Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-02-16 / 7. szám
\ \ Egyházunk útja az átalakuló világban P, n. VATIKÁNI ZSINATRÓL Szentirás és élő szóval hirdetett ige Vannak korszakok, amikor szinte hallani lehet a történelem kerekének fordulását. Mi ilyen korban élünk. A legutóbbi évtizedek mérhetetlen változásokat hoztak az emberiség életébe és — közelebb- re nézve — népünk életébe. Társadalmi—gazdasági téren a szocialista világrendszer kialakulása, a tudomány és technika világában az atomenergia felfedezése és a világűr kezdődő meghódítása, egyházi területen az ökumenikus mozgalom lassú, fokozatos kibontakozása —, igen, a legnagyobb méretű átalakulások világában él nemzedékünk. Helyt tud-e állni közöttük? Megérti-e a körülötte lejátszódó nagy változásokat, és tiszta látással, jó irányban, együtt halad-e a nagy világátalakulással? Ezek a kérdések állandóan foglalkoztatnak bennünket. ISTEN URALMA ÉS A TÖRTÉNELMI ÁTALAKULÁS A keresztyén emberekben ezek a kérdések ilyen formában vetődnek fel: mi a helyes keresztyén magatartás ebben a nagy világátalakulásban? A kérdésre adott feleletek nem egyformák; Még mindig gyakran találkozunk — nem egyszer éppen a hitüket igazán komolyan élni akaró híveinkben — a „keresztyén elzárkózás” kísértésével. A világ kérdései nem lelki kérdések, — vallja ez a felfogás, — tehát nem a keresztyénekre tartoznak; ezért a legjobb félreállni és visszahúzódni valamilyen szűk, „belső életköire”, csak a magam üdvösségével és földi sorsával törődni, közben pedig sorsára hagyni a világot, az egyházat és az embereket. Sokszor találkozunk azzal a másik, átöröklött felfogással äs, amelyet „keresztyén konzervativizmusnak” szoktak nevezni. Akik ennek a foglyai, azok Isten világrendjét Valami merev és változhatat- fen rendnek gondolják; minden változásra — de különösen a forradalmi, gyors átalakulásra — bizalmatlanul tekintenek. Mindkét típusú gondolkodás ■— a reménytelen, elzárkózó és a bizalmatlan, konzervatív — alapjában téves, semmiesetre sem „a keresztyén magatartás”. Közös nagy hibájuk az, hogy elfeledkeznek ■tála: Isten gondviselése, vi- íágkormányzása nem valami Változhatatlan világrendet jelent, hanem a történelmet és A történelmi átalakulásokat is magában foglalja. Isten akarata az, hogy a történelem ne álljon egy helyben, hanem haladjon előre, nagy átalakulásokon keresztül fusson végső célja felé, A maradi, minden újat ellenző, szükséges történelmi átalakulásokkal is szembeszegülő magatartás éppen úgy nem a keresztyén életforma, mint ahogyan nem az a világból kiszakadó és azt sorsára hagyó, végeredményben tehát önző és szeretetlen elzárkózás sem. ISTEN IGÉJE ÉS AZ ŰJ ÉLETVISZONYOK De megközelíthetjük ezt a kérdést más oldalról is. A világ változásai elől és az élet körülöttünk végbemenő átalakulása elől bezárkózó keresztyén előbb-utóbb alkalmatlanná válik Isten igéjének megértésére. Mit értünk ezen? Isten igéje örök és változ- hatatlan. De üzenete mindig új. Minden korban, konkrét életviszonyokra vonatkozik. Csak egy példát említünk erre. A hetedik parancsolat Luther magyarázata szerint a felebarát anyagi javainak védelmét és testi jólétének előmozdítását követeli. Társadalmi rendünkben ma a hetedik parancsolatot semmiesetre sem értenénk helyesen, ha kizárólag csak az egyes ember személyi tulajdonának védelmére vonatkoztatnánk, de nem látnánk meg, hogy Istennek ez a parancsolata a közős tulajdont is ugyanúgy védi. Hiszen ez is a felebaráté: még hozzá nemcsak egy emberé, hanem egy egész népé, az egész társadalomé. Luther magyarázatát csak akkor értjük helyesen, ha ezt a mondatát, „segítsünk neki javait megtartani és keresetét javítani” (Kiskáté), a legszélesebb értelemben, a nép és a társadalom közös javának elősegítésére is értjük, sőt elsősorban erre értjük. Mert a társadalom nem más, mint a felebarátok együttvéve. És egyéni életsorsunk nagy mértékben a társadalom sorsának függvénye. Isten történelemformáló akaratába vetett, mai keresztyén hitünk új megvilágításba helyezi előttünk a kinyilatkoztatott ige üzenetét, az élet minden területén. AZ EGYHÁZ ÜJ ÖNÉRTELMEZÉSE: . SZOLGALAT A VILÁGBAN Az átalakuló világban helyét és szolgálatát kereső mai keresztyénség kezd mindenütt ráeszmélni az egyház igazi feladatára: szolgálni, szolgálni és szolgálni a világban. Végezni a szolgálatát Isten igéje hűséges és teljes hirdetésével. De szolgálni a szeretet tetteivel is, a nagy emberi sorskérdésekben és az egyszerű ember mindennapi gondjaiban. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy amit a Keleten élő egyházak, köztük a mi egyházunk, és a prágai keresztyén békemozgalom már sok év óta olyan nagy erővel hirdetnek — elsősorban a világ jövőjéért való keresztyén szolgálat és felelősség ügyére gondolunk — hogyan került oda a legutóbbi években a legtöbb nagy egyházi nemzetközi konferencia napirendjére, Az újdelhi-i ökumenikus világgyűlés és a helsinkid evangélikus világkonferencia éppúgy kiemelte ezeket a keresztyén feladatokat, mint XXIII. János pápa béke- enciklikája és a vatikáni zsinat számos felszólalása. Mi vezetett ide? A Keleten élő egyházak szolgálata és a belőlük elindult prágai béke- mozgalom sokoldalú munkája mellett elsősorban az egyházak privilégiumait, kiváltságos földi hatalmát és dicsőségét a világ sok részében elsöprő, nagy átalakulás a legutóbbi évtizedekben. A ke- resztyénségnek újra meg kell tanulnia a régi, bibliai igazságot: Krisztus egyházának nem uralkodnia és dicsőségben ragyognia kell, hanem Ura nyomában — Mk 10,45! — alázatosan és igénytelenül szolgálnia. Nem könnyű, de kikerülhetetlen átalakulás ez: az egyház földi dicsőségének kísértése helyett a szolgálat lelkületűnek felébredése, az embertárs és a világ iránt való keresztyén felelősség meglátásával és gyakorlásával együtt. Korunk fceresztyénségének két legértékesebb jelensége: a világ, a modem emberiség sorskérdéseiben szolgálatát vállaló keresztyénség egyfelől, a keresztyén ökumenizmus, másfelől. És van-e jobb út arra, hogy a világ keresztyénéi igazán közel kerüljenek egymáshoz, mint hogy együtt keresik és vállalják a világért való szolgálat útját? Nem tehetjük sohasem félre az igazság, az evangélium igazi értelme, kérdését az egyházak egymáshoz való viszonyában. De az evangélium igazságaiban egymáshoz közeledés felé is a mai világért és a mai emberért való közös szolgálat a legrövidebb út! MI A TEENDŐNK? Korszakok fordulóján, vi- lágátalakulásban élünk. A keresztyén ember nem vonhatja ki magát ebből a nagy átalakulásból, amely körülöttünk, társadalmunkban és népünk életében is, végbemegy. Még kevésbé állhat szemben vele, bizalmatlanul vagy konzervatív ellenérzéssel. Hisszük azt, hogy korunk nagy eseményei és a népünk életében történt nagy változások mögött a történelemformáló szent Isten áll, akinek ma nem egy tekintetben talán igazabban szolgálhatunk, mint a régi egyházi előjogok és kiváltságok idejében. Olyan tekintetben pedig bizonyosan, hogy meg kellett tanulnunk Isten nagy leckéjét, amelyet ma feladott az egész világ keresztyénségének: az egyház, a gyülekezet nem önmaga ápolásáért van, hanem a hitből 'fakadó szolgálat engedelmes vállalásáért. Isten szolgálata pedig éppúgy jelenti a hűséges ige-szolgálatot és szentség-kiszolgáltatást, mint a szeretet cselekvő szolgálatát a felebarát iránt és az emberiség iránt. Nekünk, mai keresztyéneknek, ezért mindenütt ott a helyünk, ahol a munkában való becsületes helytállásról, a társadalom és népünk javának előbbreviteléröl, a békének és az emberiség többi nagy ügyének szolgálatáról van szó. Mi, keresztyének, ezt Isten iránti szeretetünk és engedelmességünk alapján tesszük. Ezért kell a népünk és az emberiség egésze iránt való teljes szeretet leikével végeznünk ezt a szolgálatunkat. Isten feladta a nagy leckét a XX. század keresztyénségének. Meglátja-e mindenütt a világban az „idők jeleit”, és rálép-e engedelmes szívvel a szeretetnek és szolgálatnak erre az útjára? Sok kedvező jel mutat arra, hogy ez a reményünk talán nem hiábavaló. MÁR HARMADSZOR FOGLALKOZUNK a Második Vatikáni Zsinat első ülésszakán heves vitákat kiváltott és azután teljes átdolgozásra utasított tervezettel, amely „A kinyilatkoztatás forrásai” címen a Szentírás és a szenthagyomány kérdéseit tárgyalta. Történeti áttekintés és a zsinati események ismertetése után a római „Szentírás és szenthagyomány” formulával szembeállítottuk az „egyedül a Szentírás” reformátori formuláját. Ezek a leegyszerűsített formulák római katolikus testvéreink és tájékozottabb olvasóink előtt azt a benyomást kelthetik, hogy elhallgatjuk a szenthagyományról szóló római tanítás igazságtartalmát, és figyelmen kívül hagyjuk azt is, amit mi magunk az élő szóval hirdetett ige jelentőségéről vallunk. Ezért most tovább elemezzük a szenthagyomány értelmét és jelentőségét. Ahogyan sok más felekezeti vitapontnál, úgy a Szentírás és a hagyomány problémájánál is felmerült az a kérdés, hogy nem kell-e meghaladottnak tekinteni a 400 évvel ezelőtti éles felekezeti szembenállást. Egy jezsuita hittudós a vatikáni rádióban adott nyilatkozatában felhívta a figyelmet arra, hogy az újabbkari protestáns biblia-kutatás szerint alapvető jelentősége van a szájhagyománynak az Újszövetség kialakulásában. Bár az újszövetségi hagyománytörténeti kutatások eredményei részleteiben eltérők és nem általánosan elfogadottak, mégis tisztázott ténynek tekinthető az, hogy az Újszövetség alapja a szájhagyomány. Ebből azt a következtetést vonja le a jezsuita hittudós, hogy a protestáns álláspont alapjaiban közeledett a római tanításhoz. A magunk részéről hozzátehetjük, hogy már a tridenti zsinat is utalt az Újszövetség száj hagy ománybeli alapjára: az evangéliumot „a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia először saját szájával hirdette, azután megparancsolta apostolainak, hogy azt minden üdvözítő igazság és erkölcsi tanítás forrásaként hirdessék minden teremtménynek”. Ezt az evangéliumot tartalmazza az Újszövetség. De az élő szóval hirdetett evangélium és élő hagyomány az írásba foglalás után sem vesztett jelentőségéből az egyház életében. Valamivel bővebben, de tartalma szerint azonos módon utal a vatikáni zsinat elé terjesztett tervezet is az Újszövetség és a szájhagyomány közvetlen kapcsolatára. A FELADOTT KÉRDÉSBEN AKKOR LÁTUNK tisztán, ha mindenek előtt aláhúzzuk és elismerjük a római tanításban azt, ami igaz, és amit mi is vallunk. Jézus valóban nem tanítását összefoglaló szent könyvet adott tanítványai kezébe. Hanem miután három esztendeig tanúi voltak szavainak és cselekedeteinek, elküldte őket, hogy hirdessék mindazt, amit hallottak és láttak. Ez a rendelkezése alapvető jelentőségű az egyház számára, nemcsak addig, amíg az írott ige, az Újszövetség kialakult, hanem továbbra is, egészen a mai napig. Lutherről jól tudjuk, hogy nem győzte hangsúlyozni az élő szóval hirdetett evangélium jelentőségét. Isten azt akarja, hogy az igehirdető a gyülekezetnek, testvér a testvérnek saját helyzetére alkalmazva, hirdesse a Krisztusról szóló örömhírt. Az élő Krisztus élő egyházának legfontosabb életjelensége az élőszóval hirdetett evangélium. Ennek megállapítása után még világosabban kiütközik az alapvető eltérés a római és az evangéliumi lutheri tanítás között. A római egyház azt vallja, hogy a Krisztustól származó és élő szóval továbbadott hagyományt az egyház tévedéstől mentesen őrizte meg mind a mai napig. Szerintük biztosítéka ennek az, hogy Péter nyomába a római pápák, az apostolok nyomába pedig a római egyház püspökei léptek szakadatlan utódlással. Ebből azután magától következik, hogy a történelem folyamán a mai napig zsinati és pápai határozatokkal rögzített tanok lényegileg a Jézus Krisztustól élőszóval kapott hagyományt foglalják írásba. Mivel pedig római meggyőződés szerint ez a szenthagyomány éppen azt tartalmazza, ami nem íratott meg az Újszövetségben, ezért szó sem lehet arról, hogy a Szentírás vagy az Újszövetség mértéke a szenthagyománynak. Sőt inkább azt vallják, hogy a szenthagyomány alapján kell a Szentírást értelmezni! Hasonlattal tesszük szemléletessé ennek a felfogásnak a fonákságát. Közismert az a híradós játék, amelynél a résztvevők sorba állnak: az első valamilyen üzenetet súg a második fülébe, az továbbadja a harmadiknak, és így tovább. Mindig mulatságos a végén elhangzó szöveg, és külön mulatság, amikor kitűnik, miből torzult el. Senkinek eszébe nem jutna, hogy az utolsó szöveget tartsa hitelesnek. Bármennyire is szakadatlan láncban folyik az egyházban — a mi egyházunkban is — az élő szóval hirdetett evangélium továbbadása, mégis mélyreható különbség van az apostolok igehirdetése és minden következő nemzedék igehirdetői között. Ök a szem- és fültanúk, az evangélium első felfogói és megfogalmazói, az első szem az evangélium hirdetőinek szakadatlan láncában. Ezért minden következő nemzedék Igehirdetőjének az apostoli igehirdetés mértéke aiá kell magát helyeznie. Ilyen értelemben épül az egyház az apostolok oszlopaira. Az ő igehirdetésük csapódott le írásban az Űjtestamentum- ban. Ami azon kívül száj- hagyományként tovább élt az egyházban, az egyre fokozódó mértékben ki volt téve az eltorzulás veszélyének, és ezért a legjobb esetben is csak akkor vehető figyelembe, ha egyezik az Újtestamentommal. HA ILYEN VILÁGOS ÉS EGYSZERŰ a helyzet, joggal kérdezzük, miért nem lép a római egyház erre a vonalra? így is kérdezhetjük: mi érdeke fűződik a rónai egyháznak ahhoz, hogy a nyilvánvaló belső ellentmondás ellenére is ennyire fontosnak tartja a szenthagyományt, és védelmezi töretlen tisztaságát? Nem nehéz megadni a választ; A római egyház lelki világhatalma, a pápa egyedülálló tekintélye, a papi rend felsőbbsége, a miseáldozat, Szűz Mária és a szentek tisztelete, a római egyházfegyelem és mindaz; ami ezekkel összefügg, és Az Orosz Orthodox Egyház meghívására az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottsága Odesszában tartja legközelebbi ülését. A négy napig tartó tanácskozáson a bizottság 14 tagján kívül az Egyházak Világtanácsa 6 elnökéből négyen szintén részt vesznek. Ez az ülés az első, amelyet az Egyházak Világtanácsa a Szovjetunióban tart, Az Orosz Orthodox Egyház 1961 novembere óta tagja az Egyházak Világtanácsának. A Végrehajtó Bizottság elnöke dr. Franklin Clark Fry (az Amerikai Egyesült Lutheránus Egyházak elnöke), a bizottság helyettes elnöke dr. Ernest Payne (a Nagybritan- niai és írországi Baptista Unió főtitkára) és más bizottsági tagok előreláthatóan az üléshez csatlakozóan még egy hetet töltenek a Szovjetunióban. Látogatásokat tesznek a gyülekezetekben és megbeszéléseket folytatnak az Orthodox Egyház vezető képviselőivel és az Egyházak Világtanácsa más tagegyházainak személyiségeivel. Az Egyházak Világtanácsa elmúlt hat hónap alatti tevékenységéről Odesszában dr. Visser’t Hooft főtitkár és a különböző bizottságok vezetői és előadói nyújtanak beszámolót. Dr. Fry és a Nemzetközi Ügyek Bizottsága is adnak táamiket a reformáció egyházai sokszorosan bíráltak, egyedül a szenthagyománnyal igazolhatók. Ha egyszer elismernék a római egyházban, hogy döntő és irányadó az, amit az apostolok az Újszövetség szerint tanítottak, akkor éppen arról kellene lemon- daniok, ami most talán legkedvesebb és legfontosabb számukra. Nézetünk szerint azonban nem vesztenének vele, mert úgy járnának, mint a tanítványok a megdicsőülés hegyén: végre Jézust látnák egyedül. ADÓSOK VAGYUNK MÉG AZZAL, hogy felmutassuk az alapvető eltérést a római álláspont és a protestáns újszövetségi hagyománykutató munka között. A római egyház tanrendszerében a szenthagyomány az újabb és újabb téves tanítások igazolására szolgál a pápa csalatkozhatatlamságától Mária mennybeviteléig és társ- megváltóságáig. A protestáns újszövetségi kutatók viszont még az Újszövetségen belül is igyekeznek felkutatni a hagyomány legeredetibb, tehát leghitelesebb, Jézushoz legközelebb álló rétegelt. Ez a kutató munka részben kétségtelenül hibás, vagy vitatható eredményekre vezetett, de célját tekintve, hűséges ahhoz a nemcsak reformátori, hanem eredeti keresztyén meggyőződéshez, hogy a kinyilatkoztatásnak igazában egy forrása van: Jézus Krisztus, s ezért az Írást akkor kutatjuk és értjük helyesein, ha szemünk Jézus Krisztuson függ. A protestáns újszövetségi hagyománykutatás iránya tehát homlokegyenest ellenkezik a római egyház szándékával. Míg ez a hibás tanfejlődést akarja igazolni a hagyománnyal, addig az a legtisztább réteget, a forrást keresi a hagyományban. Nem kívánjuk felújítani a régi, sokszor testvérietlen hangú hitvitákat a római katolikus egyházzal. De az elmondottak után világos, hogy közöttünk a vitahelyzet a Szentírás és a szenthagyomány kérdésében nem változott. Ezért újra csak azt mondhatjuk: akkor jutnánk közelebbi egymáshoz, ha lemondanának a Szentírással ellenkező hagyományokról Jézus Krisztusért; Szerkesztőségi Munkaközösség jékoztatót. Számítani lehet arra, hogy a Nemzetközi Ügyek Bizottsága nyilatkozni fog a leszerelési tárgyalások jelenlegi állásáról; a ciprusi, a panamai, a tanganyikai és a zanzibári kérdésről. A II. Vatikáni Zsinat második ülésszakáról dr. Nicos Nis- siotis fogja tájékoztatni a Végrehajtó Bizottságot. Dr. Nis- siotis a zsinaton az Egyházak Világtanácsa megfigyelő-küldötteként vett részt. Az Egyházak Világtanácsa hat elnöke közül a következő négyet várják Odesszába; Sit Francis Ibiam, Kelet-Nigéria kormányzója, hivatásos orvos és hazája presbiteriánus egyházának vezető világi tagja; dr. David G. Moses, a nagpuri (India) Hislop-kollégium vezetője; dr. Martin Niemöller, a hessen-nassaui evangélikus egyház elnöke (Németország) és Mr. Charles Pariin (New York) jogász, methodista világi vezető. Az Egyházak Világtanácsának tagjai még a Szovjetunióban az Orosz Orthodox Egyházon kívül: az örmény Apostoli Egyház, az Észtországi Evangélikus-Lutheránus Egyház, a Lettországi Evangélikus- Lutheránus Egyház, a Grúziái (georgiai) Orthodox Egyház és a Szovjetunióbeli Evangéliumi Keresztyén Baptisták Unióját N. Gy. Idei Naptárunk Nem szorul ajánlásra. Nem is azért írunk az 1964 i i évi Evangélikus Naptárról, mintha propagandát akar- I § nánk kifejteni a visszamaradt példányok eladására. 1 i Visszamaradt példányok nincsenek. Ha azon melegében, | § megjelenése napján írunk rólaí eladási ajánlásnak már g I akkor is késő lett volna. Naptárunk közkedvelt, legke- jg 1 resettebb kiadványunk. § Írunk róla azért, mert regisztrálnunk kell a megjele- I f »eset s méltatnunk, mert szót érdemel. Egyházi sajtónk széles munkatársi gárdája vonul fel 1 § benne. 54 lelkész írt 36 cikket, 136 oldalon. Valameny- I E nyien mintegy reprezentálják lelkészi írógárdánkat. Az m E írások általában igen nívósak,. Látszik, hogy témájuk I g anyaga kézben van, néhol pedig az átélésnek egészen | I élményszerű megnyilatkozása ragadja magával az olva- 1 1 sót. I i A szerkesztés elvének és feldolgozásmódjának igen I s nagy belső összhangja csendül meg a sorokban. Egy- i §j házunk teológiai felismeréseinek biztos iránya érződik g 1 minden íráson. Az „életért” viselt gond, felelősség és I g helytállás feszíti az elvi cikkeket, tanulmányokat, a 3 E múló idő eseményeinek regisztrálását, az emlékezése- 3 E két, visszapillantásokat és szépírásokat egyaránt. Az E I örökélet és földi élet, a hitben elmélyedés s a bátor E g körültekintés világunkban, az igeszolgálat s a szeretet- Z g szolgálat boldog felismerése szerte az életünkben har- ü 1 monikusan fonódnak össze. Szép ez az összhang. Ser- E 1 kent és magával ragad. Az egyház él, reménységben 5 E van és szolgál. | Sok azjirömünk az idei Naptárban. Ezért szólunk j i bátran arról is, amiben sovány. Egyetlen vers található I § csak benne és kevés a szépírás. A tárcák és megemlé- g g kezések néhol novellisztikussá ízesülnek, de nívós szép- g E íróink hallgatnak. „Olvasmányos” a naptár, de nem a = §§ szépírások miatt. Lapjai között meghúzódik a kérész- g 1 tyén reménység derűig fokozódó hangja, de vannak, I g akik hiányolják benne az egyház ízes humorát. = § Egy naptár nemcsak akkor jó, ha cikkei jók. A kéz- 1 g ben is jól kell hatnia s a szemre is. Idei naptárunk I I ebben szépen fejlődött. Fényképanyaga széles látókör- 3 s ben mozog. Szinte indítás arra, hogy fokozottabban É i gyűjtsük egyházunk életét képekben. A rajzok plaszti- E g kusak, elevenítők. Fedőlapja pedig talán az idén a lag- ~ H sikerültebb. s P. Y. Az Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottsága a Szovjetunióban ülésezik * 1
