Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-19 / 3. szám

ökumenikus imahét

1964. január 19—26

ötödik nap Január 23, csütörtök

EGYÜTT A FELELŐSSÉGBEN

hogy sokszor nem voltunk segítségére a szükségben levő embertársunknak a szeretet és segítés cselekedetével.

„Amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyám- íiaj közül, énvelem cselekedtétek meg” (Máté 25, 40). Bibliai rész: Ezékiel 34, 17—22.

Máté 25, 31—45.

A keresztjén embernek mindennél drágább az Isten országa. Jézus Krisztus nem az „Uram, Uram”-ozók és kegyes- kedők előtt tárja ki annak kapuit, hanem ázok előtt, akik talán látszólag jelentékteleneknek tűnő dolgokban gyakorolták itt a földön az emberszeretet cselekedeit. Jézus Krisztus azonosítja magát az emberrel. Azzal az emberrel, aki rászorul a segítés mozdulatára. Az embernek nyújtott segítséget úgy veszi, mintha Vele magával tennénk jót. Nem elegendő tehát az, ha csak az istentiszteleteken és a bibliaórákon keressük Öt. Felelőssé tesz bennünket embertársaink boldogulásáért, javáért, életéért. Ez a felelősség nemcsak hittestvéreinkre vonatkozik, de kiterjed minden arra rászoruló embertársunkra, vallásra, felekezetre, fajra, világnézetre való tekintet nélkül. A keresztyén ember vallja a földi élet döntő jelentőségét, hiszen Máté 25, 31—45 szerint a nagy parancsolat értelmében kell majd egykor számot adnia.

ADJUNK HÁLÁT

Krisztusért;

hogy Isten Krisztus által idejében figyelmeztet bennünket a felelősségre, földi életünk jelentőségére;

hogy a szeretet parancsát tette Isten országába jutásunk mértékévé.

VALLJUK MEG BÜNBÄNATTAL

hogy sokszor nem éreztük át mélységesen felelősségünket a magunk üdvösségéért és felebarátainkért.

KÖNYÖRÖGJÜNK

azért, hogy egyházunk, gyülekezetünk és mi magunk is lehessünk Isten akaratának hűséges eszköze;

hogy felelősséggel végezzük hivatásunkat hazánkban és az egész világon.

Hatodik nap Január 24., péntek

EGYÜTT A GONDVISELÉSBEN

ne aggodalmaskodjatok...” (Lukács 12, 22).

Bibliai rész: Ezékiel 34, 23—31.

Lukács 12, 22—32.

A Jó Pásztor népe ígéret részese. Krisztus megígérte övéinek, hogy velük lesz minden napon. Ez nemcsak azt je lenti, hogy mindent megad földi életünk folytatására, hanem azt is, hogy nem kell társtalanul járnunk az emberszeretet útján,’ nem egyedül kell szembenéznünk az élet nagy kérdéseivel, nem egyedül kell gondoskodnunk magunkról, nem egyedül kell vigyáznunk magunkra, egymásra, a békére, az egész világra. Krisztusban Isten, naponként velünk van, s mint az emmausi tanítványoknak, szent jelenlétével nekünk is megadja a lelki és testi táplálékot. Hirdetteti evangéliumét, adja megtört testét és kiöntött vérét, megbocsátja bűneinket és megadja mindazt, ami a test és élet fenntartásához szükséges, vagyis ételt, italt, ruházatot, lábbelit stb. Ezek között az ajándékok között gondviselő szeretetéből adja a legnagyobb földi ajándékot: a bókét. Istennek ez a gondviselő szeretete az egész Világot és az egész emberiséget átöleli.

ADJUNK HÁLÁT

Krisztusért;

Akiben Istent mennyei Atyánknak ismertük meg; hogy Isten atyai módon hűséges szeretettel gondunkat viseli; hogy gondja van lelki és testi életünkre, földi életünk feltételeire, mindenekelőtt a mindennapi kenyérre, az ember életét, munkáját biztosító békére.

VALLJUK MEG BÜNBÄNATTAL hogy sokszor aggodalmaskodunk;

hogy nem támaszkodunk hittel Krisztusnak arra az ígéretére, hogy Ö velünk van minden napon;

hogy nem élünk abban a bizonyosságban, hogy Isten gondviselése valóban annyit jelent, hogy gondjainkat Ö viseli.

KÖNYÖRÖGJÜNK

hogy Krisztus ígéretéhez hűségesek maradhassunk; hogy aggodalmaskodás nélkül, teljes bizalommal és teljes felelősséggel munkálkodjunk itt a földön.

Hetedik nap Január 25„ szombat

EGYÜTT A SZERETETBEN

„Az elveszettet megkeresem” (Ezékiel 34, 16).

Bibliai rész: Ezékiel 34, 11—16.

Lukács 15, 1—7.

Krisztus szeretete az egész világra kiterjed és ugyanakkor embertől emberig árad. Azokon mutatja meg szeretetét, akiknek segítségre van szükségük: tapintatra, gyöngédségre, erősítésre, bátorításra, reménységre. Krisztus azt akarja, hogy akkor, amikor reánk árasztja szeretetét, szeretete rajtunk keresztül tovább áradjon a másik ember felé. Addig nem nyugszik, meg a szeretet gyakorlásában, amíg nem segített hathatósán a rászorulón. Mi sem nyugodhatunk meg addig, amíg segítésre szoruló ember van körülöttünk, mert Krisztus szeretet minket és szgretetre indít. Segítsünk a bajbajutotton, vigasztaljuk a szomorúságban élőt, emeljük fel az elesettet: Krisztus szeretete előtt minden korlát ledől. A szeretet gyakorlásában nem lehetnek korlátok a mi számunkra sem. Az igazi szeretet előtt lehullanak a válaszfalak ember és ember között. Amint Krisztus mentő szeretete mindenkire és mindenre kiáradó szeretet, a szeretet gyakorlásában nem lehetünk személyválogatók mi sem.

ADJUNK HÁLÁT

Krisztusért;

hogy az egyetlen Jó Pásztor szeretetében Isten kegyelnie minden emberre kiárad;

hogy Isten mindent megtesz annak érdekében,, hogy az Ő kegyelmét megismerjük s az Ó szeretetét megtapasztaljuk és benne éljünk;

hogy Isten szeretete egyetemes s nem ismer semmiféle korlátot

VALLJUK MEG BŰNBÁNATTAL

hogy sokszor nem hallgattuk hittel a kegyelem evangéliumát; hogy sokszor nem úgy néztünk embertársainkra, mint akiket Isten szeretete a Jézus Krisztusban megváltott a golgothai kereszten;

KÖNYÖRÖGJÜNK

azért, hogy a Jó Pásztor szeretetét hittel, bizalommal és engedelmességgel fogadjuk;

azért, hogy a kegyelem ne legyen hiábavaló a mi életünkben;

azért, hogy az egyházak és a keresztyének helyesen végezzék

szolgálatukat, amelyre elhivattak;

hogy az ige tisztán és igazán hirdettessék;

hogy a szentségeket Urunk rendelése szerint szolgáltassák ki;

hogy az egyházak és a keresztyének fáradozzanak az ember

felemelkedésén és javán;

hogy az egyházak és a keresztyének minden békeszerető emberrel együtt munkálkodjanak a béke ügyéért; a Prágai Keresztyén Békekonferencia munkájáért és a második Keresztyén Béke-Világnagygyűlésért.

Nyolcadik nap Január 26., vasárnap

EGYÜTT AZ ÖRÖK ÉLETBEN

„A Bárány... legelteti őket és , a vizek élő forrásaira viszi őket” (Jelenések 7, 17).

Bibliai rész: Ezsaiás 49, 8—11.

Jelenések 7, 9—17.

Áldott legyen az a nap, amelyen a feltámadott Krisztus összegyűjti választottait s az élet vízével itatja meg és dicső- vSégébe öltözteti őket. János megláttatja velünk azt a nagy sokaságot, amelyet ember meg nem számlálhat, akik minden nemzetből, népből és nyelvcsaládból jöttek, Istent dicsőítik egy szívvel, egy lélekkel. Krisztus, a Jó Pásztor az, Aki ártatlan bárányként meghalt az emberért, Aki vérével megtisztította és minden bajtól megszabadította övéit. Így ad erőt Ö maga nekünk, amikor ezen a világon élünk és szolgálunk. Az örök életben mindnyájan együtt dicsőíthetjük teremtő, megváltó és megszentelő Atyánkat. Ennek a' mennyei kinyilatkoztatásnak a fényében látjuk az embert és az emberiséget.

ADJUNK HÁLÁT

Krisztusért;

hogy Isten Krisztusban kinyilatkoztatta örök szeretetét és határtalan kegyelmét minden nép és minden ember számára; hogy Isten nekünk adta az örök élet ígéretét.

VALLJUK MEG BŰNBÁNATTAL

hogy sokszor hatalmasabbnak gondoltuk a gonoszt és a halált, mint Istent és a mi Megváltónkat;

hogy az örök élet reménysége nem indított több felelősségre a földi élet iránt és mélyebb szeretetre embertársaink iránt; hogy sokszor eltévelyedtünk a földre békét hozó Űr Jézus Krisztustól.

KÖNYÖRÖGJÜNK

azért, hogy Isten elhívó kegyelméről és az örök élet ajándékáról soha ne feledkezzünk meg;

hogy a földön meg ne fáradjunk a hitben, a szeretetben, a tiszta örömben, a béke munkálásában és minden jó cselekvésében;

az egész világ békéjéért és minden ember boldogulásáért.

siiiiiiim!iiiiniiiiiiiiwiiiiiiitiiBniiiiiiwiiiitiiiiiiiwiti:ipiiiiiiiiiiiwiiiiii«iiiwiiiiiiiiiiiiiii)iiJiiil(iiiiiíiiwiwiiiiiiiiiiiii«i»iiiiii

Á Berlin-brandenburgi

evangélikus egyház kerület elnöksége október hó 3-án levéllel fordult D. Otto Dibelius püspök legújabb könyve ügyében az egyházkerület lelkészeihez. A levélben rámutat az egyházkerületi elnökség arra, hogy Dibelius püspök most megjelent könyve, melynek címe „Obrigkeit” (felsőbbség), s a stuttgarti K reu z-ki adóvá! la- latnál jelenít meg, milyen súlyos helyzetet teremt éppen azoknak a keresztyének n ek a számára, akiknek Dibelius püspöke, tehát főpásztora kellene legyen. Feltárja a levél, hogy az elnökség ez év áprilisában, amikor a könyve megjelenését beharangozták, nyomatékosan kérte a püspököt: álljon el szándékától és ne elevenítse fel az 1959. évi gyászos emlékezetű felsőbbség-vitát, amely már akkor is oly sok kárt okozott a németországi keresz- tyénségnek. — A könyv megjelenése előtt közvetlenül még egyszer kifejezést adott az elnökség aggodalmának. A püspök válaszolt a levélre, azonban elzárkózott az elnökség kérésének — hogy ti. ne jelentesse meg a könyvet — a teljesítése elől.

Ezért most kénytelen az egyházkerület elnöksége a gyülekezeteknek tudtára adni, hogy Dibelius könyve az elnökség tiltakozása ellenére jelent még. Feltárja a levélben az elnökség egyúttal azokat az aggodalmakat is, amelyek a könyv elleni tiltakozásra késztették. Nevezetesen megállapítja, hogy a németországi evangélikus egyház megosztott helyzetében, amikor ez az egyház a két német állam területén él, ez az irat semmi esetre sem szolgál az egész német keresz- tyénség javára. Egyoldalú és irányzatos állásfoglalásával akadályozza a keresztyéneket abban, hogy az állam és a társadalom iránti felelősségüket helyesen gyakorolják.

A helyzetet súlyosbítja, hogy Dibelius aktív püspök s így megnyilatkozása azt a benyomást keltheti, hogv itt az egyház hivatalos állásfoglalásáról

van szó, ami a hívekre elkötelező erejű. Ez által lelkiismereti válságba viszi a híveket, akiknek választaniuk kell a püspök hivatala iránti tiszteletük — és az igazsághoz való hűség között. Az egyházkerületi elnökség önhibáján kívül 'került ebbe a nehéz helyzetbe, kénytelen azonban Dibelius könyvét elutasítaná s nem hajlandó annak várható következményeiért a felelősséget vállalni.

A levelet Günther Jacob szuperintendens írta alá az elnökség nevében.

A levél, illetőleg az egyházkerületi elnökség állásfoglalásának megértéséhez a következőket kell tudni. Dibelius berlini püspök már 1959-ben megjelentetett egy iratot, amelyben a Római levél 13. fejezetét magyarázva értekezik az egyház és állam — bibliai kifejezéssel: a felsőbbség — viszonyáról. A püspök rendkívül önkényes és egyoldalú bibliamagyarázata akkor i gen na gy ellentmondást váltott ki és a németországi protestantizmus legkiválóbb hittudásai mutattak rá állításainak tarthatatlanságára. A püspök fejtegetéseinek summája ugyanis körülbelül az volt, hogy az egyetlen, hivő ember számára elfogadható államforma az „Isten kegyelméből való” keresztyén királyság, vagy fejedelemség — minden más felsőbbség elvetendő. Ezt éppen Pál apostol irataiból olvashatta ki bajosan a püspök, hiszen Pál — Néró császár idejében intette az állami hatóság iránti tiszteletre, engedelmességre a római keresztyéneket, márpedig Nérót aligha lehetett keresztyén uralkodónak nevezni. — Üjabb iratában — amelynek tartalmát nem ismerjük, csak az idézett levél alapján sejtjük — Dibelius püspök úgy látszik ismét felmelesítette korábbi nézeteit. S ezzel ismét nagyon rossz szolgálatot tett egyházának és népének.

Groó Gyula

BARTOS PÁL

(1873—1964)

A mendei kis leányegyház szülötte. Az eperjesi Theológia neveltje. Anyagyülekezetében, Péteriben kezdte lalkészi szolgálatát, abban a gyülekezetben, melynek felügyelői az egykori pesti egyházmegyének (1789) ügyeit intézték Molnár János pesti lelkész esperessé- ge idején. Első lelkészi szolgálati helyén gyarapította azokat az egyházi emlékeit, amelyeket Eperjesen szerzett meg. Bartos Pál volt az, aki saját falujában lett lelkésszé s ez a gyülekezet nemcsak a fiatal lelkészt, hanem a nyugdíjas lelkészt is hálás szeretettel emlegeti napjainkban is. Szarvasi lelkészségét századunk második évtizedének elején kezdte meg az áldott emlékű Placskó István mellett s későbbi lelkésztársa volt Kellő Gusztáv. E triász idején virágzott a szarvasi gyülekezet.

Bartos kiváló igehirdető volt de hívei és gyülekezete főként liturgiái nagyszerűsége miatt szerették igazán. A bányai egyházkerületben . ő volt egykoron a legkedveltebb liturgus. Énekével, még a szakértő muzsikusokat is elbűvölte.

Esperesi rangot ért el akkor, amikor elhalálozás révén a nagy bányakerületi esperesek: Szeberényi Lajos Zsigimond, Kovács Andor, Kruttschnitt Antal és Blatniczky Pál örökségeit kellett átvenni a fiatalabb kor osztály úaknak.

E vezető tisztsége előtt a bányai egyházkerület tanügyi bizottságának volt előadója. A mai nemzedék már nem emlékezhetik óriási gonddal és szakértelemmel szerkesztett

nagy kimutatási táblázataira, melyeknek kitöltése nagy műgonddal járt, de a kész műből pompásan tündökölt mindig az egyházkerület pedagógiai arculata.

Legjelentősebb műve a Szarvasi Énekeskönyv megszerkesztése és kiadása volt. Hosszú évek munkájának nagyszerű gyümölcse volt ez az alkotása s a magyar evangélikus hymnológia történetében így hervadhatatlan érdemeket szerzett.

Szeretetre méltó egyéniségével a bányai egyházkerület lelkészei között ő volt az egyik legkedveltebb pályatárs. Mindenki szerette őt az egész országban.

Eperjesi évfolyamtársai (Néhai Kemény Lajos és Bakay Péter) még javában működtek és fáradoztak egyházi munkájukban, amikor ő súlyos betegsége miatt nyugdíjba kényszerült. Atyja és Ura nagy kegyelemben részeltette őt: több, mint két évtizeden át hallgathatta még a fiatalabb és utódainak számító szarvasi lelkészek igehirdetéseit.

Egyik nem kis értékű munkája volt az, hogy nevelt a magyar Operaháznak egy olyan kiváló énekest, akinek neve és dicsősége mái' hazánk határain túl is jól ismert.

A szarvasi nagy templomban öregek és fiatalok vették körül annak a kiváló lelkésznek koporsóját, akiknek családjában három évtizeden keresztül egyetlen egy sem volt olyan, akinek Bartos Pál nem hidette volna az evangélium vigasztaló és boldogító szavait*

G. L.

■ lítlIIUillllil,IlLlllillltlilillilfl'lilillllUHiHltü'lt 111 IJlltlIlilllililf! 1111:11:1111 lilílíl

A TÜKÖR

Az utóbbi években megnyílt előttünk a nagyvilág. Magyar turisták szurkoltak a „bécsi pokol”, a Práter stadion lelátóin, gyönyörködtek a világhíres leningrádi Ermitázs lenyűgöző képeiben, és verték fel a thüringiai sötét erdők fekete csendjét A párizsjárt irodalombarát magyarok feltétlenül végigjárták a Szent-Míhály útját, ahová éppen akkor szökött be az ősz, amikor Ady Endrénk életébe.

Rómában járt turistáink — ha valamennyire is képzőművészeti érdeklődésűek — meglátogatták a barberini palotát és meghatódva szemlélték a nagy olasz mester Guido Reni Auróra című képét. A kép a hajnalhasadás pillanatát ábrázolja — megszemélyesítve. A képen a nap harciszekere keresztül tör a felhőkön és elűzi a sötétséget. A képiró utánozhatatlan művészettel ábrázolja a felhőket, a harciszekeret, a lovakat és azok hajtőit az ifjakat és lányokat, a világosságot és sötétséget.

Akik műértő szemmel, hosszasan és elmélyedve nézik a kép friss színeit és alakjainak pompás harmóniáját, nehézséggel kerülnek szembe. Szinte megmerevedik a nyakuk a hosz- szas szemlélődéstől. A képet ugyanis nem vászonra festette a művész, hanem a palota mennyezetére. Freskó!

Sokáig tanakodtak a szakértők, hogyan oldják meg a könnyebb szemlélés módját, hogyan győzzék le a nehézséget. Evekkel ezelőtt azután megszületett a megoldás. A terembe a festmény alá, egy hosszú asztalt állítottak. Az asztal lapra azonos terjedelmű tükröt tettek. A tükör pontosan, nagy hűséggel visszatükrözi a mennyezetre festett freskót. Most már a turisták nagy kényelemmel az asztal fölé hajolva, lefelé nézve, jól szemlélhetik a fejük felett levő szépséget — a nagy mester alkotását.

Az ember századokon át felfelé nézett, hogy meglássa az Istent — és belefáradt. Isten túlságosan messze volt a számára. Túl volt a felfogóképességén. Akkor jött közénk és lett emberré Jézus. Ö az Isten tükre. Az ö élete, áldozata, kegyelme, szeretete, bűnbocsánata, és cselekedetei az Atyát tükrözik. „Aki engem lát, látja az Atyát” — mondja. Az egyik neve Immánuel, ami annyit tesz, velünk az Isten.

■ )

„cAimAfli'CL oaüÁAm ixaLt,

hogy nem ért rá keresztyénnek lenni” — mondták valakire éles szemű hittestvérei, akik életének túl közelről voltak tanúi. Hogy lehetett ez igaz? Semmi más nem kell hozzá, mint jó adag felszínes kegyeség, amely úgy vesz körül bennünket, mint kavicsot a víz: csak kívülről — de belülre egy csöpp se jut. Mintha Bibliánkra ragasztottuk volna, furcsa tévedésből, a gyógyszertári címkét: „Külsőleg!” Az ilyen kegyeskedésből származik aztán az a „vallásos istentagadás”, amelyről Pál Ti- tushoz (1, 16) így ír: „Vallják, hogy az Istent ismerik, de cselekedeteikkel tagadják”. Ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: ennél rosszabb reklámot elképzelni sem lehet a keresztyénségnek. Sőt, mi több, ez Krisztus^ megrágalmazását •jelenti, mert igencsak rossz hírbe hozzuk öt azok előtt, akik nem ájtatos hajbókolásunk, hanem cselekedeteink alapján ítélik meg a keresz- tyénséget Krisztusával együtt, esetileg korántsem a legkedvezőbben.

Ezt az ellentmondásos hívősködést, vagy inkább gyakorlati hitetlenséget főként az jellemzi, hogy célja nem Krisztus szolgálatába állni és Szeretetét mintegy óráról órára „kikézbesíteni” a körülöttünk élőknek, hanem öt szinte leszerződtetni, vallásos élet- és szavatossági biztosítást kötni vele, ügyes-bajos dolgainkba beleimádkozni Öt eszközül (s nem Úrnak).

Vallásosságunk akkor keresztyéni, ha abban Urunknak tényleg szolgái akarunk lenni, szeretetének megragadottjai s továbbadói. Az a jó, ha így beszélhetnek rólunk: „Ezek azok, akik az Istent vallják, s hitüket cselekedeteikkel alátámasztják.”

B.

*

i

I