Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-08 / 10. szám

A n. VATIKÁNI ZSINATRÓL Évszázados harangok A BUDAPESTI NEMZETI MÜZEUM ELŐCSARNOKÁ­BAN látható — és csak ott kapható — egy mostanában megjelent, szép külsejű köny­vecske. Címe: Évszázados ha­rangok. Patay Pál dr. régész írta, a Nemzeti Múzeum tu­dományos munkatársa. Patay Pál dr. nagy kedvvel, hatalmas szorgalommal és szakértelemmel gyűjti a ma­gyarországi harangok és ha­rangöntés adatait. Néhány éve megjelent már egy monográ­fiája erről az érdekes kultúr­termeiről. Ebben a könyvében a leg­régibb harangokról és a ha­rangöntés mestereiről mond el figyelemre méltó dolgokat. Közöljük a mű néhány rész­letét: 1456 nyarának derekán ör­vendetes hír járta be az orszá­got: Hunyadi János. Nándor­fehérvárnál fényes győzelmet aratott a török fölött. Nemso­kára egy másik hír is elter­jedt: a világra szóló győzelem emlékére a pápa elrendelte, hogy minden templomban húzzák meg déli 12 órakor a harangot. Eljutott a hír a kis Bér eg megyei faluba, Barabásba is, s ettől kezdve a harangozó •minden délben megszólaltatta a négy evangélista nevével dí­szített harangot, amely már akkor is volt vagy százéves. Múltak az évek, a harang szólt minden délben és hirdet­te a nagy törökverő emlékét Elmúlt egy évszázad, a bara­bási templomba többé nem a plébános miséjét, hanem a re­formata ecclesia prédikátorá­nak szavát hallgatni jártak az emberek, de a delet továbbra is csak ugyanazzal a haranggal jelezték. Újabb másfél száz év múlt el, a barabási jobbágyok megindultak Rákóczi zászlói alá, lehet, hogy éppen az öreg harangnak a szava bú­csúztatta őket. — Barabáson még ma is meg-megkondul né­hanapján az ősrégi, tálán már 600 évet is megért harang. Ezt a barabási harangot te­kinthetjük a legöregebb, ma is használatban levő haran­gunknak. Van még itt-ott egy-kettő, amely korban nem sókkal fiatalabb, amelynek fél­revert hangja bizonyára nem is egyszer riasztotta annak idején menekülésre a török elöl a népet. Így pl. a nógrád- szakáli nagy harang 29 éve szólt már, amikor 1552-ben a drégelyi sziklavár bevétele Után a diadalittas budai Ali basa az Ipoly túlsó partján emelkedő kis bussai tornyot kezdte lövetni. Keszthelyen is volt egy ha­rang, amelyet 17 évvel a sze­rencsétlen mohácsi csata előtt, 1509-ben öntöttek, s amely ugyancsak hosszú évszázado­kon keresztül idézte az embe­rek emlékezetébe a nándor­fehérvári diadalt. De aztán jött a második világháború, jött egy gránát, a torony ki­gyulladt, s ma a harangnak csak a tűzben össze nem ol­vadt felét őrzi a Balatoni Mú­zeum. Hogy Magyarországon hol szólalt meg legelőször harang és mikor? nem tudjuk. Ami­kor I. István király a magyar népet keresztyénné tette, mind a nyugati, mind a keleti egy­ház már általánosan használta a harangokat. Használatuk al­kalmasint a templomok épí­tésével egyidejűleg elterjedt hazánkban is. Az Árpád-kor­ban épült székesegyházaink­nak (Székesfehérvár, Kalocsa, Pécs stb.) volt tornyuk; ben­nük minden bizonnyal nem is egy harang lóghatott. Ha az első harangokat idegenből hoz­ták is, vagy idegen mesterek­kel öntették is, a harangöntő mesterség hamarosan nálunk is meghonosodott. Egyesek vé­leménye szerint pl. Erdélyben már a XI. században működ­tek harangöntőki Sajnos, e korai időkből egyetlen harang sem maradt fenn napjainkig, hacsak nem tekinthető ilyennek az az egy, amelyet a múlt század hetve­nes éveiben a Szeged melletti Kereset-pusztán találtak. Igen régi, talán a XIII. századi eredetére vall a szokatlanul megnyúlt alakja. Megtalálása után. mivel ép volt, a „ne- szürjhegyi” iskola mellett ha­ranglábra állították és egy ideig újra használták, mígnem 1890 táján a szegedi múzeum­ba jutott, ahol ma is látható. AZTÁN EGYSZERRE CSAK megjelent hazánk déli hatá­rán a török. Alig egy negyed évszázad alatt birtokba is vet­te az ország középső harma­dát. De ezzel az addig viruló hazai harangöntőművesség de­rékba tört. A törökök nem ön­tettek harangokat, ugyanis a mohamedánok nem használ­nak ilyeneket. De az uralmuk alá hajtott magyar lakosság sem volt abban a helyzetben, hogy harangok beszerzésére gondoljon, még ha azt a török meg is engedte volna. Saját létét is alig tudta fenntartani. A hódolt területen a meg­levő harangállomány is roha­mosan csökkent. Ez az oka an­nak, hogy a mai Magyarorszá­gon, amelynek területe kevés kivétellel a török félhold ter­hét nyögte, alig néhány közép­kori harang létezik. Pusztult a lakosság; egész falvak tűntek el a föld színéről! Templomok üszkös romhalmazzá váltak, s a harangok a pusztító lángok martalékává lettek, vagy az omladék rejtette őket maga alá. A „pusztatemplomok” tör­meléke között már nem egy esetben leltek olvadt harang- ércdarabokat. Posztón például a kolostorukat a XVIII. szá­zad elején újjáépítő szerzete­sek az egykori apátság romjai között találtak. egy töredéket, amelyen az 1422. évszám volt olvasható. A bihardiószegiek egy 1703. május 1-én kelt ok­iratban is arról panaszkodnak, „hogy a fellyebb elmúlt szo­morú időkben, a pogányák be­ütése alkalmatosságával Ekk- lésiánk szolgálatjára Eleinktől szerzett Harangunk megéget- tetvén...” AZÉRT EGYES HARAN­GOK TÚLÉLTÉK templomuk pusztulását. A Brassó megyei Bulcs községben például az egykori kolostor romjai alól 1807. április 30-án egy ép ha­rangot ástak ki. Mivel külö- i.jsebb baja nem volt, új ütő­vel látták el és felhúzták a helybeli római katolikus temp­lom tornyába. Ott hallatta kü­lönös csengésű hangját egé­szen 1865-ig, amikor is régi •voltára felfigyeltek, s a Csa­nádi püspök, mint megbecsü­lendő régiséget, a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Je­AMSTERDAM. A holland királynő máso­dik leánya. Iréné, váratlanul áttért a római katolikus val­lásra. Nagy meglepetést váltott ki az eset a holland közvéle­ményben, mert a holland uralkodóház református vol­tát eddig magától értedődő- nek tartotta mindenki. A val­lásszabadság elve, amelyért a hollandok történelmük folya­mán áldozatos harcokat foly­tattak, lehetővé teszi Iréné hercegnő áttérését, sőt az al­kotmány szerint, ha nővére va­lamely ok miatt nem követné édesanyját a trónon, áttérése nem jelenthetne akadályt a trón öröklésében sem. A hol­landok mégis úgy vélik, hogy Iréné református hite elha­gyásával a trón esetleges örök­léséről is lemondott. levleg is a haranggyűjtemény egyik legértékesebb darabja 1468-ból. A TÖRÖK KÖZ ÉLEDTÉ­NEK HÍRÉRE elmenekülő fa­lusiak nemegyszer magukkal vitték a harangjukat is. A Komárom megyei Banán még 1163-ban is emlékeztek arra, hogy az egyik falubéli ember a „Haranggal együtt a Prédi­kátort a Török Háborúban” — feltehetőleg 1683-ban, amikor azok Bécs ostromára vonultak fel — „a Bakonyban hordozta s rejtegette Varsányi’ — Veszprémvarsány — „körül, hol a falu bekerítette fával magát’. Egy 1632. január 12-én kelt okirat meg a szügyi (Nógrád m.) harang sorsát mondja el: „Elpusztulván a falu, megne­vezett Szügyieknek maradék- jok vitték volt Szelestyénbe. Lábra építették ezen harangot a Szelestyéniek, sok ideig szol­gált nékiek.” De még így sem kerülhette el ez a harang a sorsát. Ugyanebben az okiratban ol­vashatjuk: feltehetőleg 1624- ben „A Pogányság elmarad­ván és az harangot lábáról, mely alatsony lévén levette és az derék útzára hurtzolták, hogy elvegyék, mivel akkor az lpolyközi falun, valahol ha­rangokat kaphattak, elvitték az Törölcök...” (Folytatjuk) AZ EGYHÁZAK ÖKUME­NIKUS SZELLEMBEN foly­tatott együttélésének napon­kénti gyakorlótere — és pró­baköve — a vegyesházasság. A vegyesházasságokban a protes­táns és római katolikus házas­társak képviseletében együtt él, naponta találkozik és a ma­ga módján párbeszédet is foly­tat egymással a középkori egy­ház és a reformáció egyháza. A vegyesházasságok hordozzák és szenvedik az egyház meg­osztottságának minden terhét. A vegyesházasságokban élőkre a római katolikus egyház el­viselhetetlen terheket ró, ere­jüket meghaladó kérdések elé állítja őket, az emberi együtt­élést megnehezítheti, sőt lehe­tetlenné is teheti. 1962 decemberében, mikor az Egyházak Világtanácsa Új- Delhiben harmadik nagygyűlé­sét tartatta és azon a római katolikus egyház öt kiküldött megfigyelője is részt vett, nem véletlenül tette szóvá egy ki­sebbségi evangélikus egyház képviselője, az osztrák Gerhard May püspök a vegyesházassá­gok kérdését. Az egyik bizott­ságban felhívta a figyelmet arra, hogy a római katoli­kusokkal megindult párbe­széd bármilyen örvendetes, hasznos és nagyjelentőségű esemény, nem kötelezi még a beszélgető feleket semmire. Tana»* mk* kétre/m A fasori evangélikus gimnáziumba jártam Budapes­ten. Erre mindig túlzottan is büszke voltam. Parázs vitákban magasztaltam, sőt, ha kellett, szinte lángpal­lossal védelmeztem alma materemet. A tanulmányi ver­senyek eredményei — annak idején — egyenesen gő­gössé tettek. (Néha azonban, reális perceimben, már- már úgy éreztem, hogy az ilyen „bálványimádás”-féle nem is illik keresztyén emberhez.) És most megöregedve, mit olvastam egyik hetila­punkban, az „Élet és Irodalom” karácsonyi számában? Azt, hogy ebből az iskolából írd és mondd, nem keve­sebb, mint 4 vagy 5 Nobel-dijas világhiresség került ki (!). (Most már, ifjúságom múltán, lehiggadtam, csen­desen csak hálát adok a Mindenhatónak, hogy ebben ■ az iskolábam tanulhattam.) Közben Rácz Lászlóról, a gimnázium egykori igazgatójáról, a kiváló matemati­kusról, a Nobel-díjasok tanítómesteréről emlékezik meg a lap igen elismerő szavakkal. Engedtessék meg nekem, hogy én most egy másik fasori kiválóságról, a nagy evangélikus pedagógusok között is a legnagyobbról emlékezzem meg itt. Arról a hallgatag, bölcs és szerény férfiúról, akit eltemetett az idő, akiről -nem emlékezik senki. Mikola Sándorról. A matematika zsenijéről. Hadd vallják egy-két szóval én is, az egykori tanítvány. Tömzsi termetű, borotvált fejű, evikkeres, macska- bajuszú agglegény volt. (A „nóbelesek” közül nem egyet ő is tanított.) Acélszürke szemeiben szigor villant. Mindig féltem tőle. Ifjúságom zsenge boldogságát a „Mikola-drukk” tette keserűvé. Pedig melegen érző, nagy szíve volt, és a vend-vidékről hozott „vasi” ki­ejtése. (Most is hallom a hangját és a táblán a kréta pattogását: „Ha a gyorzsvonad megtesz óránként 50 kilo­métert ...”) A szívét éppen én éreztem leginkább. En­gem, mint afféle ágrólszákadt költői lelket, akinek a matematika örök rejtély maradt, mindig kímélt. (Egyéb tárgyakból „kiválóan” álltam a sarat!) Amikor már orvos voltam, találkoztam vele egyszer az utcán. Megállt előttem, két ujjúval megfogta a ka­bátgombomat, s a szemembe nézett: — Kedves barátom — mondta —, aki magát mate­matikából átengedte, nyugodtan le lehetne tartóztatni. Ezzel köszönés nélkül továbbment. Komolysága csak egyszer engedett fel körünkben. Amikor kirándulni vitte az osztályt. Én kerültem mel­léje. (Nem sokszor tüntetett ki a beszélgetésével. Most igen.) Elmondta, hogy télen-nyáron nyitott ablaknál alszik. — És nem fél, tanár úr, kérem? — kérdeztem tőle. — Nem, fiam. Töltött revolver van az éjjeliszekré­nyemen. — Soha semmi kellemetlensége nem volt? — fag­gattam én. , — De igen. Egyszer betörő járt nálam éjjel. — És kirabolta a tanár urat? — Dehogy. Elvitte a töltött revolveremet. Majdnem újra tanárom lett — az egyetemen. Az tör­tént ugyanis, hogy a Kultuszminiszter magához ren­delte és közölte vele, hogy kinevezi a budapesti tudo­mányegyetem fizikai tanszékére — nyilvános rendes tanárnak. (Az audiencia lefolyását a miniszteri titkár­tól tudtam meg.) Mikola meghajtotta magát és ennyit mondott: — Kegyelmes uram, köszönöm a megtisztelő bizal­mat, de én maradok ott, ahol eddig voltam. Ott én többet használhatok. Tessék helyettem kinevezni a ba­rátomat, T. K-t. így lett dr. T. Károly — egyetemi nyilvános rendes tanár. Az a borzalmas öldöklés, az a tűz- és vérözön, amit a második világháború néven emlegetünk, vetett véget az ő áldásos, drága életének is. .Tudom, ha olvasná e soraimat, megfeddne érte. Én pedig ezt válaszolnám: — Tanár úr kérem, ne haragudjon rám, de ezt el kellett mondanom. És meg kell köszönnöm, hogy annyi szépre, jóra megtanított. Hálás szívvel köszönöm, hogy kitüntetésekkel, ösz­töndíjjal, tandíjmentességgel halmoztak el. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Kedves ta­nár úr! Dr. Keller László Vannak azonban olyan kérdé sek, amelyekről nem beszél­getni kellene, mert nem az eszmecsere, hanem a legma­gasabb helyen, tehát a vati­káni zsinaton hozott döntés hozná a megoldást. Ilyen kér­dés a vegyesházasságok kér­dése. Hivatkozott a széles körben ismert katolikus teo­lógusra, Küng tübingenl pro­fesszorra, aki azt várja a va­tikáni zsinattól, hogy megre­formálja a kánoni jogot a vegyesházasságok tekinteté­ben, mert a jelenlegi rendel­kezések következtében nem­csak a nem-katolikusok, ha­nem a katolikusok milliói is szenvednek; A reformnak — mondotta May püspök — kb. az 1918. év előtti helyzetet kellene helyreállítania, amint azt a Benedictina és a Cons­titutio Provida szabályozza. E szerint: 1. A NEM-KATOLIKUSOK Által megkötött ve­GYESHÄZASSÄG ugyan nincs megengedve, mégis érvényes­nek tekintendő. 2. Az ilyen vegyesházasságokat nem sza­bad továbbiakban konkubiná- tusolpiak (vadházasságoknak) minősíteni. 3. Mindkét szülő­nek biztosítani kell azt a jo­got, hogy gyermekeik vallá­sos nevelése felől döntsenek. „Ez lenne az a próbakő, amely megmutatná, hogy Ró­ma valóban kívánja-e a val­lásos békét és a közeledést.” Azt gondolhatná az ember, hogy a vegyesházasságok kér­dése csak azokban az orszá­gokban égető kérdés, ahol a római házassági egyházjog bizonyos közjogi, állami te­kintéllyel is rendelkezik, mint pl. Olaszországban, vagy Spa­nyolországban és ahol nagy számban fordul elő vegyes­háza,sság, mint pl. Németor­szágban, Ausztriában és ál­talában Közép-Európában. Azonban már a II. Vatikáni Zsinat első ülésszakán, ahol a vegyesházasságok kérdése egyáltalán nem került tár­gyalásra, kiderült, hogy itt sokkal szélesebb körű kérdés­ről van szó. 1963. OKTÓBERÉBEN A KATOLIKUS HÍRSZOLGÁ­LATI IRODA külön kiadás­ban „Japán kívánságok a zsi­nattal kapcsolatban” címfel­irattal közölte: „Különösen a vegyesházasságok ügyében szükséges néhány engedmény. Elkötelezést (reverzálist) csak a katolikus féltől lehet meg­kívánni pl. mert a becsületes gondolkozásé nem-katolikus házastárs képtelen azt megér­teni, hogy a Japánban törvé­nyileg biztosított lelkiismeret- szabadság mellett hogyan döntsön egy még meg sem született gyermek lelkiisme­reti kérdésében. A tapaszta­lat különben azt bizonyítja, hogy az írásbeli kötelezvény­nek nincs olyan értéke, mint a jó szívvel tett szóbeli meg­állapodásnak. Ezen kívül azt is meg kell említeni, hogy az egyházi törvények rendelke­zéseit Japánban sokszor lehe­tetlen végrehajtani, mert azok nyilván katolikus uralom alatt élő országokra vonat­koznak.” Az említett információs iro­da másik kiadványa „Két es­küvő — egy házasság?” cí­men szorgalmazza, hogy eny­híteni kellene a kettős-eskü­vő tilalmát vegyesházasság esetében. Egy azidőtájt At­hénban tartott spanyol—gö­rög hercegi esküvő az orto­dox egyházzal kapcsolatban vetette fel ezt a kérdést. „Ha már a nem-katolikus fél elkö­GENF Az Egyházak Világtanácsá- .nak főtitkára Dr. W. A. Vis- ser’t Hooft az ortodox és ró­mai katolikus egyházfők je- ruzsálemi találkozásával fog­lalkozva, a német televízió munkatársával folytatott in­terjújában kiemelte, hogy két olyan egyház vezetője találko­zott össze, amely már évszá­zadok óta nem tartotta a közvetlen kapcsolatot egymás­sal. Rámutatott azonban ar­ra is, hogy mindkét egyház részéről hivatalosan is kifeje­zésre juttatták, hogy a talál­kozás csak két zarándok és nem a római katolikus és az ortodox egyház tulajdonkép­peni találkozása volt. Hozzá­tette még, hogy az ökume­nikus mozgalomban szerzett tapasztalat szerint az első hi­telezte magát gyermekeinek katolikus nevelésére, legalább annyi nagyvonalúságot keile- ne vele szemben tanúsítani; — írja a római katolikus Flatten professzor — hogy nem állítunk akadályt a sa­ját felekezete szerinti máso­dik esküvő útjába.’’ A ve­gyesházasságokkal kapcsolatos római kánonjog tehát az orto­dox egyház vonatkozásában is nehézségeket támaszt. Dr. Visser’t Hooft, az Egy­házak Világtanácsának főtit­kára, aki az ökumenikusnak hirdetett II. Vatikáni Zsinat egybehívása bejelentésekor mintha túlzott reményeket táplált volna, kénytelen az el­ső ülésszak után, egy Köln­ben tartott előadása alkalmá­val beismerni, hogy a kato­likusok és protestánsok viszo­nyát súlyosan terhelő vegyes­házasság kérdése nem került tárgyalásra az első ülésszakod és ez nyugtalanító tény. MI TÖRTÉNT A MÚLT ÉV ŐSZÉN megnyitott második ülésszakon? November végéig úgy látszott, hogy a zsinatod elő sem kerül ez a kérdés* Közép-európai ügynek tartot­ták. November 26-án az esse- ni püspök felszólalásában vá­ratlanul tért ki rá. Kijelen­tette: ezt a kérdést a zsina­ton nem lehet megoldani* mert még sok tanulmányozás­ra van szükség, de beismerte* hogy a vegyesházasságols nagy ínsége megoldás után kiált. Egy francia püspök együttműködésre szólította fel a lelkészeket, különösen a missziói területeken. Egymás után hangzottak el felszólalá­sok ebben az ügyben. Megle­petést váltott ki, hogy meny­nyire széles körű és magáit a római katolikus egyházat ki érintő kérdés a vegyesházas­ságok kérdése. Közel-Keleten elismerték a más szertartási egyházak által megkötött há­zasságokat egészen a 18. szá­zadig. Akkor megkeményíteb* te Róma a magatartását. A 19. században ismét könnyíté­seket tett, hogy azután né^ hány évvel ezelőtt végleg feW számoljon minden engedj ményt. Az egyik közép-keleti püspök ebből a változó maga^ tartásból azt a következményi vonta le, hogy itt csupán egy­házjogi kérdésről van szőj amin szükségszerűen lehet változtatni. Collin franciái püspök szükségesnek tartotta; hogy állítsák vissza azt a 13 évvel ezelőtt megszüntetett: rendet, amely szerint az orto-; dox lelkészek által megkötött házasság érvényét elismerté Róma. Egy kopt püspök han­goztatta, hogy az ő egyházaik nem sokra mennek azzal, ha Róma az egvház bizonyos is­mérveit elfogadja náluk* ugyanakkor mégsem ismeri el az általuk kiszolgáltatott szentségek s az általuk meg­kötött házasságok érvényét:' Egy angol püspök felszólalá­sából kitűnt, hogy egyházke-: rületében a házasságok felé vegyesházasság. Hengebacli esseni német püspök szerint á vegyesházassás kérdését majd akkor kell újra elővenni, ha az egyházi törvénykönyvet a zsinati határozatok szellemé­ben megújítják. Frings bfbo-: rós, a másik német felszólaló november 28-án konkrét ja­vaslattal állt elő: térjen visz- sza a katolikus egyház évszá­zadunk kezdetének barátságo-' sabb gyakorlatához. (Folytatjuk) Szerkesztőségi Munkaközösség péseket mindig. könnyebb megtenni, mint a második és harmadik lépést. PSZICHOLÓGUS AZ ANGOL EGYHÁZBAN Maurice Clarke-t, kikép­zett pszichológust és felszen­telt lelkészt Southwark-ban* mint az egyházkerület lelki­gondozói hivatala főhivatású vezetőjét alkalmazták.' Ez al­kalommal kijelentette: „A modern lélektan felismerésed­nek segíteniük kell az egyhá­zat abban, hogy a mai ember gondjaival, aggodalmaival és bűntudatával alaposabban foglalkozzék.” M, Clarke a lelkészeket iá' tanácsokkal fogjia el látni»: Londonban pedig tanácsadó* hivatalt állít fel. A

Next

/
Oldalképek
Tartalom