Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-01-03 / 1. szám

KP. BERM. BP. 72.

4 megemlékezések éve

A NÉPEK ÉLETÉBEN csakúgy, mint egyén, vagy a csa- 'J életében, a tervek, célkitűzések és programok mellett ott vannak az örömteli, vagy szomorú emlékezések állomásai. Hozzátartozik ez az élet menetéhez. Születésnapunkra meghívjuk barátainkat, vagy ha hozzánk közel áll valaki és ünnepel, ajándékkal szerzünk neki örömet. A gyász napja is éveken, sőt évtizedeken át megállásra késztet és lehajtjuk fejünket, hogy néhány perccel adózzunk szerettünk emlékének.

Mondom, így van ez a népek életében is. Az az év, amelynek küszöbét nemrég átléptük, több ilyen napot tartogat. A készülődés izgalma remeg át rajtunk sokunkon. Hiszen azok a napok, amelyekre emlékezni fogunk, két nemzedék életét érintik. Két nemzedék fog majd megállni ebben az esztendőben néhányszor és átéli újból a viharokat, amelyekbe a történelem sodorta.

AZ ELSŐ NAGY ÁLLOMÁS csak bennünket magyarokat érint közelebbről. Húsz éve szabadult fel hazánk. Húsz éve kezdődött valami népünk életében, amely történelmét, sorsát merőben új irányba vitte. Nemzetünk életében sok határkő van. Sok történelmi esemény barázdálta, gazdagította. vagy szegényítette sorsunkat. De jelentősségében és kihatásában egyik sem ér föl azzal, ami húsz éve történt és kezdődött. Ma már érzelem- és szenvedélymentes távlatból tudjuk megmérni azt a szakaszt, amely 1945-ben kezdődött. És ebben a távlatban bontakozik ki az, hogy a közel félévezredes német befolyástól és annak ránk nehezedő politikai nyomásától csak húsz éve szabadultunk fel. De az is, hogy a társadalmi előjogok, a középkorból ittmaradt megmerevedett társadalmi megkülönböztetések világából is ekkor szabadultunk fel. Lezáródott egy hosszantartó szakasz nemzeti életünkben, amelyet függetlenségi harcaink és társadalmi megmozdulásaink, forradalmaink rendre célul tűztek ki, de amelyek a történelem során mindannyiszor kudarcba fulladtak. És kezdetét vette valami, amit röviden így mondunk: Szocializmust építő szakaszunk, amelyben a döntő dolog, hogy ember embertársát nem használja ki és szakadatlan törekvés van mindannyiunk gazdasági, kulturális Jelemelkedése érdekében.

A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁS nemsokkal ezután van, a második világháború végének húsz éves évfordulójában. Örömünnepnek kellene lennie, de mindannyian érezzük, hogy az öröm poharának alján üröm van. Az emberiség több, mint', ötven millió életet vesztett és csak mi magyarok több mint fél milliót. Ekkora szenvedés és veszteség után, a hat esztendeig húzódó háború után, nem volt kedvünk örülni. Ma is némán fogunk megemlékezni a rémséges időkről. A bujkálásról, a hajszáról, a fegyverek ropogásáról, az ágyúk tompa dörejéről, a bombák zúgásáról és detonációkról, vagy a fülsiketítő szirénákról. De az éhezésről, fagyoskodásról, betegségekről is! Hála Isten, vége szakadt! És majd ha ott állunk néma megilletődéssel az ötvenmilliós, jeltelen „tömegsírnál” *— húsz év után valami szent, erős elhatározás fogan bennünk: „Soha többé háborút!”De a megemlékezésnek ennél az állomásánál népünk belekapcsolódik az európai népek családjába. Hiszen Európa szabadult meg akkor a rendet felborító pusztítás és rém alól; a háború alól. A háború fúriáit sikerült legyőznie.

DE KELETEN MÉG hátra volt a vég. A következő megemlékezés hátborzongató lesz mindannyiunk számára. Húsz éve dobták le először a világon az atombombát. Ez a tett a: végét jelentette a Távol-Keleten dúló világháborúnak. De kezdetét jelentette az emberiség életében a félelemnek. Hiszen az atomfegyverben birtokába jutott az emberiség egy olyan gyilkos eszköznek, amely képes az emberiségnek még <az írmagját is kiirtani.

De Hirosima átkában volt valami áldás is. Az, hogy Hirosima döbbentett rá bennünket, hogy egymásra vagyunk utalva. Hirosima tehát a félelem kezdetének pillanata, de a szolidaritás, egymásrautaltság kezdetének órája is. A nap emlékeztetni fog az atombomba első alkalmazására, de mil- 7:ók — Kelet, Nyugat, Észak és Dél — összefogásának napja s lesz. Ez a nap tehát nemcsak az emlékezés napja lesz, hanem a jóindulatú emberek egymáskeresésének napja is, vagy a szent összefogás napja, amelyben együtt jelentjük ki, hogy: ,.El a kezekkel az atomról!”, vagy „Szabadítsanak meg bennünket az atomhalál félelmétől!”

AZ 1965-ÖS ÉVET az ENSZ a nemzetközi együttműködés évének jelölte meg. Jól egybevág az ENSZ-nek ez a célkitűzése a mi megemlékezésünkkel. Igaz, megemlékezéseinken a rég behegedt sebek újra feltépődnek, de csak azért, hogy fájdalmunkban megtaláljuk egymás szívét és kezét a közös összefogásokra és közös feladatokra. A népek nagy családja, az emberiség méltán elvárja az együttműködést, főként olyan kérdésekben, amelyek meg tudják védeni az egzisztenciális veszedelmektől. De egymásra fogunk találni mindenkor a jó és nemes eszmék megvalósításának küzdőterén. így az 1965-ös év az emlékezésen túl a buzgó fáradozás és keresés éve is lesz.

Mi, akik Isten gyermekeinek tartjuk magunkat, ebben az évben is számtalanszor hálát fogunk neki adni a szabadulás ajándékáért és buzgón fogunk könyörögni hozzá nemcsak azért, hogy szentelje meg és tegye felelőssé emlékezésünket, hanem azért is, hogy Szentlelke erejével áldja meg e világ minden nemes és jó törekvését. Legyen őrisője a mi békességünknek és visszatartója minden gonosz és pusztító erőnek.

Az ötödik út

D. Káldy Zoltán püspök előadást tartott az Evangélikus Teológia Akadémia hallgatóinak. Előadá- sábói az alábbi részleteket közöljük.

D. KÄLDY ZOLTÁN PÜSPÖK előadásának bevezetésében részletesen foglalkozott az Evangélikus Egyház helyzetével, az ún. „Keresztyén Magyarországon". Vázolta az egyház magatartását a második világháború előtt és alatt. Majd részletezte, hogy a második világháború után milyen új helyzetbe került az egyház. Azt mondotta, hogy Isten nagy csodája volt az egyház sok mulasztása után a szolgálat lehetősége az új magyar világban. Aztán így folytatta előadását:

Amikor az új körülmények között egyházunk elindult az új szolgálatra, elvileg többféle úton indulhatott el. Az új Magyarországon kezdett egyre erőteljesebben kialakulni a szocializmus útja és egyre jobban kiépült a szocializmus társadalmi, politikai és gazdasági, rendje. Azok előtt, akik hivatva voltak arra, hogy az új körülmények közé került evangélikus egyház útját megkeressék és megtalálják, nem voltak példák, amelyeket egyszerűen lemásolhattak volna. Az egyháztörténelem egyetlen korszaka, vagy egyetlen külföldi egyház példája sem lehetett iránymutató a magyar- országi evangélikus egyház útjára nézve. Nem lehetett mást tenni, mint Isten Szentjeikének vezetése alatt, az Isten törvényétől és evangéliumától megvilágosított értelmet használni a döntéseknél. Elvileg négyféle döntés volt lehetséges.

AZ EGYIK ŰT lehetett volna a hierokrácia útja. Ennek lényege az, hogy az egyház uralkodni akar. Az egyház a világ fölött akar állni és csak inteni, tanítani akarja a „bűnös” világot. Közelebbről, magyarországi vonatkozásban ez azt jelentette volna, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház - is beleül valamiféle magas székbe és az „Isteni igazságok” birtokában inti a körülötte kialakuló új világot és arra tanítja, hogy „csak akkor alakulhat ki Magyarországon egészséges politikai, gazdasági és társadalmi rend, ha az arra illetékesek mindezt a keresztyén etika szellemében munkálják”. Ilyen értelemben születtek mindig a róm. kát. egyházban azok a pápai en- ciklikák, amelyek a világ gazdasági, politikai és társadalmi problémával foglalkoznak.- A hierokrácia útjának a fő hibája, hogy az egyháznak nem hivatása uralkodni a világ fölött, sem az, hogy megszabja a világ társadalmi és gazdasági rendjét és még csak az sem, hogy egyszerűen „intse” a világot. Még nagyobb hibája ennek a felfogásnak, hogy végeredményben ^evangéliummal akarja kormányozni a világot”. Luther viszont világosan megmondotta a „kétféle kormányzás”-ról írt művében, hogy a világot nem lehet az evangéliummal kormányozni.

A MÄSIK ŰT a konformizmus útja. Ezt azt jelenti, hogy az egyház a mindenkor fennálló társadalmi rendhez •— amelyben benne él, — oly mértékben hasonul, hogy szinte azonosul vele. Ezt tette a „keresztyén Magyarország” idején az egyház Magyarországon, amikor az egyház úgy összenőtt a polgári társadalommal és olyan mértékben lett „sze- kértoló”-ja ennek a polgári társadalomnak, hogy végeredményben már alig lehetett az egyházat a polgári társadalomtál megkülönböztetni. De ez történt a fasizmus idején Németországban is, amikor a „német keresztyének” (DC) átvették a nácizmus ideológiáját, a faj- és vérelméletet és Isten igéjével igyekeztek azt igazolni. Az új magyar világban magyarországi evangélikus egyházunknak azért nem jelentett különösebb veszélyt a konformizmus, mert az állam illetékesei egyáltalában nem igényelték, hogy az új magyar társadalmi, gazdasági és politikai rend építésénél az egyház Isten igéjével támassza alá azt az ideológiát, amelynek alapján az új magyar világ épül. De maga az evangélikus egyház is tudta, hogy hamis út 1 lenne, ha keverné az evangéliumot azzal az ideológiával, amely az új magyar világ felépítésének alapja. Nem ideológiai keveredésre volt szükség, hanem arra, hogy az egyház megtalálja helyét a szocializmus rendjében és megtalálja azokat a területeket, amelyeken segítheti népünket a fejlődés útján. Ezeket a területeket az egyház maga választotta meg.

A HARMADIK ÜT lehetett volna a magyarországi evangélikus egyház előtt, hogy az új magyar világban „gettóba vonul”. A gettóba vonulás mindig nagy kísértése az egyháznak, amikor körülötte nagy társadalmi, politikai és gazdasági változások vannak. Különösen, ha úgy ítéli meg a változásokat, hogy azok neki nem „kedveznék”. Ilyenkor „önvédelemből” igyekszik az egyház gettót keresni és lesz belőle „égbe néző egyház”. így gondolkodik: „Mi” egyház vagyunk ás az „ott” a világ. Ami a bűnös világban történik, az nem érdekel bennünket. (Közben elfeledkezik arról, hogy az egyházban is ott a „világ”) Nekünk az a feladatunk — gondolja a gettós egyház —, hogy az emberek üdvösségét szolgáljuk és ne avatkozzunk a „más dolgába”, tehát a politikai, gazdasági és társadalmi problémákba. Ilyen nagy változások idején jobb, ha „semlegesek” maradunk és lehetőleg élbarikádozzuk magunkat a körülöttünk kialakuló új élettől. Ez a gettó® egyház egyetlen feladatát abban látja a világban, hogy azt kritizálja, minél gyakrabban rásütve a „démonikus” jelzőt. A geittós egyház nem dialógust folytat a világgal, hanem mo- nologizál. Erre a gettós útra szoktak indítást adni a hamis pietizmus különböző válfajai is. Akik azonban ilyesféle felfogásban élnek, azok elfelejtik, hogy az egyház ugyan a „kihívottak” gyülekezete, de egyben a világba „kiküldöttek” gyülekezete is. Jézus főpapi imádságában nem azért könyörög, hogy Isten „vegye ki” a világból övéit, hanem azért, hogy „tartsa meg a világban”.

A NEGYEDIK ÜT lehetett

volna egyházunk számára az opponálásnak, .letve ellenállásnak az útja. Ez azt jelenti, hogy az egyház élesen és egyértelműen szembehelyezkedik azzal az új gazdasági, társadalmi és politikai renddel, amely egyre jobban kiépül hazánkban és azt mindenestül kárhoztatja. Egy ilyen opponáló egyház abban látja feladatát, hogy lazítja a gazdasági, társadalmi és politikai rendet, hogy az minél nehezebben tudjon megszilárdulni, vagy egyáltalában ne is tudjon kialakulni. Lényegében ebben az esetben az egyház politikai párttá lesz. Az „opponáló egyház” elképzelése szerint az egyháznak, mint valami harcos prófétának, vagy ,vordító oroszlánynak, vagy „katakombái ámy”-nák, körbe kell járnia a társadalmi, gazdasági és politikai életben és meg kell próbálnia feltartóztatni azt, ami végbemegy. A hidegháború Virágzó korszakában nemegyszer várták külföldről egyházunktól ezt a „szolgálatot”. Jézius azonban sohasem hívta az egyházat arra, hogy a társadalomban a lazító szerepéit játssza, vagy hogy megbontsa a társadalmat. Ellenben arra hívta, hogy a társadalomban is hirdesse Isten törvényét és evangéliumát nem „ordító oroszlányként, hanem Isten követségében járva, szeretettel és segítő szándékkal a nép iránt.

Ez a négyféle lehetőség kínálkozott magyarországi evangélikus egyházunk előtt, amikor elindult az új magyar világban. Melyiket választottuk? E négy közül egyiket sem. Ki- sebb-nagyobb csoportoknak lehetett olyan kísértése, hogy a négy közül egyiket, vagy a másikat válasszák. De maga a magyarországi evangélikus egyház elvetette ezeket a lehetőségeket,

AZ EVANGÉLIKUS EGYHÁZ hivatott vezetőin keresztül egy ötödik utat választott. Ez az ötödik út a diakó- nia útja. Ez azt jelenti, hogy a magyarországi evangélikus egyház Jézus Krisztus követésében, az Ő példája nyomán, a szolgálat útját választotta az új magyar világban. Az uralkodó egyház helyett a samari- tánus pozícióját választotta. Annak a samaritónusnak a pozícióját, aki szeretettel segített annak az embernek, akivel az országúton összetalálkozott. A diaikónia útján felszabadult szívvel hirdetjük Isten törvényét és evangéliumát és végezzük a szeretetből fakadó szolgálatot. De a szeretetszolgálatban túllépünk az eddig elképzelt határokon. Világméretekben gondolkodunk. Azt valljuk, hogy a diakónia körébe tartozik népünk jólétének emelése, a népek egymásközti békéjének és a fajok egyenlőségének segítése is. Ez az ötödik út. Ez a mi ütünk. Ezen akarunk egyre több hittel és több szeretettel járni az új esztendőben is.

Jászereucséi!

Sok minden történik életünkben akaratunktól szándékunktól, elképzelésünktől függetlenül — véletlenül. „Mindenkit érhet baleset” — mondják a mentők. A véletlen azonban nemcsak baleset formájában leselkedik ránk, meglephet a szerencse alakjában is. „Jószerencsét!” — így szól a bányászok köszöntése, s azt kívánja, hogy a véletlen örömöt, kedves meglepetést, s ne bajt, gondot hozzon számunkra. Zrínyi Miklós jelmondata is ez volt: „Jószerencse — semmi más” — „Sors bona, nihil aliud”.

Kicsit hányaveti módon, sőt nagyképűen foglalkozunk olykor a szerencsével. Az újévi babonák világába száműzzük. Ha valaki felsóhajt mellettünk és azt mondja: „Bár csak szerencsém lenne!” — vagy kudarca után így panaszkodik: „Hiába, nem volt szerencsén):” — ferde szemmel nézünk rá. Ügy véljük, hivő keresztyén ki se ejtse száján az ilyen szavakat: véletlen, szerencse. Nem ritka azonban a másik véglet, a szerencse túlbecsülése sem. Ez akkor kísért, amikor csodát, megváltást, üdvösséget várunk tőle. Sokszor va llásos színezetű csodavárásunk nem több a véletlen, a szerencse bálványozó tiszteleténéL Ilyenkor az igazi, az élő bit és reménység ereje hiányzik életünkből — csak nem tudjuk.

Üjév első vasárnapjának evangéliuma arra figyelmeztet, hogy józanul értékel jük az életünket formáló tényezők között a szerencsét. Aki nem mer számolni vele, elgyávul, nem mer soha kockázatot vállalni. Mindig, mindenkivel szemben, minden eshetőségre biztosítani akarja magát. Aki beleszerelmesedik a szerencsébe, s tőle vár minden jót, bálványává teszi, s rabságába esik.

Heródes terve, hogy Jézust már bölcsőjében kivégezze — pokoli, de a maga nemében nagyvonalú, pontosan kidolgozott terv volt. Azon bukott meg, hogy Betlehemben egy ácsmester sokat forgolódott éjszaka álmában, felébredt, különös gondolatok támadtak fejében, felnyergelte szamarát s útnak indult családjával. A véletlenen, a balszerencsén múlott tervének meghiúsulása. Az ő balszerencséje most a mi jószerencsénk.

A jószerenege tehát Isten adománya, de csak egyik adománya s nem is a legnagyob- bik. Ne féljünk tőle, ne becsüljük le, de ne is értékeljük túl. A szerencse különös játéka az emberi élet alakulásában arra figyelmeztessen, hogy van nála s felette sokkal nagyobb hatalom is. Nekünk ennek a nagyobb hatalomnak a kezéből szabad vennünk a szerencsét is és a balszerencsét is. Isten nagyobb ajándékainak megismerése és komolyan- vétele segít a szerencse józan értékelésére.

Benczúr László