Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-07-18 / 29. szám

„A BETŰ TERVEZŐI”

Felejthetetlen városok — felejthetetlen emberek

Budapesten, az Egyetemes Egyház épületében július 1-én, D. Dr. Vető Lajos püspök elnökletével ülést tartott a Sajtótanács.

Az ülésen a Sajtótanács elfogadta az 1964. évi zárszámadást, megvitatta és elfogadásra ajánlotta az 1965. évi költségvetést. Ugyancsak ezen az ülésen döntött a Sajtótanács az 1966. évi kiadói tervről is.

Egyházunkban a választott bizottságok közül a Sajtótanács az, amely egyházi életünknek a legnagyobb területét, a betű szolgálatának a területét irányítja, ellenőrzi és tervezi. Amikor most hírt adunk olvasóinknak a Sajtótanács legutóbbi üléséről, örömmel számolhatunk be arról, hogy egyházunk sajtómunkája jó mederben folyik. Az előterjesztett zárszámadási összegek és a folyó évre tervezett költség- előirányzat reális számokkal bizonyítják, hogy egyházi életünknek ezen a területén minden a legnagyobb rendben történik, és ma már nemcsak a reménység húzódik meg egy- egy tétel mögött, hanem annak a bizonyossága, hogy mindazt, amit Sajtóosztályunk betervez és híveink kezébe ad, az egész egyházunk szolgálatát erősíti és építi. Hiszen akár lapunkra, az Evangélikus Életre gondolunk, akár az Énekeskönyvre, amelynek a folyamatos kiadása ugyancsak a Sajtó- osztály feladata, akár a különböző formátumú Biblia, vagy éppen az egyes bibliai részekről íródott magyarázatos könyvekre, akár az elmúlt esztendőben megjelent örömhír című prédikációs kötetre — s a sört még sokáig lehetne folytatni —, azt látjiuk, hogy egyházunk sajtómunkája nem egy külön test egyházunk testében, hanem szolgálatával, munkájával segíti, erősíti azt a szolgálatot, amelyet egyházunk egészének kell végeznie és amelyet boldog teherként vállait magára egyházunk Urától, ■Krisztusától.

Amikor a Sajtótanács, a Sajtóosztály választott irányító- 'és ellenőrző szerve, a folyó esztendőben és a következő évben megjelenő kiadványokról tárgyalt, érezni lehetett a pergő hozzászólásokból is, hogy mindazok, akik a „betű tervezői” egyházunkban, egy poillanatra sem téveszthetik szemük elől egész egyházunkat, annak minden szolgálati ágát, híveink sokrétűségét, gyülekezeteink igényét, a használhatóság szükségszerűségét és a felismert teológiai döntések továbbadását. Es minden gyülekezetnek és gyülekezeti tágnak látnia kell, hogy Sajtó- osztályunk kiadványai a való szükségletet elégíti ki. Hiszen egyházunk életében soha nem került annyi Énekeskönyv híveink kezébe, mint éppen most, az elmúlt esztendőkben. És az örömhír című prédikációs kötethez hasonló, több lelkész tollából íródott, átgondolt szerkesztői elv szerint összeállított, egyházunk szinte minden teológiai árnyalatát felölelő prédikációs kötet sem jelent még meg. Ugyancsak nagyszerű vállalkozásba kezdett Sajtóosztályunk, amikor tervbe vette a bibliamagyará- zatos könyv-sorozatot. Ebből a sorozatból eddig már megjelent és nagy piacra talált a Zsoltárok és Jakab levelének a magyarázata. Örömmel adhatunk hírt arról, hogy ebben a sorozatban hamarosan híveink kezébe kerül Jeremiás első 25 fejezetének, és Lukács evangéliumának a magyarázata, teológiai tanárok tollából. Ezekkel a magyarázatos könyvekkel kapcsolatban meg kell említenünk azt, hogy ezek nemcsak lelkészek és teológiai tudományokkal foglalkozó híveink részére íródnak, hanem olvasmányos feldolgozásban, gördülékeny, könnyű stílusban, minden olyan egyháztag számára, aki egy-egy bibliai rész magyarázatával közelebbről is meg akar ismerkedni. Es éppen ebben található ennek a sorozatnak a nagyszerűsége és újszerűsége is. Abban, hogy kézreadja egyes bibliai könyv, vagy könyvrészlet tudományos magyarázatát úgy, hogy azt bárki egyszeri elolvasás után megértheti.

Amikor a Sajtótanács mindezeket a kérdéseket a tárgyalás bonckése alá vette, Isten iránti hála töltötte el a tanács tagjainak a szívét, de úgy érezzük, hogy minden olvasónk és egyházi kiadványokból hitüket mélyítő evangélikus testvéreink szívét is. Hiszen az elmúlt húsz esztendőben, amikor teológiai látásunkat Isten megtisztította sok téves felfogástól, kivezette egyházunkat a teológiai és politikai zsákutcákból és ráálí tóttá az új felismerések útjára, akkor ez alól egyházunk sajtószolgálatát sem vonta ki. Beleállította annak a szolgálatnak a medrébe, amely egész egyházunk mai szolgálatát jellemzi. És ebben a mederben már lehet tervezni hosszútávon is, ahogyan azt a Sajtótanács legutóbbi ülése tette.

Amikor most ezeket a gondolatokat közzétesszük, kérjük híveinket, hogy imádságaikban hordozzák azoknak a munkáját és szolgálatát, akik egyházunk „betűinek tervezői”, munkásai, beosztottjai és vezetői. Imádkozzunk azokért,

A Sajtóosztályon kapható az

I ÜJTESTAMENTUM jjj I ÉS A ZSOLTÁROK I I (nem az új próbafordí- = = tás szövege) fekete pe- =? §§ gamoid kötésben, arany = 1 felirattal 8,5x14,5x1,7 | cm méretben g

Ara 40 forint

= Kapható az Evangélikus g Sajtóosztályon Budapest, VII1„

Puskin u. 12.

.iiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiE

akik felelőséget éreznek azért, hogy minden gyülekezeti munkába besegítsenek a nyomtatott betűn keresztül. Mert ez a Sajtóosztály egyedüli feladata és szolgálata. És ennek tudatában tanácskozott a Sajótanács, a „betű tervezői” is.

ALIGHOGY ELHELYEZKEDTÜNK az „Ostankino” szállodában, uzsonnához hívtak bennünket vendéglátóink A gazdagon megterített asztalnál Filaret archimandrita köszöntött bennünket az Orosz Ortodox Egyház nevében és

II. Moszkvai körséta

kívánt áldást ottartózkodá- sunkra. Csakhamar kiderült, hogy igen sűrű program vár ránk: hivatalos tárgyalások és testvéri beszélgetések; az istentiszteleteken való részvételek mellett házigazdáink meg akarnak mutatni minden szépet, amit tíz nap alatt egyáltalában meg lehet nézni. De máris nincsen vesztegetni való időnk: induljunk el kocsinkon egy „kis” körsétára. „Hadd kapjanak általános benyomást és egy kis áttekintést a városról” — mondotta Filaret archimandrita... ,

Szállodánktól nem messze először az Űrhajós emlékműnél álltunk meg. A 100 méter magas csillogó fémből készült nagyszerű ívelésű emlékmű a sztratoszférába kilőtt űrhajó kezdő-pályáját akarja ábrázolni, csúcsán a száguldó rakétával. Az egész mű csupa dinamizmus és lendület. Ha az ember sokáig nézi. szinte úgy érzi, hogy ő maga is rákerült valami varázslat révén a pálya ívére és ellenállhatatlanul lendíti valami titokzatos erő a levegőégbe ... Százak és százak vannak mindig az emlékmű körül. Megcsodáltuk az emlékmű talapzatán a domborműveket is, amelyek szinte idői sorrendben „beszélik el”: hogyan jutott el a szovjet tudomány az űrrepülés mérnöki asztalokon és laboratóriumokban való megtervezésén keresztül ahhoz a pillanathoz, amikor 1961 tavaszán az első ember, Gagarin személyében elindult a világűrbe. Barátaink mondották, hogy az emlékmű talapzatához épített múzeum hamarosan megnyílik, amelyben láthatók lesznek az űrhajózással és űrkutatás eddigi eredményeivel kapcsolatos kiállítási tárgyúk.

AZTAN MEGÁLLTUNK A MOSZKVA FOLYÓ PARTJÁN és a túlsó parton teljes szépségében felmagaslott előttünk a Kreml, palotáival és aranykupolás székesegyházaival. A Kreml első kőfalai már Dmitrij Donszkoj idejében (1367) felépülték, majd 1487- ben 111. Iván uralkodása alatt átépítették a kor hadászati követelményeinek megfelelőeni. A Kreml több mint 2000 méter kerületű és 12 méter magas vörös falaival, bástyatornyaival és székesegyházaival a XV. század második felétől kezdve a központosított orosz államot jelképezte. Itt épült III. Iván idején az Uszpensz- kij-székesegyház, amely a firenzei Fioraventi művészetét dicséri. Ebben a templomban koronázták meg a XV. század óta a cárokat és itt kenték fel a pátriárkákat. De felénk ragyog kupolás tornyaival az Archangelszkij-kated- rális (XVI. sz.), a Tizenkét Apostol katedrális (XVII. sz.) is, továbbá a Nagy Iván Harangtorony (XVII. sz.). Ezek a falak igen sokat tudnának beszélni az orosz történelemről, annak viharos és békés korszakairól, a cárok háborúiról és békekötéseiről, építő munkájáról és népet elnyomó hatalmaskodásairól, a bojárok „kiskirálykodásásá”-ról, lázadásáról és a megtorlásokról. Látták ezek a falak Rettegett Ivánt, aki — mint mondják — az egyik bástyatoronyból szokta végignézni a falak alatt elterülő nagy téren fqlyó kivégzéseket. De tudnának beszélni ezek a falak a nép forradalmáról is, amikor az 47 évvel ezelőtt kezébe vette a hatalmat.

Nem időzhetünk tovább a Kreml falai alatt. Végigsuhan gépkocsink a széles utcákon, a híres Gorkij úton majd a Kalinin úton. Közben lassítunk a világszerte ismert Állami Akadémiai Nagyszínház épülete előtt, aztán megállunk néhány percre a Puskin szobornál, amely Opekusin művészetét dicséri. Miközben nézem a szobrát, átmelegszik a szívem, mert arra gondolok, hogy Moszkva a mögöttünk levő századokban nemcsak cárokat adott ennek az országnak, hanem óriási lángelméket is, akiknek müve az egész emberiség kincsévé vált, hiszen ebben a városban született Puskin, Lermontov és Dosztojevszkij is. Éppen elutazásunk előtt olvasgattam Áp- rily Lajos fordításában a világirodalmi csúcsokon járó Puskin néhány versét. És ott a Puskin szobor előtt egyszerre elkezdett muzsikálni benr. nem néhány sor az Anyegin-. bői (Tatjana levele Anyegin-, hez):

Én írok levelet magának — kell több? Nem mond ez

eleget?

Méltán tarthatja hát jogának, hogy most megvessen

engemet,

De ha sorsom panaszszavának

szívében egy csepp hely

marad,.

nem fordul el, visszhangot ad.

Egy egy pillanatra feltűnt utunkon néhány felhőkarcoló: az Ukrajna, majd a Leningrád Hotel, aztán elérkeztünk a szovjet főváros büszkeségéhez a Lomonoszov Egyetemhez. Ki is volt az, akiről elnevezték ezt az Egyetemet? A XVIII. századi orosz tudomány messze kiemelkedő alakja. Egy halásznak a gyér-, meke. ö volt az első orosz tu-: dós, aki megkapta a profesz- szori címet. Érdeklődése mindenre kiterjedt. Otthon volt a matematikában, a fizikában, a csillagászatban, földrajzban, filozófiában, nyelvtudományokban és történelemben. 1748-ban felfedezte az anyag és energia megmaradásának törvényét. Életművének alapvető vonása az elmélet és gyakorlat szerves egysége. Ö írta meg az orosz nyelv első tudományos nyelvtanát. Maradandó költeményeket írt, tele optimizmussal. Az ő kezdeményezésére alapították meg 1755-ben a moszkvai egyetemet. A Lenin-hegyen épült új egyetem, mint egy óriási felhőkarcoló áll Moszkva felett, A tantermek számának összeszámolásához napok kellenének.

AZ EGYETEM ELŐTTI TÉRRÓL rá lehet látni Moszkvára. Távolabb a Kreml tornyai szöknek a magasba, alattunk a Lenin-stadion van. Kísérőink mondják, hogy 1812, szeptember 13-án Napóleon is ezen a dombon állt meg é$ várta, hogy Moszkva megadja magát. De hírnökei csak azt tudták jelenteni, hogy a város teljesen kihalt, mert a lakosok elhagyták a várost. Másnap már tűz ütött ki a kihalt városban. A dühöngő tűzvész az erős széltől szítva elpusztította az épületek háromnegyed részét. Kép és könyvgyűjtemények lettek a tűz martalékaivá. Napóleon arra számított, hogy I. Sándor cárral előnyös békét tud majd kötni. De felszólítására I. Sándor semmit sem válaszolt Ugyanakkor közeledett az orosz tél. Kutuzov orosz tábornok csapatai közben felerősödtek, támadásba mentek át, és október elején Napóleon megkezdte a visszavonulást... Kutuzov nemsokára jelenthette: „A háború az ellenség teljés megsemmisítésével véget ért”

Miután a bennünket kísérő barátunk befejezte ezt a történetet, valaki megszólalt közöttünk: „És 130 évvel később, 1941 késő őszén hogy történt?” A megkérdezett röviden így felelt: 1941. szeptember 30-áa a fasiszta német hadsereg mintegy 80 hadosztállyal általános támadást intézett Moszkva ellen. November elején elérték Moszkva előterét. A német tisztek távcsövükön már látták a Kremlt és titokban kinyomtatták a hadijelentést Moszkva bevételéről. 1941. december 6-án a mi csapataink ellentámadásba mentek át és a fasisztákat elűzték Moszkva falai alól. Így történt...

Valaki hosszú szünet után megszólalt: „Csak háború ne legyen többé ... úgy kell a béke, mint a mindennapi kenyér ...”

(Folytatjuk)

D. Káldy Zoltán

AGENDA

címen

kapható az Evangélikus Egyház

szertartáskönyve

Kötve: 128,— Ft. Megrendelhető a Sajtó- osztályon

Budapest, VIII., Puskin

u. 12. I

»'I iw ' i i ■ r

IMÁD KOZZUNK

Magasztalunk téged irgalmas Atyánk, áldásaid és jótéteményeid gazdagságáért. Magasztalunk legnagyobb jótéteményedért, szent Fiadért, a mi Urunk Jézus Krisztusért. Magasztalunk, hogy benne nemcsak üdvösségünk reménységét kaptuk meg, hanem erőt, szeretetet és békességet földi életünkre.

Köszönjük erősítő üzenetedet, amely újra meggyőzött bennünket arról, hogy te mindig és mindenütt velünk vagy: hogy a te jótetszésed és áldásod nyugszik meg földi munkánkon. Köszönjük, hogy munkánknak nemcsak verítéke, hanem eredménye is van, hogy gazdagon megtermi gyümölcseit minden ember számára. Áldunk azért, hogy ránkbízol mindent, ami ebben a földi életben feladat; munka és hivatás, szeretet és megbocsátás, de magadra vállalod életünket és sorsunkat, gondjainkat és jövendőnket. Köszönjük, hogy a te világkormányzó, gondviselő kezedben tudhatjuk nemcsak egyházunkat, hanem az egész világot, a földkerekségen élő minden emberrel együtt, hiszen igy vagy te a „Mi Atyánk”, s mi így vagyunk egymásnak testvérei.

Könyörgünk hozzád, mennyei Atyánk, tégy mindig késszé és engedelmessé benünket a te Igéd számára. Add, hogy ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk a te akaratodnak. Szabadíts meg minden emberi önzéstől, szűkkeblűségtől és szeretetlenségtől, hogy mindennapi munkánkkal és életünkkel tudjunk bizonyságot tenni arról a jóról, amit te rajtunk keresztül is el akarsz végezni. Könyörgünk hozzád a földön élő anya- szentegyházért, benne minden gyülekezetért. Ébreszd, erősítsd a szeretetet, felelősséget és megbecsülést bennünk, hogy ennek még bátrabb hordozói és munkáiéi legyünk az életben. Könyörgünk azért, hogy Igéd és szentségeid ajándékát úgy gyümöl- csöztesd, hogy ne csak bennünk, hanem körülöttünk gazdag, szép, megelégedett és boldog legyen az élet. Add meg a te egyházadnak, hogy áldás lehessen minden ember számára. Cselekedő meg ezt velünk, Fiadért, a mi Urunkért és Megváltónkért, Jézus Krisztusért. Ámen.

—r —n.

„Lutheranizmus és katolicizmus”

Fenti címet azért tettük idézőjelbe, mert — mint ismeretes — ezzel a témával foglalkozott az európai lutheránus kisebbségi egyházak 5. konferenciája Szliá- cson. A szliácsi konferencia határozatának a római katolikus egyházzal való dialógust illetőn van egy figyelemre méltó mondata. Ez így hangzik: „Kérjük ezért a Lutheránus Világszövetséget, hogy a római katolikus egyházzal folytatandó dialógusra és együttműködésre való törekvéseinél ne hagyja figyelmen kívül a lutheránus kisebbségi egyházak hangját, mivel ezek különleges helyzetükben napról napra érzik a felekezeti többség nyomását."

A szliácsi határozatnak ez a része számunkra most különösen is hangsúlyt kap, amikor küszöbön áll (erről lapunk más helyén tájékoztatást is adunk) a Lutheránus Világszövetség és a római katolikus egyház közötti kontaktusnak nemcsak felvétele, hanem immár továbbmélyítése. A Lutheránus Világszövetség képviselői között ott lesz dr. Vajta Vilmos is, aki a Lutheránus Világszövetség hivatalos megfigyelőjeként kezdettől fogva ott volt Rómában a II. Vatikáni Zsinat tanácskozásain és Szliácson előadást tartott a II. Vatikáni Zsinatról. Joggal számíthat olvasóink érdeklődésére éppen ebben az egyházközi helyzetben ennek az előadásnak értékelése. Annak idején dr. Pröhle Károly, Teológiai Akadémiánk dékánja, mint a szliácsi konferencián résztvevő magyar küldöttség tagja adott értékelő tájékoztatót Vajta Vilmos előadásáról. Az alábbiakban ezt az értékelést ismertetjük olvasóinkkal:

*

A harmadik konferenciai napon délelőtt került sor Vajta Vilmos előadására a vatikáni zsinatról. Skydsgard „Ja und Nein!” című könyvéből kiindulva helyesen állapította meg- hogy a római egyházzal való dialógusunkban igejit és nemet kell mondanunk. Előadásának további folyamán azonban nem valósította meg ezt a programot. Szinte kizárólag arról szólt, hogy milyen pozitív változások mennek végbe a római egyházban. Előadásának kimondott célja az volt, hogy a római egyházban folyó reformok pozitív értékelésével kihívó módon mutasson rá a lutheranizmus belső megújulásának szükségességére, mint a katolicizmussal való dialógus feltételére.

Vajta Vilmos előadása nem a munkacsoportokban, hanem a plénumban került megbeszélésre, és itt egyöntetűen azt a bírálatot kapta, hogy a kérdést egyoldalúan állította be. Mindjárt az első felszólaló, Wölfer osztrák delegátus élesen bírálta a római katolikus egyház kétarcúságát, és kifogásolta, hogy ezzel az elhangzott előadás egyáltalában nem számolt. Állítását számos példával támasztotta-*lá.-Az-a“5vasrt&ps,*amelyet a felszólalás kapott, világosan mutatta a konferencia véleményét és hangulatát. Dr. Prőhle Károly megállapította, hogy Vajta a lutheranizmus—katolicizmus kérdéséről nem elavult harci jelszavakkal szólt, hanem igyekezett keresztyén testvéri hangot megütni. Katolikus részről is kétségtelenül hangzanak ilyen testvéri hangok: minden fenntartásunk mellett is így kell értékelnünk a pápa bocsánatkérését a múltban elkövetett hibákért. Amikor nemcsak hirdetjük a bűnbocsánatot, hanem bocsánatot kérünk és megbocsátunk, akkor járunk el az evangélium szerint. Ezzel azonban az evangélikus— katolikus problémát még egyáltalában nem oldottuk meg. Emlékeztetett Prőhle arra az epizódra, amely 1934-ben a német hitvalló egyház harcával kapcsolatban történt. Frank Buchmann, egy pietista mozgalom vezetője azt a nagyon keresztyénnek látszó megoldást javasolta, hogy össze kell hozni Niemöllert és a törvénytelenül megválasztott német-keresztyén birodalmi püspököt: tartson mind a kettő bűnbánatot, kérjenek egymástól bocsánatot, és bocsássanak meg egymásnak. Ma senki sem gondolja, hogy ez a naivan kegyes lépés lett volna a súlyos egyházi harc megoldása. Ez az eljárás azt a benyomást keltette volna, hogy a hitvalló egyház harcában kizárólag a személyeskedés okozott problémát. Ugyanez a helyzet az evangélikus—katolikus viszonyban:

naivitás azt hinni, hogy az évszázados felekezeti

harcot a személyi gyengeségek okozták, amelyeket

megbocsátással lehet elintézni. Ha megbocsátunk

egymásnak, akkor következik még az a nagy kérdés, hogy egyetértünk-e Jézus Krisztusra és az evangéliumra nézve.

Ebből kiindulva még sokkal több negatívumot lehetne felmutatni a megújuló katolicizmusban és szembeállítani Vajta előadásával. De most csak a döntő tényre: Krisztusra és evangéliumára mutassunk rá. A római egyház az ökumenizmust úgy fogja fel, hogy az elszakadt testvérekkel való dialógusban meg akarja mutatni nekik az üdvözítő hit kincsének teljességét, amelynek egyedüli birtokosa a római egyház. Ezzel kapcsolatban néha a lutheránusokat kisebbrendűségi érzés fogja el, különösen akkor, ha saját belső problémáikat is látják, úgy ahogyan azt Vajta Vilmos is felmutatta. De akár jó vagy rossz lutheránusok vagyunk, nekünk sokkal nagyobb kincsünk van: Jézus Krisztus és az ő evangéliuma. Mi nem abban bizakodunk, amit Vajta mint pozitívumot mutatott fel a római egyházban. A mi reménységünk nem az, hogy vannak Beák, Kingek és mások, akik közeledni szeretnének hozzánk, hanem reménységünk Jézus Krisztus és az ő evangéliuma. Dialógusunkban hozzá hívjuk meg katolikus testvéreinket, hogy együtt szolgáljunk a világban.

A továbbiak során a felszólalók inkább tényeket soroltak fel, és állítottak szembe azzal az optimista képpel, amelyet Vajta a római egyházról rajzolt. D. Káldy Zoltán püspök későbbi felszólalásában ismét elvi és gyakorlati vonalra terelte a figyelmet. Kifejtette a szolgáló egyházról szóló álláspontunkat és hangoztatta, hogy a diakónia vonalán tartja szükségesnek és lehetségesnek az együttműködést a római egyházzal. Vajta erre felolvasta az ökumenizmusról szóló enciklika megfelelő részét, amely ezt az együttműködést szükségesnek jelenti ki még a nem keresztyénekkel is. Vajta többi válaszaiban azt az eljárást követte, hogy a római egyházat ért bírálattal szembeállította a lutheránus egyházaknál jelentkező hasonló hibákat. Egyoldalúságát csak annyiban ismerte el, hogy ígérte: előadása végleges formájában benne lesz az egyházról szóló kihagyott rész, amelyben bírálatát is elmondja a római egyházzal szemben. Nem akadt senki, aki Vajta álláspontját fenntartás nélkül magáévá tette.