Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-08 / 45. szám

»«.-i» S’JliSt &-B .siaa War. BERw. BP. 7& Kádár János miniszterelnök fogadta a magyar protestáns püspököket Kádár János, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kor­mány elnöke november 2-án fogadta a Magyarországi Egy­házak Ökumenikus Tanácsa képviseletében dr. Bartha Tibor, Szamosközi István református, dr. Vető Lajos és D. Káldy Zoltán evangélikus püspököket. A küldöttség átadta a IL Ke­resztyén Bcke-Világgyűlésnek a kormányokhoz, parlamentek­hez és a világ felelős személyiségeihez intézett felhívását a Keresztyén Békekonferencia nevében. Az átadást követő szí­vélyes eszmecsere során a miniszterelnök elbeszélgetett a protestáns püspökökkel a nemzetközi békemozgalom időszerű kérdéseiről és a magyar állam és az egyházak viszonyát érin­tő kérdésekről. Az egész egyházi esztendő A MAGYAR EVANGÉLIKUS gyülekezetekben egy hétig a deformáció fölfedte nagy hitbeli és erkölcsi kérdések foglal­koztatták a templomi gyülekezetei. Luther Márton került az igehirdetések és előadások középpontjába. Maga ez a körül­mény még nagyon természetes és helyes. De csak akkor, ha sikerült ellentállni a kísértésnek, ami mindig jelentkezik, ha személyekről van szó. Arra a veszélyre gondolok} hogy Lu­therből hőst faragunk, a kalapácsot bátran forgató zsenit, a reformáció ünnepét pedig „hősök napjává” avatjuk. Luther Márton maga erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a keresztyének benne a hőst és általában a „főszereplőt” lássák, tamikor Krisztus ügyéről van szó. A reformáció csúcspontján, 1522-ben írja: „Arra kérem az embereket, hogy az én neve­met hallgassák el és ne lutherinak, hanem keresztyéneknek nevezzék magukat. Kicsoda Luther? Hiszen a tanítás nem az ényém. Nem engem feszítettek keresztre... Hogy jönnék én, szegény, bűzlő féregzsák ahhoz, hogy Krisztus gyermekei az én kárhozatos nevemről nevezzék el magukat? Ne így, ked­ves barátaim, töröljük el a pártos neveket és a keresztyének­ként a tanításról nevezzük el magunkat.” Ehhez kell nekünk is igazodnunk. Ne ünnepeljük se a re­formáció ünnepein, se egyébkor Luther Mártont — Lutherben a vallásos zenit, Lutherben a modern szellemi szabadság élő- harcosát. Lutherben az örök németet. Lutherben a német iro­dalmi nyelv megalkotóját, Lutherben az egyházatyát, Luther­ben az evangélikusok névadóját! Mindig az ügyet magát néz­zük, amit ő képviselt és azt se ünnepeljük hajrámunkaként október utolsó hetében, hanem kövessük példáját és képvisel­jük ügyét evangélikus hitünkkel és magatartásunkkal az egész égyházi esztendőben! MERT A REFORMÁCIÓ TARTALMA nem lármás utcai eset, hanem belső tusakodás Isten előtt és annak legnagyobb gyümölcse: a hit. Nem a világtörténelem színpadán indult el a reformáció, nem is a wormsi birodalmi gyűlésen, vagy a wittenbergai vártemplom kapuja előtt, hanem azokban a hit­beli tusakodásokban, amikor Luther és vele együtt ezrek és ezrek választ vártak Istentől a nagy kérdésre: hogyan állha­tunk meg mi emberek Isten előtt és hogyan tudunk igazi ke­resztyénekként megmaradni a hitben és embertársaink szere­tjében? Talán ma nem egészen így fogalmazzuk meg kérdé­seinket. De mindenképpen arról van szó ma is, hogy az élet alapjaiig akarunk leásni, életünk értelmét és célját keressük és kutatjuk mi is az „írásokban”. Nem a tegnapi életét, nem a középkori ember érzés- és gondolatvilágát akarjuk újra meg újra megélni, amikor a reformációról emlékezünk, hanem a mát és a holnap életét akarjuk értelmessé és tartalmassá tenni. És Luther sem úgy példakép számunkra, hogy vissza­mutatunk rá, hanem vele együtt előre mutatunk és menete­lünk a holnap elé. Ezt a holnapi életünket azonban csak úgy tudjuk helyesen fölépíteni, ha jók a fundamentumok, jók az alapok. Ezeken az alapokon is dolgoznunk kell állandóan, hogy az épület meg ne roggyanjon. Erre tanít bennünket a reformáció és maga Luther, amikor arról beszél, hogy a cselekedet, az épület, hit nélkül halott, roskadozik és ezért a hitért állandóan tusakod­ásunk és harcolnunk kell. Nemcsak a reformáció hetében, ha­nem egész életünkben. Dr. Pálfy Miklós IMÁDKOZZUNK Máté 24,15—28. Hálát adunk Neked, Urunk, hogy a Te eljöveteled nem bi­zonytalan találgatások tárgya. Mentsd meg egyházunk tagjait attól a tévhittől, hogy visszaérkezésed időpontját számíígas- suk, vagy már bekövetkezettnek véljük. Taníts minket arra a bibliai igazságra, hogy másodszori jöveteled mindenek szá­mára kétségtelen esemény lesz. Kösd össze bennünk ezt a hivő reménységet a mindennapi kötelességteljesítéssel. Add meg nekünk, hogy reformátorunk nyomán ültetgessük almafáinkat, mégha az utolsó nap hol­nap lenne is itt. Segíts földi feladatainak komolyan vételére, hűséges teljesítésére. Cselekedd kegyelmeddel, hogy a ránk bízott szolgálatnak rendíthetetlen végzői legyünk halálunk órájáig. Könyörgünk Hozzád, légy szószólónk Atyádnál az ítélet napján. Fedezd el vétkeinket, hitetlenkedésünket, add nekünk a Te igazságodat, ártatlanságodat. Ments meg minket a kár­hozattól, és készítsd el útunkat az örök életbe. Állj mellénk haláltusánkban is, hogy életünk bűnössége kétségbe ne ejtsen, hitünk el ne fogyjon, reménységünk meg ne rendüljön. Tedd halálunkat békességessé, hogy bizodalom- mal helyezzük magunkat a Te hatalmas, irgalmas kezedbe. Maradj Megváltónk, amikor megszűnik szívverésünk. Ámen. Hála az ajándékokért I Kor 14—9 A régi korok embere — természetesen — más körül­mények között élt, dolgozott, mint mi. Életünket, életét ezért nem lehet és nem is szabad valamiféleképpen — gondolatban — egymás mel­léj állítani és így összehason­lítani. Nem lehet, nem sza­bad, hiszen a más és más szituáció miatt az ilyesfajta összehasonlítás hamis képet adhat, állíthat elénk és köny- nyű lehetőséget arra, hogy ijyen módon saját magunkat csapjuk be. így nem mondhatjuk pél­dául 'azt, hogy az első keresz­tyének hite kisebb vagy hű­ségesebb lett volna, mint a miénk. Nem állíthatjuk, hogy ezért vagy azért jobban megállták volna a helyüket — tisztességben, becsületben —, mint mi. S ugyanakkor arról sem beszélhetünk, hogy velük ellentétben mi lennénk azok, akik mindent jobban, I helyesebben hittünk, csele­kedtünk volna. Nem, mert (bármelyik megállapításunk helytelen lenne. Helytelen egyszerűen azért, mert az összehasonlítás nagy kísérté­se: az alá- vagy fölérendelés vagy a rég embert vagy a mait marasztalná el, emelné fel — igaztalanul. Az összehasonlítás helyett ban levő ágostai hitvallású or­szágos szász egyház püspöke dr. Friedrich Müller, ebben az esztendőben töltötte be 80. évét. Ebből az alkalomból ok­tóber 28-án nagy ünnepséget tartottak a nagyszebeni evan­gélikus templomban. Az ün­nepségen a román állam részé­ről megjelent Dogaru főtitkár, a minisztertanács egyházügyi kérdésekkel foglalkozó titkár­ságának vezetője. A ro­mán ortodox egyház feje, Justinián pátriárka, négy met­ropoli tát küldött ki Justin metropolita vezetésével, hogy nevében köszöntsék a jubiláló evangélikus püspököt. Részt vett az ünnepségen valameny- nyi protestáns egyház püspöke is, valamint a római katolikus egyház képviselői. Felszólalt az ünnepségen Paul Hansen dán lelkész, aki a Luteránus Világszövetség köszöntését tol­mácsolta. A szász evangélikus egyház lelkészei közül mintegy hetvenen vettek részt az ősi szebeni városi templomban rendezett ünnepségen. Bibliai vetélkedő Az NDK protestáns hírszol­gálata, az ENO jelenti Izrael­ből, hogy a Jeruzsálemben le­folyt nemzetközi bibliai vetél­kedőt egy harmincéves auszt­ráliai nyerte meg. Húsz or­szágból jöttek össze a ver­senyzők. A kérdések ebből az alkalomból — ez volt a har­madik ilyenfajta vetélkedő — az Ószövetség prófétai köny­veire vonatkoztak. A három­órás verseny rádióközvetítését számosán figyelemmel kísérték az országban. Az elsőséget az utolsó kérdés döntötte el: „Ne­vezzen meg hat férfit vagy nőt a Bibliából, akik megakadá­lyoztak polgárháborút vagy vérontást.” A nyertes azonnal felsorolt hat bibliai személyt, a második helyezettnek csak öt jutott eszébe. — mindig is és így ma is — az a kérdés, hogy az ember, a keresztyén ember hogyan tudott hűséges lenni Urához, hogyan teljesítette be Isten­től kapott szolgálatát, élte meg hitét — a maga korá­ban, az adott körülmények között. Az a kérdés, hogy hogyan tudott messze vilá­gító fénnyé. ízesítő sóvá len­ni, amikor élt, amikor az idő éppen neki rendeltetett. S ha ennek ellenére va­lamiféle összehasonlítást akarunk tenni, akkor ezt egy módon tehetjük. Egy módon, mert mégis van valami, ami közös az elmúlt korokban élt és a ma élő gyülekezetben. S ez Isten, az egyház Urának változatlan szeretete, örökké- tai'tó kegyelme. Az a szeretet, amely fenn­tartja, élteti a gyülelífezete- ket, az egyházat. Az a ke­gyelem, amely lehetőséget ad a mindenkori újrakezdésre, a jó folytatás alkalmaira (né­hány napja éppen erre emlé­keztünk a Reformáció ünne­pén). Az, amely átfog teret és időt, hogy minden korban kész segítség legyen. Ezért és csakis ezért tud­juk magunkra alkalmazni, magukénak elfogadni a Szentírás sok nagyon régen — sokszor évezredekkel ez­előtt — elmondott, leírt igéit. Ezért és csakis ezért tudjuk elfogadni ennek az igének az A román állam dr. Fried­rich Müller püspököt a legma­gasabb állami kitüntetéssel a csillaigrend második érdemje­lével tüntette ki. A püspök születésnapján va­lamennyi szász evangélikus templomban meghúzták a ha­rangot és október 25-én vala­mennyi gyülekezetben meg­emlékeztek róla imádságban az istentiszteleten. Október 31-én Kolozsvárt a közös protestáns teológiai fa­kultás avatta tiszteletbeli dok­torává Müller püspököt. No­Az angol regionális bizott­ság meghívására a chichesteri kerület konferencia-központjá­ban, „Elfinsward”-ban tartja ülését a Keresztyén Békekon­ferencia elnöksége november 18—20-ig. Az új összetételű Alexius patriarchának, az Orosz Orthodox Egyház fejé­nek látogatása a canterbury-i érseknél testvéri légkörben folyt le. Ez az első alkalom, hogy az Orosz Orthodox Egy­ház vezetője Angliában, ill. nem orthodox egyházban láto­gatást tett. A canterbury-i ér­sek a londoni repülőtéren fo­gadta Alexius patriarchát és tíz tagú kíséretét. A canter­bury-i katedrálisban — amely az anglikán egyház legfőbb templomának számít — Te Deum-on, hálaadó istentiszte­leten vett részt a patriarcha. Ebből az alkalomból adta át intéseit, ennek az igének az útmutatásait. Azért, mert tudjuk, hogy benne ugyanaz az Isten szólal meg, ugyan­azzal a szeretettel, aki a ré­gieket és a ma élőket egy­formán kegyelmébe fogadja, fogadta. S mivel ezt tudjuk, így hisszük, tudunk Pál apostol­lal együtt, az ő szavaival há­lát mondani azokért az aján­dékokért, amelyek egykor a korinthusiaknak adattak, de amelyek mi közöttünk, a mi gyülekezeteinkben, egyhá­zunkban is megtalálhatók: a hitért, az igehirdetésért, a feddhetetlenségben megmu­tatkozó keresztyén remény­ségért. S a hálának ez a szép sza­va — valóban — ma is élő, eleven közöltünk. Ezzel nem­csak tartozunk Annak, akitől az ajándékok ezreit kapjuk, hanem hitünknek szép voná­sa is, amely sohasem múlhat el, sohasem veszhet kj kö­rünkből, s ebben — ha más­ban ez képtelenségnek, s igaztalannak tűnnék is —, meg kell állnunk az össze­hasonlítás próbáját: hogy nemcsak hűségesen hittünk, mint a régiek, hanem hálá­val fogadtuk el s mindnyá­junk, az egész világ, hasz­nára fordítottuk az Istentől kapott drága ajándékokat. Vámos József vember 1-én pedig a kolozs­vári magyar evangélikus templomban Argay György püspökkel együtt végzett is­tentiszteleti szolgálatot. Dr. Friedrich Müller püspö­köt, aki néhány évvel ezelőtt hazánkban is járt és akivel gyakran találkozunk Prágá­ban, a Keresztyén Békekonfe­rencia ülésein, evangélikus egyházunk részéről D. Dr. Vető Lajos püspök táviratban, D. Káldy Zoltán püspök pedig le­vélben köszöntötte. elnökség most tartja első munkaülését a II. Keresztyén Békevilággyűíés óta. Munka- programján a további munka megszervezése és a tanulmá­nyi munka újjászervezése sze­repel többek között, neki dr. Ramsey canterbury-i érsek a Lambeth-keresztet. A patriarcha válaszában utalt arra, hogy az orthodox és az anglikán egyház között nincs fontos teológiai különbség. Ni­kodim metropolita londoni sajtóértekezleten kijelentette, hogy a két egyház együttmű­ködése különösen is teoló­giai kérdések megtárgyalásá­val erősödhet. Az utolsó teo­lógiai eszmecsere anglikánok és orosz-orthodoxok között 1956-ban Moszkvában folyt. Mindkét oldalról törekszenek ennek mielőbbi folytatására. Mérlegen A most következő három vasárnap az egyházi év befe­jező része már. Mától kezdve minden héten az úgynevezett „utolsó dolgokéról tanítanak a vasárnapi szentigék. Mindig elgondolkoztató, ami egy soro­zatban az utolsó. Megcsókolni valakit a családban — lehet megszokott dolog. Valakit utol« jára megcsókolni, — mindig megindító. Azzal jár, hogy vé­gig gondolom, ami volt. Meg­bocsátok és én is bocsánatot kérek azért, ami nem úgy volt, ahogy kellett volna. Mikor a zsákolásnál az utolsó zsákhoz érnek, aláhúzzák a számoszlo­pot és összeadnak. Számadást csinálnak, hogy dicsérjenek, vagy felelősségre vonjanak. Az utolsó rendszerint örömöt, vagy helyrehozhatatlan bána­tot jelent. Az egyházi év utolsó három vasárnapja közül ez az első is komor, de az életből nem ismeretlen színekkel ar­ról tanít, hogy van felelősségre vonás és ítélet is az Isten vi­lágában. Ezt így fejezi ki az egyház ősi hitvallása, amit vasárnapról vasárnapra együtt elmondunk: Jézus „eljön ítélni élőket és holtakat.” A bíróságok naponta hoznak ítéletet bűnügyekben. De sen­ki sem gondol olyat, hogy az ítélet bosszú az elkövetett rosszért. Ezt a gondolkozást barbárnak és középkorinak éreznénk. Az ítélet egyszerűen érvényt szerez egyfelől egy általános elvnek, a közakarat törvényének; másfelől nevelő tevékenységet gyakorol, — ha van még erre egyáltalában mód. János apostol levelében azt olvassuk, hogy az Isten szeretet. János evangéliumá­ban Jézus így szól: „Én nem ítélek senkit. Van, ami meg­ítélje, az a beszéd, amelyet szólottám nektek.” Az ítélet­ről szóló igéket tehát úgy kell értenünk, hogy az nem egyéb, mint életünk és a világ talál­kozása a szent szeretettel. Aki az élet védelmét és az ember szeretetét kötötte a szívünkre, érvényt szerez ennek az aka­ratának. A perikóparend, az egyház igesorozata az év folyamán az üdvösség minden döntő kér­déséről szól. De nines olyan vasárnap, amely a késő bánat­ról, a kárhozatról szólna. Isten üzenete mindig az élet. Ez a mai vasárnap is az evangélium üzenetét hozza, mert arról szól, hogy földi életünk során az ítélet Istenével találkozni jó. Ez a találkozás mindig fel­hívás a megújulásra. Amikor az utolsó zsákot beviszik, számadást tartanak. De még jobb, ha már a tavaszi vetési­kor gondolnak az aratásra és a számadást egy nap sem mu­lasztja el az ember. Isten há­zának szokása, hogy engedi magán átfújni az ítélet szelét. Döntést érlel ez az emberi szívben. Hiszen az ítélet mö­gött Krisztus áll, aki annak keserűségét önmagára engedte rázúdulni. Ha mércéjét ma­gamra veszem és ítéletét elfo­gadom, tiszta lapot ad a ke­zembe. Bűnboesánata birtoká­ban vele indulhatok el az új megteremtésére. Uzon László A Román Népköztársaság­Szlovák professzor előadásai a Teológiai Akadémián DR. JÁN MICHALKO professzor, a pozsonyi Evangélikus Teológiai Fakultás dékánja csere-professzorként Magyaror­szágra érkezett és az Evangélikus Teológiai Akadémián egy hétig előadásokat tart az igehirdetés időszerű kérdéseiről. A Keresztyén Békekonferencia elnöksége Angliában A moszkvai patriarcha Londonban i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom