Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-02-23 / 8. szám

Jézus nyomdokain Nem tekintette zsákmánynak... LEHETETLEN FEL NEM FIGYELNÜNK erre a szóra: zsákmány. Hiszen ez spe­ciálisan a mi korunk szava. Azelőtt talán csak rablótörté­netekben fordult olykor elő. Epizódszerep volt. De ma egy sajátos világot jellemzőnk vele. Igaz, inkább úgy hasz­náljuk: kizsákmányolás. Mivel ezt a szót nagyon jól értjük, ezért ez az ige is könnyen utat találhat hozzánk. Miért lett a mi időnk kulcs- Jcifejezése a kizsákmányolás? Azért, mert korunkban döb­bent rá egyetemesen a világ arra, hogy az emberiség ed­digi történelmére leginkább az elnyomás és rablás volt jel­lemző. Az erősek, ügyesek, gazdagok kihasználták, el­nyomták a gyengéket, szegé­nyeket. A hatalmasok vissza­éltek előnyös helyzetükkel, bogy még hatalmasabbak le­gyenek. A mi korunk adta meg végérvényesen a nevét érmék a világméretű eljárás­nak: ez kizsákmányolás. És a mi korunk akar döntően sza­kítani veile. Hogy mit veszített az em­beriség egész történelme során a kizsákmányolás miatt, azt elképzelni is lehetetlen. Há­nyán haltak éhen, hányán pusztultak el nyomorultul há­borúkban, hányán vesztek el ármányban és cselszövésben. Az embereknek igazán csak egy vigaszuk lehetett: az üd­vösség a halál után. De ez valóban vigasz volt a hívők számára. Mert az üdvösség szerencsére nem emberektől függött, hanem Jézustól. Így jó kezekben volt. AZT MONDJA AZ IGE: jézus nem tekintette zsák­mánynak, hogy Ö az Istennel egyenlő. Éz a nagyon is földi kifejezés, amit itt az apostol használ, megengedi, hogy ha­sonló kifejezésekkel ezt mond­jam: Jézus a maga csodálatos hatalmát, befolyását, tekinté­lyét nem élvezni akarta, ha­nem az emberiség megmen­tésére használta. Vannak, akik akkor örülnek vagyonuknak, gazdagságuknak, pozíciójuk­nak, ha látják, hogy mások nélkülözik azt, ami nekik ju­tott, vagy éppen irigykednek rájuk. Jézus nem tudott egye­dül bővölködni. Nem akarta magának megtartani sem a mennyet, sem Isten szeretetét Osztozni kívánt vélünk az is- tenüiúságban. Ebben az igében meglepő az apostol merész fogalmazása. Két össze nem illő szót tesz egy mondatba: zsákmány és Jézus. Vannak helyzetek, ame­lyekben Jézust elképzelni sem lehet. Hogy mer róla Pál mégis ilyen összefüggésben beszélni. Nem sértő-e a felte­vés, hogy Jézus úgy viselked­hetett volna, mint valaki a földi hatalmasok közül? Azt a mérhetetlen különbségiét, ami egy ember és Jézus kö­zött van, szabad-e ezzel a szembeállítással semmibe ven­ni? Nem szentségtörés ez? Hát persze, hogy nem tekintette zsákmánynak a hatalmát, mert ő az Isten Fia volt. Ez az összefüggés mégsem önkényes, ez a szembeállítás nem felesleges. Isten akarata az, hogy mi magunkat szün­telen Jézushoz mérjük. Jézus példáját kövessük. Azért kell arról beszélni, milyen lehetett volna Jézus, hogy rájöjjünk, milyenek lehetnénk mi, sőt: milyeneknek kel] lennünk! Nem lehet holmi álszerénység­gel Jézustól való távolságun­kat úgy hangsúlyozni, hogy egyszer, és mindenkorra le­mondjunk az ö követéséről. Minket Jézus éppen a maga csodálatos önzetlenségével, példátlan nagylelkűségével Is­ten fiaivá tett. Miivel mi is Isten gyermekei lettünk, Is­ten azt kívánja, hogy valóban hasonlítsunk az Egyszülöttre. Ezért magyarázza az apostol Jézus cselekedetét ilyen pro­fán, evilágból vett kifejezés­sel. Nekünk pontosan abban kell Jézust követnünk, hogy adottságunkkal, helyzetünk adta lehetőségeinkkel nem a magunk élvezetét, kényelmét szolgáljuk, hanem mások bol­dogságát. Ez azt jelenti, hogy a ki­zsákmányolás világméretű bű­nével önmagunkban is szem­be kell szánnunk. Ahogy tár­sadalmi síkon a kizsákmányo­lás ellentéte a javak igazsá­gos elosztása, úgy kell nekünk megtanulnunk Jézus példájá­ból az életünk kincseivel való helyes sáfárkodést. EGYIK neves magyar HUMORISTA ír arról karco­latéban, milyen nagy szerepe van a hatalom-érzésnek éle­tünkben. Mert mindenkinek van valami hatalma, A ka­lauznak a villamoson, az el­árusítónak az áruházban, a hi­vatalnoknak az emberek ügyes-bajos dolgai felett, a szülőknek, tanítóknak a gyer­mekek között És az ember nem tudja megállni, hogy eztj a sokszor egészen picinyke ha­talmát is ne éreztesse ember­társaival. Olyan könnyű egy ügyfelet nevetségessé tenni. Az unszimpatikus vevőt az elárusító azzal bünteti meg, hogy silányabb árut mér ki a számára. Hány fölényes szót kap a beosztott a főnökétől, a beteg az orvostól, a diák a ta­nítótól, mert az ember élvezni szereti hatalmát. JÉZUSNAK KORüATLAN HATALMA volt földi életében is. Egyszer egy samáriai váro­son ment keresztül. Tanítvá­nyai szállást kerestek, de_ se­hol sem bocsátották be őket. Jakab és János azt kérdezték: Uram, akarod, hogy tűz száll­jon alá az égből és eméssze meg ezeket? Milyen közel áll hozzánk a két tanítvány „szent” dühe. Mi büntetni, bosszulni, fölényeskedni sze­retnénk hatalmunkkal. Jézus azonban megdorgálta őket: nem tudjátok, milyen lélek van bennetek. Jézus indulata más. ö beleéli magát az em­berek helyzetébe, hordozza terheiket, megérti gyengesé­geiket és nem él vissza a ha­talmával. Nem tekintette zsákmánynak, hogy 5 az Isten­nel egyenlő, akkor sem, mi­kor a tömeg keresztjénél ki­hívóan gúnyolta; ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről.' Méltósága nem arra kellett, hogy magát mentse, hogy fé­lelmetes igazságot szolgáltas­son a csőcselék előtt, hanem, hogy minket mentsen a halál­tól. Itt a kikerülhetetlen példa előttünk. El tudunk-e menni eddig Jézussal, hogy semmit abból, ami a miénk, nem te­kintünk igazán a magunké­nak. Nem őrizzük féltve, mint rabló a zsákmányát: pénzün­ket, hivatalunkat, időnket vagy akár az életünket, ha­nem együtt akarunk boldogok lenni másokkal és ebhez, ha kell, odaadunk mindent: pén­zünket, hivatalunkat, időnket, életünket.-. Istenem, milyen négy fele­lősség ezt még leírni ist Pintér Károly A Mária-tan fejlődése „fME AZ ÜK SZOLGÄLÖ- LEÁNYA!” (Lukács 1,38) — így nevezi magát Jézus édes­anyja, Mária, az egyik evan­gélista tanúságtétele szerint. Az egész Űjtestamentom egy­behangzó tanúsága szerint nem is akart egyéb lenni, mint alázatos szolgálója az Urnák. Mélységesen alázatos hitéről tanúskodó hálaéneke (Lukács 1,46—55) Istent ma­gasztalja, aki reátekintett cse­kély személyére. Az evangé­liumi elbeszélésekben — fő­ként a Jézus gyermekségéről szólókban — csak néhol tűnik fel alakja, mindig a háttérben, sohasem főszemélyként. Az apostoli levelek nem említik. — Hogyan lett hát mégis az egyházi tanfejlődés során a római egyházban Máriából, az Ür alázatos szolgálójából, az ég királynője, az emberi­ség megváltásában Jézussal együttműködő társmegváltó? Erről szeretnénk az alábbi vázlatos történeti áttekintés­ben számot adni. Az első keresztyén századok egyházi írásaiban mit sem hallunk Máriáról. Tertullianus egyházatya (Kr. u. 200 k.) még nem akart tudni Mária örökös szüzességéről — a későbbi Má- ria-tan egy fontos mozzana­táról. Ez a tanítás a 4. század­tól kezdve bukkan fel s a kor önsanyargató, világ- és élet­megvető életeszményéből fa­kadt, illetőleg annak erősíté­sére szolgált. A 649-i lateráni zsinat azután dogmává, köte­lező egyházi tanítássá tette Mária örökös szüzességének tanítását. Ezt megelőzően már a 431. évi efezusi zsinat Isten anyjának nevezi Máriát. Ez talán összefügg azzal is, hogy a hagyomány szerint ebben a városban halt meg Mária, itt mutogatták sírját. „Mennybe­meneteléről” akkor még mit kém tudtak. Ettől az időtől fogva kezdtek Máriának szen­telt s nevéről elnevezett temp­lomokat építeni; gyakran po­gány istennőknek szentelt szentélyek romjain. Miegge olasz protestáns egyháztörté­nész szerint nem egészen vé­letlen, hogy a későbbi Mária- tisztelet központjai olyan vá­rosok lettek, amelyekben va­lamely pogány istennőnek volt korábban szentélye és erősen kifejlődött tisztelete. GELAISUS PAPA (492—496) még elítélte a Mária mennybe­menetelét hirdetőket. Ez a taní­tás és Mária mennybemenete­lének ünnepnapja egyébként keletről, a görög szertartású egyházakból terjedt el nyugat felé és lett általánossá a ró­mai pápa főségét elismerő egyházrészben. Ez 800 körül következett be. Ezzel szemben viszont érdekes, hogy Aquinoi Tamás, a középkor legneve­sebb római katolikus hittudó­sa, nem foglalkozik Mária mennybemenetelével tanrend­szerében. Dogmává ezt a ta­nítást csak XII. Pius tette 1950. november 1-én. A Mária bűntelenségéről szóló tanítás is hosszú fejlődés eredménye. Már Augustinus egyházatya (354—430) bűnte- lennek tartotta Jézus anyját. Másfelől viszont Canterbury Anselmus, a nagy bencés hit­tudós (1033—1109) szerint Má­ria éppen úgy, mint minden ember, „bűnben fogantatott és született”, vagyis a szárma­zás természetes rendje szerint, tehát a minden embert terhelő bűnös állapotban. S Clair- vauxi Bernát még 1140-ben élesen tiltakozott az ellen, hogy néhány lyoni pap ünne­pet tartott a „Szeplőtelen”, vagyis bűntelen Szűz tisztele­tére. Mária szeplőtelen foganta­tásának tanításán különösen a népies kegyességgel szoros 1 kapcsolatban átlő ferencren­diek buzgólkodtak. Azonban csak IX. Pilis pápa emelte e tanítást dogmává — kötelező tantétellé 1854-ben. Ezzel Má­ria tökéletes bűntelenségét nyilvánította ki ünnepélyes és vitathatatlan formában a ró­mai egyház feje. Jézus mellett megjelenik egy másik emberi lény, aki felette áll a bűnnek: Mária. MÄR a 4. SZAZADTÓL KEZDVE FELBUKKAN egyes keleti (görög egyházbeli) egy­házi Íróknál Mária neve mel­lett ez a jelző: Közbenjáró. Clervauxi Bernát is így imád­kozik: „Úrnőnk, közbenjá­rónk, szószólónk, engeszteli ki minket fiaddal, ajánlj ke­gyelmébe, állíts színe elé.” Az istentiszteleti szövegekben, imádságos könyvekben, a val­lásos irodalomban egyre na­gyobb teret kap Mária tiszte­lete. A vele kapcsolatos csoda­történetek, legendák szinte el­árasztják az egyházat. Mária személye egyre inkább előtér­be kerül, Jézus személye mel­lé, sőt — legalábbis a népies köztudatban — sokszor el is homályosítja annak egyedül­álló és mindenekfelettvaló je­lentőségét. 1954. október 11-én XII. Pius pápa, aki szinte a legtöbbet tette az összes pá­pák között Mária tiszteletéért, elrendeli Máriának, az Ég ki­rálynőjének ünnepét. Ezzel a Máriáról szőlő hiva­talos egyházi tanítás — egye­lőre — nyugvóponthoz ért. A tanfejlődés természetesen to­vább tart. Mária társmegvál­tói szerepéről s ennek jelentő­ségéről még folyik a vita a ró­mai egyházban. Lehetséges, hogy a II. Vatikáni Zsinat etekintetben is kijelöli a to­vábbi fejlődés útját. Groó Gyula „Hangok az Ökumenéből” 1963-ban múlt huszonöt éve, hogy létrejött az Egyházak Világtanácsa Utrechtben. Ek­kor választották meg első fő­titkárát, dr. W. A. Visser’t Hooft holland református lel­készt; ő tölti be ma is ezt a tisztséget. A huszonöt éves ju­bileum alkalmából a berlini „Lettner” kiadóvállalat „Stim­men aus der Ökumene — Hangok az ökumenéből” címen közel háromszáz oldalas köny­vet adott ki. Az album for­májú könyv tulajdonképpen arcképcsarnok és autogram­gyűjtemény. Az ökumenikus mozgalomból ismert százhar­minc egyházi ember arcképét, aláírását és magvas tanulmá­nyát, megnyilatkozását közli. Hangok innen-onnan, mind az öt földrészről. Nincs egységes téma, de mindenki valami lé­nyegeset szeretne elmondani a rendelkezésre álló másfél oldalon. A sok hang hatalmas kórusba olvad. Sokféle válto­zatban ilyen témák ismétlőd­nek; hogyan prédikál, mikép­pen szolgál, hogyan tükrözi és hogyan keresi egységét vi­lágszerte az egyház. Nem ta­gadható: legérdekesebb az át­alakuló, felfelé törekvő népek koréban élő egyházak hang­ja. Sokszor éles, de tiszta han­gok szólalnak meg Afrikából, Latin-Amerikából, a Csendes­óceán szigetvilágából, Ázsiá­ból. Kézfoevéve a könyvet, elő­ször a képeket nézegeti az ember, de az aláírások is ér­dekesek. Ismerősöket kere­sünk. Hamar rátalálunk két magyar arcképre, Káldy Zol­tán evangélikus és dr. Bartha Tibor református püspökére. Azután újabb ismerős arcok­ra bukkanunk, majd sokszor hallott, olvasott nevek mellett eddig ismeretlen arcvonások­kal ismerkedünk. Csak gyor­san sorolunk fel néhányat kö­zülük: Niemöller, Fry, Kíivit, Vantula, May, Schmidt-Clau- sen, Muetzenfeldt, Vogel, Krü­ger, Appel, i* Néhány érdekes tünet: Alig szólal meg a nagy kórus együttesében bántó, hamis hang (ilyen pL Dibelius né­met püspöké). Noha közvetle­nül a II. Vatikáni Zsinat után készültek a cikkek, feltűnően kevesen foglalkoznak vele s azok is tartózkodással értéke­lik. Sokan intenek óvatosság­ra a hamis egység kísértésévé? szemben és sokan hangsúlyoz­zák, hogy egymáshoz köze­lebb csak a hűségesebb bi­zonyságtétel és odaadóbb szol­gálat útján kerülnek az egy­házak. Benczúr László Protestantizmus Latin-Amerikában Az alábbi cikk részlet D. JÓSÉ MIGUEZ BONINO professzor­nak, a Buenos Aires-i protestáns teológiai fakultás rektorának egy Strassburgban tartott előadásából, amelyet múlt évben a „Stimmen aus der Ökumene” (Hangok az ökumenéből), c. jubileumi kiadványban tett közzé. A LATIN-AMERIKAI PRO­TESTÁNS EGYHAZAK egy évszázad óta állnak fenn és közel 6 millió lelket számlál­nak. Növekedésüket a lelké­szek is és a gyülekezeti tagok is csodálatra méltónak tartják. Sajátos jelleggel rendelkeznek ezek az egyházak. Először Is nagyon hangsúlyozzák az evangélium melletti személyes döntés szükségét. Ha valaki meghallja az evangélium sze­mélyes hívását, akkor minden másnak — társadalmi állás­nak, családnak, terveknek, ér­dekeiének el kell halványod­nia és a háttérbe kell lépnie. Nem jelent semmi különöset ez a tapasztalat Latm-Ameri- kában, bár főleg az első nem­zedékre vonatkozik. Ebből a sajátosságból kö­vetkezik a másik: a túláradó örvendezés. A la tón-ameri kai protestantizmust jellemzi, hogy boldogan magasztalja Istent, A látogatóba érkezett vendég olykor némi kényel­metlenséggel veszi észre, hogy a latin-amerikai protestáns milyen teli-tüdőből énekeL Megtalálta az igazgyöngyöt, a mezőben elrejtett kincset és az életet túlságosan rövidnek érzi ahhoz, hogy hálát adjon értük. Szoros kapun kell át­mennie, szeme azonban az új életen függ, amelynek része­sévé lett és ezért meg nem szűnik az Istent dicsérő „hal­leluja” az ajkán. Az evangéliumnak ezek a szavai jellemzik legjobban ná­lunk a protestantizmust: „Aki jobban szereti atyját, vagy anyját mint engem, nem mél­tó hozzám; és aki jobban sze­reti fiát vagy leányát, mint engem, nem méltó énhozzám és aki nem veszi fel az ő ke­resztjét és úgy nem követ en­gem, nem méltó hozzám.” A protestantizmus nálunk — így keld kifejeznem magam — nem-soknt-mondó —, ezt pe­dig így kell értenünk: „Ha egy igehárdető tudja, hogy Krisztus érte meghalt, akkor tulajdonképpen már mindent tud, amit a hit dolgában tud­nia kell.” Ezt egy laikus ige­hirdető mondta, mikor mint teológiai tanárt mutattak be neki. Nálunk nem lehet észre­vétlenül átsétálni a hitetlen­ségből a hitbe. A latin-ameri­kai protestáns puritanizmust egy bizonyos nyerseség jel­lemzi. Törésre viszi a dolgot: nem lehet megmaradni az ed­digi életmód és elképzelések mellett. A protestáns keresz­tyén tudja, hogy Krisztus megítéli a világot és hogy Is­tennek igéje élesebb a kétélű kardnál. MÉGIS FEL KELL TENNI A KÉRDÉST, vajon jól tudta-« a latin-amerikai protestantiz­mus, hogy hová sújt az evan­gélium éle? Nem egyszerűsí­tettük-e le túlságosan a dol­gokat, mikor azt hittük, hogy egy suhintással szót lehet vá­lasztani egymástól a hívőket és a világot, a megtérés előtti és a megtérés utáni életet? Nem váltunké kétszeresen té­velygőkké, mikor az Isten ál­tal megváltott világot magára hagytuk, vagy az ördögnek adtuk át, viszont megenged­tük, hogy a hivő ember egy lelki, kegyes és szent álarc mögött becsempéssze a maga régi emberét? (Azt a bizonyos ó-embert, aki azután később a szektásság, fanatizmus, kép­mutatás, sekélye6ség és szere- tetlenség fanyar gyümölcseit termi.) Nem silányítja-e mind­ez az evangélium személyi jelentőségének hangoztatását talmi individualizmussá, amely csupán a maga üdvösségével törődik és nagyképűen távol­tartja magát a világ bajától? Vajon nem abból származnak a bajok, hogy a mi keresztyén öntudatunk mérhetetlen ön­teltséggé torzul és énünk bete­ges bálványozásává válik? (Annál betegesebbé, minél in­kább tud a kegyesség álarca mögé rejtőzni!) Az evangélium kardja éles, de éle eléri a hí­vek vékonyát és elhat az egy­ház velőjéig, szétszabdal min­den önelégültséget és egybe­köt a hitetlenkedő, ellenkező világgal. Felszólítja a hívőket, hogy a világgal együtt és a világ számára könyörögjenek Isten kegyelméért »A VILÁGGAL ÉS A VILÁ­GÉRT KÖNYÖRÖGNI.” Bi­zonnyal ez a feladatunk. Krisztus nem fordult el Latin- Amerikától. Itt van közöt­tünk, szenvedésével, remény­ségével, hatalmával, munkájá­val. Itt van az elővárosokban* a gyárakban, a forradalmi át­alakulás közepette is, a felfelé törekvő indiók és a kétkedő értelmiségiek között. Ha az egyház erről nem vesz tudo­mást, nincs mit mondania a világnak, de Urának sem tud mondani semmit, mert az Is­ten és az egyház között folyó párbeszéd témája a világ* ilUMiiWMiinmHi immimKMiHi; § 1 g 1 Ülésezett a zsinatot előkészítő bizottság Az elmúlt év végén tartott egyetemes közgyűlés ki­mondotta egyházunk zsinata összehívásának szükséges­ségét. Egyházi törvényeink egyrésze ugyanis olyan mértékben elavult, hogy szükség van új törvények al­kotására és néhány régi törvény javítására. Törvé­nyeink szerint az előkészítő munkát az egyetemes köz­gyűlés által választott Jog- és Alkotmányügyi Bizott­ságnak kell elvégeznie. Ez a bizottság február 11—12-én ülésezett első Ízben az egyetemes székház tanácster­mében. Az egyetemes közgyűlés elnöksége az első ülésre a bizottság rendes tagjain kivitt több lel­készt és világi gyülekezeti tagot is meghívott tanácskozási joggal. Az ülést dr. Vető Lajos püspök imádsággal és igeolvasással nyitotta meg. Majd megtárgyalásra került dr. Ottlyk Ernő pro­fesszor dolgozata: „Az evangélikus egyházjog alap­jai" címen. Dr. Vető Lajos és Káldy Zoltán püspökök részletesen foglalkoztak azokkal az elvi és gyakor­lati szempontokkal, amelyeket az előkészítő bizottság­nak figyelembe kell vennie a törvénytervezet elkészí­tésénél. A püspökök előterjesztései után másfél napon keresztül nyílt és gyümölcsöző megbeszélés folyt a ter­vekkel kapcsolatban. A megbeszélések során kikristá­lyosodtak a lényeges alapvonalak és szempontok. Ezek tekintetében testvéri egyetértés alakult ki. Végül a bi­zottság önmagából 7 munkabizottságot alakított, ame­lyek elvégzik az egyes törvénycikkek előkészítését. A Jogi- és Alkotmányügyi Bizottság legközelebbi ülését április elejére tervezi, amikor már megkezdi az egyes törvénycikkek megvitatását. I — ■ =: i I inni lüunimiiírm i'i i iMiin iTi triMiitirMiimitm'i» ütwMrtnr IMÁDKOZZUNK Máté 15, 21—28 Űr Jézus Krisztus! Te néha próbára teszed a Benned hívőket: úgy teszel, mintha nem hallanád a Hozzád szóló kö­nyörgésünket, s nekünk az a kísértő érzésünk, mintha imád­ságunk az üres semmiben (oszlana szét. Máskor tartós fohász­kodásunk ellenére rajtunk hagyod testi-lelki bajunkat, ter­hűnket. Kérünk, adj nekünk ilyenkor is kitartást az imádkozás­ban. Ne engedd, hogy hitünk meginogják a Te szerzetedben és hatalmadban. Ments meg bennünket attól a hamis gondo­lattól, hogy Te elhagytál bennünket, nem törődsz velünk, ta­lán nem is vagy. Add, hogy hitünkkel, imádságunkkal belekapaszkodjunk a kegyelmedbe, s minden látszat ellenére bízunk abban, hogy Nálad segedelmet találunk. Köszönjük Neked, hogy a kananita asszony esetével is megmutatod most nekünk: a Te irgalmadnak nincs határa. Nemcsak néped fiait és leányait szereted, hanem minden nép gyermekeit. Tudjuk, hogy nincs jogunk kegyelmedet kérni. De aláza­tosan mégis várjuk irgalmas szereteted morzsáit életünkben, mert tudjuk, hogy meghaltál értünk. Add meg most is nekünk kegyelmedből, amire rászoru­lunk; bűneink bocsánatát, kérdéseink megoldását, betegség­ben gyógyulást, gyengeségeinkben erőt, feladatainkhoz hűsé­get, az életünkhöz kedvet és örömöt, az emberekhez szeretetet, az emberiség nemes erőfeszítéseihez szemet, szivet és kezet. Jézus Krisztusunk, cselekedő Szent lelkeddel, hogy kegyel­medre óha jtozzunk, és kegyelmedben békességet, reménységet találjunk. Ámen.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom