Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-08-08 / 32. szám

A római katolikus 3. „Gyakorlati megvalósítása' Nem lenne teljes a beszá­molónk, ha nem emlékeznénk meg arról a dekrétumon végig­vonuló felismerésről, hogy az v,elszakadt keresztyének” meg­nyeréséhez a római kato­likus egyház belső megújulá­sára van szükség. Legtalálób­ban ez a mondat fejezi ki: „Nincs igazi ökumenizmus belső megtérés nélkül.” „Az egyházat zarándoklása útján Krisztus... tartós reformra hívja el, amelyre mindenkor rászorul, ameddig emberi és földi intézmény lesz.” De az egyház megújulását — újra jelentkezik a római korlát — csak „az erkölcsi életben, az egyházfegyelemben vagy a tanítás módjában” képzeli el, amelytől pontosan megkülön- böztetendő — hangsúlyozza a dekrétum — az egyház tanítá­sa megújulásának kérdése. Erre nincs szükség. A megújulás a dekrétum sze­rint megvalósul a római egy­ház olyan életmegnyilvánulá­saiban, mint például a bibliai és a liturgikus mozgalom, a laikus-apostolság stb. „Minden katolikusnak törekednie kell a keresztyén tökéletességre” — ez is hozzátartozik a kato­likus egyház megújulási fel­adatához. A hozzánk való viszonyban is van gyakorlati szava a dek­rétumnak: „A katolikusok is­merjék el és értékeljék öröm­mel a közös örökségből szár­mazó, igazán keresztyén érté­keket (javakat), amelyek a tő­lünk elszakadt testvéreknél ta­lálhatók.” Ide kívánkozik a dekrétum bűnbánó részlete is: „Az egység elleni bűnökre is érvényes Szent János bizony­ságtétele: »Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük öt, és az ő igéje nincs bennünk« (1 János 1,10). Alá­zattal kérjük tehát Isten és az elszakadt testvérek bocsánatát, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” A protestánsok bántó és igazságtalan megítélésének el­hagyását, a velünk folytatandó párbeszédet, a közös emberi feladatokban együttműködést, a római egyház megújulásának szükségességét felsorolva, a dekrétum összefoglalóan meg­állapítja, hogy mindennek se- I gítségével „lassanként az aka­dályok, amelyek a teljes egy­házi közösséget megakadá­lyozzák, legyőzetnek, és min­den keresztyén ugyanannak az eucharisztiának (úrvacsorá­nak — A cikkíró) ünneplésére gyűjtik egybe az egy és egyetlen egyház egységében ..., amely egység a ml hitünk sze­rint elveszíthetetlenül a kato­likus egyházban van.” Érthető, hogy a dekrétum elismeri e célról: „Minden keresztyénnek Krisztus egy és egyetlen egy­házának (tehát a római kato­likus egyháznak — A cikkírói egységében történő újrameg- békélése felülmúlja az emberi erőket és képességeket.” Hálásak lehetünk a dekré­tum világos állásfoglalásáért: legalább tisztán láthatnak kö­zöttünk, protestánsok között azok is, akik eddig nem vet­ték észre, hogy Róma közeledésében egy távlati tervű, világméretű katolizálási akció körvo­nalai bontakoznak ki. Nem azt állítjuk ezzel, hogy a közlekedés gondolatának min­den egyes jelentős katolikus ve. zéralakját ez a szándék hajtja, különösen nem gondoljuk ezt számos igaz keresztyén érzésű katolikus papról és hívőről széles e világon. De a római katolikus egyház hivatalos és kötelező felfogását nem az ő gondolataik jelentik, hanem a VI. Pál pápa által aláirt dek­rétum, amelyet három cik­künkben a szövegből vett idé­zetekkel így foglaltunk össze címeinkben: A római katolikus „ökumenizmus" „az elszakadt testvéreket”, „Péter utódának mint főnek” vezetésével, „gya­korlati megvalósítás” útján akarja a római katolikus egy­házban egyesíteni. Most már felelhetünk a je­len záró cikkünk elején fel­vetett kérdésünkre: A római katolikus „ökumenizmus” cél­ját a Szentírás és hitvallásos meggyőződésünk alapján el­vetjük, a párbeszédet mégis vállaljuk, mert tudjuk, hogy Istennek nagyobb hatalma van, mint amennyire a vati­káni zsinat ismertetett dekré­tuma meg akarja kötni a Szentlélek munkáját, és elő akarja írni az egyház egysé­IDÉZET Bóka László posthumus könyvéből (Bóka László: őszi Napló. Bp. 1965. 214. 1.). 83. lap. Október 31. „Erős várunk nékünk az Isten” — énekeltük diákkorunkban ezen a napon. En kálvinistá­nak születtem, de Kálvin csak azóta imponált nekem, amióta valamicskét tudok franciául, és méltányolni tudom stílusát. Emberi rokonszenvet soha­sem tudtam érezni ez iránt a monumentális kispolgár iránt: egy világtörténelmi méretű kisvárosi polgármester lehe­tett, kicsinyes autokrata, a nagypolitikába keveredett céhmester, pálcával járó isko­lamester. Luther sokkal ro­konszenvesebb, elevenebb, te­hetségesebb fickó, még meg­alkuvásában is.... igazában még ma is meghat a vastag derekú, húsos arcú, mongoloid képű barát, Augustinus rend­jének tagja, Katharina von Bora apáca férje. „Nekem nincs egy meghatározott, kü­lönleges, egyéni német nyel­vem, hanem a közönséges né­met nyelvet használom... A szász kancellária nyelvén be­szélek, melynek követői Né­metország minden fejedelmei és királyai” — vallotta és a zsoltárokat népdal-stílusban, virágének-kompozícióban for dította ...A barát, aki 1517- ben október 31-én a witten­bergi vártemplom kapujára kiszögezi 95 tézisét, a barát, aki 1520-ban nyilvánosan el égeti a pápai bullát, a barát, aki 1521-ben a wormsi biro­dalmi gyűlésen előadja eret nek tanait, aki a Wartburg várába zárva lefordítja német köznyelvre a bibliát, aki a kincses 1524-ik évben egyházi himnuszok és zsoltárok for­dításával udvarol az apácá­nak, akit feleségül vesz egy évvel a mohácsi vész előtt — ez a barát mégiscsak forra­dalmár volt a javából és a lelkiismeret hőse, ha később meg is retten tettei konzek­venciáitól. Robustus paraszt gének római katolikus meg­valósulását. Bízunk a párbe­széd közben az evangélium erejében, amelynek áldása szétáradhat a dialógus révén is az egyházakban és a vilá­gon. A dekrétum egyébként előzékeny és szinte tökélete­sen kidolgozott szövege ellené­re, munkálhatja Isten Lelke a római katolikusok között is az egyház egységének egyet­len bibliai útját: az igazságért való alázatos, kölcsönös, test­véri tusakodást. Azt az együtt­működést pedig, amelyet a nagy emberi ügyekben ajánl a dekrétum, szívesen fogadjuk és végezzük, csak nem keresz­tyén szűkkeblűséggel, hanem az emberiség minden jó törek­vésének munkálásával, kéz a kézben bármilyen hitű, meg­győződésű, világnézetű becsü­letes emberrel. (Vége) Veöreös Imre Gond, öröm, reménység A Budai Egyházmegye közgyűlése A FENTI HÁROM SZÓVAL SUMMÁZTA esperesi székfog­lalóját és jelentését Várady Lajos esperes a Budai Evan­gélikus Egyházmegye július 16-án tartott közgyűlésén. A közgyűlést Zimmermann Aladár egyházmegyéi felügye­lő nyitotta meg az esperes ige­szolgálata után, majd jelentést tett az esperes-választásról. Az egyházközségek presbitériu­mai teljes egyhangúsággal új­ra Várady Lajosra, az eddigi esperesre adták szavazataikat. A beiktatás hivatalos aktusa után tartotta meg Várady La­jos esperes székfoglaló beszé­dét és esperesi jelentését. A személyes szó jogán — mint mondotta, beszélt arról, hogy most harmadszor veszi fel az esperesi tisztet. Az esperesi tisztségével kapcsolatos ese­mények jól tükrözik, milyen izgalmas, fordulatos egyház­főit, és római útjáról regényt kéne írni. Thomas Mann iró­niájával és Móricz Zsigmond erejével.”’ Történészeink és teológusa­ink nem írják alá ezeket a sorokat, de mégis jó volt ezt a véleményt napvilágra hozni 1965-ben attól a férfiútól, aki mint egyetemi tanár, nagysze­rű költői művek és pompás regények szerzője, korunkban így látja és méltatja Luther Mártont. S ha Bóka Lászlóval ma alig foglalkoztunk, műveit nem ismertettük, valamit e sorai kapcsán fel kell jegyez­nünk, ami, a mi egyháztörté­nelmünk számára — méltó. Bóka László, 1947-ben kul­tuszminisztert államtitkár volt. Első cselekedete kíván­kozik a megörökítésre. E tan­év elején össze hivatta a Bu­dapest és Budapest környéki vallástanárokat. A mester ut­cai volt polgári iskolai minta­iskolában gyűltünk össze nagy számban. Csak a római katoli­kus vallástanárok nem jelen­tek meg. Házigazdáink voltak Bóka László államtitkár és Szávai Nándor, akkori tanke­rületi főigazgató. Utóbbi nyi­totta meg az ülést és ismertet­te a kultuszkormány és a fő- igazgatóság szándékait a val- lástalanítással kapcsolatban általában. Szavai édes méz voltak valamennyiünk számá­ra. Ű) világ tárult fel előt­tünk. A magas hivatalnok reprezentánsai, szolgálatunk­ban először keresték az egy­házak egyszerű munkásaival a találkozást. Az előterjesztése­ket nagy csend és tetszés fo­ganta. Elsőnek nekem kellett felszólalnom. Nyilatkozatom­ban sokunk nevében megkö­szöntem az értekezlet egybe- hívását s őszintén kinyilatkoz­tattam, hogy a vallástanítás lehetőségei napjainkban sok­kal jobbak, mint a Horthy re­zsimben voltak. Az iskolák A hirosimai évfordulóra K edves, kellemes ünnepek az évfordulók. Egy év­nek az évfordulója, Óévből az Újévbe. Bizakodás, új lendület, jókívánság. Egy emberi élet évfordulója: születés, vagy névnap. Mennyi szépség, kedvesség, szíves üdvözletek, kisebb- nagyobb meglepetések. Mosoly, öröm, szeretet. De vannak más évfordulók is. Ilyen, amire augusz­tus 6-án emlékezik az egész világ. 1945. augusztus 6-án dobták le Hirosimára az első atombombát. Ez is em­lékezetes nap, de még milyen emlékezetes! Hogyan is kellene a naptárba beírni? Gyászkeretben? Felkiáltójellel? Gombaalakú, sötét felhővel? Vagy szí­nesen, sötéten, szélein szakadozott narancsszínű és vö­rösbe hajló árnyalattal, ahogy azt az első atombomba szerencsétlen áldozatai látták? Akárhogy is hívná fel figyelmünket a naptár, a lényege, üzenete mindig ez lenne e szomorú évfordulónak: emberek, emlékezze­tek! Emlékezzünk, ha azt akarjuk, hogy a kedves, kelle­mes, szép évfordulók ismétlődjenek, hogy gyermekeink felnevelkedjenek, hogy öregjeink élvezzék a csendes öregség napjait. Emlékezzünk, de nemcsak arra, hogy 250 000 halott ^ és sebesült volt Hirosima városában, hogy 1 kilo­méteres körzetben csak néhányon maradtak élve és azok legtöbbje is 14 napon belül meghalt, hogy 3 kilo­méteres körzetben sebek nélkül senki sem maradt. Ha­nem emlékezzünk1 arra is, amit azóta tudunk, hogy az elmúlt években 30 000 Hirosimában született gyermek közül 4200 testi és lelki fogyatékossággal jött a világra. 1046-nak csontrendszere volt beteges, 470 holtan szüle­tett, 429 halló- és szaglóérzék nélkül jött a világra, 254 gyermeknek az ajka és nyelve deformálódott, 243-nak a belső szervezete, 59-nek farkastorka volt, 25-nek nem volt agya és 8 vakon született. Döbbenetes adatok, de tudjuk, hogy emlékezésünknek csak akkor van értel­me, ha a tanulságokat is levonjuk. Azóta 20 esztendő telt el. A XX. században azóta tö­kéletesedtek a hadi tudományok is. Műholdak, rakéták egész bámulatos dolgokat produkálnak. A bombákat szállító eszközök is annyira tökéletesedtek, hogy pilla­natok alatt célhoz jut a „sűrű halál". Es maguk a bom­bák is. A kísérletek továbbfolytak. Az uránbomba után jött a plutóniumbomba, héliumbomba és kobaltbomba. Mindezt tudjuk és ezért a szomorú emlékezés 20. év­fordulóján józan eszünkre hallgatva, az emberiség bé­keszerető többségével emeljük fel szavunkat: emberek, emlékezzetek, tanuljatok, szeressetek! Az emberi élet évfordulóin, legyen az születésnap^ névnap, munkatárs jubileuma, éppen az a szép, hogy az emberekből kitűnik — a XX. század rohanó ütemé­ben —a szeretet. Apró kedveskedések, kis figyelmessé­gek, mily nagy örömöt szereznek. H irosima huszadik évfordulóján adja Isten, hogy az emberi szíveket járja át az egymásért, az embe­riségért és az életért érzett felelősség tudata. Vietnam­ban még csak „rendes” bombák hullanak, de nem lenne az ott ledobott bombák sok ezer tonnájának ára elegendő arra, hogy éhező emberek millióit kenyérrel lássák el? A csak Vietnamban elpusztult repülőgépek árából bizonyosan annyi iskola és kórház épülhetett volna, hogy az a szerencsétlen ország teljesen el lenne látva! Igen, emlékezetessen mindnyájunkat e nap: 1945. augusztus 6. Tanítson arra, hogy harcolni kell a béké­ért, a leszerelésért és a magunk helyén a keresztyén- séggel való visszaélések ellen. Merjük kimondani, hogy a technika fejlődése folytán kicsivé lett világunkban békés egymás mellett élésre van szükség ahhoz, hogy ünnepeinket ünnepelhessük, hogy az évfordulók nem szomorúak, hanem örömteliek legyenek. Hirosima hu­szadik évfordulója így emlékeztet és erre tanít. Fábry István igazgatói megértéssel fogadják munkánkat A munka jó vég­zése érdekében minden lehe­tőséget megadnak s általában úgy érezzük, hogy elérkezett világi megbecsültetésünk ide­je. A jelenlevő „minden fele­kezetű vallástanárok helyesel­ték felszólalásomat. S ezek után Bóka László államtitkár leszállóit a katedráról, közénk jött, s olyan emberi, szeretet­teljes megnyilatkozásokat tett s olyan buzdítást adott a rr—i- ka érdekében, amilyenre mi szolgálatunk folyamán nem emlékezhetünk. Az értekezlet befejezése után szétszéledt a népes kollé­gium. Estére pedig a magyar rádió munkatársai közül egy­nek sikerült egy evangélikus politikai időszak volt az, amely mögöttünk van. Az esperesi jelentés erre a kérdésre kereste a választ: merre megyünk? Az emberiség útján az em­bermilliók döntő többsége a béke és a békés egymás mel­lett élés útját választotta és erre ösztönözte a felelős ál­lamférfiakat is. Ennek ellené­re, a második világháború be­fejezésének 20 éves évforduló­ján (mely egyúttal hazánk fel- szabadulásának is évforduló­ja), szembe kell néznünk a fe­nyegető vésszel. Krisztus kö­vetése arra kötelez bennünket, hogy reménykedjünk, imád­kozzunk, helytálljunk, szavun­kat felemeljük a háborús szel­lem minden kísértése és go­noszsága, a fegyverek süvítő szava ellen. Mindezt azért, hogy az emberiség az élő jövendő felé menjen, a nem­zedékek biztonsága felé, amely lehetőséget ad az új otthonok építésére, az ízes kenyérre, a kultúrára, az egymás megis­merésére és a kiáradó szere­tette. Az emberiség mai útján új lapra forgatott az egyház tör­ténetében a mai keresztyénség is. Arról kellett vizsgáznia — ha Urát nem akarja megta­gadni —, tudja-e, hogy nem önmagáért van, hanem a te­remtett világért, Isten vilá­gáért? Isten parancsa alapján mindig az első helyen kell áll­nia, szinte megelőzhetetlenül az élet mellett való bizonyság­tevésben. — Utalt a jelentés azokra a nyilatkozatokra, amelyeket az egyes egyházi világszervezetek és nemzet­közi egyházi konferenciák tet­tek a béke mellett. — Majd így folytatta: a keresztyén- ségnek szakadatlanul fáradoz­nia kell a kiengesztelés, a meg­értés, a kölcsönös megbecsü­lés megteremtésében, az elma­radás behozatalában, mert en­nek a mai embervilágnak sok­kal több a feladata, elkötele- zése, semhogy szabad lenne egyetlen percet is, egyetlen fillért is, egyetlen szemernyi energiát is eltékozolnia más ügy érdekében. A KERESZTYÉNSÉG BEL­SŐ PRÓBATÉTELEI közt el­sőnek említette az esperes a dialógust, mely egyrészt a Va­tikán, másrészt a protestáns, illetve ortodox egyházak ré­széről megindult. Ez a dialó­gus türelmet igényel, hiszen katolikus testvéreinknek olyan dogmákkal kell megbirkóz­niuk, mint a csalatkozhatat- lanság elve. Az emberiség és a világke- resztyénség körén belül egy­házunk útjával foglalkozott az esperesi jelentés. Az elmúlt húsz évet egyházunk életében úgy értékelte, mint pozitív nyugtalanság időszakát, amely végül is az aktív alkotó tevé­kenységhez vezetett Ma a rendszeresség és folyamatos­ság idejét éljük. Ezután egyházunk egyes munkaterületeinek tükrében mutatta be a jelentés a je­lent és a célkitűzéseket. Fog­lalkozott az egyházi sajtóval, a diakónia szolgálatával, a Teológiai Akadémia munkájá­val, a zsinati előkészületekkel. Ez utóbbin belül hangsúlyoz­ta: az egymástól elváló állam és egyház helyzetében élünk, egy szocialista társadalmi rendben, erre való tekintettel kell törvényeket alkotnunk, olyanokat, amelyek az elkö­vetkező nemzedék szolgálatát is meghatározzák. Törvé­nyeinkben is tükröződnie kell a demokratikus többségi elv­nek, a gyülekezetek felelőssé­gének és jogainak. EGYHAZUNK MEGNÖVE­KEDETT KÜLFÖLDI KAP­CSOLATAIBÓL külön kiemel­te a jelentés a Lutheránus Vi- lágszövetséghez való viszo­nyunkat. Jól tudjuk, hogy a LVSZ nem egy „szent szövet­ség”, ott is különböző menta­litású emberek vannak. A tag­egyházak között is igen sok még az elvi és személyi nézet- eltérés. A lényeges azonban az, hogy testvérekkel talál­kozhatunk, egy nagy evangé­likus közösség van előttünk, ahol nekünk is van képvisele­tünk, jó szavunk, szolgála­tunk, sőt egészen sajátos mon­danivalónk. Ügy akarunk a munkában résztvenni, mint egyenrangú testvéri partne­rek. Segíteni akarunk a helyes út megtalálásában és megtar­tásában. — örömmel köszön­tötte az LVSZ „sáfárság és evangéiizáció" bizottságának augusztusi budapesti ülését. A jelentés szűkítve a köi% foglalkozott az egyházmegye és az egyes gyülekezetek mun­kájával, jó eredményeivel és nehézségeivel is. Kiemelte a lelkészi munkaközösség jelen­tőségét a lelkészek továbbkép­zése, felkészültsége, művelő­dése tekintetében. Hangsú­lyozta a jó munkaerőgazdál­kodás szükségességét. Sürget­te a messze fekvő szórványok­kal bíró gyülekezetek megfe­lelő járművel való ellátását örvendetesnek mondotta az egyházmegye egyházzenei éle­tét. — Anyagi tekintetben kö­szönet illeti Népköztársasá­gunkat az államsegélyért. Nagy jelentőségű volt a köz- egyházi segély is, beleértve a külföldi segélyeket is, amelye­ket az egyes gyülekezetek kap­tak. Dicséretre méltó a gyü­lekezetek áldozatkészsége. Az egyházmegye gyülekezetei az elmúlt évben minden kötele­zettségüknek eleget tettek. Minden területen van gond, de van öröm és reménység is — zárta jelentését Várady La­jos esperes, végül Jézus sza­vát idézte, mint fő célt: „Én vagyok az Üt!”. Az egyházmegyei közgyűlés meghallgatta a zsinati szava­zatbontó bizottság jelentését, amelynek eredményeképpen a gyülekezetek zsinati tagokul választották Várady Lajos es­perest, Zimmermann Aladár egyházmegyei felügyelőt, pót­tagokul Fülöp Dezső Óbudái lelkész, püspöki titkárt, vala­mint Bretz Gyula felügyelőt A közgyűlés után a gyüleke­zetek lelkészei és felügyelői melegen köszöntötték a buda­vári parókián az újraválasa- I tott esperest M. Gy. D. Dr. Trillhaas: A felekezeti korszaknak vége egyházi férfiút megtalálni, aki az értekezlet anyagát teljesen isméidé. Magukkal vitték a rádió esti előadása idejére, s az esti hírek egyike nyilatko­zat volt arról, ami történt és arról, hogy merre megy im­már az evangélikus egyház. Kétségtelen az, hogy az ál­lam és az egyházunk között ez volt az első meghitt beszélge­tés és beindítása mégis annak, hogy egyezményt köthetett az állam és az evangélikus egy­ház. örömmel jegyeztük fel eze­ket most immár Bóka László halála és posthumus könyvé­nek kedves sorai elolvasása után. G. L. A Lutheránus Világszövetség Sajtószolgálata közli. Lima (Peru) 1965. július 15. A felekezeti korszaknak vége. A felekezeti kizárólagosság ebben a modern világban, amelyben mi mindnyájan együtt élünk és egymásnak szomszédai vagyunk, már vagy csak gondolati fikció le­het, vagy azt jelenti, hogy mi magunk ítéljük magunkat ar­ra, hogy szekták vagyunk. Er­re a megállapításra jutott D. Dr. Trillhaas Wolfgang göt- tingeni egyetemi (német) pro­fesszor előadásában, amelyet „A reformáció ökumenikus fe­lelőssége” címen a IV. latin­amerikai lutheránus konferen­cia részvevőinek tartott Limá­ban (Peru). A lutheránusság számára ez azt jelenti, folytatta Dr. Trillhaas, aki a Lutheránus Világszövetség Teológiai Bi- zottságának tagja, hogy ne­künk a reformátori bizonyság- tétel eredeti átfogó szélességé­re kell gondolnunk. „A zárt kapu napjai elmúltak”. Ugyan­akkor azonban azt a másikat is meg kell mondani: „Mi nem adhatunk fel semmit sem ab­ból, ami az evangélium meg­ismerése terén ránk bízatott. Hogyha a kölcsönös nyíltság és egymásra hallgatás készsé­ge megvan, akkor arról keU gondoskodnunk, hogy az egy­ház ökumenikus szélességében megszívlelésre jusson az, ami a lutheránus ügy és amelyhez mint a többi keresztyénekhez intézett kérdésünkhöz ragasz­kodnunk kell”. Azok a belátások, amelyeket a lutheranizmus nem adhat fel, a göttingeni rendszeres teológiai professzor szavai sze­rint a következők: a törvény­ről és evangéliumról szóló ta­nítás, s a világhoz ebből adó­dó viszonyunk, az egyértelmű prédikáció és a szentségeknek a szereztetésük szerinti kiszol­gáltatása, mint az egyház egy­ségét biztosító kötelék és vé­gül az egyedül hitből való megigazulás bizonyossága, a törvény cselekedetei nélkül.

Next

/
Oldalképek
Tartalom