Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-06-28 / 26. szám
Á LÉLEK GYÜMÖLCSE: ÜGY KEZDŐDÖTT, HOGY ELHANGZOTT a nagy bejelentés: ,,lme, hirdetek néktek nagy örömetl” Ez a szózat, amely a pásztorok ama híres éjszakájában hangzott el, olyan alapdallamot adott a ke- resztyénségnek, amit az élet évszázadok óta variál, színez, aláfest, változatokban alkalmaz, mint egy hatalmas szimfonikus műben a szerző, de abban és úgy szép, amennyiben és ahogyan az alapdallam cseng vissza a változatokban. A keresztyénség akkor talált vissza önmagához és akkor volt hűséges Urához, amikor ezt az alapdallamot hallatta és élte. A keresztyéneket sokféleképpen jellemezték már idők folyamán. Sokszor nagyon reálisan hibáik adták jellemző vonásaikat s ezekből a jellemzésekből bizony felismerhető volt egyes korok keresztyén- sége. Olykor keményen meghúzott igaz vonásokkal a karikatúra felismerhetősége bontakozott ki, máskor elszomorító jélzőkkel tapintottak rá torz, de valóban meglevő vonásaikra. Álmodok, köldöknézők. bűneiken kesergők; — hallottuk olykor a nem ok nélkül elmondott vádakat, de ha Isten népe visszatalált önmagához, küldetéséhez, mindig ez vált reá jellemzővé: örömmondók! Egy híres vallástörténész a Világ vallásainak négy fő csoportját a következőképpen jellemzi. A zsidóság a törvény félelmében él. A mohamedánizmus rideg sorshit. A buddhizmus az élettagadás gyakori lata. A keresztyénség a mély, felszabadult őröm vallása. Ez a kemény leegyszerűsítés ßok kiigazításra szoruL Kétségtelen, hogy Izrael gyermeke hivatkozhat a zsoltárra: „az Ür törvényében gyönyörködik” (Zsolt. 1:2). A .mohamedán Allah kezében jól érzi magát. A buddhizmus pedig éppen korunkban tesz bizonyságot a sok önfegyelmező tagadás mélyén rejlő nagy életigenlésről. Nekünk nincs korrigálni valónk a megállapításon: a keresztyénség a mély, felszabadult öröm vallása, A keresztyén hitben nem érzés, nem hangulat az öröm, hanem mélyen rejlő alap, maga Jézus Krisztus, akinek jöttét a hírnök „nagy öröm”-ként kiáltotta bele a pásztorok éjszakájába. AZ ÖRÖM MAGA JÉZUS KRISZTUS. Egész életműve az. Noha a szenvedés férfia- ként jövendölte a próféta, s ő valóban ezt az utat járta, működését mégis a nagy öröm felbuzgó ereje jellemzi. Életművét ő maga így summázta a főpapi imában: „...hogyaz én örömem teljes legyen bennük”. Működésének titkát ott értjük meg igazán, ahol ezt olvassuk róla: „abban az órában felette örvendezett Jézus** (Luk. 10:21). Tanítványai magatartását pedig így igazolja a böjt keserűségében képmu- tatóskodó farizeusok előtt: „vajon szomorkodhatik-e a násznép addig, amíg velük van a vőlegény?” (Máté 9:15). Jézus öröme az Atyával való elszakíthatatlan egységéből származik. Isten öröme pedig Jézusban, Jézus miatt van. A Jordán-parti jelenet ezt az örömet szólaltatja meg: „ez az én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm”, s ez az öröm sugárzik a nagy örömhírből, evangéliumból: úgy szerette Isten a világot... Bizony nem blaszfémia, hogy akadt hittudós, aki könyvet írt erről: Isten hilaritása, Isten derűje. Isten Jézus Krisztusban megismert örömének tárgya az ember. A megtalált ember, aki fölött Isten angyalai között is örvendezés van. Az ember, aki kegyelmet nyert Jézus Krisztusban. Ez az oka annak, hogy Krisztus öröme bennünk teljes lehet. Ez az a gyümölcs, ami a Lélek fáján beérik. Több mint érzés, több mint hangulat. Valami egészen alapvető erő, ami nem függ alkalmi kiváltó okoktól, hanem állapot, alap, új esete az életnek, amely megajándékoz, melegít és világít. Az öröm (görögül kara) karaktere annak az embernek, aki feléledt a 1?e«vo!sírt'»« (cörftoül karís). ISTEN ÖRÖMSZERZŐ ISTEN, aki azt akarja, hogy gyermekei örüljenek. „Isten nem szereti a szomorú lelket Öröm Fiát is azért küldte, hogy ör- vendezővé tegyen. Ajánlja, sőt parancsolja, hogy örvendezzünk és újjongjunk” — mondja Luther. Nem ok nélkül mondja, és nem mellékes vonásként Csak az Üjtestamen- tumban 47 döntő esetben fordul elő az öröm szó, ami a párhuzamos helyeivel többszörösére nő. S a helyek javarésze a levelekben olvasható, ahol az apostolok tanítanak, intenek, buzdítanak az örömre. Isten örömének, Jézus örömének a célja az ember öröme. Az a célja, hogy örömben éljünk, mozogjunk, cselekedjünk, lássunk. A legnagyobb öröm, amely egész földi szolgálatunkat áthatja, hogy neveik fel vannak Írva a mennyben, Luk. 10:20, s ezért a dicsőség reménységében kell örülni, Róm, 12:12; Máté 5:12; 1. Pét. 1:8, 4:13. — BÁZIS EZ A DERŰ, ÖRÖM, amely Krisztus kivívott győzelmének fényében szemléli az életet és a világot Erről a bázisról az ember megkeresi a jót és mellé áll. S mert megtalálta és mellé állt, harcol a bűn ellen, a rossz ellen. Ez a harc nem elkeseredett, savanyú konoksággal folyik, hanem derűvel. Nem azért, mintha lekicsinyelné a bűn hatalmát, hanem mert ismeri Krisztus győzelmének Örömét. Ez az öröm bele tud merülni a hasznos jóba és társsá tud lenni az építőben, az előrevivőben. Ezen a bázison nincs előítélet, nincs pesszimizmus és nincs cinizmus, de jóakarat van és „mindent javára magyarázás” (Luther szavai a VIII. parancsolathoz). Ezen a bázison reménység van. Reménység a világban, reménység az emberekben, mert reménység a Krisztusban. Ezért a Lélek gyümölcse. OLYAN GYÜMÖLCS, EZ, AMELY MEGOSZTVA SZAPORODIK. Megosztott bánat fél bánat, megosztott öröm kettős öröm — tartja a közmondás. És így igaz! Pál a testvéri közösségben, az egymásra találásban, a közös szolgálatban mindig az öröm megvalósulását és gyarapodását látta, amiben maga is erősödött. Továbbadását tanítványi feladatnak ismerte. Pál örömmondó és örömszerző úton járt. Történelmi példák kínálkoznak elém híres örvendező keresztyénekről s hosszú menet indulna meg, ha kaput nyitnék előttük. Hármat mégis hadd engedek be közülük e sorok közé. Eszembe jut a középkor legnagyobbja, „Isten vidám kicsi szentje”, Assisi Ferenc* — és Luther, aki derűs, vidám, mély humorral megáldott ember volt, — és Járosi Andor, aki Kolozsvárt így tanított: „fiúcskák, Szerezzetek mindenkor, mindenkinek örömet, — egy könyvvel, megbocsátással, jó szóval, mosoly- lyal, egy szál virággal .».** Ámen, így legyen. Koren Emil r-------------------------------------------------------------------------Dr. Kiss Jenő ny. teológiai professzor 15 éves A lelkészi kar 30 éven felüli tagjai mind az ő tanítványai voltak, és valamennyien őszinte hálával és szeretettel gondolnak rá, amikor betölti életének 75. esztendejét. A megemlékezésre nem a szokás és illendőség, nem is csak az apostoli ige külső kötelezése indít: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek!” Mindenekelőtt szívünk szeretete ösztönöz arra, hogy köszöntsük őt, és megköszönjük Istennek, amit általa ajándékozott nekünk. Néhány évszámmal jelezzük életének fő állomásait. 1889. július 1-én született Szombathelyen. A soproni teológiai akadémián végezte teológiai tanulmányait, 1912. szeptember 1-én lelkésszé avatták Várpalotán, Lipcsében egy évig folytatta tanulmányait, majd rövid szombathelyi hitoktatói működés után, 1913. december 1-én megbízást kapott a soproni teológiai akadémián az ószövetségi tanszék helyettesítésére, később betöltésére. Az akkori rend szerint teológiai tanári vizsgát tett az ószövetségi tudományból 1918-ban és az újszövetségi tudományból 1922-ben. Az 1923 őszén szervezett soproni teológiai fakultáson az újszövetségi teológia professzora lett, 1925-ben pedig teológiai doktori fokozatot szerzett Debrecenben. Amikor a teológiai fakultás ismét egyházi akadémiává alakult, és Budapestre költözött, akkor 37 évi tanári munkásság után, 1950-ben Sopronban nyugalomba vonult. Mint professzor élesen harcolt korának negatív biblia-kritikája ellen, és arra törekedett, hogy a történetkutatás kétségtelen ; elismerése mellett felmutassa a Szentírás igei tartalmát és örök érvényű mondanivalóját. Előadásait választékos forma és a meggyőződés ünnepi hangja jellemezte. Hivő teológus és a hit teológusa ő. Üjra meg újra visszatér Pál apostol teológiájához, hogy felmu- , tassa benne a hit által való megigazulás igazságát. Tanítványai hálával emlegetik, hogy olyan Irásmagya- ' rázatot és újszövetségi teológiát adott elő, amelyet gyakorlati lelkészi szolgálatukban jól tudtak értékesíteni. Jelentős munkái közül ma is használják a Galá- ciái levél magyarázatát, Újszövetségi görög—magyar szótárát és azt a revideált újszövetség-fordítást, amelynek elkészítésében másokkal együtt ő is részt vett. A szív emberének ismerik őt tanítványai. Tudtuk, hogy az Istentől súlyosan megpróbált emberek közé tartozik, hogy családi életében betegség és háborús szerencsétlenség miatt mindennap fel kellett vennie keresztjét. De ezt panasz nélkül, a Krisztusban reménykedő ember derűjével tette, és így a professzori előadásainál is mélyebbre ható tanítást adott. Mindenkihez volt biztató szava, és mindig a szenvedélyek csitítására, az ellentétek béki- tésére törekedett. Nem véletlen, hogy tanítványai sok legendaszerű történetet fontak személye köré. Az egyik legsikerültebb eset is az ő biztató szavához kapcsolódik. „Ne szomorkodjék, kedves fiam, majd átesünk rajtat” — szólítja meg a vizsgára drukkolót. „Rosszul állok, Professzor úr, olyan a fejem, mint a sivatag!” „No, azért lesz ott oázis is!” „Igen, Professzor úr. de nem tudom, hogy a tevék rátalálnak-e?...” Szíve nemcsak biztató szóra, hanem segítésre is indította. A háború utáni ínség idején például a szó betűszerinti értelmében megfelezte kenyerét az anyagi nehézséggel küzdő családos diákjaival. Az ilyen eseteket sem felejtjük el1 Egyet szeretnénk: ha mindebből sok-sok tanítványának őszinte szeretetet és ragaszkodását éretné ki. Mert ez a néhány sor csak azt írja le, amit egymás szavába vágva magunk között elmondtunk, amikor ez az évforduló szóba került. Szeretnénk, ha megérezné július 1-én, hogy lélekben sokan vesszük körül ezen az ünnepi alkalmon, és kérjük | Isten áldását életére. Proliié Károly » 1914. június 28! „jVe jutsz kicsi fiam, ólamkatonást.. BÁTORTALANUL EVEZEK VISSZA az emlékezés rohanó folyóján. Vissza az első háború utáni évekbe, amelyeknek minden nyomorúságát csali jóval később tudtam rendszerbe szedni és arra a számlára írni, amelynek „tartozik—követel” rovatai között mi kisemberek, az élet terheinek hordozói szinte elvesztünk. A döbbenetes igazság is csak később világosodott meg, hogy mindig mi tartoztunk és mindig tőlünk követeltek. Így aztán sohasem jutottunk tiszta egyenleghez. A háború utáni években voltunk tehát. És rá kellett jönnöm, hogy az emberiség életében vészesen egyformák ezek az esztendők. Ezekből az évekből szeretnék néhány mozzanatot kiemelni az emlékezés hínárából. Az egyik az, ahogyan keresték és magyarázták nekünk, ember-palántáknak a háború okát. Azt mondták, hogy 1914. június 28-án Sarajevóban meggyilkolták _ a trónörököst, Ferenc Ferdinán- dot feleségével együtt, ennek következtében kitört a világháború. Ilyen egyszerűen. Azóta jártam Sarajevóban. Vonzott a hely, ahol 1914-ben egy pillanatra megtorpant az a gépkocsi, amelyben^ a Monarchia örököse golyótól találva elvérzett. A város olyan volt, mint más békés város. Csupán templomtornyok helyett több volt a minaret, a mecset és az emberek nem magyarul beszéltek, hanem szerbül, öltözködésük éreztette elsősorban, hogy _ keleten vagyok, a fezes, turbanos férfiak és lefátyolozott nők a tq- rök világra emlékeztettek. Viszont semmi sem emlékeztetett arra, hogy innen indult el egy pokoli gépezet, amely ötven évvel ezelőtt lehengerelt népeket és nemzetségeiket. Szóval innen a Miljacska folyó jobb partjáról, a Latein- híd mellől indult volna el a végzet. Így tanultuk. Aztán rá kelleti: jönnöm arra is, hogy Sarajevo nélkül is bekövetkezett volna Európánk első nagy katasztrófája. Talán nem sokkal később. És talán Sarajevo csupán siettette az eseményeket. Sarajevo körül az érzelmek kitörése ezért volt olyan vegyes. Ma már értem, hogy miért sóhajtottak fel így: „végre”! Mert Sarajevo egy lidérces nyomás alól szabadította fel a világot és mert ezt a lidércnyomást, amely éveken. évtizedeken keresztül elviselhetetlen lelkiállapotban tartotta a népeket, csak egyre fokozták. Dráma volt ez, tébolyult dráma, amely a La Manche-tól az Uraiig ezzel a borzalmas felkiáltással kezdődött: „éljen a háború!” PÁR HÉT MÚLVA VÉGE- LÄTHATATLAN SOROKBAN masíroztak a milliók, kígyóztak a vonatok s négy esztendő múlva öt millió jeltelen, vagy megjelölt sírban ..örök álmukat” aludták a hősök. És az utána következő években, ahogy most visszaemlékezem, maradt az özvegyek, árvák, hadirokkantak és a mérhetetlen nyomor sora. 1914. június 28-ból ez lett! És azokban az években egy sanzont dúdoltunk valami megmagyarázhatatlan nosztalgiával: „Ne játsz kicsi fiam ólomkatonást, Háborúsdit, Indián-csatát, Szeressed a békét...” Nem tudom a szerzőjének a nevét, a dallamára is csak halványan emlékszem. De a sanzon úgy tapadt hozzánk* mint a bogáncs. Ragaszkodtunk ml is hozzá. Ezt fütyülte a kifutófiú, a péksegéd, és ezt dúdolták a férfiak borotválkozás közben. A dallama miatt? Vagy válasz volt Sara- jevóra? Talán a világháborúra? Nem tudom. De bizonyosan. Hiszen ilyen sorok is visszarémlenek: „Kisfim, a bátyád is volt katona, Doberdónál ő is szalutált. Kisfiam, a bátyád is elment oda, Vissza többé nem talált...” Azt hiszem, ennél is jóval több volt. Nem klasszikus kifejezője a háborútól megcsö- mörlött, kiábrándult életnek, de megszólaltatója egy vágynak, egy megmagyarázhatatlan érzésnek, amelyet akkor még nem tudtunk rendezni, mozgalommá növeszteni. A mélynek a hangja volt ez a Csillogó katonai uniformisokkal és a darutollas parádékkal szemben. És fújtuk öntudatlanul, mert ebben a romantikus kis sanzonban kifejezhettünk valamit, ami Saraje- vóval és 1914-el szembeszállt! Az emlékezés néhány szála egybeszövődik és a roston keresztül nyugtalanít és zavarba ejt egy nyitvafelejtett kérdés. Sokat foglalkozunk a békével. Magyarázataink értelmesek, alig akad ember, aki meggyőzésre szorul. Tudjuk, miért jó, miért nélkülözhetetlen. Átszövi munkánkat, felfogásunkat. És jó, hogy ez így van! Tragikus lenne az ellenkezője. De! A FIAM ALIG TÖLTÖTTE BE A TIZEDIK ÉVÉT. Itt játszadozik a lakásban vagy a Múzeum-kertben pajtásaival. Feje búbjáig szurtos, amikor hazajön s a sarokba hányja a játékait. A játékait! Jól figyeljük meg: a géppisztolyt, a puskát, a tankot, a rakétát. Ezek közül én még egyet sem vásároltam neki. Ö maga csinálta zömét, a többit másoktól kapta. Ezek primitív fegyverek, némelyik éppen csak amolyan fegyverutánzat. De a pajtásainak „tökéletes” fegyvertáruk van. Mi szónokolunk a békéről, s a gyermekeink.s „halomra lövik” egymást Nincs ebben valami ellentmondás? ÉS MI NEVELÜNK A BÉKÉRE. ók meg háborúskodnak és csatároznak a Múzeumkertben, vagy a Guttenberg. téren. 35—40 éve, amikor még én játszadoztam a porban, a ifentebb említett dal foszlányai kísértek a játékomban. Rongyfoci, rongybábu, — a szegényember gyerekeinek játékszered voltak —, de kielégítettek bennünket, Tanítóm, aki akkor került haza orósz fogságból, — áldott legyen az emlékezete —, iszonyodva mesélt a fegyverek embert, életet pusztító erejéről. Mi szintén beszélünk a fegyverek gonoszságáról. s naponként gyermekeink „elvéreznek” játékból. A nevelésünk és őszinteségünk körül valami baj van; A játékipar, játékkereskedelem csak egyik magyarázata lehet a hibának. Mert ha mi szülők nem vásárolnánk meg ezeket a „fegyvereket”, nem lenne célszerű a. gyártásuk. Két háború áll mögöttünk; Az első gyújtókanócát éppen ötven éve gyújtottak meg Sarajevóban. Gyermekeinkre úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére. Azt szeretnénk, hogy az ő életüket, jövőjüket ne tegye keserűvé az, ami a mi múltunkat. Akkor pedig sokkal öntudatosat)- ban kell ezt a kérdést kezelnünk. Nem Ártana újra kÖ»> kinccsé tenni: „Ne játsz kicsi fiam ólomkatonáit!” Rédey Pál Szigorlat a Teológiai Akadémián Június 15-én öt teológiai hallgató tette le a záró szigorlatot, mégpedig: Hegedűs Lajos, Kása László, Lőrincsik Judit, Nobik Erzsébet és Rözse István. Hegedűs Lajos lelkésze szé avatását, valamint Lőrincsik Judit és Nobik Erzsébet egyházi szolgálatba állítását Káldy Zoltán püspök végezte Június 21-én délután 6 órakor a Deák téri templomban. Kósa Lászlót július 12-én délután 6 órakor avatja lelkésszé a rákoskeresztúri templomban) „Csak az alázatosan végzett szolgálatra vár jövő.. — mondotta Káldy Zoltán püspök a Deák téri lelkészavatáeon lVemesak budapesti, hanem Pest környéki gyüle1 ” kezetekből is sokan jöttek el június 21-én délután a Deák téri templomba, hogy részt vegyenek ifj. Hegedűs Lajos lelkésszé avatásán és Lőrincsik Judit, valamint Nobik Erzsébet most végzett teológiai hallgatók lelkészi munkatárssá kirendelésének ünnepi istentiszteletén. A népes templom, a karzatokról letekintő sok szempár mind a2t bizonyították, hogy Teológiai Akadémiánk jó kapcsolatot tart a pesti és környékbeli gyülekezetekkel. Különösen Vecsésről jöttek el sokan. Hegedűs Lajost ott gyermekkora óta ismerik. Édesapja, aki most Pröhle Károly akadémiai dékánnal együtt ott áll az oltár előtt Káldy Zoltán püspök oldalén, a legválságosabb időkben, a templom német katonák által történt felrobbantása idején, szolgált a ve- csési gyülekezetben. A fiatal lelkészjelölt kérése szerint II. Kor. 12, 9.' " alapján hirdette az igét Káldy Zoltán püspök. „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” Különösen akkor kell gondolnunk erre az igére, ha felmérjük a mai lelkészi szolgálatot — mondotta a püspök. Annyira más a világ. Annyira megváltoztak a szolgálat fettételei. Olyan hatalmas igényt támaszt ma korunk feladataival a lel" késszel szemben, hogy nem csoda, ha valaki megkérdi önmagától: felkészültem-e eléggé a szolgálatra? lesz-e erőm hozzá? Erre a kérdésre válaszol az ige: Elég néked az én kegyelmem. Sokat vitatkoztak afelől, hogy mi lehetett Pál apostol életében az a tövis, amely megnehezítette szolgálatát. Számunkra most az a fontos, hogy Isten azt mondta néki: a tövist nem veszem el, de kegyelmemet adom. A feladatok légiója vár ma a mi drága, szép hazánkban mindnyájunkra. Itt és most kell szolgálatunkat betöltenünk. Azoknak, akik gyengeségüket érzik, ezt mondja az ige: nem a körülmények változására, hanem kegyelemre van szükségünk; a feladatokkal szemben saját erőtlenségét érző embernek mutatom meg erőmet. Éppen a mi körülményeink között mutatja meg Isten, hogy milyen hatalmas és milyen erős. — Majd így folytatta beszédét: — Mivel Istennek a kegyelme és nem a saját erőnk és nem a körülmények határozzák meg szolgálatunkat, azért csak alázatosságban lehet szolgálnunk. Csak az alázatban végzett Szolgálatra vár jövő. Sohase jelenjetek úgy még az emberek között, mint akik minden kérdésre végleges válasszal szolgálhattok, mint akik mindent mindenkinél jobban tudtok, mint akik megoldjátok a világ összes problémáját. Isten a nagyokat nem látja, csak a kicsiket, de őkét nagyon. If ét félreértés elhárításéra hívta fel ezután a figyel- met. A kegyelem félreértésé, ha azt gondolja valaki: nem kell tanulnia, nem kell dolgoznia, nem kell küzdenie népünk boldogulásáért, nem kell fáradoznia a népek közötti békéért, mert úgyis minden kegyelem. A kegyelem azoknak szól éppen, akik a tanulás, a munka, a küzdelem elől nem térnek ki, akik a nehézségek elől sem akarnak megfutamodni. — A másik félreértés, ha azt gondoljuk, hogy a lelkészi szolgálat csupa szenvedés, csupa tövis. Itt arról az esetről van szó, ha valaki szenved, akkor adja néki Isten erejét. Fel kell hagyni a szenvedés jelentőségének túlértékelésével. A keresztyén egzisztenciának nem ez a legjellegzetesebb sajátossága. Végül arra mutatott rá, hogy a teológiai tanulmányait befejező három fiatal nem egyforma szolgálatra kap megbízást az egyházban. A teológiát végzett nők más megbízást kapnak, lelkészi munkatársak lesznek. Más a szolgálat, de egy az Or, aki ezt mondja: Elég néked az én kegyelmem. f