Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-11-29 / 48. szám
Isten tettei nyomában Az első szeretet kora Amikor a bibliai író átlép Mózes első könyvéből a másodikba, évszázadok történetét ugorja át. Eközben a történeti helyzetkép egészében megváltozott. Az első és legfontosabb változás az volt, hogy az Ábrahámnak adott egyik ígéret beteljesült: utódai nagy néppé szaporodtak. — A Szentírást olvasva, Istennek üdvösséget \ munkáló tetteit nyomon követve, jó fölfigyelnünk erre a ritmusra: ígéret és beteljesedés, mert ennek az észrevétele erősít meg abban a hitünkben, hogy Isten ígérete nem üres beszéd. A maga idejében megvan a beteljesedése mindegyiknek; meglesz azoknak is, amelyek még ezutánra szólnak. A másik változás, ami Egyiptomban történt az ősatyák utódaival, már sötétebb képet mutat: Az egykor szívesen látott vendégek utódai rabszolgasorsba süllyedtek, kényszermunkásokként dolgoztak a fáraók nagy építkezéseinél. Ök is osztoztak a röghöz kötött és munkával agyonhajszolt tömegek sorsában, amit az „Ember tragédiája'1 egy rövid felkáltással így jellemez: Milliók egy miatt! De azért a rabszolgatartóknak sem volt csupa öröm az életük. Az élet igazságszolgáltatása volt, hogy mindig félniük kellett a kizsarolt tömegek lázadásától, (Olv. 2 Mózes 1,9—10.) Ez magyarázza meg a fáraóknak azt a népirtásszámba menő kísérletét, amikor a zsidó fiúgyermekeket meg akarták öletni, gondolva, hogy e réven a népi összetartozás ereje elvész. Isten ezen a ponton avatkozott bele, népe érdekében, a történelem folyásába. A fáraót megcsúfolta azzal, hogy annak a saját lánya révén mentette meg és a saját udvarában neveltette fel Mózest, aki aztán Isten útmutatása és segítése mellett kivezette népét a szolgaságból a szabad életbe. — Mózes az emberileg elképzelhető legnagyobb feladatot vállalta, amikor „hit által választotta az Isten népével való együtt- nyomorgást” ÍZsid 11,24—29). Hivő döntéséhez hozzátartozott az is, hogy felismerte Isten szabadító akaratát, és — ha lelki tusakodás után is — odaszánta magát eszközül "e szabadító akarat teljesedésére Nagy lelki erőt jelentett Mózes számára Isten nevének olyan értelmű kijelentése (2 Mózes 3,14), hogy az Űr vele lesz minden nehéz helyzetben, amikor segítésére .szükség lesz. Így tudott Mózes bátran megállni a fáraó előtt, így tudta az egymással elég laza közösségben élő népet összefogni és elindítani a pusztai vándorútra. Így tudott megbirkózni az emberfölötti nehézségekkel, nem utolsósorban hamar csüggedő népének a lázadozásával. De láthatta a tíz csapás sorba jötténél, a vörös-tengeri átkelésnél, a manna, a fürjek, a sziklából fakadó víz ajándékánál, hogy vele és velük van az Űr. Aki elkezdte a jó dolgot, végbe is viszi azt. Istennek ez a szabadító tette a legnagyobb történeti emlék maradt az Ószövetség népének az életében. Hitvallásukban így ismételték nemzedékről nemzedékre: Szolgák voltunk Egyiptomban, de kihozott minket áz Űr hatalmas kézzel. (5 Mózes 6,21.) Próféták és zsoltárok úgy tartották számon ezt áz emléket, mint Izráel születése napját, a szabad, új élet boldog kezdetét. (Ezék. 20,6, Hós 11,1, Zsolt 80,9 stb.) — Még arra !s jó volt ez az emlék, hogy szociális vonatkozásban emberséges bánásmódra kötelezze Izrael népét a szegények, a jövevények és a szolgák iránt: ne feledjétek el, hogy egykor egész Izráel is szolga volt Egyiptomban! (5 Mózes 15,15.) Arra is föl kell figyelnünk. hogy a próféták nem csupán a szabadulás tányéré emlékeztettek, hanem az azt követő pusztai vándorlás idejére is, amelyet szinte az „első szeretet” idejének, az Istennel való közvetlen kapcsolat és az igazi szabadság korának tartottak, amelyet még nem fertőztek meg Kánaán rossz vallási és erkölcsi hatásai. (Jer 2,2—3, Hós 2,13—14.) Pedig nem volt sem könnyű, sem egészen tökéletes ez a korszak. A puszta igen mostoha táplálója, különösen egy nagyobb vándorló csoportnak, és Izráel népe nem mindig tudott férfias tűréssel és bátorsággal továbbhaladni a nehézségek mellett. Vissza-vissza- pillantottak Egyiptomra. Az aranyborjú sem a legszebb emlék. — Mégis a próféták feledni tudták ezeket, mert arra a nagy tényre gondoltak, hogy akkor az Isten népe hitben rábízta magát Istenének a vezetésére. Izráel akkori út- nakindulása példázza Isten mindenkori népének, egyházának a zarándokútját: a múlt szolgai fásultságából való kiszakadást és bátor, haladást a jövő felé, amelynek során nem lehet megállni vagy visz- szafordulni, nem lehet kényelmesen élni a tegnapi mannából, hanem vállalni kell minden napnak a terhét, jövőt építő feladatát, ráhagyatkozva Istennek a megígért és valóra váló segítő szeretetére. Az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás azután példaképe, típusa lett Isten minden további nagy szabadító tettének. Az egyház, mint ennek az emléknek az örököstársa, már mellé kapcsolhatja Isten legnagyobb szabadítását, a Krisztusban történt megváltást is. (Máté 1,21. János 1,29.) Krisztusban van szabadulás a bűn, a halál, a „rothadandó- ság rabságából” (Rom 8,21), és az ő segítségével haladhat előre zarándokúján az egyház is az Istentől készített jövője felé, hiszen Krisztusban van velünk az Isten. (Máté 1,23.) Nemcsak az Ó-, hanem az Újszövetség is sokszor említi az egyiptomi szabadulás és a pusztai vándorlás nagy eseményeit. A sok közül kiemelhetnénk azt, amikor Pál apostol az egyiptomi tizedik csapást megelőző páskabárányra emlékezve azt mondja, hogy a mi páskabárányunk a Krisztus, aki megáldoztatott értünk. (1 oKr 5,7.) Jézus utolsó páska- vacsorája során testének és vérének a jegyeit tette elénk, hogy emlékezzünk véren megváltó szeretetére. Egy másik helyen Pál apostol szinte allegorikusán értelmezi a szabadulás és a pusztai vándorlás eseményeit: A Vörös-tengeren való átkelésben a keresztség képét látja, a csodálatos táplálásban, meg szinte az úrvacsoráét: „Egy lelki eledelt ettek és egy lelki italt, mert ittak a lelki kősziklából ... amely a Krisztus volt.” (1 Kor 10,1—4.) Luther arra figyelmeztet ennél a helynél, hogy a mondottakat nem szabad szavak játékának, felszínes jelképeknek tartanunk. Pál mondanivaló jáMegválasztották Niemöller egyházelnök utódját A hessen-nassaui evangélikus egyház zsinata nagy többséggel választotta meg Frank- furt/Mainben az 59 éves Wolfgang Sucker professzor, egyházi főtanácsost egyhazelnök- ké. A megválasztás nyolc évre szól. Sucker professzor már 1957 óta helyettese volt Nie- möller, egyházelnöknek. A választásra azért került sor, mert Niemöller egyházelnök a zsinat előtt bejelentette, hogy egészségi állapotára és magas korára való tekintettel 1965 január 1-től nyugalomba kíván vonulni. nak megvan a határozott tartalma: Ugyanaz a hit és ugyanaz az ige táplálta és éltette Izráelt, amely minket. És jóllehet, a Krisztus áldozata csak egyszer történt meg, a kereszten, annak a hasznából és üdvösségre megtartó erejéből részesedhettek az emberek az. úrvacsora szereztetése előtt is, a világ kezdete óta. — Azért fontos ezt megjegyeznünk, mert így láthatjuk nemcsak azt, hogy nekünk is örökségünk a szabadulás ószövetségi emléke és példája, hanem azt is, hogy Isten hogyan terjesztette ki az újszö-, vetségi nagy szabadítást is a „Krisztus előtti” időre; egyáltalában láthatjuk Istennek az egész emberiséget átölelő, szabadítani akaró szeretetét. „Az életet adó Lélek törvénye, a Jézus Krisztus által, megszabadított a bűn és a halál ttörvónyétől.” (Róm 8,2.) Ülést tartott a Déli Egy (Folytatás az 1. oldalról) kell a keresztyénség egységéért, de olyan egységéért, amely nem a világ ellen, hanem éppen a világért van. Az is meggyőződésünk, hogy ugyanakkor, amikor dogmatikai egység megvalósulásáról ebben a világban nem lehet szó, de létre jöhetne a római katolikus és a nem római katolikus keresztyénség között egy olyan* egység, amelynek keretében az egész keresztyénség szívvel-lélekkel dolgozik az egész emberiség békéjéért, a különböző gazdasági, társadalmi és politikai rendekben élő népek békés egymás mellett éléséért, a fajok egyenlőségéért, a gazdaságilag elmaradott népek fölemelkedéséért és az éhezők elegendő kenyérrel való ellátásáért. Ezekben a kérdésekben való „egység” az, ami már itt a földön is elérhető. Ez a diakóniai egység” bizonyára lehetőséget adna Niemöller 17 évig állt a hes- sen-nassaui egyház élén, mint elnök és mivel már 72 éves, a jövőben minden erejét az ökumenikus mozgalomnak kívánja szentelni. Sucker 1905. augusztus 21-én Liegnitzben született. Berlinben, Greifswaldben és Gies- senben folytatta tanulmányait. Bensheimben ő szervezte meg azt a vallástudományi intézetet, amelynek hatása Németország határain túl is igen jelentős volt. Mint tiszteletbe!' professzor a mainzi egyetemen egyháztörténetet tanított. $ Folyamatos advent Rég várt vendéged érkezik. Még nem nyitotta rád a ajtót, de tudod, hogy megjött, biztos híred van erről. Otthonod tiszta és ünnepi. Virág az asztalon s a találkozás örömére hangolt a szíved. Oly ünnepi minden. A fények ragyogva úsznak a szobán és belső melegség remeg mozdulataidban. Szinte a szavad is halkabb a várakozás feszültségében. Advent: érkezés. Ki tudja az időben, az aktuális pillanatban megfogni ezt o különös szót? Ezt az egykor voltat, s majdan eljövendőt, ezt a szüntelenül levőt, az örök „van”-t, az évről évre megismétlődőt, a levésben levőt, amely már nem múlt s még nem jelen, még nem az eljövendő, de már nem az itt-volt. Látóhatárunk tágul, amint erre a szóra nézünk. Benne van az egykori ádvent, amely Erzsébet szavától illatos, Fánuel leánya Anna jóslatától színes. Keresztelő János hangjával dübörgő s a Magnificattól terhes. Próféták szava keretezi, Dávid Kulcsa, Jessé vesz- szeje, Naptámadat körvonalazzák. Mélyén egy jászolbölcső ring, amely egyre közelebb jön és karácsonyt ígér. Fényív szökell az Eljövendőre. Eltűnnek a világ vége komor színei s a beteljesülés, az elérkezett ígéret, a Bárány trónusának jelenésekben fénye árad szét benne. A részlegesből teljes, a töredékesből ép tevődik össze. Az egykor-volt prófétáknak a Názáretiben valósult szava a patmosi Jánosban különös fénnyel villó- zik s a „jövel Uram Jézus”-ban újra időtlenül. Benépesül a látóhatár gyermekemlékeimmel. Anyám a szaloncukor gőzölgő pépjét — mert akkor még otthon csináltuk a szaloncukrot s magunk vagdaltuk fodrosra a selyempapír szélét — most önti a kredenc hideg márványlapjára s a szétterülő masszának még meleg, levágott széle-darabjai a megígért „jók leszünk” zamatét jelentik. Ez a kép vibrál és kel életre a meggyűlő ádventi gyertyák fényében s már nem tudom, mi benne a múlt s mi a jelen. Időtlenül, mert évről évre eljön, ö mindig megújul, csak mi fölöttünk múlik az idő. Átfogó és összekötő fényív, amely az egyház tanításában egybefogja a rég volt s próféták beteljesülő szavát jelentő Messiás-jöttét az eljövendővei, Krisztus második eljövetelének örömhírével. A megismétlődő ádventi láncolat, amely a két pillér között tartja folyó életünk útját s azt derűvel, fénnyel, biztonsággal, cél- tudatossággal, reménységgel, szeretettel aranyozza be. Hová tegyem hát ezt az időtlen adventét? Mivel ez az időszak tele van gyermekkorunk és gyermekeink boldog, várakozó derűjével és mosolyával, talán nem ünneprontás, ha elmondok egy egyháztörténeti anekdotát. Keresztelő Jánosról prédikál egy finn falusi templomban a városról jött tudós vendégszónok. Keresztelő János már nem az Ötestamentom embere — fejtegeti húsz percen át, majd újabb húsz percig azt, hogy még nem az Űjtestamentom embere. Már igen várják a hívek az áment, ám ennél nagyobb lendülettel teszi föl a lelkész a döntő szónoki kérdést: hová tegyem hát Keresztelő Jánost!? Erre megmozdul egy öreg paraszt a második padban: akár ide, az én helyemre, tisztelendő úr, mert én már megyek etetni. A mosolygós derűt komolyra váltva: bizony ez az időtlen ádvent megértésének a titka: ide, az én helyemre! Hogy bennem, velem legyen ez a boldog visz- szapillantás és előretekintés, jön az én Uram, hogy segítsen bizakodni, remélni, helytállni, nagy dolgoktól nem hátrálni. Felfakad bennem az öröm. mint Jónás imája a cethal gyomrában: „Jössz már. Uram, jössz, záraim kizárod!" A szolgáló szeretet nagy feladatai előtt megtorpant keresztyének boldog feloldása az ádvent: jön az, aki a beteljesült szeretet. Érdemes küzdeni mindenért, ami szép, ami segít, ami előrevisz. Tudunk immár a szeretet szép csodáinak erejében járni, hiszen az jön, akiben Isten szeretetének egészét, teljességét öntötte szét a világon. Mi nem a „siralomvölgy-földről” nézünk a „kárpótló” menyország igézetébe, hanem Isten beteljesült szeretetének örömében és erejében élünk itt abban a folyamatos ádventban, amely értem, bennem, a helyemen futó ügy s amiben értelmeződik, tartalmasul szolgálatunk itt a mindennapok szép világában, ahol a „munkánk nem hiábavaló az Űrban”. A folyamatos Adventnak ez a szó a fénye: érdemes. Érdemes mindig jobbat akarni, mindig szebben élni mindig tartalmasabban szolgálni, mindig igazabban szeretni. Mert ha igaz ádventnak az a felfelé tekintő, vertikális távlata, amely a beteljesült ígéret eljövendő teljességében hisz, akkor igaz az a messzetekintő, horizontális távlata is, hogy érdemes élni, küzdeni az emberségért, bizonyságává lenni a szeretet erejének, o jóratörés időtálló győzelmének. Aki az ádvent üzenetében a mindenek tökéletessé tételének ígéretével karolta fel övéit, az őbenne, az érkezőben és megérkezettben, a Krisztusban meg is cselekszi. Derűs szívvel, fénylő reménységgel éljük hát a folyamatos adventét. Koren Emil arra is, hogy a különböző tanításokról is testvéri párbeszéd folyjék és ezeknek a tanításoknak ereje vagy erőtlensége megmutatkozzék a szeretet cselekvéseiben. Hazai evangélikus egyházunk részéről külön is hangsúlyozzuk, hogy Magyarországon csak úgy tudna a nem katolikus keresztyénség a római katolikus keresztyénekkel igazi testvéri jó viszonyt fenntartani, ha a római katolikus egyház részéről megszüntetnék a reverzá- lis harcot és a vegyes házasságok békéjének a zavarását. Mi reménykedünk abban, hogy a II. Vatikáni Zsinaton megindult jó irányú folyamatok, a Szentlélek Isten munkája nyomán egyre inkább ki- teljesednek és meghozzák gyümölcseiket. Ugyanakkor az evangélikus keresztyénség szerte a világon kötelezve van arra, hogy a maga portáján is komolyan vegye azt, hogy „az egyház állandó reformációra szorul”. Meggyőződésünk szerint ugyanis magában az evangélikus egyházban szerte a világon alapos megújulásra van szükség ahhoz, hogy úgy tudja betölteni szolgálatát a világban, ahogyan az isten parancsolja nekünk. Erre az előrehaladásra, a mi magyar- országi evangélikus egyházunknak is szünet nélkül szüksége van. A Vatikáni Zsinatról szóló fejtegetéseinek végén külön szólt a püspök arról a megállapodásról, amely a Magyar Népköztársaság' és a Vatikán között létrejött. Rendkívül tanulságos D. Káldy Zoltán püspök jelentésének a gyülekezetek életéről, a püspöki látogatásokról, a szórványlelkészek helyzetéről, az esperesi látogatásokról, a lelkészek teológiai munkájáról és a lelkészek külföldi utazásairól szóló megállapításai. Az öregség dicsérete A pogányos latin diáknóta azt mondja: post molestam senectutem, nos habebit humus, ami azt jelenti, erről az egész kérdésről nem érdemes egy szót sem vesztegetni. Legjobb hallgatni. Az életkort a modern világban titkolni szokás. Azt mondják Amerikában 40 éven felül nehéz elhelyezkedni. A teljesítménye szerint becsülik az embert, s ilyenkor az árucikk értéke már csökken. Az egész kozmetikai ipar arra van beállítva, hogy az életkor elleplezését szolgálja Persze nem feltétlenül kell így gondolkozni az embernek. Az antik kínai kultúrában, ha valaki csak 30 éves volt. azt így vigasztalták: „nem baj, lesz még több is”. S azt hiszem, mi is, ha a nyomor és a háborúk korából bennünk maradt kiábrándultságot és cinizmust levetkőzzük, pozitívabban fogunk érezni és gondolkozni az öregségről és egy-egy értékes élet veteránjairól. Ennek láthatjuk ezer jelét. Az előre haladott kor érettséget, teljességet jelent. Tisztelet, méltóság és respektus övezheti, mint a mélyen érző antik kultúrákban. Gondolni kell tehát különösen azokra az öregekre, akik mértéken felüli terheket viseltek annak idején, sőt talán meg nem értést és megalázott- ságot is másokért. Az egyháznak is vannak vénei, akik viharos esztendőkben, félrecsúszott közvéleménnyel, vagy sokszor a hivatalos egyházzal szemben is kiálltak a nép igaz ügyéért a tanácsköztársaság idejétől a második világháború utáni időkig. íyiegbecsülés kell, hogy körülvegye őket. De az idő múlása nemcsak ilyen értelemben, a megbecsülésen keresztül jelent pozitívumot, hanem önmagában is. A szentírás különösképpen ismeri ezt. A hit számára minden életkor önmagában értékes és teljes. Ha Istenhez megérkezett, betöltötte célját és fölemelheti a fejét. Ha jolent valamit az emberi éld mélységben, hitben, megvilá- gosodottságban, hűségben, akkor ez a megpróbált korral teljesedik ki. A jóság, a szellem, a türelem, a jóakarat, a szerénység, stb. az emberi természetnek nem magától, vadon termő adományai. Sokszor a természetes ösztönök ellenében kell azokat egy élet folyamán lelki erővel megszerezni és birtokba venni. Aki életében a szépet, az igazat és nagyszerűt észrevette és szívébe zárta, aki tudott fá- radni igaz feladatokért, annak számára az előrehaladott kor kiteljesedést jelent. Talleyrand azt mondta valakinek, aki nem tanult meg kártyázni: „ön szomorú öregséget készít elő á maga számára”. Mi ennél jobbat tudunk, s azt tartjuk, hogy nem a passziánszozás egy élet kulminációja. A Szentírásban különlegesért áldott fényben jelenik meg az öregkor. A hit látása szerint éltünk egy nagy fényesség felé megy. A hittapasztalat mélységében, Isten szeretetének ismeretében, és belső lelki békességben utolsó napomon több lehetek, mint életem delén voltam. Ezért ír a zsoltá- ros így: „Megújul a' te ifjúságod. mint a sasé .. „Ha a mi földi sátorházunh elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben”, — írja az apostol. Az életnek minden erőlködés nélkül kellene visz- szafordulnia oda, ahonnan vétetett, s az öregség ennek cso- dáklcal teljes iskolája. „Imádság, hogy az öregséget jól használjam” — olvasom egy francia írónál (Maurois) „Dicsérlek Uram és áldani foglak életem minden napján, hogy szelíd kezeddel egymás után feloldoztad mindazokat a testi kötelékeket, amelyek engem csalóka dolgokhoz kötöttek ...” Hogy egyszer csak az igaz, az elmülhatatlan dolgokat, a té fényes arcodat lássam! ul 150 ÉV BÉKÉBEN A svéd evangélikus egyház lelkész) folyóirata felhívta a gyülekezeteket nagyszabású „békeadotnány” gyűjtésére abból az alkalomból, hogy Svédország 1814 óta békében él. Az adományokat rászorultaknak szánják mind az öt földrészen. Az adakozást megindító cikk címe: „150 esztendő békében — elkötelező emlékezés”. A SZOLGALAT egysége Nem az úrvacsorái közösség, hanem a közös szolgálat legyen az első lépés az egyházak között az egység felé — jelentette ki Juhanon metropolita, a szír Mar Thomas-egyház feje, felekezetközi lelkésztalálkozón. A keresztyén egyházakat — hangsúlyozta — olyan mély szakadékok választják el a tan kérdéseiben, hogy hibás kezdetnek kell tartanunk azit az egységtörekvést, amely az úrvacsorái közösségből indul ki. A szír Mar Thomas-egyház Dél-Indiában mintegy 250 000 tagot számlál, ősi keresztyén időkre nyúlik vissza az eredete. Tamás apostolt tartja alapítójának. KANADAI HÍR A kanadai evangélikusok azon fáradoznak, hogy együttműködésüknek az új szervezeti formáját is megteremtsék, amely nem érintené az egye« egyházak nemzeti (magyart német, stb.) önállóságát és mégis nagyobb egységet biztosítana köztük. A három legnagyobb evangélikus egyházi csoport. amely a kanadai evangélikusságnak 98,5 százalékát teszi ki, most egy ki)-' zös „Kanadai Lutheránus Tanácsnak” a létrehozásán fáradozik, amelynek azután nemcsak azok az evangélikus egyházak lennének a tagjai, amelyek a Lutheránus Világszövetségnek is a tagegyházai, hanem pl. a Missouri Zsinati Lutheránus Egyház is, amely nem lépett még be a Világszövetségbe.
