Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-11 / 32. szám
„AKÁRMIT KÉRJÜNK..." Az egyháztörténetből: RÄTH MÁTYÁS Az első magyar nyelvű újság szerkesztője MERÉSZ SZAVAI ezek a Szentírásnak: „Akármit kérjünk, megnyerjük tőle .. Több helyütt is találkozunk a Bibliában hasonló kijelentéssel. Az egyháztörténészek arról is tudnak beszélni és írni, hogy mennyire valóságos és igaz a Szentírásnak ez az ígérete. Nincs is okunk kételkedni a történelem- és életrajzírók megállapításaiban. Mégis úgy vélem, hogy a Bibliának ez a többszöri ígérete' nem azért reális, mert az egyháztörténelem imádkozóinak az imádságmeghallgatásai ezt alátámasztják, hanem mert ennek az isteni ígéretnek is megvannak a maga feltételei. A S'zentírás teljessége nemcsak az „adásról”, hanem a „kapásról” is beszél, ahogyan a fenti ígéretnek 'is megvan a maga folytatása: „Mert megtartjuk az ő parancsolatait és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte. „Az pedig az ő parancsolata, hogy higgyünk az ő fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást .. (22—23. v.), E két feltétel nélkül minden imádság csak „sokbeszédűség” (Mt 6,7.), időpocsékolás, hiábavaló fáradtság és reménykedés. A HIT, a Jézus Krisztusba vetett hit, az isteni meghallgatás első feltétele. Ügy van, ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Hit nélkül pedig lehetelen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy 5 létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (11,6.) Istenben pedig csak az hisz igazán, ciki hisz a Jézus Krisztusban. Mert senkiben másban és sehol másutt, egyedül Jézus Krisztusban ismerhető meg az Atya. »,Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam” *- mondja Jézus (Ján. 14,6.). A SZERETET, hogy szeretjük egymást — ez az imádság meghallgatásának a második ísten-szabta föltétele. „Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.” (1 Ján. 4,8.). Az örök istennel, a tökéletes szeretettel, csak szeretetben találkozik az ember: szeretetben Isten és áz emberek iránt. Ebben az összefüggésben mondja ki az apostol a Szentírásnak egyik Sarkalatos tanítását, amelyről a keresztyének olyan sokszor megfeledkeznek, nemcsak egyéni, hanem közösségi vonatkozásban is: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az. Mert aki nem 1 Ján. 3,22—24, szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogy szeretheti az Istent, akit nem lát?” (1 Ján. 4,20.). IMÁDKOZNI csak .az TUD, aki hisz és szeret. Ma is. Aki küzd hitéért, az imádsága meghallgatásáért is harcol. S aki úgy akar imádkozni, hogy kérése süket fülekre VAKOK BIBUIÄJA A 39 kötetnyi teljes biblia, amelyet a Brit- és Külföldi Bibliatársulaí adott ki most a vakok részére, több, mint 75 kg súlyú. Az ára (átszámítva magyar pénzre), mintegy 600 Ft, noha az előállítási költsége több, mint 6 ezer Ft. A társulat most azon fáradozik, hogy a vakírással elkészített Szentírást más nyelven is kiadja, mint angol. Az első ilyen mű arab nyelven fog megjelenni, kb. 32' kötetben. FELHÍVÁS A HIROSIMA-NAPRA D. M. Neimöller, a Hessen— Nassaui tartomány egyházi elnöke E. Kästner író és S. ne találjon, az tanuljon meg először szeretni __ Szeretni az okat, akiket nem nehéz szeretni, és szeretni azokat, akiket nem könnyű szeretni! Hiteddel és szereteteddel imádkozni is tanítod felebarátodat. Dr. Pálfy Miklós Schultze professzor aláírásával felhívás jelent meg Hes- senben. A felhívást Mochalski lelkész sok száz jelentős személyiségnek küldte szét, kérvén őket, hogy az utcákon osztogassák. A fentnevezett három személy kéri a demokratikus lakosságot, hogy józan politikát folytasson és minden erejét vesse be a békéért, ennek jelét pedig az augusztus 6-i tüntetésben adja meg. JAPÁN A japán evangélikus Irodalmi Társaság Luther műveiből 12 kötetet adott ki. Ugyanakkor megjelentette D. Bonhoef- fer „A közös élet” című művét japán nyelven. AZ ANYASZENTEGYHÁZ vándordíjának legfényesebb lapjai azt tükrözik, hogy az egyház nemcsak önmagának élő, zárt közösség, hanem olyan világot átfogó szeretet fűti az emberek iránt, mint amely Jézus Krisztust is vezérelte. Az egyházat az emberek Iránti szeretete készteti arra, hogy szolgáljon mindenhol, ahol erre Isten módot nyújt. Az egyház erejét mutatják azok a korok, amelyekben át tudta hatni a szellemi életet, sőt annak az élére is tudott állni. Magyarországi evangélikus egyházunk nem szűkölködött olyan emberekben, akik — miközben Jézus Krisztusban, az egyház Urában állhatatosan és rendületlenül hittek — kiemelkedő szerepet játszottak a magyar szellemi életben, s ezzel előmozdították mind az evangélium ügyének, mind az ország érdekének az előrehaladását. Ilyen ember volt a maga korában - a XVIII. század végén és a XIX. század elején — Ráth Mátyás győri evangélikus lelkész is. Neve híressé vált úgy is, mint az első magyar újságíróé és úgy is, mint köztiszteletben álló evangélikus lelkészé. A mai értelemben vett újságírás mintegy négyszáz évre tekint vissza. 1566-ban jelent meg az első velencei újságlap, amelynek ára egy „gazetta”, azaz aprópénz volt, s erről nevezték el az újságot. Vannak ugyan feljegyzések arról, hogy a nyomtatás feltalálása előtt is voltak már írott hírlapok, amelyeket nagy kereskedőházak alapítottak, hogy a nagyobb politikai, gazdasági, hadi eseményekről, melyek a vállalkozás irányát, az üzlet menetét, lehetőségeit döntő módon befolyásolhatták, idejében tudomást szerezzenek. A világ első napilapját Londonban alapították. Hazánkban II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idejében „Mercu- Tilts Veridicus ex Hungária” néven jelent meg áz első latin nyelvű hírlap, mélyet a bécsi udvar propagandájának ellen- súlyozása céljából adtak ki. A legelső — szellemtörténeti jelentőséggel bíró — latin nyelvű újságunk a „Nova Poso- niensia” volt, melyet Bél Mátyás pozsonyi evangélikus lelkész 1721-ben alapított. Ő volt — egyik legtekintélyesebb történetírónk szavai szerint — „talán a legelső haladó magyar”, aki elégedetlen hazájának majdnem minden belső viszonyával és azokat a haladottabb külföld mintájára akarja reformálni. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az „új Magyarország” vármegyéi és városai részletes történeti, földrajzi, gazdasági, társadalmi leírását tartalmazó mű is, mely bár — négy hatalmas kötetet kivéve — csak kéziratban maradt meg, ma is még példa nélküli legnagyobb alkotása a föld- és nemzetleíró tudománynak. Az első német nyelvű hírlapunk: a Pressbur- ger Zeitung, Windisch Károly Gottlieb szerkesztésében 1764- ben látott napvilágot. A MAGYAR NYELVŰ ÚJSÁG mindezeknél jóval fiatalabb. Hazánkban az első magyar nyelvű újságot Ráth Mátyás győri evangélikus lelkész jelentette meg 1780. január elsején, „Magyar Hírmondó” címen. Ha az eddig megtett — hatalmas fejlődésről és felbecsülhetetlen értékekről tanúskodó — útnak egészen a kezdetéig tekintünk vissza, nem tehetjük ezt az őszinte csodálkozás és mélységes meg- illetődés nélkül. A 180 esztendő távlatának homályába vezető út kezdeténél ugyanis nem látunk mást, csupán egyetlen, árva embert, aki a lelkében lángra kapott szikra világánál megindul a körülötte terpeszkedő, töretlen pusztaságon. És megy magányosan, szegényen, nem tudja, legfeljebb óhajtva sejti, hogy az általa megkezdett út egykor ki fog szélesedni és bele fog torkollni abba a nagyszerű sugarúiba, melyen nemzeti kultúránk ragyogó palotái sorakoznak egymás mellett. Mégis fáradhatatlanul tör előre, viszi ifjúságát, lelkesedését, álmait, eszményeit, abban a bús tudatban, hogy a titkon álmodott ragyogást elérnie nem sikerül, legfeljebb megközelítenie. Ő a kezdeményező, aki feláldozza magát, hogy az utána jövők tovább haladhassanak a megkezdett úton. 1749. április I3-án, Győrből indult el élete útjára. Ráth János mészárosmesternek és Raits Zsuzsannának volt első gyermeke. Szüleit később még hat gyermekkel áldotta meg a Gondviselés. Evangélikusnak született, de római katolikus templomban keresztelték, mert néhány héttel születése előtt Győrött a protestánsok szabad vallásgyakorlatát királyi rendelettel megszüntették. Középiskoláit Modorban, Pozsonyban és Sopronban végezte. Különösen nagy hatással volt rá a pozsonyi líceum* ban Benczúr József nevű ked* vés tanára, aki a magyar nyelv és irodalom szeretetét oltotta — az erre különben is fogékony — ifjú leikébe. Tanulmányai befejeztével sokat utazott és tüzetesen tanúimé-, nyozta a magyar nép nyelvét és életviszonyait. Albumát, mellyel akkori szokás szerint felkereste a hazai pártfogókat, s amelybe számos érdekes és tanulságos bejegyzés került, a Nemzeti Múzeumban őrzik, Magyarországon tett körútja után Németországba ment, ahol közel öt esztendőt töltött. LeghuzamoSabban Göttingá- ban tartózkodott, ahol a teológia mellett különösen á régi klasszikus irodalmat tanulmányozta. 1779 ELEJÉN tért vissza s Pozsonyban telepedett le; Megdöbbenve tapasztalta itthon, hogy a magyar nyelv mennyire parlagon hever, s hogy az újságokat is idegen nyelven írják és terjesztik szerte az országban. Akkor határozta el, hogy magyar nyelvű hírlapot fog kiadni. Ennek érdekében egy „Előre való tudakozást” bocsátott ki, hogy újságja előfizetői felől tájékozódást szerezzen. Ebben megkérdezi a címzetteket: „Ha vallyon találkoznának-e elegendő számmal Hazájokat és Nemzetüket igazán szerető Hazafiak, akik a magyar nyelven íratandó Hírekre, vagy-is Hírmondó Levelekre szert tenni kívánnak.” Majd rámutat a magyar nyelvű újság nemzeti kultúrát gyarapító jelentőségére: „Nincsen már Európában egy ország, Nemzet is, aki a maga Hazájában történő változások, a világnak viszontagságai, az elmés embereknek hasznos, vagy furtsa találmányaik, a Tudósoknak munkáik, s több emlékezetes dolgok felől szóllé híreket naponként, hetenként vagy hónaponként az ő saját nyelvén nyomtatott írásokban — tanulság és mulatság kedvéért — ne olvasná. Csak a Magyar Nemzet volt még eddig, sok egyéb fogyatkozásai mellett ezen igen hasznos szerzeménynek hijjával. Mely hiiánosság valamint igen becstelen, úgy következéseivel is mondhatat- lan kárára és szégyenére válik az Hazának.” — „Arról felelek — mondja tovább—, hogy akármely külföldi újságnál is ezek a Hírmondó Levelek alábbvalók nem fognnak lenni,’’ (Folytatjuk) Dr. Ottlyk Ernő KIS TÜKÖR Most egyszerre két apostolról szeretnék pár szót szólni. Az egyik: Jakab az Alfeus fia, a másik: Judás a Jakab fia. Nagyon keveset tudunk róluk, majdnem csak annyit, hogy kikkel nem azonosíthatók. Nem azonosíthatók ők azzal a Jakabbal és azzal a Judás- sal, akiket a szentírás Jézus testvéreinek mond. (Máté 13, 55.) Az egyháztörténetben a szentírásnak arról a feljegyzéséről, mely szerint Jézusnak négy testvére (Jakab, Judás, Simon és Józsé) volt, nagy viták voltak. Csak megemlítjük, hogy Epip- hanius szerint az említett testvérek féltestvérek voltak, tehát más anyától származtak, Hyeronymus szerint pedig unoka- testvérek voltak. Szerintünk, a szentírás által említett testvérek, Jézus édes- testvérei. Judásról azt tudjuk, hogy egy alkalommal megkérdezte Jézustól, hogy miért nekünk, ti. a tanítványoknak, jelented ki magadat és nem a világnak? (János 14, 22.) Ha keveset is tudunk e két tanítványról, az nem kétséges, hogy Jézus számára kedves volt mind a kettő! Ha a szentírás szűkszavú is e kétmtanítványról szóló tudósításában, az bizonyos, hogy ők hűségesen végezték munkájukat. Számukra elég volt Jézus jótetszése. Őket nem bántotta, hogy az első keresztyének olyan sokat beszéltek Péterről, Jánosról, Jakabr ról és Pálról. Megszégyenít minket e két apostol, mert bizony mi szeretjük az elismerést. Arra tanít Judás és Jakab, hogy munkánkat akkor is odaadó szorgalommal végezzük, ha háttérbe szorulunk, ha nem vesznek észre bennünket. Sok csendben dolgozó ember van ezen a világon, akiknek munkájából élünk. Isten nagy könyvébe az elrejtett életet élők neve is fel van jegyezve. Édesanyák, pedagógusok, orvosok munkája ismeretes Isten előtt. Jakab és Judás élete, munkája intés és tanítás, hogy ne hangsúlyozzuk olyan nagyon és sokszor nagyratartott érdemeinket. Fiilöp Dezső AHOGY A NAGYAPÁK ÍTOYÁBBMONDJAK az unoka korukban hallott meséket, megpróbálom én is elmondani a Nagy Inquisitor történetét úgy, ahogy annak idején Al- josa hajlottá testvérétől, Ivántól, Dosztojevszkij hatalmas regényében, a Karamazov testvérekben. Érdekes lenne szóról szóra leközölni, de nem férne el a lapban. Így most inkább röviden csak az eseményszerű részeket mondjuk el. Ha valaki kedvet kap hozzá, elolvashatja a teljes szöveget. Nem régen jelent meg a regény új kiadása könyvpiacunkon. Előre figyelmeztetjük a vállalkozót, hogy nem lesz könnyű olvasmányban része, mert Iván poémájának keretében bonyolult gondolat- menettel, mélyreható elemzéssel mondja el Dosztojevszkij a Nagy Inquisitor szájával Jézus háromszori megkísérlésének történetét és ezzel kapcsolatban azt, hogy miként válhat az egyház saját Urának megkísérlőjévé, ahogy ez már Jézusnak a Kajafás előtti kihallgatása alkalmával is történt. Spanyolországban, Szerénában, az inkvizíció legborzalmasabb idejében — így kezdődik a mese —, mikor máglyákon égtek el az eretnekek, váratlanul, meglepetésszerűen megjelent Jézus. Látni kívánta a szenvedő, kínlódó, a bűnök fertőjében élő, de Őt gyermetegen szerető népet. Persze, ez nem az az eljövetel volt, amelyben Ő ígéreté beteljesedésekor teljes mennyei dicsőségében megjelenik s amely oly váratlan lesz, „mint a villámlás, amely keletről nyugatig fénylik”. Nem, Ő ha csak egy pillanatra is, ott akarta meglátogatni az ű gyermekeit, ahol éppen akkor fellobogott az eretnekek máglyája. Ugyanabban az emberi formában jelent meg az emberek között, amelyben három évig járt-kelt annak idején Lejött a délszaki város „forró tereire”, amely városban éppen a megelőző napon éget betett meg a nagy inkvizítor kardinális a király, az udvar, lovagok, kardinálisok, gyönyörű udvarhölgyek és Sevilla lakossainak jelenlétében egyszerre csaknem száz eretneket — ad maiorem gloriam Dei. Csendben, észrevételnül jelent meg, de mily különös! — mindenki megismerte Őt. A NÉP ELLENÁLLHATATLANUL TOLONG FELÉJE, körülveszi őt, egyre sokasodik körülötte, megy mindenüvé utána, ő szótalamul, a határtalan részvét csendes mosolyával jár köztük. Szívében a szeretet napja ég, szeméből a világosság és erő fénye sugárzik és a nép remegő szeretettel viszonozza azt. Kinyújtja karját feléjük. Megáldja őket s mihelyt megérintik őt. de ha csak a ruháját is, attól gyógyító erőt nyernek. A tömegből egy vakon született öreg felkiált hozzá: „Uram, gyógyíts meg, hogy megláthassalak téged”, és lehull szeméről a hályog és a vak meglátja őt. A nép sír, és csókolgatja a lába nyomát. A gyermekek virágot hintenek eléje, énekelnek és ujj ontanak. „Hozsánna!” — „Ez ö, ez ő maga — ismétlik mind —, kell, hogy ő legyen, senki mgs nem lehet, mint Ő. „A sevillai székesegyház előcsarnokába éppen akkor lép be, mikor a templomba hangos sírással egy nyitott gyermekkoporsót hoznak be: abban egy hétéves leányka fekszik, „A Nagy egy előkelő polgár egyetlen leánya, „ő a te gyermekedet fel fogja támasztani” — kiabálják a sokaságból a síró anyának. A koporsó elé jövő páter megütődve néz és szemöldökét összehúzza. Most felhangzik a gyermeket sirató' anya jajgatása. Az anya térdre veti magát Előtte: „Ha Te vagy az, támaszd fel gyermekemet!” — kiáltja, karjait kiterjesztve. A menet megáll. A koporsót leteszik az előcsarnokban lábaihoz. Részvéttel nézi és ajka halkan ezt mondja: „Talita kumi” 4?s a gyermek feltámadott. A lányka felemelkedik a koporsóban, felül és kerekre nyitott szemmel csodálkozva néz szét. Kezében van' a fehér rózsacsokor, amellyel a koporsóban feküdt. A NÉP KÖZÖTT MOZGÁS, ZOKOGÁS, kiáltozás támad és éppen ebben a pillanatban megy el a székesegyház előtt a téren maga a kardinális, a nagy inkvizítor. Kilencvenéves, magas termetű, egyenes ember, fonnyadt arccal, beesett szemekkel, de szeméből még tüzes szikra villog. Nincs most rajta a pompás kardinális-ruha, amelyben tegnap este kényeskedett a nép előtt. Ezúttal csak ócska, durva barátcsuháját viseli. Utána bizonyos távolságra jönnek sötét segédei és rabjai és a „szent” őrség. Megáll a sokaság mellett és távolról nézi. Mindent látott, látta, hogy a koporsót letették a lábaihoz, látta, hogy a lfány feltámadott: és arca elsötétült, összevonta sűrű, ősz szemöldökét és szemében baljóslatú láng lobban fel. ÚjjáInquisitor" val odamutat és parancsot ád az őröknek, hogy fogják el őt. Hatalma akkora, a nép any- nyira begyakorlott az engedelmességre és alázatosságra, hogy rögtön utat enged az őrségnek, az őrök pedig a hirtelen támadt csendben ráteszik kezüket és elviszik. Abban a pillanatban az egész tömeg, mint egy ember, földig hajtja fejét a vén inkvizítor előtt. Az szótlanul megáldja a népet és tovább megy. AZ ŐRSÉG ELVEZETI A FOGLYOT a Szent ítélőszék régi épületének sötéten boltozott börtönébe és bezárja. Elmúlik egy nap, beáll a sötét, forró, „lélegzet-nélküli” sevillai éjszaka. A levegő' borostyántól és citromtól illatozik. A feneketlen sötétségben egyszerre csak nyílik a börtön vasajtaja és kezében fáklyával, bejön lassan maga a vén inquisitor. Egyedül jön s utána az ajtó azonnal bezárul. Megáll az ajtónál és sokáig, egy vagy tán két percig is néz Jézus arcába. Végre közelebb jön, leteszi fáklyáját az asztalra és azt mondja Neki: „Te vagy az? Te? — De feleletet nem kapván, gyorsan hozzáteszi: — „Ne felelj, hallgass! De mit is mondhatnál? Nagyon jól tudom én azt, amit Te mondhatnál. Hiszen Neked nincs is jogod arra, hogy hozzátégy még valamit ahhoz, amit már régebben mondtál. Minek jöttél ide minket zavarni? Mert azért jöttél ide, hogy minket zavarj és ezt Te jól tudod. Holnap Téged is elítéllek és megégetlek a máglyán ; i Azután á nagy inquisitor hosszú, szenvedélyes vádbeszédet intézett Foglyához. Akkor rontottál el mindent — mondja —, mikor eaerötszáz évvel ezelőtt nem hallgattál a pusztában annak a rettenetes és eszes szellemnek a figyelmeztetésére és a magad módján akartad az embereket boldogokká tenni. Mi kiiavítottuk a Te cselekedeteidet. A Te szabadságod rettenetes rabságot és zavart okozott az embereknek. Mi meggyőzzük őket, hogy csak akkor lesznek szabadok, ha a maguk szabadságáról lemondanak a mi részünkre és meghódolnak nekünk. Nagyon sokba került nékünk ez a dolog, de végre befejeztük. Holnap meglátod azt az engedelmes nyájat, amely első intésemre üszköt hord a máglyádra, amelyen megégetlek Téged, mert eljöttél, hogy minket megzavarj. Ítéld meg tehát magad, kinek volt igaza: Neked, vagy annak, aki Téged annak idején a pusztában háromszor megkísértett. Mi nem Teveled tartunk, hanem ővele. Ez a mi titkunk. Elfogadtuk tőle, amit Te felháborodva visszautasítottál, mikor megmutatta Neked a föld minden országát. Mi elfogadtuk tőle Rómát és Caesar kardját és megtettük magunkat a föld uraivá, egyedüli uraivá, ámbár a vállalkozást teljesen végére vinni idáig még nem sikerült. AZ INQUISITOR LÄTTA, hogy Foglya az egész idő alatt, amíg ő beszélt, szelíden néz egyenesen a szemébe és látható volt. hogy nem szandé- - kozik felelni. Szerette volna, hogy Az valamit mondjon, ha valami keserű, rettentő szót is. Ő azonban szótlanul közelebb lép az öreghez és megcsókolja annak kilencvenesztendős, vér- telen ajkát. Ez az egész fele» lete. Az öreg megrázkódik. Ajka szögletei megremegnek; elindul az ajtó felé, kinyitja és azt mondja Neki: „távozzál és ne jer többé ide ... ne jer ide egyáltalában ... soha, soha!” És elbocsátja őt a város sötét utcáira ... Ki ez a nagy inquisitor? Ki ez a kilencvenéves aggastyán, aki tanácsaival, kérdéseivel, ■ gyötri, kísérti Jézust? Kajafás? Vagy a középkori, világi hatalma csúcsfokán álló egyház? Vagy a világhódító, gyarmatosítással szövetségre lépő, terjeszkedő, újkori keresztyón- ség? Vagy talán a hazugság, a sátán megtestesülése? Egyszer egyik tanítványa is éppen így gyötörte Jézust. Ki akarta javítani Jézus útirányát. Elébe állt és aggódó, jószándékú tanácsaival igyekezett feltartóztatni. Péter volt. Távozz tőlem. — szószerinti fordításban —, „kerülj a hátam mögé!” Ezt a felszólítást kellett meghallania. Én is. Jézus gyötrőjé- vé inquisitorává válhatok, ha elébe állok, ha én akarom diktálni neki a tempót, és mutatni az irányt. Jézus azért támadott fel, hogy ne így legyen. A tanítvány helye nem Jézus előtt, hanem mögötte van. Az „útonálló”, a kísértő, a Jézusát gyötrő tanítvány a követés útjára léphet. Ez is nagypéntek és húsvét egyik következménye. A feltámadott és élő Jézus Krisztus kérdése: Szeretsz-e engem? és felszólítása: Kövess engem! erősebb a mi kísértő szavunknál. Érért árad ellenállhatatlan szeretet és nyugalom a nagy inquisi- torral beszélő Jézus alakjából. Zavarba, de ugyanakkor egyenesbe is hozza életünkéit. B.
