Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-06-27 / 26. szám

Isién tettei nyomában KRISZTUS A KRISZTUS ELŐTTI HÁ- ROMSZÁZAS évek történelmi viharai viszonylag elkerülték Jeruzsálemet és környékét, s így aránylag nyugodtan élhet­te a maga sajátos életét a gyü­lekezet. A környék lakossága megtartotta bizonyos fokú ön­állóságát és ezzel az önálló­sággal együtt azokat a kivált­ságokat is, amelyeket még a négyszázas években, Nehemiás és Esdrás idején, magának ki­vívott. Ezt az önállóságot nem veszélyeztette az időközben kiterebélyesedő perzsa uralom sem és nem tett komolyabb kárt e területen. Nagy Sándor 333-32-es hadjárata sem. Ugyanakkor azonban ko­moly veszélyként jelentkezett a Nagy Sándort követő idő­szak általános szellemi irány­zata; a hellenizmus, a görög kultúra és szellemiség gyors elterjedése. Igaz, hogy ez elő­ször nem a jeruzsálemi gyü­lekezetben éreztette a hatását, hanem a Nilus-menti, köze­lebbről; pl. az alexandriai, az elefántinei zsidó közösségek, ^kolóniák vallási, kulturális életében. Ezt az egyre erőteljesebb szellemi és az ótestamentomi ■kegyességtől idegen hatást jel­zik az ószövetségi gyűjte­ményben található „bölcseleti irodalom” (Példabeszédek, Prédikátor, Jób könyve és jó- néhány zsoltár) csakúgy, mint az a tény, hogy az Ötestamen- tumot lefordítják görög nyelv- i-e.) Ennek a fordításnak a ne­ve: Szeptuaginta. (Görög nyelvre, mert ebben az időben a szórványsorban élők több­sége már elfelejtette anya­nyelvét és így nem értette meg a szent iratot sem. Éppen ezért ennek a jelen­ségnek volt ugyan maradandó és jó hatása is — éppen az el­ső „bibliafordítás” munkája —, de az évtizedek múlásával éppen ez a görögösítő folya­mat robbantotta ki 170 táján az ún. makkabeusi háborút. Azt a háborút, amelynek jó- néhány okát felsorolhatnánk, de a főokot mégis abban kell megjelölnünk, hogy a görög szellemiség hatása alá került izráeli körök megpróbálták kezükbe venni a jeruzsálemi közösség életének irányítását. Azt a vezetést próbálták meg átvenni, amely Esdrástól kez­dődően a konzervatív papság — élén a mindenkori főpap­pal — és a hasonló beállított­ságú társadalmi előkelőség ke­zében volt. A KÉT IRÁNYZAT KÖ­ZÖTT 167-ben robbant ki a fegyveres harc. A konzervatí­vabbak indultak támadásra előbb a Hasmoneus nemzet­ségbeli Mattatiás, majd — en­nek eleste után — ugyancsak az e nemzetségből való Judás pap vezetése mellett. (Ezt a Judást nevezték vitézsége miatt „makkabinak”, azaz: baltának és innen a háború neve is.) A háború — melynek for­dulatait itt nem követhetjük végig — 164-ben eldőlt, még­pedig a Judás vezette tábor javára, de ettől az időtől kezdve, egészen a Bar—Koch- ba felkelésig (K'r. u. 135), tehát mintegy 300 esztendeig, harc­térré, békétlenné lett a Jor­dán melléke, s még inkább szerencsétlenné lakossága. A győztes irányzat vezetői kegyetlen terrort vezettek be ezek után. A közösség élére a mindenkori főpap került, de az ő tevékenysége is inkább az ellenkezők üldözésében, megsemmisítésében merült ki, mintsem vallásos cselekmé­nyek végzésében. Így és ezért a papi vezetés alatt levő ural­kodóréteg nemcsak ellenőrzé­se, hanem irányítása alá vette a lakosság minden ténykedé­sét. S tette ezt a már említett kegyetlen türelmetlenséggel. Mindezek viszonzásaképpen sorozatos, újabb felkelések törnek ki, amelyeket sorban levernek a főpap-uralkodók, de közben az ő hatalmuk is annyira meggyengül, hogy Kr. e. 63-ban a rómaiak — szinte ellenállás nélkül — birtokuk­ba veszik Jeruzsálemet és környékét. S a lakosság — nincs mit csodálkoznunk ezen — fellélegzett. Fellélegzett, mert ha a jeruzsálemi papság lelki terrorjától nem is, de le­galább hatalmaskodásától vég­re megszabadult. Megszaba­dult attól a zsarnokságtól, amely ellen eddig is minden lehető eszközzel szembeszállt, és amely ellen valahogyan mindig is tiltakozott. ENNEK A TILTAKOZÁS­NAK EGYIK KÜLÖNÖS, de törvényszerű formája annak a zárt közösségnek, szektának a kialakulása, amely az utób­bi időben olyan sok fejtörést okozott a szakembereknek és olyan sok szenzációs megle­petést minden érdeklődőnek. Az ún. „Qumráni szektáról” van szó. Arról a közösségről, amelynek megléte, sajátos ke­gyessége, világa, eleven bírá­lata mindannak, ami Krisztus születése előtt a jeruzsálemi gyülekezetben történt, végbe­ment ... Nagyon röviden; ez történt Jézus születése előtt a Föld­nek ezen a kicsinyke kis da­rabkáján. Ez történt és még valami: az egymásra torlódó tragikus események között élő nép egy része egyre jobban, forróban várta azt a valakit, akit a próféták megjövendöl­tek, akit Messiásnak nevez­nek. Azt a valakit, akt az idők teljességében, a békétlen ju- deai Betlehemben született meg az egész világ Békessége­ként HÄBORÜ VIETNAMBAN VIETNAM MA A VILÁG LEGVESZÉLYESEBB TŰZ­FÉSZKE. Az ott fellobant lán­gokból elképzelhetetlen ka­tasztrófa és szenvedés szakad­hat az egész emberiségre A háború lángjai egyelőre még csak ebben a sokat szen­vedett országban pusztítanak. De már gyötrelmesen hosszú idő óta. A világháborús japán megszállás súlyos szenvedései után Vietnam 1946 és 1954 kö­zött a francia gyarmati hadse­reggel a nemzeti függetlensé­géért vívott harcok füzében égett. 1954-ben két részre sza­kadt az ország. Az északi or­szágrész Ho Si Minh szocialis­ta kormányzata alatt békésen fejlődhetett, Dél-Vietnamban azonban tíz éve tart a polgár- háború. Szegényesen felfegy­verzett partizáncsapatok hő­siesen küzdöttek a korrupt, népszerűtlen kormányzat állig felfegyverzett hadserege ellen. A kettészakadt országra vé­gül is rázúdult a legkegyetle­nebb megtorló háború, amit el lehet gondolni. Amerika beve­tette katonai hatalmát, bom­bázó légialakulatait, hadiha­jóit és tengerészgyalogosait, hogy megakadályozza a népi partizánéról«: győzelmét, és próbálja megvédeni a saját délkelet-ázsiai hatalmi befo­lyását. Közben pedig olyan végzetes útra lépett, amelyről nagyon nehéz visszafordulni: mivel a bombázások nem tud­ták megtörni a vietnami nép ellenállását, a „háború foko­zatos kiterjesztése” végtelenül kockázatos útját választotta. A világ egyik nagyhatalma egyre mélyebbre süllyed a há­ború ingoványába. Tengernyi vért, könnyet hoz egy tőle tá voleső, neki mit sem vétett kis országra. Szenvedést és halált a saját fiataljaira és család­Elhívásunk Boldog örömüzenetet hirdet ez a vasárnap: Isten, Jézus Krisztus által minden embert magához hívogat! Számunkra sorsdöntő, hogy megértjük-e Isten hívásának értelmét és célját. Csendesedjünk el igéje előtt és próbáljunk üzeneté­nek mélyére ásni. Isten örökéletre hívott el minket! Félreérthetetlen Isten szándéka Jézus Krisztusban: Fiát azért adta halálra és azért támasztotta fel, hogy minket bűneinktől megtisztítson, fel­támasszon és odaültessen az „örökélet asztalához”. A bűn és halál által — Isten és em­ber között — létrejött szaka­dékot Atyánk áthidalta a ke­reszttel és a nyitott sír fényei­vel, s a bűn okozta sebet vég­legesen begyógyította, hogy ne Nélküle, de Vele éljünk már itt és majd örökké. — Imád­juk Istenünket, aki szerető ke­zével hívogat minket a „menny” felé, ahol az üdvö- zültekkel együtt áldhatjuk és magasztalhatjuk szüntelenül. Istennek ezt a hívását — Jézus példázata szerint is — sokan nem értették meg és visszautasították. Érdekes, hogy mindannyian földi hiva­tásukat, a munkát, a családi életet s általában emberi éle­tük ügyeit és összefüggéseit állították vele szemben. Kér­désessé vált számukra, ha el­fogadják Isten örökéletre szó­ló hívását, mi lesz mindazzal, ami ide köti őket ehhez a föld­höz. — Ez Izrael akkori ma­gatartására is vonatkozik! Bennünk is hányszor vetődik fel így a kérdés: lemondjak-e töldi életem szépségeiről, a munka, a családi élet örömei­ről, az örökéletemért? — Va­lamit ilyenkor megérzünk ab­ból, hogy Krisztus váltsága valóban kérdésessé teszi egész földi életünket, exisztencián- kat, de annak csak bűn által megrontott vonatkozásait. És nem teszi kérdésessé magát a családi életet, az alkotás örö­mét s a művészinek, a szép­nek a szerepét, hisz maga Is­ten teremtett minderre min­ket. Amikor minket Atyánk az emberré lett Krisztus által örökéletre hívott el, megszen­telte földi életünket is, és azt akarja, hogy az a reménység, amit a szívünkben hordozunk: életté, szeretetté váljék ebben az életben! A szeretet szenteli meg emberi életünket s teszi a földet a magunk és mások számára olyan otthonná, ahol boldogságban, békességben él­hetünk. — Istennek ugyanaz a hívása, amivel minket örök­életre hívott el, azt is jelenti tehát: szeretetre hívott el! Mindezért keresztyén re­ménységünktől, elhívásunktól teljesen idegen a „ma” dolgait lebecsülő, „együnk és igyunk, holnap úgy is meghalunk” fe­lelőtlen gondolkodása. Jól mondja Pál, hogy akik Isten elhívását így értenék: „nem ismerik az Istent”! Amikor mi keresztyének felelősséggel és imádsággal hordozzuk az em­beriség mai kérdéseit és a jó munkálásában részt vállalunk, azért tesszük, mert hisszük, hogy Isten üdvösséges elhí­vása azt is jelenti: felelősségre hivattunk el! Az örökélet asztala terítve van, — Isten hívogat. Vajon mit válaszolunk hivogatására? Csizmazia Sándor LUTHER MÜVEI KfNAl ÉS JAPÁN NYELVEN Kínai és japán nyelven is megjelennek Luther legfonto­sabb művei. A Lutheránus Vi­lágszövetség Teológiai Bizott­sága további anyagi támoga­tást szavazott meg lipcsei ülé­sén ennek a fontos munkának a folytatására. Tervezik to­vábbá a reformátor műveinek spanyol nyelvű kiadását is. HtyugdíiasaiuU Egyházunk régi rendje szerint az ország valamennyi evan­gélikus gyülekezete a Szentháromság ünnepe utáni második vasárnap délelőtti istentiszteletének offertóriumát a nyugdíjas lelkészek, lelkészözvegyek és lelkészárvák támogatására for dítja. E régi szép szokás szerint e vasárnapon úgy indulunk el a templomunk felé, hogy reájuk is gondolunk és úgy visszük magunkkal a támogatásukra szánt pénzadományainkat. Ez a mi legszebb levelünk hozzájuk, hogy nem felejtettük el hűségüket, hitüket és szolgálatukat, amit közöttük és értünk végeztek.' Ez a mi legszebb levelünk hozzájuk, hogy adományunk hálás ajándéka újra meg újra megköszöni nekik a szeretetük sok szép, megmaradó emlékét. Ez a mi legszebb levelünk hoz­zájuk, hogy azt akarjuk, hogy a mi ajándékunk és adományunk adja meg nekik még néhány földi öröm békés mosolyát, hiszen ezt nagyon megérdemlik azok, akik egy életen át az evangé­lium örök örömét nyújtották nekünk. Legyen azért az adományunk boldog bizonyságtevés arról, hogy Isten után köszönetét mondunk Isten elfáradt szolgáinak is. Hálánk hűséges Istenhez, de hűséges azokhoz is, akik az Ő követeiként jártak és éltek közöttünk. Legyen azért az adományunk boldog emlékezés róluk, a jó szó és a jó szív embereire. Akik az ige szaván át annyi szeretetet adtak, most a mi szeretetünk beszéljen nekik bol­dog és békés visszhangként a mi hitünkről, hűségünkről és hálánkról. És legyen végül a mi adományunk valóban „offertórium” — önként és szívesen felajánlott „áldozat”. Nem a kötelesség állít meg minket vasárnap a perselyek mellett, hanem a szí­vünk, a hálánk és az emlékezésünk. Legyenek áldottak, akik vasárnap ilyen szívvel állnak majd meg nyugdíjasaink szerény perselye előtt. Ök lesznek ott a legboldogabbak, mert valamit — egy mosolyt, egy örömöt — visszaadhattak abból, amiben egy hosszú életen át boldogok voltak. Friedrich Lajos IMÁDKOZZUNK Áldunk és magasztalunk, kegyelmes Istenünk, aki atyai kezetlen hordozol minket napról-napra. Szereteted évről-évre asztalt terít nekünk. Ring a búzatenger, sárgul a vetés. Néhány nap múlva megkezdődik az aratás áldott munkája. Minden learatott kalász a Te gondviselő szeretetedre emlékeztet, s mi hálával vesszük kezedből a megismétlődő kenyércsodát, amcly- lyel „megelégítesz minden élőt ingyen”. Téged dicsérünk min­dennapi kenyerünkért és arra kérünk, áldd meg ezrek és ezrek verítékes munkáját a most következő hetekben. Sokasítsd meg a búzaszemeket, hogy minden család asztalára bőséggel kerülhessen az új kenyér és a szívünk hálaadásban forrjon egybe, amikor kezünkbe vehetjük, mint a Te atyai, gondoskodó szereteted drága jelét. Légy áldott, Atyánk, a mindennapi ke­nyérért! De nemcsak a testünk kenyeréért áldunk Téged, hanem a lélek kenyeréért is, mellyel üdvösségre táplálsz minket. Szent Igéd a mi arasznyi létünk előtt az örökkévalóság távlatát nyitja meg, és mi rácsodálkozhatunk a Te kegyelmed végtelen­ségére, amellyel asztalt terítesz nekünk a Te országodban is. Ehhez az asztalhoz hívogatsz minket, kik a mennyei lakoma örömét meg nem érdemeljük. Nem a kiválasztottak, önmaguk­ban igazak, cselekedeteikben feddhetetlenek felé árad a Te hivo- gaíó szereteted, hanem minden ember felé, — felénk is! Alá­zattal köszönjük Neked azt a reménységei, hogy mennyei or­szágod asztalánál Jézus Krisztus érdeméért egy helyet nekünk is elkészitettél. Segíts minket, hogy bitben járjunk és a nagy vacsora megkegyelmezett népével együtt az örök kenyércsoda örömében boldogan résztvehessünk. Szereteted, amellyel a testi és mennyei kenyeret kínálod és ajándékozod nekünk gazdagon, indítson minket egymás és mindenki iránti igaz szeretetre. Segíts Szentlelkeddel, hogv át­mehessünk a halálból az életre, a Tőled vett szeretetet bőség­gel osztogatva mindenkinek, — cl nem zárva szívünket fele­barátunktól, akit velünk egyképpen öröktőlfogva szeretsz a Jézus Krisztus által. Amen. jaikra És közben kiteszi a vi­lágot egy korlátlan, nagy há­ború borzalmas veszélyének. Mert a háború lejtőjén könnyű elindulni, de nehéz megállni rajta! S a „háború fokozatos kiterjesztése” a legbiztosabb út egy új világháború felé — mondják a szakértők az egész világon —, hacsak nagyobb erők megálljt nem parancsol­nak a „katonai megoldás” el­vakult fanatikusainak. Na­gyobb erők — de vannak-e ilyen, a katonai hatalomnál, a bombák robbanásánál és a ha­dihajók ágyútüzénél is na­gyobb erők a világban? Igen. Valljuk, hogy a világ népeinek erkölcsi ereje, szembefordulá­sa a vietnami háborúval ilyen nagyobb erő”! VILÁGSZERTE EGYRE NÖ­VEKVŐ TILTAKOZÁS, KRI­TIKA ÉS ELLENÁLLÁS kí­séri hónapok óta a háború ki- terjesztését Vietnamban. El­sősorban a szocialista orszá­gokban, ahol nem elégszenek meg a tiltakozással, hanem megtesznek minden lehetőt a szenvedő vietnami nép megse­gítésére, kis iskolásoknak szí­nes ceruzáiból, kedves játékai­ból összeállított kis csomagjai­tól a legszélesebb körű segít­ségnyújtás különféle formáiig. A felháborodás és tiltakozás hullámai azonban tovább gyű­rűznek mindenütt a világon, a kegyetlen és embertelen had­viselés miatt. Magában Ame­rikában is, ahol tudósok, egye­temi hallgatók, egyházi testü­letek szállnak szembe a „szeny- nyes háborúval” — ahogy ezt a háborút nevezik. A világ keresztyénsegének lelkiismerete is erőteljesen megmozdult, éberré vált. Hónapok óta növekvő szám­mal olvassuk a híreket egyhá­zak és egyházi világszerveze­tek felhívásairól a háború megállítására és az ésszerű, békés tárgyalások megkezdé­sére. Van-e keresztyénibb cselekedet, mint a „béke-szer­zésnek” ez a szolgálata? Be­kötözni a sebekét, elszántan, fáradhatatlanul lelkiismerete­ket ébreszteni, és megtenni, ami csak tőlünk telik, a to­vábbi kegyetlen szenvedések, a még nagyobb háború és világot fenyegető apokalipti­kus katasztrófa elhárítására. Egyelőre úgy látszik, hogy az erkölcsi felelősség, az em­beriesség, a lelkiismeret és a szeretet erői gyengébbek fegyverek és a háború erőinél. De ez csupán a látszat! Nem szabad abbahagynunk a lelki­ismeret és erkölcsi felelősség I küzdelmét a háború megállí- | tására! MIT TEHETNEK A KE­RESZTYÉNEK a Vietnamban pusztító háború ellen? Sem- miesetre sem maradhatnak közönyösek és részvétlenek. Ez Káin felelete lenne: „öri- zője vagyok-e az én atyám­fiának?” A mai világban kü­lönben sincsenek távolságok. A gyermeküket vesztett anyák könnye, a leégett falvak rom­jai, az éhezők és otthontala­nok szenvedése nem hagyhat­nak bennünket nyugton. Ma ennek a távoli országnak vér­ző népe a világ országútján fekvő „megsebesített ember” a példázatból, akiben Krisztus várja irgalmunkat, cselekvő szeretetünket. A keresztyének imádságai* az egyházak felhívásai, a vi­lág keresztyénségének meg­mozdulása az Öldöklés befeje­zéséért és az ésszerű, békés tárgyalásokért hatalmas erővé lehetnek, együtt a világban megmozdult, békét akaró erőkkel. Nem szabad egy pil­lanatra sem elfelejtenünk: ma még csak egy távoli országról van szó, de holnap talán már az egész világ békés jövőjéről. A keresztyéneknek, az egyhá­zaknak a saját helyükön kell megkeresniük az erkölcsi fe­lelősségérzet éberségével, mit tehetnek a nagy veszély elhá­rítására. Ha csak egy napot, egyetlen lehetőséget is elmu­lasztanak erre, vétkeznek Is­ten ellen és a szeretet nagy parancsolata ellen. Mert a mulasztás bűne nem kevésbé bűn, mint a gonoszság elkö­vetése! A másik, amire a Krisztus szeretetéből élő lelkiismeret indítja a keresztyéneket, a tő­lük telhető segítségnyújtás az ázsiai háború szerencsétlen áldozatainak. Ahogyan itthon arra indít, hogy belekapcso­lódjunk társadalmunk nagy megmozdulásába az árvíz ká­rosultjainak, otthonukat vesz­tett testvéreinknek megsegíté­séért, ugyanúgy nyíljanak meg a szívek és mozduljanak segítésre a kezek a távoli szenvedőkért! A keresztyén szeretetnek széles horizontú* világméretű szeretetnek kell lennie, amelyben a közeli és a távoli felebarát egyformán helyet talál. Kérjük Istent, tegye éberré* hűségessé az egyházakat^ ke­resztyéneket mindenütt a vi­lágon és a béke és szeretet jó szolgálatában, a végzetes ve­széllyel fenyegető vietnami háború ellen. És tegyünk meg mindent, amit a keresztyén erkölcsi felelősség a világ sor­sáért, a népek békéjéért, a szenvedőkért ma megkíván tőlünk! Dr. Nagy Gyula Emlékezés Lichtenberg Emilre 21 évvel ezelőtt halt meg hetvenéves korában. Utolsó éveiben jelent meg négy leg­érettebb zenesztétikai műve Bachról, Mozartról, Beethoven­ről, koronája hosszú évtizedes zenepedagógiai tevékenységé­nek. Egész élete összeforrt a zeneóriások kultuszával. Szen­vedélyes lelkessége magával ragadta énekeseit, zenészeit és számban, meg fogékonyságban folyvást növekvő közönségéi Határtalan örömét lelte a leg- magasabbrendű zenei remek­művek terjesztésében. Hivatást töltött be oratóriumok, rek­viemek, misék, egyházi és vi­lági tárgyú, főleg zenekari kó­rusművek szakavatott betaní­tásával és életrekeltésével. Műsorismertetéseivel, tanul­mányaival és évtizedeken át és még annyi más, Schütz-, minden évben rendszeresen tartott oratórium-estjeivel ki­tűnő pedagógiai érzékkel, ha­tásosan, nem lankadó türe­lemmel nevelte a budapesti közönséget. Bach, Händel, Beethoven, Mozart szellemé­ben. Zenei életünknek rendkí­vül hasznos, értékes és min­den szerénysége mellett nélkü­lözhetetlen tényezője volt. Ö volt a kezdeményező, az elő- harcos, aki elindította nálunk az oratórium ápolásának, meg- kedveltetésének, egyre széle- sebbkörű igénylésének állan­dósítását, feledhetetlen órákat szerezve a Máté passió, a Já­nos passió, a h-moll mise, a Jevtha. az Izrael Egyiptomban, a Júdás Makkabeus, a Messiás Monteverdi-, Haydn-, Berlioz-, Brahms-, Mendelssohn-alkotás műsorra tűzésével. Lendvay utcai villájában többször beszélgettem vele ze­nei felfogásáról, egyre elmé- lyülőbb tanulmányairól, ki­fogyhatatlan szépségekre buk­kanó meglepődéseiről Bach, Händel, Mozart fáradhatatla­nul böngészett partitúráiban, mert szívesebben hangoztatta, hogy ez a három géniusz je­lent számára legtöbbet. De nem mulasztotta el, hogy nyomban ez önkéntelen vallo­másai után, csaknem bűnbá­nóan, hozzáfűzze rajongását Beethovenért, aki a legnehe­zebb óráiban is, amikor már a kortársakban se bízhatott, meg tudta mindig vigasztalni. Lichtenberg Emillel egy nap­fényes júniusi napon találkoz­tam utoljára, röviddel végze­te beteljesedése előtt. Bár sö­téten látta a jövőt, de csodá­latos hittel, rendületlenül még mindig bízott. Én is bíztam, lehetetlennek véltem, hogy ilyen véget érjen! Egész életét a magyar zenekultúra szolgá­latában töltötte. Átszellemült arca derűs fényt sugárzott, amikor vezényelt. Ilyenkor megszűnt számára a külvilág. Az eliziumi mezőkön lebegett valahol, dicsőített zenészihle- tői meghitt körében. Most is, valahányszor felcsendülni hal­lom Bach, Händel kórusait, Lichtenberg Emilre kell gon­dolni, aki megteremtette ná­lunk az oratórium kultuszát és aki valóban megérdemelné, hogy egyik hivatásos énekkari egyesületünk a nevét viselje. Haits Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalom