Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-28 / 26. szám

Á LÉLEK GYÜMÖLCSE: ÜGY KEZDŐDÖTT, HOGY ELHANGZOTT a nagy beje­lentés: ,,lme, hirdetek néktek nagy örömetl” Ez a szózat, amely a pásztorok ama híres éjszakájában hangzott el, olyan alapdallamot adott a ke- resztyénségnek, amit az élet évszázadok óta variál, színez, aláfest, változatokban alkal­maz, mint egy hatalmas szim­fonikus műben a szerző, de ab­ban és úgy szép, amennyiben és ahogyan az alapdallam cseng vissza a változatokban. A keresztyénség akkor talált vissza önmagához és akkor volt hűséges Urához, amikor ezt az alapdallamot hallatta és élte. A keresztyéneket sokféle­képpen jellemezték már idők folyamán. Sokszor nagyon reá­lisan hibáik adták jellemző vonásaikat s ezekből a jellem­zésekből bizony felismerhető volt egyes korok keresztyén- sége. Olykor keményen meg­húzott igaz vonásokkal a ka­rikatúra felismerhetősége bon­takozott ki, máskor elszomo­rító jélzőkkel tapintottak rá torz, de valóban meglevő vo­násaikra. Álmodok, köldökné­zők. bűneiken kesergők; — hallottuk olykor a nem ok nél­kül elmondott vádakat, de ha Isten népe visszatalált önma­gához, küldetéséhez, mindig ez vált reá jellemzővé: öröm­mondók! Egy híres vallástörténész a Világ vallásainak négy fő cso­portját a következőképpen jel­lemzi. A zsidóság a törvény félelmében él. A mohamedá­nizmus rideg sorshit. A budd­hizmus az élettagadás gyakori lata. A keresztyénség a mély, felszabadult őröm vallása. Ez a kemény leegyszerűsítés ßok kiigazításra szoruL Kétség­telen, hogy Izrael gyermeke hivatkozhat a zsoltárra: „az Ür törvényében gyönyörkö­dik” (Zsolt. 1:2). A .mohame­dán Allah kezében jól érzi magát. A buddhizmus pedig éppen korunkban tesz bizony­ságot a sok önfegyelmező ta­gadás mélyén rejlő nagy élet­igenlésről. Nekünk nincs kor­rigálni valónk a megállapítá­son: a keresztyénség a mély, felszabadult öröm vallása, A keresztyén hitben nem érzés, nem hangulat az öröm, ha­nem mélyen rejlő alap, maga Jézus Krisztus, akinek jöttét a hírnök „nagy öröm”-ként kiáltotta bele a pásztorok éj­szakájába. AZ ÖRÖM MAGA JÉZUS KRISZTUS. Egész életműve az. Noha a szenvedés férfia- ként jövendölte a próféta, s ő valóban ezt az utat járta, működését mégis a nagy öröm felbuzgó ereje jellemzi. Élet­művét ő maga így summázta a főpapi imában: „...hogyaz én örömem teljes legyen ben­nük”. Működésének titkát ott értjük meg igazán, ahol ezt olvassuk róla: „abban az órá­ban felette örvendezett Jézus** (Luk. 10:21). Tanítványai ma­gatartását pedig így igazolja a böjt keserűségében képmu- tatóskodó farizeusok előtt: „vajon szomorkodhatik-e a násznép addig, amíg velük van a vőlegény?” (Máté 9:15). Jézus öröme az Atyával va­ló elszakíthatatlan egységéből származik. Isten öröme pedig Jézusban, Jézus miatt van. A Jordán-parti jelenet ezt az örömet szólaltatja meg: „ez az én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm”, s ez az öröm sugárzik a nagy örömhírből, evangéliumból: úgy szerette Isten a világot... Bizony nem blaszfémia, hogy akadt hittu­dós, aki könyvet írt erről: Is­ten hilaritása, Isten derűje. Isten Jézus Krisztusban megismert örömének tárgya az ember. A megtalált ember, aki fölött Isten angyalai kö­zött is örvendezés van. Az em­ber, aki kegyelmet nyert Jé­zus Krisztusban. Ez az oka annak, hogy Krisztus öröme bennünk teljes lehet. Ez az a gyümölcs, ami a Lélek fáján beérik. Több mint érzés, több mint hangulat. Valami egészen alap­vető erő, ami nem függ alkal­mi kiváltó okoktól, hanem állapot, alap, új esete az élet­nek, amely megajándékoz, melegít és világít. Az öröm (görögül kara) karaktere an­nak az embernek, aki feléledt a 1?e«vo!sírt'»« (cörftoül karís). ISTEN ÖRÖMSZERZŐ IS­TEN, aki azt akarja, hogy gyermekei örüljenek. „Isten nem szereti a szomorú lelket Öröm Fiát is azért küldte, hogy ör- vendezővé tegyen. Ajánlja, sőt parancsolja, hogy örvendez­zünk és újjongjunk” — mond­ja Luther. Nem ok nélkül mondja, és nem mellékes vo­násként Csak az Üjtestamen- tumban 47 döntő esetben for­dul elő az öröm szó, ami a párhuzamos helyeivel több­szörösére nő. S a helyek ja­varésze a levelekben olvas­ható, ahol az apostolok taníta­nak, intenek, buzdítanak az örömre. Isten örömének, Jé­zus örömének a célja az em­ber öröme. Az a célja, hogy örömben éljünk, mozogjunk, cselekedjünk, lássunk. A legnagyobb öröm, amely egész földi szolgálatunkat át­hatja, hogy neveik fel vannak Írva a mennyben, Luk. 10:20, s ezért a dicsőség reménysé­gében kell örülni, Róm, 12:12; Máté 5:12; 1. Pét. 1:8, 4:13. — BÁZIS EZ A DERŰ, ÖRÖM, amely Krisztus kivívott győ­zelmének fényében szemléli az életet és a világot Erről a bázisról az ember megkeresi a jót és mellé áll. S mert meg­találta és mellé állt, harcol a bűn ellen, a rossz ellen. Ez a harc nem elkeseredett, sava­nyú konoksággal folyik, ha­nem derűvel. Nem azért, mint­ha lekicsinyelné a bűn hatal­mát, hanem mert ismeri Krisztus győzelmének Örömét. Ez az öröm bele tud merülni a hasznos jóba és társsá tud lenni az építőben, az előrevi­vőben. Ezen a bázison nincs előítélet, nincs pesszimizmus és nincs cinizmus, de jóakarat van és „mindent javára ma­gyarázás” (Luther szavai a VIII. parancsolathoz). Ezen a bázison reménység van. Re­ménység a világban, remény­ség az emberekben, mert re­ménység a Krisztusban. Ezért a Lélek gyümölcse. OLYAN GYÜMÖLCS, EZ, AMELY MEGOSZTVA SZA­PORODIK. Megosztott bánat fél bánat, megosztott öröm ket­tős öröm — tartja a közmon­dás. És így igaz! Pál a testvéri közösségben, az egymásra talá­lásban, a közös szolgálatban mindig az öröm megvalósulá­sát és gyarapodását látta, ami­ben maga is erősödött. To­vábbadását tanítványi feladat­nak ismerte. Pál örömmondó és örömszerző úton járt. Történelmi példák kínálkoz­nak elém híres örvendező ke­resztyénekről s hosszú menet indulna meg, ha kaput nyit­nék előttük. Hármat mégis hadd engedek be közülük e sorok közé. Eszembe jut a kö­zépkor legnagyobbja, „Isten vidám kicsi szentje”, Assisi Ferenc* — és Luther, aki de­rűs, vidám, mély humorral megáldott ember volt, — és Járosi Andor, aki Kolozsvárt így tanított: „fiúcskák, Szerez­zetek mindenkor, mindenkinek örömet, — egy könyvvel, meg­bocsátással, jó szóval, mosoly- lyal, egy szál virággal .».** Ámen, így legyen. Koren Emil r-------------------------------------------------------------------------­Dr. Kiss Jenő ny. teológiai professzor 15 éves A lelkészi kar 30 éven felüli tagjai mind az ő tanítványai voltak, és valamennyien őszinte hálával és szeretettel gondolnak rá, amikor betölti életének 75. esztendejét. A megem­lékezésre nem a szokás és illendőség, nem is csak az apostoli ige külső kötelezése indít: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek!” Mindenekelőtt szívünk szeretete ösztönöz arra, hogy köszöntsük őt, és megköszönjük Istennek, amit általa ajándékozott nekünk. Néhány évszámmal jelezzük életének fő állomásait. 1889. július 1-én szü­letett Szombathelyen. A soproni teológiai akadémián végezte teológiai tanulmányait, 1912. szeptember 1-én lelkésszé avatták Várpalotán, Lipcsében egy évig foly­tatta tanulmányait, majd rövid szombathelyi hitoktatói működés után, 1913. december 1-én megbízást kapott a soproni teológiai akadémián az ószövetségi tanszék he­lyettesítésére, később betöltésére. Az akkori rend sze­rint teológiai tanári vizsgát tett az ószövetségi tudo­mányból 1918-ban és az újszövetségi tudományból 1922-ben. Az 1923 őszén szervezett soproni teológiai fakultáson az újszövetségi teológia professzora lett, 1925-ben pedig teológiai doktori fokozatot szerzett Deb­recenben. Amikor a teológiai fakultás ismét egyházi akadémiává alakult, és Budapestre költözött, akkor 37 évi tanári munkásság után, 1950-ben Sopronban nyu­galomba vonult. Mint professzor élesen harcolt korának negatív biblia-kritikája ellen, és arra törekedett, hogy a történetkutatás kétségtelen ; elismerése mellett felmutassa a Szentírás igei tartal­mát és örök érvényű mondanivalóját. Előadásait vá­lasztékos forma és a meggyőződés ünnepi hangja jel­lemezte. Hivő teológus és a hit teológusa ő. Üjra meg újra visszatér Pál apostol teológiájához, hogy felmu- , tassa benne a hit által való megigazulás igazságát. Tanítványai hálával emlegetik, hogy olyan Irásmagya- ' rázatot és újszövetségi teológiát adott elő, amelyet gyakorlati lelkészi szolgálatukban jól tudtak értékesí­teni. Jelentős munkái közül ma is használják a Galá- ciái levél magyarázatát, Újszövetségi görög—magyar szótárát és azt a revideált újszövetség-fordítást, amely­nek elkészítésében másokkal együtt ő is részt vett. A szív emberének ismerik őt tanítványai. Tudtuk, hogy az Istentől súlyo­san megpróbált emberek közé tartozik, hogy családi életében betegség és háborús szerencsétlenség miatt mindennap fel kellett vennie keresztjét. De ezt panasz nélkül, a Krisztusban reménykedő ember derűjével tette, és így a professzori előadásainál is mélyebbre ható tanítást adott. Mindenkihez volt biztató szava, és mindig a szenvedélyek csitítására, az ellentétek béki- tésére törekedett. Nem véletlen, hogy tanítványai sok legendaszerű történetet fontak személye köré. Az egyik legsikerültebb eset is az ő biztató szavához kapcsoló­dik. „Ne szomorkodjék, kedves fiam, majd átesünk rajtat” — szólítja meg a vizsgára drukkolót. „Rosszul állok, Professzor úr, olyan a fejem, mint a sivatag!” „No, azért lesz ott oázis is!” „Igen, Professzor úr. de nem tudom, hogy a tevék rátalálnak-e?...” Szíve nemcsak biztató szóra, hanem segítésre is indította. A háború utáni ínség idején például a szó betűszerinti értelmében megfelezte kenyerét az anyagi nehézséggel küzdő családos diákjaival. Az ilyen eseteket sem fe­lejtjük el1 Egyet szeretnénk: ha mindebből sok-sok tanítványának őszinte szeretetet és ragaszkodását éretné ki. Mert ez a néhány sor csak azt írja le, amit egymás szavába vágva magunk között elmondtunk, amikor ez az évforduló szóba került. Sze­retnénk, ha megérezné július 1-én, hogy lélekben so­kan vesszük körül ezen az ünnepi alkalmon, és kérjük | Isten áldását életére. Proliié Károly » 1914. június 28! „jVe jutsz kicsi fiam, ólamkatonást.. BÁTORTALANUL EVEZEK VISSZA az emlékezés rohanó folyóján. Vissza az első há­ború utáni évekbe, amelyek­nek minden nyomorúságát csali jóval később tudtam rendszer­be szedni és arra a számlára írni, amelynek „tartozik—kö­vetel” rovatai között mi kis­emberek, az élet terheinek hordozói szinte elvesztünk. A döbbenetes igazság is csak ké­sőbb világosodott meg, hogy mindig mi tartoztunk és min­dig tőlünk követeltek. Így az­tán sohasem jutottunk tiszta egyenleghez. A háború utáni években vol­tunk tehát. És rá kellett jön­nöm, hogy az emberiség életé­ben vészesen egyformák ezek az esztendők. Ezekből az évek­ből szeretnék néhány mozza­natot kiemelni az emlékezés hínárából. Az egyik az, aho­gyan keresték és magyaráz­ták nekünk, ember-palánták­nak a háború okát. Azt mond­ták, hogy 1914. június 28-án Sarajevóban meggyilkolták _ a trónörököst, Ferenc Ferdinán- dot feleségével együtt, ennek következtében kitört a világ­háború. Ilyen egyszerűen. Azóta jártam Sarajevóban. Vonzott a hely, ahol 1914-ben egy pillanatra megtorpant az a gépkocsi, amelyben^ a Mo­narchia örököse golyótól talál­va elvérzett. A város olyan volt, mint más békés város. Csupán templomtornyok he­lyett több volt a minaret, a mecset és az emberek nem magyarul beszéltek, hanem szerbül, öltözködésük éreztet­te elsősorban, hogy _ keleten vagyok, a fezes, turbanos fér­fiak és lefátyolozott nők a tq- rök világra emlékeztettek. Vi­szont semmi sem emlékezte­tett arra, hogy innen indult el egy pokoli gépezet, amely ötven évvel ezelőtt lehenge­relt népeket és nemzetségei­ket. Szóval innen a Miljacska folyó jobb partjáról, a Latein- híd mellől indult volna el a végzet. Így tanultuk. Aztán rá kelleti: jönnöm arra is, hogy Sarajevo nélkül is bekövetke­zett volna Európánk első nagy katasztrófája. Talán nem sok­kal később. És talán Sarajevo csupán siettette az eseménye­ket. Sarajevo körül az érzel­mek kitörése ezért volt olyan vegyes. Ma már értem, hogy miért sóhajtottak fel így: „végre”! Mert Sarajevo egy lidérces nyomás alól szabadí­totta fel a világot és mert ezt a lidércnyomást, amely éve­ken. évtizedeken keresztül el­viselhetetlen lelkiállapotban tartotta a népeket, csak egyre fokozták. Dráma volt ez, té­bolyult dráma, amely a La Manche-tól az Uraiig ezzel a borzalmas felkiáltással kezdő­dött: „éljen a háború!” PÁR HÉT MÚLVA VÉGE- LÄTHATATLAN SOROKBAN masíroztak a milliók, kígyóz­tak a vonatok s négy esztendő múlva öt millió jeltelen, vagy megjelölt sírban ..örök álmu­kat” aludták a hősök. És az utána következő években, ahogy most visszaemlékezem, maradt az özvegyek, árvák, hadirokkantak és a mérhetet­len nyomor sora. 1914. június 28-ból ez lett! És azokban az években egy sanzont dúdoltunk valami megmagyarázhatatlan nosztal­giával: „Ne játsz kicsi fiam ólomkatonást, Háborúsdit, Indián-csatát, Szeressed a békét...” Nem tudom a szerzőjének a nevét, a dallamára is csak halványan emlékszem. De a sanzon úgy tapadt hozzánk* mint a bogáncs. Ragaszkod­tunk ml is hozzá. Ezt fütyül­te a kifutófiú, a péksegéd, és ezt dúdolták a férfiak borot­válkozás közben. A dallama miatt? Vagy válasz volt Sara- jevóra? Talán a világhábo­rúra? Nem tudom. De bizo­nyosan. Hiszen ilyen sorok is visszarémlenek: „Kisfim, a bátyád is volt katona, Doberdónál ő is szalutált. Kisfiam, a bátyád is elment oda, Vissza többé nem talált...” Azt hiszem, ennél is jóval több volt. Nem klasszikus ki­fejezője a háborútól megcsö- mörlött, kiábrándult életnek, de megszólaltatója egy vágy­nak, egy megmagyarázhatat­lan érzésnek, amelyet akkor még nem tudtunk rendezni, mozgalommá növeszteni. A mélynek a hangja volt ez a Csillogó katonai uniformisok­kal és a darutollas parádék­kal szemben. És fújtuk öntu­datlanul, mert ebben a roman­tikus kis sanzonban kifejez­hettünk valamit, ami Saraje- vóval és 1914-el szembeszállt! Az emlékezés néhány szála egybeszövődik és a roston ke­resztül nyugtalanít és zavarba ejt egy nyitvafelejtett kérdés. Sokat foglalkozunk a béké­vel. Magyarázataink értelme­sek, alig akad ember, aki meg­győzésre szorul. Tudjuk, miért jó, miért nélkülözhetetlen. Át­szövi munkánkat, felfogásun­kat. És jó, hogy ez így van! Tragikus lenne az ellenkezője. De! A FIAM ALIG TÖLTÖTTE BE A TIZEDIK ÉVÉT. Itt ját­szadozik a lakásban vagy a Mú­zeum-kertben pajtásaival. Fe­je búbjáig szurtos, amikor ha­zajön s a sarokba hányja a já­tékait. A játékait! Jól figyel­jük meg: a géppisztolyt, a pus­kát, a tankot, a rakétát. Ezek közül én még egyet sem vá­sároltam neki. Ö maga csi­nálta zömét, a többit mások­tól kapta. Ezek primitív fegy­verek, némelyik éppen csak amolyan fegyverutánzat. De a pajtásainak „tökéletes” fegy­vertáruk van. Mi szónokolunk a békéről, s a gyermekeink.s „halomra lövik” egymást Nincs ebben valami ellent­mondás? ÉS MI NEVELÜNK A BÉ­KÉRE. ók meg háborúskod­nak és csatároznak a Múzeum­kertben, vagy a Guttenberg. téren. 35—40 éve, amikor még én játszadoztam a porban, a ifentebb említett dal foszlá­nyai kísértek a játékomban. Rongyfoci, rongybábu, — a szegényember gyerekeinek játékszered voltak —, de kielé­gítettek bennünket, Tanítóm, aki akkor került haza orósz fogságból, — áldott legyen az emlékezete —, iszonyodva me­sélt a fegyverek embert, éle­tet pusztító erejéről. Mi szin­tén beszélünk a fegyverek go­noszságáról. s naponként gyer­mekeink „elvéreznek” játék­ból. A nevelésünk és őszinte­ségünk körül valami baj van; A játékipar, játékkereske­delem csak egyik magyará­zata lehet a hibának. Mert ha mi szülők nem vásárolnánk meg ezeket a „fegyvereket”, nem lenne célszerű a. gyártá­suk. Két háború áll mögöt­tünk; Az első gyújtókanócát éppen ötven éve gyújtottak meg Sarajevóban. Gyerme­keinkre úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére. Azt sze­retnénk, hogy az ő életüket, jövőjüket ne tegye keserűvé az, ami a mi múltunkat. Ak­kor pedig sokkal öntudatosat)- ban kell ezt a kérdést kezel­nünk. Nem Ártana újra kÖ»> kinccsé tenni: „Ne játsz kicsi fiam ólom­katonáit!” Rédey Pál Szigorlat a Teológiai Akadémián Június 15-én öt teológiai hallgató tette le a záró szigor­latot, mégpedig: Hegedűs Lajos, Kása László, Lőrincsik Ju­dit, Nobik Erzsébet és Rözse István. Hegedűs Lajos lelkésze szé avatását, valamint Lőrincsik Judit és Nobik Erzsébet egy­házi szolgálatba állítását Káldy Zoltán püspök végezte Június 21-én délután 6 órakor a Deák téri templomban. Kósa Lászlót július 12-én délután 6 órakor avatja lelkésszé a rákoskeresz­túri templomban) „Csak az alázatosan végzett szolgálatra vár jövő.. — mondotta Káldy Zoltán püspök a Deák téri lelkészavatáeon lVemesak budapesti, hanem Pest környéki gyüle­1 ” kezetekből is sokan jöttek el június 21-én dél­után a Deák téri templomba, hogy részt vegyenek ifj. Hegedűs Lajos lelkésszé avatásán és Lőrincsik Judit, valamint Nobik Erzsébet most végzett teológiai hall­gatók lelkészi munkatárssá kirendelésének ünnepi is­tentiszteletén. A népes templom, a karzatokról lete­kintő sok szempár mind a2t bizonyították, hogy Teoló­giai Akadémiánk jó kapcsolatot tart a pesti és kör­nyékbeli gyülekezetekkel. Különösen Vecsésről jöttek el sokan. Hegedűs Lajost ott gyermekkora óta ismerik. Édesapja, aki most Pröhle Károly akadémiai dékánnal együtt ott áll az oltár előtt Káldy Zoltán püspök olda­lén, a legválságosabb időkben, a templom német kato­nák által történt felrobbantása idején, szolgált a ve- csési gyülekezetben. A fiatal lelkészjelölt kérése szerint II. Kor. 12, 9.' " alapján hirdette az igét Káldy Zoltán püspök. „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőt­lenség által végeztetik el.” Különösen akkor kell gon­dolnunk erre az igére, ha felmérjük a mai lelkészi szol­gálatot — mondotta a püspök. Annyira más a világ. Annyira megváltoztak a szolgálat fettételei. Olyan ha­talmas igényt támaszt ma korunk feladataival a lel" késszel szemben, hogy nem csoda, ha valaki megkérdi önmagától: felkészültem-e eléggé a szolgálatra? lesz-e erőm hozzá? Erre a kérdésre válaszol az ige: Elég né­ked az én kegyelmem. Sokat vitatkoztak afelől, hogy mi lehetett Pál apostol életében az a tövis, amely meg­nehezítette szolgálatát. Számunkra most az a fontos, hogy Isten azt mondta néki: a tövist nem veszem el, de kegyelmemet adom. A feladatok légiója vár ma a mi drága, szép hazánkban mindnyájunkra. Itt és most kell szolgálatunkat betöltenünk. Azoknak, akik gyen­geségüket érzik, ezt mondja az ige: nem a körülmé­nyek változására, hanem kegyelemre van szükségünk; a feladatokkal szemben saját erőtlenségét érző ember­nek mutatom meg erőmet. Éppen a mi körülményeink között mutatja meg Isten, hogy milyen hatalmas és milyen erős. — Majd így folytatta beszédét: — Mivel Istennek a kegyelme és nem a saját erőnk és nem a körülmények határozzák meg szolgálatunkat, azért csak alázatosságban lehet szolgálnunk. Csak az alázatban végzett Szolgálatra vár jövő. Sohase jelen­jetek úgy még az emberek között, mint akik minden kérdésre végleges válasszal szolgálhattok, mint akik mindent mindenkinél jobban tudtok, mint akik meg­oldjátok a világ összes problémáját. Isten a nagyokat nem látja, csak a kicsiket, de őkét nagyon. If ét félreértés elhárításéra hívta fel ezután a figyel- met. A kegyelem félreértésé, ha azt gondolja va­laki: nem kell tanulnia, nem kell dolgoznia, nem kell küzdenie népünk boldogulásáért, nem kell fáradoznia a népek közötti békéért, mert úgyis minden kegyelem. A kegyelem azoknak szól éppen, akik a tanulás, a munka, a küzdelem elől nem térnek ki, akik a nehéz­ségek elől sem akarnak megfutamodni. — A másik félreértés, ha azt gondoljuk, hogy a lelkészi szolgálat csupa szenvedés, csupa tövis. Itt arról az esetről van szó, ha valaki szenved, akkor adja néki Isten erejét. Fel kell hagyni a szenvedés jelentőségének túlértéke­lésével. A keresztyén egzisztenciának nem ez a leg­jellegzetesebb sajátossága. Végül arra mutatott rá, hogy a teológiai tanulmá­nyait befejező három fiatal nem egyforma szolgálatra kap megbízást az egyházban. A teológiát végzett nők más megbízást kapnak, lelkészi munkatársak lesznek. Más a szolgálat, de egy az Or, aki ezt mondja: Elég néked az én kegyelmem. f

Next

/
Oldalképek
Tartalom