Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-06-21 / 25. szám
Ajándék az élet (Folytatás az 1. oldalról) hanem a szívében levő szeretet. És most ne kiáltsunk erre azonnal szentirnentaliz- must, mert nem sokat ér az a cselekedet, amely mögött nincs ott a szív indulata, érzése, a szeretet. Idevonatko- zólag is igaz az, amit Pál apostol mond a Filippi levélben: „Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Jézus Krisztusban is.” Igen, az élet szép és nagyszerű, mert alkalom arra. hogy hitvestársak, szülők és gyermekek, testvérek és embertársak a Szív mélyéig szerethessék egymást. Akármilyen jó érzés megtapasztalni azt, hogy bennünket szeretnek, sokkal nagyobb dolog átélni azt, hogy mi tudunk másokat szeretni. Másokat. Azokat is, akik más vallásúak, más felfogású ak, más világnézetűek. mint mi. AZ ÉLET AZONBAN NEMCSAK ARRA VALÓ, hogy szeressünk, hanem arra is, hogy szolgáljunk. Az élet kiváló álkalom a szolgálatra. Talán az életben elvégezhető szolgálatok teszik szebbé az életet. A szolgálat útján lesz egyre szebb és boldogabb az élet, mert éppen a szolgálatban győzi le Isten bennünk önző önmagunkat és fordítja tekintetünket a másik ember boldogsága felé. A szolgálat fogalmához elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy nem a magunk, hanem mások javára élünk. A szolgálatban a legfőbb gond mindig a másikon való segítés, a másik öröme, a másik előrehaladása, a másik békessége és a másik szép élete. A szolgálathoz természetesen hozzátartozik a magunk részéről az áldozat, mert szolgálat közben magunkra kell vennünk a másik ember terhét és baját, élete kérdéseinek megoldását. De jaj annak, aki menekül a másik ember terhe elől és sajnálja magát és védi saját kényelmét. Isten ugyanis úgy teremtette ezt a világot és benne az életet, hogy a szolgálatból megszökni nem lehet, sem a családfői, sem a gyermeki, sem a hazafiúi szolgálatból. Éppen az a szép az életben, hogy minél áldozatosabban, önmagáról megfeledkezve. csak a másik javát és előrehaladását nézve szolgál valaki — vagyis minél teljesebben tölti be a szolgálatot —, annál több örömet és szépséget él át az életben. Apró, fel nem mérhető és meg nem számolható áldozatok sorozatán át nemcsak az embernek és közösségnek boldogsága nő, akiért mindezt tesszük, hanem nekünk is, mert a híven teljesített szolgálatokon keresztül virul ki az élet szépsége és békessége. A MI IDŐNKBEN KÜLÖNÖSEN IS NAGYSZERŰ alkalom a szolgálatra az egész emberiség egymásért éléséért, békéjéért, előrehaladásáért s jólétéért folyó szolgálat. A fennálló nehézségek ellenére is még soha nem volt olyan lehetősége az emberiségnek arra, hogy egymásra találjon és békés életet alakítson ki, mint éppen a mi korunkban. A népek szívének legmélyén olthatatlan vágy él a béke korszaka után, amelyben nem egymással szemben állnak a népek, hanem egymás javára gyümölcsözhetik azokat a sajátos értékeket és kincseket, amelyek birtokukban vannak. A keresztyén emberek számára is nagyszerű alkalom ez olyan szolgálatra. amely ezért a békés életért folyik. Ha ez elől a szolgálat elől elmenekülnénk, vagy azzal járó áldozatot nem vállalnánk, önmagunkat sze- gényítenénk meg és az egész emberiséget, amelynek szolgálatára elhivattunk. A most készülő Második Keresztyén Béke-Világgyűlés is az „élet és béke” témával foglalkozik majd, bizonyságát adva annak, hogy Jézus Krisztus népe az életet alkalmul tekinti a béke szolgálatára. VÉGÜL AZ ÉLET ALKALOM nemcsak a szeretetne és a szolgálatra, hanem az örök életre is. Alkalom arra, hogy ebben az életben meghalljuk Jézus Krisztus evangéliumát, higgyünk abban és megismerjük Öt. Élet nélkül nem lehet az evangéliumot hallgatni, Jézus Krisztusban hinni és Öt követni. Maga a puszta élet szükséges ahhoz, hogy az örök életet elnyerjük. Az örökkévalóság felől nézve így lesz ez a földi élet nagyon értékessé és drágává. A földi életen keresztül vezet az út az örök életre. De még többet kell mondanunk: olyan földi életen keresztül vezet az út az örökkévalóságba, amelyet átforrósít az emberek iránt való szeretet és amelynek útja önfeláldozó szolgálatokkal van kikövezve. Igaz, hogy „kegyelemből” kapjuk az örök életet, de ha ezt a kegyelmet nem használjuk arra, hogy másokat boldogítsunk, akkor nem lesz részünk az élet kiteljesedésében Istennél. Vegyük hát Isten kezéből drága ajándékként a nekünk adott életet és tekintsük an- ^ak minden óráját és percét olyan alkalomnak, amelyben szeretnünk és szolgálnunk kell. Szeretet és szolgálat által lesz széppé az élet a magunk számára és embertársaink számára. Könyörögjünk azért így: ilyen szeretetben és szolgálatban égő élettel ajándékozz meg bennünket, szerető mennyei Atyánk! Ámen. (Káldy Zoltán püspök június 14-i rádiós igehirdetése Jób 10, 12. alapján.) nm iMs ns«! ü MisiMüni Beiktatták tisztségébe a Vasi Egyházmegye új felügyelőjét A répcelaki templom SZÖKÜLÖ GABONATÁBLÁK KÖZÖTT, verőfényes napsugárban érkeztünk június 14-én a Vasi Egyházmegye egyik gyülekezetébe, Répcelakra. A parókia kapujában a gyülekezet elnöksége, Smidé- liusz Ernő lelkész és Széles Gyula felügyelő köszöntötte D. Dr. Vető Lajos püspököt. Jelen volt Szabó Lajos esperes is, aki előzőleg egyházközségi vizsgálatot tartott. Virágcsokorral köszöntötte a püspököt Smidéliusz Katalin, a lelkész kisleánya. Az ünnepi istentiszteletre a hívek szép számmal gyülekeztek össze. Az istentisztelet oltárt szolgálatát Szabó Lajos esperes és a gyülekezet lelkésze végezte. Igét D. Dr. Vető Lajos püspök hirdetett I. Ko- rinthus 1, 27—31. alapján. Többek között a következőket mondotta: Boldogok vagyunk, ha vállaljuk az igét, ha nem magunkra nézünk, hanem Istenre és Őbenne látjuk meg erőnket, bölcsességünket, és igazságunkat. Ha megjegyezzük azt, hogy Istennek az ember mindennél fontosabb. Amikor hitünkkel befogadjuk az evangéliumot, ugyanakkor értelmünkkel igazodunk el a világ dolgai között és ennek megfelelően ismerjük fel földi fel- I adatainkat, a béke és népünk, jaz emberiség odaadó szolgála- j tát. ! AZ ISTENTISZTELET UTÁNI RENDKÍVÜLI KÖZGYŰLÉSEN Smidéliusz Ernő lelkész köszöntötte a püspököt. Nagy dolog az, hogy ünnepelhetünk — mondotta a lelkész, — s ez azért van, mert békében élhetünk. De nemcsak élünk ezzel a békével, hanem minden emberrel együtt munkálkodunk is a békéért. Szabó Lajos esperes beszámolt az egyházközségi vizsgálatról. UGYANENNEK A VASÁRNAPNAK a délutánján a nem messze levő nagysimo- nyi templomban gyülekeztek össze a Vasi Egyházmegye gyülekezeteinek lelkészei és presbiterek Ezen az ünnepi alkalmon D. Dr. Vető Lajos püspök, Szabó Lajos espferes és Smidéliusz Ernő szolgálatával iktatta be tisztségébe a Vasi Egyházmegye újonnan választott felügyelőjét, Berzsenyi J. Miklóst. Az igehirdetés szolgálatát D. Dr. Vető Lajos püspök végezte Lukács 15,7 alapján. Az üdvözültek annak örülnek, ha a földön valami jó történik, ha az emberek közül valaki megváltozik és mássá lesz. A megtérésről sokat beszélnek az egyházban. A megtérésen azt is kell értenünk, hogy az ember megváltozik, rossz emberből jóvá lesz, s megtanul másokért élni, az emberiség közös, nagy céljaiért munkálkodni. Az új egyházmegyei felügyelő, Berzsenyi J. Miklós — többek között — székfoglalójában a következőket mondotta: A világ és az emberiség arculata olyan változásokon megy át, még hozzá rövid idő alatt, amire a történelem folyamán eddig még nem volt példa. A tudományok és a technika fejlődése olyan szédületes iramú, hogy szinte nap- ról-napra új felfedezésekkel, eredményekkel gazdagít bennünket. Mi keresztyének nem vagyunk a változásnak, a fejlődésnek és a haladásnak ellenségei, sőt örülünk neki és magunk is igyekezünk a saját területünkön a haladás és a fejlődés ügyét szolgálni. Mielőtt egyházunk jelenéről és jövőjéről szólnék, vessünk legalább egy rövid pillantást a múltba. Emlékezzünk az ellenreformáció súlyos évtizedeire, a gályarabságot szenvedett igehirdetőkre, majd a templomépítés és a gyülekezetszervezés korszakára. Egyházunk helyzetét ma az állammal kötött egyezményünk szabja meg. Közös érdekünk az állam és egyházunk jó viszonya; őszintén elismerjük- államunk jó törekvéseit népünk érdekében, köszönettel' vesszük tudomásul, hogy az- egyezmény keretein túl gondoskodik lelkészeink fizetés- kiegészítéséről. Őszintén és becsületesen tartjuk magunkat az egyezményhez. Óhajtásunk, hogy egyházunk jó lelkiismerettel végezhesse Istentől rendelt szolgálatát. egyhazunktól távol KIVÄNJÜK TARTANI mindazt, ami tagjait egymástól elválaszthatná. Egyházunk egységét nem engedhetjük mai államrendünkkel szembenálló gondolkodásnak vagy nézetek- nek a befolyásával sem meg- bontani. Isten igéje a maga egészében iránymutató számunkra. A jövőbe tekintve, egyházunk nem akar parancsolni vagy uralkodni senki és semmi felett. Hivatása nem az uralkodás, hanem a szolgálat mindenki felé, elsősorban azok felé, akik szolgálatát igénylik. Ma különösen sokszor halljuk és olvassuk ezt a szót: béke. Ismerjük el, szükség is van rá. Egyházunk éppen ezért szolgálni kívánja a népek megbékélését őszinte béketörekvésben. A szeretet és a szolgálat el nem választható. Államunk ma számtalan intézményében gondoskodik öregekről, betegekről nyomorékokról, támogatásra szorulókról, de ez nem mentesíti egyházunkat a szeretetszolgálat alól. Segítenünk* támogatnunk kell egyházunk hasonló jellegi! intézményeit; Szeretettntézményeink rászo? rútnak gyülekezeteink támogat tására, öregbítik egyházunk Jó hírét, ezért erről a helyről is kérem támogatásukat a Jövőre is. Ä jövő feíó nézve, még egyet: különös fontosságát látom annak* hogy egyházunk megkeresse és megtalálja azt a módot és hangot, amelyen ma és a jövő emberéhez kell szólnia* amellyel a modern embert Is él tudja érni., Legyen egyházunk minden munkásának időszerű feladata e*-> re törekedni Isten-áldása*kísérje e répcei ■laki- és*a nagysimonyi gyüleke» zetet és- a Viasi Egyházmegye újonnan beiktatott fetü gvefójé» nek életét és szolgálatát. A csokrot a hulladékgyűjtőbe dobta. Aztán felszállt a hetes buszra. Zugló felé. Nem láthatta, hogy valaki csodálkozva nézi. Bolond ez az ember? Egy rózsacsokrot csak ügy beledob a szeméttartóba? A buszban utat engedtek neki és egy bun- dás nő átadta a helyét. Leült. Kinézett a jégvirágos ablakon. Messzire, nagyon messzire nézett. Kesztyűtlen ujjaival a fehér botot simogatta. Csúcsforgalmi időben indult hazafelé. A trolival jött a Vorosilov útig, ott lesétált a Thököly útig. Ez mindennapi sétája. Évek óta jár ezen az úton. És a Thököly útnál száll föl a 31-es buszra. Mióta a hetes vonalán csuklós buszok járnak, azóta bizonytalanná váltak léptei. Most is tétovázva állt meg a járdaszegélynél. Félt nekiindulni az átkelőhelynek. Botjával, ezzel az érzékeny műszerrel kikopogta a járda- szegélyt. Aztán várt. Balról egy busz jön, a villamos most indult Zugló felé. Még a közértbe kell mennie vacsoráért. Valaki megszólította, ahogyan ott állt a járda szélén. Női hang. t — Át akar menni? — Igen. Lenne olyan kedves átkísérni. •— Hogyne. Csak vigyázzon, mert itt kissé le kell lépni. Ismerte ő a járdaszegélyt nagyon. Tudta, hogy hol kell fellépnie és hol hiányzik a szegélykő. Most mégis örült a kísérőnek. Valaki lágyan belekarolt. Karján egy erős, de finom fogású kezet érzett. A botot markoló kezét fogta meg az ismeretlen kísérő. Istenem! De jó lenne most látni. Milyen ez a segítő kéz? Finom, ápolt vagy gondozatlan, kérges? És az arca? Hamvas, mint a bársony vagy érdes, mint a műanyagtáskája? És a haja? Szőke vagy fekete, ahogyan ő látja a világot? És a szeme színe? Kék, mint otthon a Sóstó vize volt, amikor még a partjain futkározott, vagy barna, mint a frissen szántott ugar? Tizenhat éves korában bezárult körülötte a világ. Már előtte érezte, hogy alkonyodik és nemsokára este lett. örök éjszaka. Azóta nincsenek színek, csak kitapintott valóságok, nincsenek szépségek, csak alakok. Azóta fehér bot van a kezében. Csak a formát és tartalmat érzi, de a szőke és a barma, a kék és a fekete örökre összeolvadt benne. Igaz, néha lát. Csodálatos színeket és kéklő tavakat. Érzékelte a Balaton színét és ízlelte a nyári alma meggyvörös héját. A múlt héten megcsókolta keresztfiát és érezte, hogy rózsaszínű az arcocskája és ijedt kék a szeme. Atértek a túlsó oldalra. — Nagyon köszönöm, hogy átkísért. Ide megyek a közértbe. A viszontlátásra. — Elkísérem. Én is odamegyek. Édesanyám leküldött egy darab vajért. Osztálytársaim jönnek estére hozzánk. Ma van a születésnapom. — Akkor én is gratulálok. A lány még mindig fogta a karját. És közben beszélt, ömlött belőle a vidámság és a fiatalság. A közért ajtajában már tudta a i BEZÁR fiú, hogy most fog érettségizni, de nagyon fél a matematikától, mert azt nem szereti. A fiú valamikor számtantanár szeretett volna lenni. A számok birodalmába akart beletemetkezni. Mert ott minden olyan érthető, és minden szám jelent valamit. És az élet maga is nem egy végtelenbe vesző számsornak a csendes múlása? Az elgondolt osztályterem elsötétült előle, gyermekek kíváncsi tekintetét soha többé nem fogja látni. A Pythagoras-tételt nem tudja szemléltetően táblán levezetni, de a számok világa nem tűnt el leikéből. Ujjai hegyében érzi a matematika világát. Otthon a kisajtóig tizenkettőt kell lépnie. Az autóbuszmegálló százhúsz lépésre van. A munkahelyén tizenhat lépcsőn kell felmennie. Istenem, milyen prózai dolgok is ezek a számok. — Nagyon szívesen segítenék, valamikor nagyon értettem a matematikához, míg ez nem történt velem — mondja és szabad kezével nem a szemére mutat, hanem a botjára. A fehér botra. •— Az bizony jó lenne. De tényleg tudna segíteni? — Értem. A vonalzón nem tudja megtalálni a finom récékét. Biztosan hozzákopott már a többi rész is. Eltűntek előle a legfontosabb vonalak. Érti. Nagyon is érti, hogy a fehér bot nem jó bizonyítvány a matematikához. Hosszú hónapok óta ma nem egyedül vásárolt. A lány segített neki. Vissza is kísérte. Át az úttesten. A buszhoz. Ott várnia kellett. Nem volt bent üres kocsi. — Tényleg segítene? Akkor holnap megvárom. Mikor jön errefelé? A troli megállójánál várta. Vadul sütött a júniusi nap. Az égen lustán ballagtak a felhők. Ahogyan felnézett az égre, a felhők között egy repülőgép húzott el. A fehér botot látta meg először a kocsi ajtajában. Odaugrott, lesegíiette. Belekarolt. Átmentek a széles úttesten. Mintha már sokszor találkoztak volna, úgy beszélgettek. Észre sem vették, hogy már bent járnak a Liget közepén. Matematikáról még nem esett szó. A fiú a fényekről beszélt, ö pedig elmondta, hogy milyen az ég. Kék, mint a tintás víz és benne nagy vattapamacsok úsznak fehéren. Aztán a fiú szavalni kezdett. Fehér botját karjára fűzte. Mosolygott és dőltek ajkáról a szavak. „Áldott nyári délután járunk az erdőben, elakad a hang is a sűrű levegőben...” A nyárról, a boldogságról énekelt. És szavai nyomán kitárult előtte az erdő, a rét, a kék ég és a fehér felhőpamacsok. Az egyik pádon öreg anyóka nézett fed a kötéséből. — Milyen szép pár. Kár, hogy a fiú vak — mondta öreg barátnőjének. A fiú meghallotta. Elakadtak benne a sorok. Meghaltak a rímek. Csend, süket, sötét csend ülte meg lelkét. Néhány lépés után leültek. Előttük egy sír. Rajta egyetlen szó: fűit volt. A lány látja a vörös márványt. A fiú érzi. A lány szárazon, színtelenül elmondja, hogy két kis gyerek fogócskázik ott lenn a téren. A fiú „látja”, hogy egy szőke, szemébehullott hajú legényke már majdnem utolérte a sárga ingben rohanó barátját. Aztán matematikáztak. És másnap ismét. És utána is nagyon sokat. Aztán vége az érettséginek. Sikerült. A lány dolgozni kezdett. A ligeti síron új virág. A fiú már ismeri a márvány színét, az ismerős padot. A fehér bot már csak jelvény a ligeti úton. Egy napfénytelen világnak ja komor jelvénye. De szívében már derengett a hajnal. A nyár végén a lány szüleivel a belvárosba költözött. Elköszöntek a Ligettől. Ettől kezdve a Kati presszóban találkoztak. A jobboldali kisteremben, az ajtó mellett balra, ott, ahol a hangulatvilágítás úgy megbontja az arcok élét. Az első boxban. A fiú érkezett elsőnek. Leült. A botját elfektette a padkán. Ült és nézett. Mereven és üresen. A boxokban ülők megriadtak a feléjük fordított arctól. Szóltak a pincérnek. Zavarja őket a merev figyelés. A pincér megnyugtatta őket. — Csak egy vak fiú. Csendben mondta, suttogva, ahogy ehhez a helyhez illik. A fiú mégis meghallotta. Csak az arcizma rezdült meg. És tovább nézett a semmibe. És már látott. Dióbarna haj keretezi a hamvas színű arcot. Füle előtt két kis hajtincs. A kreol arcban két zöld szem. Mosolyognak és csodálkoznak ezek a szemek. És két vékony, finoman gondozott kéz. A lány is megérkezett. A fiú végigsimított arcán és kezei nyomán lát mindent. Ajka mosolyra nyílik, mert „látja”, hogy a lány is nevet. Végigsimította ritkuló haját, mert a lány is megigazította a kendő alatt lenyomódott frizuráját. Megfogta a lány kezét és üres, fényét vesztett szemével belenéz a lány szemébe. — Emlékszel? — A versre? — Igen. — Hogyan is van? „Távolszakad a világ, nincsen, ami fájjon: Adám jár és Éva jár édenkerti tájon . — Valamit szeretnék mondani — mondta Végül a fiú. — Hallgattak. — Én láttak Téged. Hajadat, azt a selymest. Arcodat, ajkadat, szemeidet. Látom a szivedet — hangja mind erősebb lett. — Istenem, de jó látnii Ez az élet! Látok, látokt A szembeniévé boxban a nő odahúzódott asztaltársához. Megfogta annak karját t mintha reszketett volna. — Nézd ezt a szegény vakot. Hallod, mit mond? Aztán még nagyon sokat találkoztak itt A pincérek már ismerték. Mindig ugyani-, oda ült. Az első boxba a bejárattól balra. Mikulás előtti napokban is itt voltak. A fehér bot mellett kis csomag feküdt. Benne egy sál. Fehér, selymes, meleg sál. Ö választotta. Fehéret kért. És „látta”, hogy ez fehér. Hamvas nyakra kérte, csak fehéret. A lány is megérkezett. Lehajolt hozzá és lágyan megcsókolta. Már nem a szemét, mint eddig. Csak a homlokát, ö mégis „látta” meggypiros ajkát, szederjesen a hidegtől. Karácsony délutánján kihalt volt a város. Fehér botja halkan kopogott a jeges utcán. Kip-kop. Megállt a ház előtt. Megismerte. „Látta.” Már nem vak, már ember, aki lát. Valakin keresztül. Az Ö szemével. Harmadik emelet. A folyosón balra a második ajtó. Ez lesz. A fehér bot zavartan kopogott. Kip-kop. Csengetett. Letörölte lábát. A virágcsokrot átvette a balkezébe. A bot mellé. Cso- szogást hallott. Valaki ajtót nyitott. — Kit keres? — Én vagyok, aki matematikára tanítottam. Kivel beszélek? — Ja, maga az, az a vak fiú? Én az édesanyja vagyok. A bot kicsúszott kezéből. Köp. A szűk udvaron visszhangzott a hangja. Aztán elcsendesedett és elnyúlt a földön. — Ne haragudjon, hogy most nem hívhatom be, de vendégek vannak. Vidám nevetgélés hangzott a félig nyitott ajtón keresztül. Bent lemezjátszó szólt. — Eljegyzés van nálunk. Az ő eljegyzése. Biztosan örülni fog, ha megmondom, hogy maga is gratulált neki. Hol a botom? — Gyere — hajolt le érte. — Nézd milyen mélyre hajoltam érted. Menjünk. Kip-kop. De magas is tud lenni a harmadik emelet! A fehér bot megcsúszott a jeges úton. A csokrot a hulladékgyűjtőbe dobta. Aztán felszállt egy hetes buszra. Zugló felé. Felsegítették. Leült. Kinézett a jégvirágos ablakon. Messzire. S látta, hogy éjszaka közeledik feléje. Érezte, este van. Örök este, csillagok nélkül. A Népstadion útjánál átszállt a 31-es buszra. Hazament. Vissza, ahonnét megpróbált kirepülni. Míg hazaért, volt ideje gondolkodni. Ebből a világból nehéz szárnyra- kelni. Karner Ágoston A * *
