontán és tisztán fakadt fel, mint a forrás. Tár­sadalmunk nemcsak a gátak mellé sorakozott fel a vé­dekezés gigászi küzdelmében, hanem a helyreállításban, a „gyógyításban” is kivette részét. Nem akarunk az ismert példák halmazából most idézni, de megható dolog, ahogyan az ország egy emberként érezte át a csa­pást és mutatta meg szívét. Még nem vonult le az utolsó árhullám, amikor a Magyar Vöröskereszt árvíz­károsultak csekkszámláján már milliók gyűltek az egy­szerű emberek adományaiból. A támogatás és segítő­készség ngua dyzzadt, mint a hólabda, versenyre kelve aZ iszonyatos tömegű vizékkel éi olyan sokrétű, gazdag volt, hogy az minden képzeletet felülhaladt. Volt, aki szabadságát, más gyári munkáját, ismét más fizetését, vagy nyugdíját ajánlotta fel. Volt, aki gyermeket vál­lalt a károsultak közül, más ruhaneműt adott, és akadt, aki az Evangélikus Életet fizette elő egy-egy szeren­csétlennek. A segítés módjának elképesztő leleményes­ségével találkoztunk, amely azt bizonyltja, hogy milyen leleményes dolog is a szeretet. Július 10-én evangélikus egyházunk is árviz-offertó- J riumot hirdetett. Azt mondottuk szószékeinken, hogy adjanak hálát Istennek azok, akiket elkerült az elemi csapás. De nyíljon meg szívük és keresztyén fele­lősségük bajba jutott embertásaik iránt. Nem kellett színezni, drámaivá tenni a tényeket, hiszen híveink önmagukban százszor is átélték az árvíz drámai való­ságát. És az eredmény? Az eredmény több, mint 110 ezer forint volt! Számol­gassunk csak kissé! Kicsiny egyház vagyunk. 430 ezer hívet tartunk nyilván a csecsemőktől az aggastyánokig. Július második vasárnapja a legnagyobb dologidőre esett. Falusi gyülekezeteink tagjai az elmaradt mező- gazdasági munkálataikat voltak kénytelenek végezni. Munkásgyülekezeteink nagy része pedig szabadságon volt. Nem valószínű, hogy az említett vasárnapon össz- hiveink 20%-a lett volna templomban ilyen okok miatt. Tehát a valósághoz hozzátartozik, hogy július második vasárnapja nem az ún. „erős” templomlátogatási vasár­napok közé tartozott. Ezért még inkább kiemelkedik a fent említett összeg. Vagyis egy kisebb lélekszám adá- kozta ezt a nagy összeget. Az offertóriumi statisztikánk szerint ez az összeg átlag öt-hatszorosa volt mégis a szokásos perselypénzeinknek. A dunakeszi gyülekezet tízszeresét, a csepeli az ötszörösét, a kőbányai a négy­szeresét, a ferencvárosi ugyancsak a négyszeresét küldte be a szokásos offertóriumnak. De a hívek még másként is kivették részüket a támo­gatás és segítés feladatából. Akik a templomban ada­koztak, egyúttal dolgozók is. És tudjuk jól, hogy munka­helyükön legalább ilyen példás áldozatkészségről tettek bizonyságot. Amikor a Ferencvárosban meghirdettük az árvíz-offertóriumot, többen arról szóltak, hogy szabad­ságra mennek, de adományaikat beküldik a Vöröske­resztnek. Egy özvegyasszony, akinek csekélyke nyugdija van és betegsége miatt nem tudott az adakozás vasár­napján ott lenni a templomban, egy hét múlva hozta el 20 forintos adományát erre a célra. Azt hiszem, vége- hossza nem lenne az ehhez hasonló esetek felsorolá­sának. JWem veszett ki az emberekből az emberszeretet ér- 1 ’ zése, és a felelősség másokért. Sőt! Az idei meg­próbáltatás jó volt arra, hogy felszínre hozza ezt az alapjaiban meglevő helyes magatartást és érzést. Nem cssekély hálával és őszinte megbecsüléssel tekintünk evangélikus egyházunkra. Isten igéje az elmúlt években szakadatlanul elénk állította azt a problémát, hogy mit jelent „másokért”, „emberekért” az Ö nevében tenni, vagy cselekedni valamit. Már-már erőt vett rajtunk az az érzés, hogy mint esőcseppet a sivatag homokja, el­nyeli híveink serege Isten igéjét és semmi eredmény nem fog mutatkozni. Kicsinyhitűségünket megcsúfolták a tények. Most hálával gondolunk a Szentlélek Úristen­re, mert, amikor konkrét nehézségen kellett úrrá lenni és megmutatni a hit gyümölcseit, elemi erővel szakadt fel híveinkből a segítőkészség. Erő ez, az ige erejének látványa. Névtelenül ültek azon a vasárnapon a templomok padjaiban az „irgalmas samaritánusok”. És most gon­dolatban mindegyikkel melegen kezet fogunk, mert tud­juk, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, az ige meg- termi gyümölcseit és számíthatunk segítségükre. Rédey Pál vannak, külsőleg és belsőleg egyaránt, a társadalmi átala­kulással kölcsönhatásban. Nem érdektelen számunkra, felfi­gyelni arra, hogy e vallások átalakulása merre tart, meny­nyiben segíti a népi és társa­dalmi haladást, vagy mennyi­ben jelentkezik néhol vissza­húzó erőként? Hiszen néhány évtized múlva a keresztyénség ezeknek a vallásoknak hívei­vel szemben számbeli kisebb­ségbe kerülhet. A távol-keleti vallások átalakulására azért is figyelnünk kell, mert nemcsak híveik számában, de a néphez, a társadalmi haladáshoz való viszonyulás tekintetében is megelőzhetnek, megszégyenít­hetnek bennünket, európai ke­resztyéneket. A távol-keleti vallások át­alakulása ma már szembe­szökő és tanulságos. Régebben ezek a vallások — az iszlám kivételével —, befelé forduló, a világ dolgaitól menekülő, az ember személyi, belső körére szorítkozó, sokszor egyenesen viiágtagadó jellemvonásukkal tűntek ki; ma egyre inkább le­vetkőzik ezt a vonásukat, a buddhisták pl. nemzetközi szervezetbe tömörültek, tö­meggyűléseket, felvonulásokat tartanak. Nemrégen csodálko­zást váltott ki belőlünk egy- egy buddhista pap, vagy szer­zetes nyilvános önelégetése, melyet bizonyos politikai ese­mények elleni tiltakozásul kö­vettek el, így vélvén népük ügyét szolgálni és előbbre vin­ni. A hinduizmus átértelmezi önmagát. Azelőtt a kasztrend­szer legfőbb támasza volt, hin­du nem lehetett csak született indiai; ma pedig mint világ­vallás, azt hirdeti magáról, hogy minden más vallás fogla­lata, messze határain túl misz- szionál. Tiszteletben tartja minden más vallás igazságát, azt a magáénak is vallva, ma­gába igyekszik felvenni. Pél­dát mutat a vallási türelemre és az egymáshoz való vallási közeledésre. Azelőtt a világot „roai/a”-nak, csalóka látszat­nak tartotta, amelyből meg­szabadulni legfőbb vágya volt, ma pedig •— mint a világnak idői oldalát —, valóságnak ve­szi már. Az istenszágben való feloldódást hirdette, mint meg­váltást, a ,,moksa”-t; ma pedig ezt szabadulásnak, szabadság­nak nevezi; a világ, az embe­riség, a társadalom ügyeiben való feloldódásként, a nekik való önodaadásként hirdeti, mely következményében ma­gában foglalja a nép haladó hagyományainak őrzését és szolgálatát. MINDHÁROM VALLÁS SZOROSAN EGYÜTTMŰKÖ­DIK, vagy kapcsolódik a nemzeti felszabadító mozgal­makkal. Néhol már-már nem­zeti vallásként akar megjelen­ni a többi vallásokkal szem­ben. Indonéziában és Pakisz­tánban az iszlám az állam­vallás rangjára tör, Pakisztán­ban az államot az iszlám jog­rendszerére építik fel. Ezek a visszahúzó erők azonban még­sem diadalmaskodhattak, mert mindeddig Pakisztán is, Indo­nézia is, világi államok tudtak maradni, ahol a vallásszabad­ság érvényben van. A nemzeti hagyományok új életre kelnek Távol-Keleten, s a vallások, e hagyományok őrei, ébresztői akarnak lenni. Minden szellemi áramlatot nemzetileg akarnak meggyö­kereztetni, idegen szóval indi- genizációnák nevezik ezt a tö­rekvést, melyen népi-nemzeti áthasonitást kell értenünk. Eb­ben az ott élő, keresztyén ifjú egyházak szintén részt kémek és vállalnak, mint hazájuk hű fiai. Ezeknek az ifjú egyhá­zaknak a külföldi missziók ma már csak segítői lehetnek, de többé nem vezetői. A békének, a szabadságnak, a szociális igazságosságnak zászlaját magasra emelik, a maguk értelmezése szerint, — vannak köztük olyan hangok is, hogy ők keresztyénebbek a keresztyéneknél, akik két vi­lágháborút robbantottak ki, s őket is sokáig gyarmati szol­gaságban tartották. Rohamosan növekvő népe­sedésük olyan nehézségek elé állítja őket, amelyeken úrrá lenni csak a civilizáció és a technika segítségével és el­sajátításával lehet, ezért —* minden nemzeti hagyomány­hűségük mellett —, magától értődőén veszik át a civilizá­ció eredményeit, bár beszél­nek arról, hogy saját vallá­sukból nem kapnak hozzá ele­gendő lendítő erőt. Hiszen a civilizáció és a technika fel­tételezi az egyéni kezdemé­nyezés, felelősségvállalás és a közösségbe való beilleszkedés követelményeit. Buddhista, sőt mohamedán államférfiak fel­panaszolták, hegy vallásuk nem ad megfelelő támaszt az új állami berendezkedéshez, ha csupán az élet személyes, belső körére vonul vissza é* ott megreked. JAPÁNBAN A CSÁSZÁRT NEM TEKINTIK TÖBBÉ IS­TENI SZEMÉLYNEK, ezzel a japán császárvallás legfőbb pillérje összeomlott, melynek még beláthatatlan erkölcsi é« társadalmi következményei le­hetnek. Japánban a háború után — éppen a nemzeti csá­szár-vallás megrendülése foly­tán, mintegy 300 új vallásos csoportosulás keletkezett, ezek közül mintegy 120 önálló ere. detű vallás, melyek nem te­kinthetők az eddig meglevő vallások szektáinak. A keleti vallásoknak ko­runkban való átalakulása már tény és való, sőt ezeknek . az éyezredes vallásoknak átala­kulása előtt még beláthatat­lan távlatok vannak, A KÍNAIAK VALLÄSA: az ősök tisztelete volt. Hitük szerint az ősöké a föld, a ház, minden tulajdon, az ősök ve­lünk és köztünk vannak, ké­peik előtt kötötték szerződései­ket, házasságukat. A ősök sír­ját gondozni kell, az elhalt ősöknek mindarra szükségük van, amire az élőknek: ruhá­ra, élelemre, munkaeszközök­re, irószerszámokra stb. Ezért a kínai temetők telve voltak elhagyott élelemmel, ruhák­kal, papírokkal, szerszámok­kal, amiket az ősök számára voltak kötelesek odavinni a hozzátartozók. Minden ős-szü­lőnek évente szüksége volt egy öltöny új ruhára. Nem volt könnyű az ősök igényeit ki­elégíteni, sok kínai család in­kább maga nyomorgott, csak­hogy ősei tiszteletének eleget tehessen. Ekkor jött a bölcs Konfucse, beavatkozott ezen a ponton s az ősök vallását át­alakította. „Nem szabad az ősöket az élők rovására tisz­telni!" — ez volt az ő paran­csolata. Nem szüntette meg ezzel az ősök tiszteletéh csak túlságba vitelét metszette vissza, s ennek az egy intéz­kedésének is milyen nagy szo­ciális jelentősége volt, hány embert mentett meg a nyo­mortól, önmaga kizsákmányo­lásától, lelkiismereti kínjától, Minden vallás képes átala­kulásra, ha olyan lelki vezetői támadnak, akik azt az illető vallás szellemében, a nép ja­vára, a társadalmi haladás és építés irányában reformálják. Ennek a kívánatos és örven­detes vallásátalakulásnak le­hetünk tanúi napjainkban Tá­vol-Keleten. Ferdinand István ÜJ ÖKUMENIKUS FOLYÓIRAT Az Egyházak Világtanácsa tanulmányi osztályának a ki­adásában „ökumenische Dis­kussion” (ökumenikus Vita) címen új folyóirat jelenik meg német, angol és francia nyel­ven, amely tájékoztatást nyújt az ökumenikus tanulmányi munkákról. AZ OLASZ PROTESTÁNSOK KONGRESSZUSA Olaszországban első ízben gyűlték össze kongresszusra az összes protestáns egyházait és gyülekezetek képviselői, amelynek ez volt a fő témá­ja: „Az itáliai Protestantin mus és üzenete ma.”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom