Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-03 / 1. szám

KP. BERM. BP. 72. 4 megemlékezések éve A NÉPEK ÉLETÉBEN csakúgy, mint egyén, vagy a csa- 'J életében, a tervek, célkitűzések és programok mellett ott vannak az örömteli, vagy szomorú emlékezések állomásai. Hozzátartozik ez az élet menetéhez. Születésnapunkra meg­hívjuk barátainkat, vagy ha hozzánk közel áll valaki és ünne­pel, ajándékkal szerzünk neki örömet. A gyász napja is éve­ken, sőt évtizedeken át megállásra késztet és lehajtjuk fe­jünket, hogy néhány perccel adózzunk szerettünk emlékének. Mondom, így van ez a népek életében is. Az az év, amely­nek küszöbét nemrég átléptük, több ilyen napot tartogat. A készülődés izgalma remeg át rajtunk sokunkon. Hiszen azok a napok, amelyekre emlékezni fogunk, két nemzedék életét érintik. Két nemzedék fog majd megállni ebben az esztendő­ben néhányszor és átéli újból a viharokat, amelyekbe a tör­ténelem sodorta. AZ ELSŐ NAGY ÁLLOMÁS csak bennünket magyaro­kat érint közelebbről. Húsz éve szabadult fel hazánk. Húsz éve kezdődött valami népünk életében, amely történelmét, sorsát merőben új irányba vitte. Nemzetünk életében sok határkő van. Sok történelmi esemény barázdálta, gazdagí­totta. vagy szegényítette sorsunkat. De jelentősségében és kihatásában egyik sem ér föl azzal, ami húsz éve történt és kezdődött. Ma már érzelem- és szenvedélymentes távlatból tudjuk megmérni azt a szakaszt, amely 1945-ben kezdődött. És ebben a távlatban bontakozik ki az, hogy a közel fél­évezredes német befolyástól és annak ránk nehezedő politikai nyomásától csak húsz éve szabadultunk fel. De az is, hogy a társadalmi előjogok, a középkorból ittmaradt megmereve­dett társadalmi megkülönböztetések világából is ekkor sza­badultunk fel. Lezáródott egy hosszantartó szakasz nemzeti életünkben, amelyet függetlenségi harcaink és társadalmi megmozdulásaink, forradalmaink rendre célul tűztek ki, de amelyek a történelem során mindannyiszor kudarcba fullad­tak. És kezdetét vette valami, amit röviden így mondunk: Szo­cializmust építő szakaszunk, amelyben a döntő dolog, hogy ember embertársát nem használja ki és szakadatlan törek­vés van mindannyiunk gazdasági, kulturális Jelemelkedése érdekében. A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁS nemsokkal ezután van, a má­sodik világháború végének húsz éves évfordulójában. Öröm­ünnepnek kellene lennie, de mindannyian érezzük, hogy az öröm poharának alján üröm van. Az emberiség több, mint', ötven millió életet vesztett és csak mi magyarok több mint fél milliót. Ekkora szenvedés és veszteség után, a hat eszten­deig húzódó háború után, nem volt kedvünk örülni. Ma is némán fogunk megemlékezni a rémséges időkről. A bujkálás­ról, a hajszáról, a fegyverek ropogásáról, az ágyúk tompa dörejéről, a bombák zúgásáról és detonációkról, vagy a fül­siketítő szirénákról. De az éhezésről, fagyoskodásról, beteg­ségekről is! Hála Isten, vége szakadt! És majd ha ott állunk néma megilletődéssel az ötvenmilliós, jeltelen „tömegsírnál” *— húsz év után valami szent, erős elhatározás fogan ben­nünk: „Soha többé háborút!”­De a megemlékezésnek ennél az állomásánál népünk be­lekapcsolódik az európai népek családjába. Hiszen Európa sza­badult meg akkor a rendet felborító pusztítás és rém alól; a háború alól. A háború fúriáit sikerült legyőznie. DE KELETEN MÉG hátra volt a vég. A következő meg­emlékezés hátborzongató lesz mindannyiunk számára. Húsz éve dobták le először a világon az atombombát. Ez a tett a: végét jelentette a Távol-Keleten dúló világháborúnak. De kezdetét jelentette az emberiség életében a félelemnek. Hi­szen az atomfegyverben birtokába jutott az emberiség egy olyan gyilkos eszköznek, amely képes az emberiségnek még <az írmagját is kiirtani. De Hirosima átkában volt valami áldás is. Az, hogy Hi­rosima döbbentett rá bennünket, hogy egymásra vagyunk utalva. Hirosima tehát a félelem kezdetének pillanata, de a szolidaritás, egymásrautaltság kezdetének órája is. A nap emlékeztetni fog az atombomba első alkalmazására, de mil- 7:ók — Kelet, Nyugat, Észak és Dél — összefogásának napja s lesz. Ez a nap tehát nemcsak az emlékezés napja lesz, ha­nem a jóindulatú emberek egymáskeresésének napja is, vagy a szent összefogás napja, amelyben együtt jelentjük ki, hogy: ,.El a kezekkel az atomról!”, vagy „Szabadítsanak meg ben­nünket az atomhalál félelmétől!” AZ 1965-ÖS ÉVET az ENSZ a nemzetközi együttműködés évének jelölte meg. Jól egybevág az ENSZ-nek ez a célkitű­zése a mi megemlékezésünkkel. Igaz, megemlékezéseinken a rég behegedt sebek újra feltépődnek, de csak azért, hogy fáj­dalmunkban megtaláljuk egymás szívét és kezét a közös össze­fogásokra és közös feladatokra. A népek nagy családja, az emberiség méltán elvárja az együttműködést, főként olyan kérdésekben, amelyek meg tudják védeni az egzisztenciális ve­szedelmektől. De egymásra fogunk találni mindenkor a jó és nemes eszmék megvalósításának küzdőterén. így az 1965-ös év az emlékezésen túl a buzgó fáradozás és keresés éve is lesz. Mi, akik Isten gyermekeinek tartjuk magunkat, ebben az évben is számtalanszor hálát fogunk neki adni a szabadu­lás ajándékáért és buzgón fogunk könyörögni hozzá nemcsak azért, hogy szentelje meg és tegye felelőssé emlékezésünket, hanem azért is, hogy Szentlelke erejével áldja meg e világ minden nemes és jó törekvését. Legyen őrisője a mi békes­ségünknek és visszatartója minden gonosz és pusztító erőnek. Az ötödik út D. Káldy Zoltán püspök előadást tartott az Evangélikus Teológia Akadémia hallgatóinak. Előadá- sábói az alábbi részleteket közöljük. D. KÄLDY ZOLTÁN PÜS­PÖK előadásának bevezetésé­ben részletesen foglalkozott az Evangélikus Egyház helyzeté­vel, az ún. „Keresztyén Ma­gyarországon". Vázolta az egy­ház magatartását a második vi­lágháború előtt és alatt. Majd részletezte, hogy a második világháború után milyen új helyzetbe került az egyház. Azt mondotta, hogy Isten nagy csodája volt az egyház sok mulasztása után a szolgálat le­hetősége az új magyar világ­ban. Aztán így folytatta elő­adását: Amikor az új körülmények között egyházunk elindult az új szolgálatra, elvileg többféle úton indulhatott el. Az új Ma­gyarországon kezdett egyre erőteljesebben kialakulni a szocializmus útja és egyre job­ban kiépült a szocializmus társadalmi, politikai és gazda­sági, rendje. Azok előtt, akik hivatva voltak arra, hogy az új körülmények közé került evangélikus egyház útját meg­keressék és megtalálják, nem voltak példák, amelyeket egy­szerűen lemásolhattak volna. Az egyháztörténelem egyetlen korszaka, vagy egyetlen kül­földi egyház példája sem lehe­tett iránymutató a magyar- országi evangélikus egyház útjára nézve. Nem lehetett mást tenni, mint Isten Szent­jeikének vezetése alatt, az Is­ten törvényétől és evangéliu­mától megvilágosított értelmet használni a döntéseknél. Elvi­leg négyféle döntés volt lehet­séges. AZ EGYIK ŰT lehetett vol­na a hierokrácia útja. Ennek lényege az, hogy az egyház uralkodni akar. Az egyház a világ fölött akar állni és csak inteni, tanítani akarja a „bű­nös” világot. Közelebbről, ma­gyarországi vonatkozásban ez azt jelentette volna, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház - is beleül valamiféle magas székbe és az „Isteni igazságok” birtokában inti a körülötte kialakuló új világot és arra tanítja, hogy „csak ak­kor alakulhat ki Magyarorszá­gon egészséges politikai, gaz­dasági és társadalmi rend, ha az arra illetékesek mindezt a keresztyén etika szellemében munkálják”. Ilyen értelemben születtek mindig a róm. kát. egyházban azok a pápai en- ciklikák, amelyek a világ gaz­dasági, politikai és társadalmi problémával foglalkoznak.- A hierokrácia útjának a fő hibá­ja, hogy az egyháznak nem hivatása uralkodni a világ fö­lött, sem az, hogy megszabja a világ társadalmi és gazdasá­gi rendjét és még csak az sem, hogy egyszerűen „intse” a vi­lágot. Még nagyobb hibája ennek a felfogásnak, hogy végeredményben ^evangélium­mal akarja kormányozni a vi­lágot”. Luther viszont világo­san megmondotta a „kétféle kormányzás”-ról írt művében, hogy a világot nem lehet az evangéliummal kormányozni. A MÄSIK ŰT a konformiz­mus útja. Ezt azt jelenti, hogy az egyház a mindenkor fenn­álló társadalmi rendhez •— amelyben benne él, — oly mér­tékben hasonul, hogy szinte azonosul vele. Ezt tette a „ke­resztyén Magyarország” idején az egyház Magyarországon, amikor az egyház úgy össze­nőtt a polgári társadalommal és olyan mértékben lett „sze- kértoló”-ja ennek a polgári tár­sadalomnak, hogy végered­ményben már alig lehetett az egyházat a polgári társadalom­tál megkülönböztetni. De ez történt a fasizmus idején Né­metországban is, amikor a „né­met keresztyének” (DC) átvet­ték a nácizmus ideológiáját, a faj- és vérelméletet és Isten igéjével igyekeztek azt igazol­ni. Az új magyar világban ma­gyarországi evangélikus egy­házunknak azért nem jelentett különösebb veszélyt a konfor­mizmus, mert az állam illeté­kesei egyáltalában nem igé­nyelték, hogy az új magyar tár­sadalmi, gazdasági és politikai rend építésénél az egyház Is­ten igéjével támassza alá azt az ideológiát, amelynek alap­ján az új magyar világ épül. De maga az evangélikus egy­ház is tudta, hogy hamis út 1 lenne, ha keverné az evangé­liumot azzal az ideológiával, amely az új magyar világ fel­építésének alapja. Nem ideoló­giai keveredésre volt szükség, hanem arra, hogy az egyház megtalálja helyét a szocializ­mus rendjében és megtalálja azokat a területeket, amelye­ken segítheti népünket a fej­lődés útján. Ezeket a területe­ket az egyház maga választot­ta meg. A HARMADIK ÜT lehetett volna a magyarországi evan­gélikus egyház előtt, hogy az új magyar világban „gettóba vonul”. A gettóba vonulás min­dig nagy kísértése az egyház­nak, amikor körülötte nagy társadalmi, politikai és gazda­sági változások vannak. Külö­nösen, ha úgy ítéli meg a vál­tozásokat, hogy azok neki nem „kedveznék”. Ilyenkor „önvé­delemből” igyekszik az egyház gettót keresni és lesz belőle „égbe néző egyház”. így gon­dolkodik: „Mi” egyház va­gyunk ás az „ott” a világ. Ami a bűnös világban történik, az nem érdekel bennünket. (Köz­ben elfeledkezik arról, hogy az egyházban is ott a „világ”) Nekünk az a feladatunk — gondolja a gettós egyház —, hogy az emberek üdvösségét szolgáljuk és ne avatkozzunk a „más dolgába”, tehát a poli­tikai, gazdasági és társadalmi problémákba. Ilyen nagy vál­tozások idején jobb, ha „sem­legesek” maradunk és lehető­leg élbarikádozzuk magunkat a körülöttünk kialakuló új élettől. Ez a gettó® egyház egyetlen feladatát abban lát­ja a világban, hogy azt kriti­zálja, minél gyakrabban rásüt­ve a „démonikus” jelzőt. A geittós egyház nem dialógust folytat a világgal, hanem mo- nologizál. Erre a gettós útra szoktak indítást adni a hamis pietizmus különböző válfajai is. Akik azonban ilyesféle felfo­gásban élnek, azok elfelejtik, hogy az egyház ugyan a „ki­hívottak” gyülekezete, de egy­ben a világba „kiküldöttek” gyülekezete is. Jézus főpapi imádságában nem azért könyö­rög, hogy Isten „vegye ki” a világból övéit, hanem azért, hogy „tartsa meg a világban”. A NEGYEDIK ÜT lehetett volna egyházunk számára az opponálásnak, .letve ellenál­lásnak az útja. Ez azt jelenti, hogy az egyház élesen és egy­értelműen szembehelyezkedik azzal az új gazdasági, társa­dalmi és politikai renddel, amely egyre jobban kiépül ha­zánkban és azt mindenestül kárhoztatja. Egy ilyen oppo­náló egyház abban látja fel­adatát, hogy lazítja a gazda­sági, társadalmi és politikai rendet, hogy az minél nehe­zebben tudjon megszilárdul­ni, vagy egyáltalában ne is tud­jon kialakulni. Lényegében eb­ben az esetben az egyház po­litikai párttá lesz. Az „oppo­náló egyház” elképzelése sze­rint az egyháznak, mint vala­mi harcos prófétának, vagy ,vordító oroszlánynak, vagy „katakombái ámy”-nák, kör­be kell járnia a társadalmi, gazdasági és politikai életben és meg kell próbálnia feltar­tóztatni azt, ami végbemegy. A hidegháború Virágzó kor­szakában nemegyszer várták külföldről egyházunktól ezt a „szolgálatot”. Jézius azonban sohasem hívta az egyházat arra, hogy a társadalomban a lazító szerepéit játssza, vagy hogy megbontsa a társadalmat. Ellenben arra hívta, hogy a társadalomban is hirdesse Is­ten törvényét és evangéliumát nem „ordító oroszlányként, ha­nem Isten követségében járva, szeretettel és segítő szándékkal a nép iránt. Ez a négyféle lehetőség kí­nálkozott magyarországi evan­gélikus egyházunk előtt, ami­kor elindult az új magyar vi­lágban. Melyiket választottuk? E négy közül egyiket sem. Ki- sebb-nagyobb csoportoknak le­hetett olyan kísértése, hogy a négy közül egyiket, vagy a má­sikat válasszák. De maga a magyarországi evangélikus egyház elvetette ezeket a lehe­tőségeket, AZ EVANGÉLIKUS EGY­HÁZ hivatott vezetőin ke­resztül egy ötödik utat válasz­tott. Ez az ötödik út a diakó- nia útja. Ez azt jelenti, hogy a magyarországi evangélikus egyház Jézus Krisztus követé­sében, az Ő példája nyomán, a szolgálat útját választotta az új magyar világban. Az ural­kodó egyház helyett a samari- tánus pozícióját választotta. Annak a samaritónusnak a po­zícióját, aki szeretettel segített annak az embernek, akivel az országúton összetalálkozott. A diaikónia útján felszabadult szívvel hirdetjük Isten törvé­nyét és evangéliumát és végez­zük a szeretetből fakadó szol­gálatot. De a szeretetszolgálat­ban túllépünk az eddig elkép­zelt határokon. Világméretek­ben gondolkodunk. Azt valljuk, hogy a diakónia körébe tarto­zik népünk jólétének emelése, a népek egymásközti békéjé­nek és a fajok egyenlőségének segítése is. Ez az ötödik út. Ez a mi ütünk. Ezen akarunk egy­re több hittel és több szeretet­tel járni az új esztendőben is. Jászereucséi! Sok minden történik éle­tünkben akaratunktól szándé­kunktól, elképzelésünktől füg­getlenül — véletlenül. „Min­denkit érhet baleset” — mond­ják a mentők. A véletlen azon­ban nemcsak baleset formájá­ban leselkedik ránk, meglep­het a szerencse alakjában is. „Jószerencsét!” — így szól a bányászok köszöntése, s azt kívánja, hogy a véletlen örö­möt, kedves meglepetést, s ne bajt, gondot hozzon számunk­ra. Zrínyi Miklós jelmondata is ez volt: „Jószerencse — sem­mi más” — „Sors bona, nihil aliud”. Kicsit hányaveti módon, sőt nagyképűen foglalkozunk oly­kor a szerencsével. Az újévi babonák világába száműzzük. Ha valaki felsóhajt mellettünk és azt mondja: „Bár csak sze­rencsém lenne!” — vagy ku­darca után így panaszkodik: „Hiába, nem volt szerencsén):” — ferde szemmel nézünk rá. Ügy véljük, hivő keresztyén ki se ejtse száján az ilyen szavakat: véletlen, szerencse. Nem ritka azonban a másik véglet, a szerencse túlbecsülé­se sem. Ez akkor kísért, ami­kor csodát, megváltást, üdvös­séget várunk tőle. Sokszor va l­lásos színezetű csodavárásunk nem több a véletlen, a sze­rencse bálványozó tiszteleténéL Ilyenkor az igazi, az élő bit és reménység ereje hiányzik életünkből — csak nem tud­juk. Üjév első vasárnapjának evangéliuma arra figyelmeztet, hogy józanul értékel jük az éle­tünket formáló tényezők kö­zött a szerencsét. Aki nem mer számolni vele, elgyávul, nem mer soha kockázatot vál­lalni. Mindig, mindenkivel szemben, minden eshetőségre biztosítani akarja magát. Aki beleszerelmesedik a szerencsé­be, s tőle vár minden jót, bál­ványává teszi, s rabságába esik. Heródes terve, hogy Jézust már bölcsőjében kivégezze — pokoli, de a maga nemében nagyvonalú, pontosan kidolgo­zott terv volt. Azon bukott meg, hogy Betlehemben egy ácsmester sokat forgolódott éj­szaka álmában, felébredt, kü­lönös gondolatok támadtak fejében, felnyergelte szamarát s útnak indult családjával. A véletlenen, a balszerencsén múlott tervének meghiúsulása. Az ő balszerencséje most a mi jószerencsénk. A jószerenege tehát Isten adománya, de csak egyik ado­mánya s nem is a legnagyob- bik. Ne féljünk tőle, ne be­csüljük le, de ne is értékeljük túl. A szerencse különös játé­ka az emberi élet alakulásá­ban arra figyelmeztessen, hogy van nála s felette sokkal na­gyobb hatalom is. Nekünk en­nek a nagyobb hatalomnak a kezéből szabad vennünk a szerencsét is és a balszerencsét is. Isten nagyobb ajándékai­nak megismerése és komolyan- vétele segít a szerencse józan értékelésére. Benczúr László

Next

/
Oldalképek
Tartalom