Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-26 / 4. szám

Kaj JANUÁR 13-ÁN VOLT 66 ESZTENDEJE hogy megszületett s január 4-én volt 20 éve, hogy tarkón’ötték a hitleri megszállók Kaj Munkot, a, dán ellenállási mozgalom nagy harcosát, költőt, drámaírót és lelkészt. Szüleinek egyetlen gyermeke volt. Fél éves volt, amikor apja meghalt s már emlékeket szívébe fogadó gyermek, amikor anyját is el­vesztette. A tüdőbeteg asszony szinte mellette haldoklóit, amikor ismerősök magukhoz vet­ték a kisfiút. Margarétát, az öreg szolgálót kérdezte akkor, hogy talán meghalt az anyja, hogy őt elvitték? Vonakodva kapott rá igenlő választ s hozzátették: mi másért is hoztunk volna el? „Mert rosszak vagytok" — felelt Kaj. A halálesetet gyermekhez méltó viszony­lagos nyugalommal fogadta. Eddig csak mesz- szirement apját foglalta esti imába, most már anyját is. tQy fejezte be naponta: „Jó éjt apám, jó éjt anyám, jó éjt Istenem, Jézus, jó éjt minden kicsi angyalok.” Vékonydongájú fiúcska volt s az ismerősök annyira jósolgatták az ő korai halálát is, hogy szülei fejfáján helyet hagytak a felirat szá­mára „a szegény kicsinek”. Erre Kaj Műnk írásaiban többször visszatér. Életrajzában így ír: „Vajon megbocsáthatatlan az, ha ugyanez c szegény kicsi most öt gyermekével játszik ■s győzelemittas gondolatokat küld a Maribo temetőjében meredező facölöpnek?!” Később anyjának unokatestvére s annak férje, egy parasztházaspár, fogadják gyerme­kükké. A szülői otthonból nem maradt sem­mije, csak a keresztelő ruhácskája, a kávézó állkendője és Isten. „Ez a három megmaradt nékem, mindmáig” — írja, immár a negyvenen túl. IDEGENKEDVE MEGY ÜJ SZÜLEIVEL s az „apa-anya” megszólítás is csak akkor fakad fel ajkán, amikor új otthona első ka­rácsonyfája alatt megérzi a végtelen szerete- tet, ami itt körülveszi, önfeláldozó, igaz szü­lőket nyert s ha ők nem voltak otthon, a nagymama szeretetében melengett a szíve, aki igen sokat mesélt neki. Kaj egyszer így szólt hozzá: — öreg Nagyanyái Az én kis szívemben hi­hetetlenül sok hely van a szeretet számára. Kívántam is a szeretetet nagyon — s gondold el: akkor jöttél te! , A mostoha igazi anyjává vált a gyermek­nek. Kaj Műnk egyik legszebb müve az a te­metési beszéd, amellyel őt halálakor búcsúz­tatta. Hangulatteremtő és jellemrajzoló ereje tündöklik benne. Hadd idézzünk belőle: „Hat év az egyetemen. Mély, igen mély as « boldog érzés, hogy van otthonom vidéken. Győzelmes boldogság ez. Az életnek, az élet- útnak biztos háttere ez a tudat. Levelek és csomagok hazulról, hozzátartoztak minden héthez. Minden kimosva, minden megvarrva és megstoppolva, — tiszta ruha akasztóra téve minden szerdán. Sült kacsa és pástétom és kalács, olykor nyúl és fácán. Mindig a legjobb falatok. És nem elég, hogy nekem tette félre, de volt ideje csomagolni és postára tenni. Óramű pontosságával. — Hát még a szünidő! Apám a pónilóval, Ida ővele, ott vártak az ál­lomáson, anyám otthon várt terített asztallal, mintha ünnep volna. Az otthon, amely régi helyeivel hívogatott s amely áldott változat­lanságában maradt lovaival és teheneivel, ku­tyáival és macskáival, fűzfáival és gyümölcsö­seivel, vetéseivel és rétjeivel — az étkezések és beszélgetések s aztán a lefekvések a durva gyolcs ágynemű közé, amelyek Lolland tele- vény humuszát s a Keleti-tenger hűvös szelét illatozták.” „Ó, te kicsiny zsupfedeles ház a gesztenye­fa árnyékában, hogy megtanítottál szeretni minden kicsi dán otthont! Mert éppen az volt benned a legpompásabb, hogy nem volt ben­ned semmi különös, hogy apám és anyám ugyanolyanok voltak, mint a többi emberek. Épp ezért ismerem, hogyan harcoltok és dol­goztok ezekben az otthonokban ti mind, és hogyan szeretitek'egymást... Te, gyermek­korom kicsiny otthona, te tanítottál meg ész­revenni a kicsiben a nagyot, ami mindenben a legnagyobb.” Ekkor persze már régen gyakorló lelkész volt Műnk, Vedersö-ben, ahonnan az igazi anyává lett asszonyt elszállíttatta Lollandba s ez még fájdalmasabb volt neki, mint a te­metés. „Nehéz volt elküldeni — írja. — Ügy éreztem, mintha másodszor halt volna meg. Azt sze­rettem volna, ha sírja itt lett volna a temp­lom kapujánál, hogy minden vasárnap isten­tisztelet előtt megállhattam volna ennél a sírnál, elsuttogva hálámat s magammal vive onnan a virágok mosolyát.” De a virágok mosolyáig hosszú volt még az út. ELEMI ISKOLAI UTÁN Vejlebybe kerim Wester Márton tanár keze alá, aki Grundtvig Műnk követője és igen határozott egyéniség volt. Élesen szemben állt a Beck.féle píetista irányzattal. Később egy ugyancsak erős és ra­dikális grundtvigiánus volt rá hatással: Geis- mer Oscar lelkész és újságíró. Ő nyitotta meg Műnk előtt az irodalom világát, lliást és Odys- seiát magyarázta neki s a Ter je Vigen-t. Műnk, aki kilenc éves korában írta első ver­sét, mélyen elmerült az irodalomban. Ezek az évek ötlábú jambusokban haladtak tova. Oehlerischlüger könyveit olvasta. Később Kop­penhágában Strindbergért rajongott, színház­ba járt és a költészetben képezte magát. Még vejlebyi diák korában vívta meg döntő lelki harcát, önéletrajzának az erre vonat­kozó tizennyolc oldala megrendítő. Létezik-e Isten? — ebben a kérdésben sűrűsödött a hit és a kétkedés felébredt küzdelme a diák szí­vében. Egy erdei beszélgetés volt elhatározó az életében. 16—17 éves korában ment haza­felé egy erdőn át, ahol beszélgető társa egy Bachevold nevű „belmissziós” lelkész volt. Bú­csúzáskor ez kézrátétellel megáldotta. Műnk még órák múlva is úgy érezte, hogy valami szentség van körülötte. Később is vissza­visszatért ehhez az élményéhez, s bár a fari­zeusi kegyességet s a pietizmust élesen tá­madta, Bachevold embersége tiszta emléke maradt. KOPPENHÁGÁBAN TANULMÁNYAI VÉ­GEZTÉVEL, letette vizsgáit s lelkésszé szen­telték. Püspöke kihelyezte „az Isten háta mögé”, Jylland legészakibb gyülekezetébe, Vedersö-be, ahol mindvégig hűségesen szol­gált (1924—44). Nem könnyű időt töltött Vedersöben. Igen összetett egyéniség volt. Hol szívélyes és nyílt volt, hol indulatos, fölényes és elutasító. Tu­dott gúnyosan és élesen vitázni, de tudott igen kedves és megnyerő lenni. Gazdag ér­zelemvilága gyakran került éles eszének bí­rálata alá. De híveinek szívéhez megtalálta az utat. Idéztük, hogyan vallott anyja teme­tésekor népéről. Kilépett a dolgozószobájából és a természet emberévé lett. Magukkal ragadták a nyugat- jyllandi tájak. A tavak, erdők, viharok, a ten­ger és a csillagok építették benne a békessé­get. A legszebb dán könyv, ami az erdőkről, cserkészésről, vadászatokról szól, az ő tollá­ból való („Vidám és örömteli napok”). Halá­szok, parasztok, tejes gazdák és — kutyák voltak a barátai. S a tenger, az örök, a nagy, és mégis mindig változó tenger. Lába gyöke­ret vert Dánia földjén s a dán tenger zúgott a fülében. Teológiájában bizonyos mértékig Grundtvig tanítványa volt. Fogalmait tőle vette. A ke­resztyén hit alapját abban látta, hogy Isten csak a gyülekezetben munkálkodik Szentlei­kével és igéjével. Hitének központja az isten- tisztelet volt. Prédikációi roppant elevenen hatottak. A hit és kétség küzdelmét mutatták be. Életszemléletében döntő volt népének szere- tete. Nyitott volt minden kultúrtörekvés iránt és hangoztatta a lelkiismereti és politikai sza­badságot. A DÁN DRÁMAIRODALOM MEGÜJÍTÖJA VOLT. Szabad madár, aki tíz év alatt betöl­tötte küldetését. Három kiemelkedő drámáját említjük: Az idealista, — Ige, — Választot­tak. Akik drámáit látták, azok hatalmas, va­rázslatos, magasztos estéknek lehettek tanúi, amelyek felkorbácsolták a vért és a vihart, gyűlöletet és szeretetet páráltak, haragot és ármányt, hazugságot, hamisságot és álnoksá­got lepleztek le. Akik nem értettek is egyet drámáinak vallásosságával, táplálkoztak be­lőle s gazdagodtak általa. Művészi példaképe Shakespeare volt. Megvetette a kicsinyességet s csodálattal fordult az erős emberek felé, bár ezek hibáit és bűneit is kíméletlenül fedte fel a még erősebb Krisztus fényében. A rossz és jó, a kísértés és győzelem, a bűn és a szent között feszülő harcban nem a világ ítélőszékét tartotta döntőnek — s ez különös ízt kapott a hitleri hangoslcodás világában — hanem azt, akit boldogan nevezett Megváltójának. „Ehhez — mint írja — még Shakespearenek sem volt elegendő a képzelőereje. De Isten nagyobb, mint Shakespeare. Nekem elég hinnem ab­ban, hogy így fog történni.” A hazájában uralkodó parlamentarizmussal nem értett egyet. Amikor a hitleri seregek végigmasiroztak Dánián 1940 áprilisában, Dá­nia ellenállási mozgalmának harcos egyéni­sége lett. Bátran hirdette prédikációiban, ille­gálisan kinyomtatott verseiben és színművei­ben meggyőződését. Színművei előadását per­sze betiltották. Hangja esztendőről esztendőre követelőbb lett, fegyverei egyre élesebbek s nyílt nemzeti ellenállásra biztatott. A HÁBORÚ VÉRZ1VATARÁBAN. a hitleri csapatok megszállása idején is bátran és éle­sen prédikált. „Azt reméljük a keresztyén egy­házban, hogy ha majd a rombolás e szörnyű­ségének kiszárad a vére s önmagát halálra kia­bálta, végül is elérkezik az az idő, amikor... felébresztik a népeket és lelkileg késszé teszik a béke megőrzéséért vívott harcra. Bárcsak így történne! Nem merek hinni ebben, de nem merek ennek hite nélkül sem létezni.” Nem érhette meg. Január 4-én volt húsz éve annak, hogy négy ismeretlen civilruhás férfi érkezett este Vedersö parochiájára. El­fogták Kaj Munkot és magukkal vitték. Ti­zenkét órával később egy paraszt hive találta meg holttestét az országút közelében az erdő­ben. A német biztonsági szolgálat emberei gyorsan dolgoztak. És bár a rádió nem mond­hatta bs Kaj Műnk halálát, a hír bámulatos gyorsasággal végigfutott az országon. A zász­lókat félárbocra engedték, az iskolákban be­fejezték a tanítást s a kereskedések bezártak. Temetése a nép tüntetésévé lett a megszálló hatalommal szemben. Dánia meglátogaltatásának idején ez az em­ber, aki Dánia legnagyobb költője és Dánia legkisebb gyülekezetének papja volt, de aki­nek hangja átzengett egész északon, — előbb prófétává, aztán mártírrá lett. Korén Emil Ä n. VATIKÁNI ZSINATRÓL As egyház és egysége a zsinati események tükrében AZ EGYSÉG, AHOGYAN AZT RÓMA ELKÉPZELI MÁR AZ EDDIGIEKBŐL IS VILÁGOS, hogy Róma csakis egyféle egyseget is­mer: visszatérést Rómához! Álljon itt erre is néhány do­kumentum: „Aki az igazi egyházat ke­resi, az a pápa primátusában ismerheti meg az egyház egy­ségének fundamentumát” — mondotta XIL Pius pápa 1956-ban egyik imádságában. XXIII. János pápa trón- foglaló ency klikájában — ,.ad Petri cathedram” — 1959. június 29-én többek között ezeket mondotta: „Jézus Krisztus imádsága —, hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem Atyám, és én is Tebenned, hogy ők is egyek legyenek’ (Jn. 17,21.) — kelti bennünk azt a reményt és megerősít Minket abban a vigasztnyúj- tó váradalomban, hogy végül minden bárány, amely nem ebből az akolból való, vágyó­dik azután, hogy abba vissza­térjen, úgyhogy a Megváltó igéje szerint .lészen egy akol és egy pásztor.” (Jn. 10,16.) Az olaszországi Aktio Ka- tholica elöljárói számára tar­tott beszédében szólott a pá­pa a Zsinatról, majd szavait az „elszakadtakhoz” az ortho- doxokhoz és a protestánsok­hoz intézve így szólt: „Nézzétek, Testvérek, ez a Krisztus egyháza! i.. Jöjje­tek, jöjjetek: ez az az út, mely a találkozásra, a haza­térésre feltárul! Jöjjetek, fog­laljátok el, illetve újra fog­laljátok el azt a helyet, amely közületek sokak szá­mára atyáitok helye volt.” (EPD Zürich, 1962. szeptem­ber 21.) Figyelemreméltóak e vo­natkozásban VI. Pál szavai. A II. Vatikáni Zsinat megnyi­tásának évfordulóján mon­dotta a zsinati atyák előtt a Santa Maria Maggiore temp­lomban többek között ezeket: „Ó, Mária, könyörgünk Hozzád azokért a mi keresz­tyén testvéreinkért, akik még el vannak szakadva a mi ka­tolikus családunktól.. s Hívd velünk mindezen fiaidat egy­azon egységbe a Te anyai és égi oltalmad alatt”. (EPD Zürich, 1963. október 24.) VI. Pál zsinati megnyitó beszédének is van több na- gyonis fenntartással fogad­ható szakasza. Többek között ezeket mondotta: „Mikor ez a zsinat hívja, számontartja és az akolba belefoglalja azokat. akik Krisztus nyáját alkotják, mint teljes joggal hozzátarto­zó bárányok, ugyanakkor ki­nyitja a kapukat és emelt hangon várja Krisztusnak azt a sok bárányát, akik eddig nem voltak az egyetlen akol- ban. Ez a zsinat a meghívás­nak, a várakozásnak és a bi­zalomnak a zsinata tehát...” VÉGTELEN SORBAN IDÉZHETNÉNK a hasonló ki­jelentéseket, invitálásokat. Valamennyíőjükre jellemző, hogy az egységet a római egy­házba az egyetlen akolba visszatérésként, az egyetlen pásztor, a pápa vezetése alatt tartják lehetségesnek. Ugyan­csak jellemző — amint már említettük — hogy a nem ró­mai katolikus egyházaktól teljes céltudatossággal tagad­ja meg a zsinat az egyház nevet és legfeljebb csak „kö­zösségeknek” illetve „elsza­kadt testvéreknek”, „elsza­kadt keresztyéneknek” neve­zik őket. Egyetértünk ezért a Luthe­ránus Világszövetség zsinati megfigyelőjének dr. K. E. Skydsgaard koppenhágai teo­lógiai professzornak megál­lapításaival: „Sok előadásban az Aulá­ban világosan kimondták: az egység csakis azt jelentheti, hogy minden más egyháznak valami módon azt az egysé­get kellene megtalálnia, amely kizárólag a római egyházban van megadva. Ezé a római egyházé Krisztus teljessége és a kegyelemközlés teljes­sége. így a többi egyházra csak mint lehetőségre lehet tekinteni, amely várja az ak- tualizálódást. Ilymódon a ka­tolikus teológia elzárkózott attól az úttól, hogy a nem katolikus egyházakat azok középpontjából értse meg.” (EPD Zürich, 1963. decem­ber 5.) * JÓ NEKÜNK EVANGÉLI­KUSOKNAK visszaemlékez­nünk arra, hogy a Zsinatra kiküldött és meghívott zsina­ti atyákkal a zsinati munká­ban való előfeltételként el­mondatták az ún. Tridenti Hitvallást. Nem felesleges idéznünk a Hitvallás második részének néhány szakaszát: „A szent katolikus és apos­toli római egyházat ismerem el minden egyház anyjának és tanítójának; igaz engedel­mességet fogadok és eskü­szöm a római pápának, Szent Péter utódjának, az apostol­fejedelemnek és Jézus Krisz­tus helytartójának. Éppígy kétség nélkül ma­gamévá teszek és vallók min­den egyebet, amit a szent, törvényes és egyetemes egy­házi zsinatok, mindenekelőtt a tridenti szent zsinat és a vatikáni egyetemes zsinat hagyományozott és kijelen­tett, különösképpen a római püspök elsőségéről és az ő csalatkozhatatlan tanítói tisz­téről. És hasonlóképpen: Mindazt, ami ezzel ellentétben áll, és minden tévtanítást, amit az egyház elítélt, elvetett és átok alá helyezett, elítélek, elvetek és átok alá helyezek én is. Ezt az igaz katolikus hitet, amelyen kívül senki sem üdvözülhet, amelyet itt én szabadon vallók és ame­lyet hűen megtartok, ezt aka­rom csorbítatlanul és tisztán életem végső leheletéig Isten segítségével állhatatosan meg­őrizni és vallani! és gondos­kodni fogok arról, ameny- nyire rajtam áll, hogy azt az alámrendeltek, vagy azok, akik tisztemnél fogva gond­jaimra bízattak megőrizzék, tanítsák és prédikálják. Ezt Lapunk hasábjain gyakran adunk hírt a Lelkészi Munka- közösségek üléseiről. A Lel­készi Munkaközösségek a 16 egyházmegye keretében vég­zik munkájukat. Mindegyik munkaközösség évente 8—10 összejövetelt tart, melyeken a lelkészek továbbképzésének szem előtt tartásával a lelké­szek a kijelölt témáról elő­adásokat tartanak. Az előadá­sokat megbeszélés szokta kö­vetni. A témákat a Lelkészi Munkaközösségek Országos Választmánya jelöli ki egy egész évre. Az elmúlt évek­ben ez a továbbképzést szol­gáló munka különösen is jó irányban folyt és rendszeres­sé vált. A lelkészek nagy örömmel vesznek részt az ösz- szejövetelen. A Lelkészi Munks,közössé­gek eddigi alapszabályát az Egyetemes Tanácsülés 1963. december 11-én több ponton megváltoztatta. Az új alap­szabály értelmében 1964. ja­nuár 1-től kezdve az egyház­megyei Lelkészi Munkaközös­ségek vezetői aj. esperesek, úgy, amint a zsinati törvé­nyünk ezt elrendelte. Az es­peresek helyettesei a Lelkészi Munkaközösségekben az egy­házmegyei lelkészi főjegyzők. Az Egyházkerületi Lelkészi Munkaközösségek vezetői a püspökök, helyetteseik az egy­házkerületi lelkészi főjegyzők. Az országos Lelkészi Munka- közösség vezetője az Egyete­mes Tanács által megbízott püspök, aki megbízatását 3 esztendőre kapja. A Lelkészi Munkaközösségek életét és munkáját a megbízott püspök vezetésével az Országos Vá­lasztmány irányítja, amely ki­jelöli a dolgozatok témáit. Az Országos Választmánynak tag­jai; a Lelkészi Munkaközössé­gek országos elnöke, az ügy­vezető elnök (akit az Orszá­gos Választmány jelöl ki), az egyházkerületi LMK-k elnö­kei és a.z egyházkerületi lel­készi főjegyzők, a Teológiai Akadémia dékánja és pro- dékánja, két egyházmegye ki­küldötte (az idén a Bács-Kis- kuni és Borsodi egyházmegyék 1—1 képviselője). A fentieken kívül az országos elnök az fogadom, szentül ígérem, er­re esküszöm. Ügy segéljen en­gem Isten és Isten szent evangéliuma”, (Lásd Evangé­likus Élet 1962. 49. és 50i szám). DECEMBER 4-EN ÚJRA KÍSÉRTETT a Tridenti Zsi­nat szelleme. Sőt ezen még túl is mentek azon az em­lékünnepen, amelyet ezen a napon a Tridenti Zsinat 400 éves befejezési évfordulójára mondott Urbani bíboros, Latinnyelvű beszédének ez volt a témája: „Hiszek az egyházban!” Annakidején még maga a Tridenti Zsinat is állást foglalt e formula el­len, amikor kathekizmusában nyomatékosan kijelentette, hogy „az egyházban nem sza­bad úgy hinni, ahogy az em­ber hisz Istenben. Az egyház mint teremtmény áll Isten­nel, a teremtővel szemben” (Rám. Kat. I. X. XXII:) Ur­bani beszéde hármas hirnni- kus felhívással fejeződött be: bízni az emberben! Bízni az egyházban! Bízni a Zsinat­ban! Ha meggondoljuk, hogy mit jelentett az itt használt szó, latinul: „fiducia”, a re­formáció számára, akkor er­ről a beszédről amely teljes bizonnyal a pápa hozzájáru­lásával hangzott el, meg kell állapítani, hogy az túlment magán a Tridenti Zsinaton is és mint el len reform áci ős meg­nyilatkozást kell azt megítél­ni. A Vatikáni Zsinat eddigi két ülésszakát tehát a Triden­ti Zsinat szelleme, sót még a Tridenti Zsinatot is túl­szárnyaló ellenreformációs megnyilatkozás fogta közre és árnyékolta be. Minden­esetre ez a benyomásunk a római egyház önértelmezésé­vel és az egység olyan kere­sésével kapcsolatban, amely állandóan lebecsüli a mási­kat, akit „egységre” biztat. Szerkesztőségi Munkabizottság üllésekre legfeljebb 3 lelkészt tanácskozási joggal meghív­hat. Az új alapszabály hangsú­lyozza, hogy a Lelkészi Mun­kaközösség nem jogi szervt hanem munkaközösség, amely a lelkészek teológiai tovább­képzését és testvéri közössé­gének ápolását szolgálja. Az Egyetemes Tanácsülés Káldy Zoltán püspököt bízta meg a következő 3 esztendő­re a Lelkészi Munkaközösség országos vezetésével. Az új Országos Választ­mány 1964. január 8-án tar­totta első ülését. Jelen voltain D. Dr. Vető Lajos és Káldy Zoltán püspökök, Weltler Re­zső és Koren Emil egyház­kerületi főjegyzők, Proliié Károly dékán, dr. , Otílyk Ernő prodékán, Ponicsán Imre lelkész, a Bács-Klskuni egy­házmegye képviseletében, Vi- rágh Gyula esperes, a Bor­sod—Hevesi egyházmegye kül­dötteként. Az országos elnök erre az ülésre vendégként meghívta: dr. Kékén András Budapest-Deák téri lelkészt, Gádor András Budapest-An- gyalföldi lelkészt és Benczúr László püspöki titkárt. Az Országos Választmány kijelölte az 1964. évi témákat. Előzőleg az egyházmegyék LMK-ei elküldötték idevonat­kozó kérelmeiket. Ezenkívül az országos elnök 30 lelkész­től kért írásban javaslatot a témákra. Igen sok javaslat ér­kezett be. Az Országos Vá­lasztmány olyan témákat je­lölt ki, amelyeket a, legtöbben kértek és amelyek alkalmas­nak látszanak arra, hogy a lelkészek továbbképzését jó irányban munkálják. A Választmány — miután Mekis Ádám békéscsabai lel­kész nem tudta vállalni ed­digi ügyvezetői szolgálatát — úi ügyvezető elnökké Weltler Rezső, esperest, egy­házkerületi főjegyzőt nevez­te ki. Az országos elnök a kijelölt témákat megküldi az egyház- megyei LMK-ek elnökeinek. Legyen áldás a Lelkészi Munkaközösségek 1064, eva munkáján isi A Lelkészi Munkaközösségek Országos Választmányának ülése * A. 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom