Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-17 / 11. szám

Jeruzsálemből—Samáríába Rimay János két éneke Wolfgang Scherffig düsseldorfi lelkész igehirdetése az óbudai evangélikus templomban március 10-én, János 4, 1—14. alapján. EZEN A VILÁGON VAN­NAK OLYAN RÖVID UTAK és távolságok, amelyeket mégis nehéz bejárni. Így az az út is, amely a' délen fekvő Judea-beli Jeruzsálemből Sa- márián át vezetett az északi Galileába, tele volt nehézsé­gekkel. Mert mély belső kor­lát, szakadék volt a zsidók és a samáriaiak között. Más-más világnézetnek, vallási és fele­kezeti ellentétnek nevezhető ez a szakadék. Ebben a mi mai világunk­ban is vannak ilyen korlátok és szakadékok, amelyek elvá­lasztják egymástól a népeket, az országokat, a vallásokat és a felekezeteket. Az 1961-ben Prágában tartott Keresztyén Béike-Világgyűlésen azt lát­tam, hogy még közöttünk, ke­resztyének között is húzódnak egymástól elválasztó vonalak. Ekkor találkoztam életemben először n agyobbszámú ortho­dox lelkésszel. Az orthodox egyházzal is közös a hitvallá­sunk Jézus Krisztusban, kö­zös kincsünk az Apostoli Hit­vallás, a keresztségs mégis szá­momra ismeretlen világot je­lentettek. De maradjunk csak a saját problémánknál. Ma­gyarországi tartózkodásom alatti beszélgetések során rájöt­tem, hogy sok közös vonás van egyházaink, a magyar nép és a nyugat-németországi, rajna- vidéki nép történetében. Ott is évszázadok óta együttélnek evangélikus, protestáns és ró­mai katolikus keresztyének. Abban a városban, ahol az ón gyülekezetem éj, Düsseldorf­ban, hosszú időn át római ka­tolikus uralom alatt élt a la­kosság. Ma már egyenjogúság van ugyan az országban, mégis sok idegenkedés és bizalmat­lanság választ el bennünket még ma is egymástól. ANNAKIDEJÉN HASON­LÓAN VOLT A ZSIDÓK ÉS SAMARITÄNUSOK HELYZE­TÉBEN. Pedig közös volt a hitalapjuk. A samaritánusok- nak is szent könyve volt Mó­zes öt könyve. Mégis nagy volt köztük az ellenségeskedés és a bizalmatlanság. Annyira, hogy nem is beszéltek, nem is érintkeztek egymással. És ek­kor, ebbe a helyzetbe jön Jé­zus. Júdeából tart Galileába, és Sámárián át visz az útja. Ez nem az az út, amit általá­ban a kegyes zsidók választot­tak. Ha kegyes zsidó például a páska ünnepére igyekezett, nagy ívben kikerülte Sámá­nét. Világnézeti kérdést csi­náltak abból, vajon keresztül mehet e az ember Sámárián. Valahogy ilyen volt az én utam is Budapestre. Több konfirmandusom szülei felke­restek elutazásom előtt, és megkérdezték tőlem: nincsen- nek aggodalmai ezzel az úttal kapcsolatban? Hát még mikor azt is elmondtam, hogy prédi­kálni fogok az egyik pesti gyülekezetben, — akkor me­resztettek csak nagy szeme­ket! Azrt kérdezték: lehetsé­ges-e az egyáltalán az úgyne­vezett vasfüggöny mögött?' Vannak-e ott egyáltalán ke­resztyén gyülekezetek? Így van ez, ha az emberek nem akarják egymást megis­merni, megérteni, ha korláto­kat emelnek egymás közé. Jé­zusnál azonban másként van! Ö nem törődik az emberek által emelt korlátokkal, vá­lasztóvonalakkal, hanem ke­resztül megy azokon. Neki így kell és ezt kell tennie. Való­jában volt más út is, de neki „Sámárián kell vala által- menni”. Mert így akarta a mennyei Atya. Kellett, hogy így minden emberhez egyfor­mán elvigye az Atya szerete- tót. NYUGATON SOKAT BE­SZÉLNEK A SZABADSÁG­RÓL. És büszkék is rá. De mi az Isten akarata szerinti iga­zi szabadság? Nem az, amit mi annak szoktunk tartani, ha­nem az, ha a szeretet szabad­ságában találkozom minden emberrel, felekezettel, néppel, fajjal. Szabad szeretet! Ez az, amit Jézus hozott. Ezen csodálko­zik ott a Jákob kútjánál a sa- máriai asszony. Ezzel ő még soha eddig nem találkozott az életében. Gyermekkara óta ő csak a zsidók és a samá- riaiak ellentétéről hallott és tudott. Ezért kérdi csodálkoz­va: Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, aki samá- riai asszony vagyok?! íme, idáig fejlődhetnek a dolgok, hogy az emberek által felállí­tott korlátok miatt megtagad­juk még a pohár vizet is egy­mástól! JÉZUS LEDÖNTÖTTE A KORLATOKAT, átlépte a ha­tárokat, mert ő semmi mást nem keresett, csak magát az embert A beszélgetés a déli órában történt. Legnagyobb ott, ab­ban a forró országban is ilyen­kor a hőség. És Jézus szomjas. A ciszterna mély, nincs mivel merítenie. Mi gyakran mond­juk: Jézus a világ Ura; min­deneknek Üdvözítője. Most mégis egy asszonyt kell egy ital vízért kérlelnie. De kü­lönös, gyenge Üdvözítő! Ugyanaz a Jézus ez, akit ka­rácsonykor úgy ismerünk, mint gyenge gyermeket az is­tálló jászolában; akit böjtben a szenvedések útján kísérünk végig egészen a Golgotha ke­resztjéig; altinak a keresztre így kiáltanak oda: ha Isten Pia vagy, szállj le a kereszt­ről, segíts magadon. És Ö nem száll le! Koldusként áll a vi­lág Megváltója az emberek között. Nehéz dió ez az embe­ri értelem számára. Az embe­ri értelem mindig elutasítja ezt az Üdvözítőt, aki kenye­ret, vizet, szállást kér, mert nincs hova fejét lehajtania. Jegyezzük meg azonban, hogy valamiért soha nem könyörög: az életéért! Ézsaiás azt mond­ja róla, hogy a legmegvetet- tebb az emberek között. Mégis Ö az egyetlen, aki ajándékoz­hatja az igazi életet. Ezért nincs szüksége arra, hogy éle­tet kérjen! Aki hajlandó vele együtt szolgálni, áldozatot hozni, az vele együtt nyeri el az életet. A JÁKÓB KÜTJÄNÄL 180 FOKOS FORDULAT TÖRTÉ­NIK. Most Jézus mondja: ha tudnád... ki az, aki kér, te kérted volna őt és ő adott vol­na néked élő vizet A mai emberek is szomjaz­nak az élet után. Korunkban különösen is nagy az élet­szomjúság. Nyugat-Németor- szágban a gazdasági csoda mögött nagy életszomjúság lappang. Mert ne gondoljátok, hogy az élethez elég a gazda­sági csoda. Jézus azt mondja, hogy aki abból iszik, mindig szomjas lesz újra, és szomjú­sága csak egyre nő. Az em­berekről az a tapasztalatom az én gyülekezetemben, hogy minél többet szereznek ma­guknak, annál elégedetleneb­bek, annál szomjasabbak. A háború utáni szükség éveiben elégedettebbek voltak, mint ma. Akkor több volt bennük a hit, a szeretet, a segítő kész­ség, mint ma. Ezért kell az élet forrásához menni, amelyet Jézus nyit meg. ö arra tanít, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. A beszélgetés végén csodá­latos igét mond Jézus: Nem­csak ti szabadultok meg a szomjúságtól, de az élet for­rásává lesztek mások számára is. Nem könnyen érthető ez. így kell érteni: Valami olyat kapunk Jézustól, ami bennünk isteni életté válik. Ö ehhez segít. De sokszor mondjuk: a reformáció egyházai vagyunk, amelyek az igéből és a szent­ségekből élnek. Ez igaz is. De az ige és a szentségek csak a csatornák, s bennük víznek kell csobognia, hogy általa élet támadjon. Budapest, Düs­seldorf, Varsó, Párizs és a vi­lág minden táján erre van szükség, hogy szíveinkben Is­ten ereje által az élet forrása támadjon. Ez pedig a szeretet, a testvériség, amely az embe­reket összeköti. Nyugat-Né- metországban tág tere van a gyülekezeti szorgoskodásnak. Ez azonban nem segít raj­tunk. Nem arra van szükség, hogy minél többet elérjünk a világban, hanem az az egy szükséges dolog, hogy feltör­jön az igazi szeretet és a se- gítőgítőkészség a gyülekeze­tekben. ISTEN AJÁNDÉKA, HOGY A VILÁG KÜLÖNBÖZŐ RÉ­SZÉN ÉLŐ KERESZTYÉNEK TALÁLKOZHATNAK EGY­MÁSSAL. Egy cseh testvér mondta el nekem, hogy an­nakidején, amikor nagyon egyszerű volt Kölniből Prá­gába utazni, akkor az egy­házi kapcsolatok sokkal hűvö­sebbek és tartózkodóbbak vol­tak, mint manapság. Ma sok­kal inkább találkozunk egy­mással abban a testvéri sze­rété tben, amely akkor isme­retlen volt közöttünk. Kövessük ezért úgy Jézust, ahogy Ö nekünk ebben az igé­ben megmutatja magát Kö­vessük őt Jeruzsálemből Sa- máriába, hogy együtt lehes­sünk vele és egymással. Ámen. AZ IRODALOMTÖRTÉNET A BARLANGKUTATÁS IZ­GALMÁVAL hatol egyre mé­lyebbre Rimay János irodal­mi munkásságának feltárásá­ban. Űjabb és újabb tárnák nyílnak versei és írásai fel­fedezésével s ha nem is él­vonalbeli költő, de érdekes és izgalmas egyéniség bontako­zik ki a kutatás nyomán. 1569-bep született. Családja s ő maga is Balassa árnyéká­ban áll. Apja, Rimay Gergely, Balassa íródeákja volt s Ba­lassa mellé szegődött testvér­bátyja is. (Anyja Madách Krisztina, Madách Imre csa­ládjának egyik őse.) Ö maga korán elhalt apja nyomdokán haladt és szoros kapcsolat fűzte a költő-óriáshoz. Tizen­két éves korában már komo­lyan hozzászólt mestere ver­seihez és Balassa a lengyel bújdosásból hozzá juttatta el néhány prózai írását. A másik magyar történelmi óriás, akinek árnyékába sod­ródik, Bocskai. Az első kuruc verset ő írta a fejedelem kö­zelségében. A Bocskai-felkelés prelúdiuma volt ez. Bocskai belső emberévé vált. Nemcsak levelezését írta, de jórészt ő fogalmazta a nagy fejedelem politikai nézeteit is. Sírfelira­tát ugyancsak 5 szövegezte. A fejedelem halála után II, Mátyás, majd Bethlen Gábor konstantinápolyi követe lett. Jelentései, levelei irodalmi cse­megék s diplomáciai érettség­ről tanúskodnak. A XVII. század elején 6 volt a legtiszteltebb magyar író. Balassa és Pálóczi Horváth Ádám közötti másfél század­ban ő a legkiemelkedőbb köl­tő. Évtizedeken át irányította a lassan csírázó, tudatos ma­gyar irodalmi életet. Sztoikus gondolatainak megverselésével ő a legrégibb magyar filo­zófus-költő. Balassa tehetségé­nek árnyékában, de saját íz­lése szerint, nagy humanista képzettséggel alakította ki gondos technikájú költészetét — mondja Eckhardt Sándor, műveinek összegyűjtője és rendezője. Benne magyar nyel­vűvé érlelődött a humanizmus. Mindez persze nem változ­tat azon a tényen, hogy költői értékben alatta maradt mes­terének. KÖLTÉSZETÉNEK DÖNTÖ RÉSZÉT VALLÁSOS VERSEI ALKOTJÄK. Török veszede­lem és az ellenreformáció nenjzetgyilkos császári ön­kénye egyaránt hite féltésé­ben csendül költészetté. Világosan lutheránus hitű ember. Vallásos költeményei, de két fennmaradt nagy­pénteki elmélkedése s a hit­ről írott sorai ékes bizonysá­gai ennek. (Érthető, hogy alakját a katolikus történet­író, Szekfű Gyula elbagateli- zálja.) Hadd idézzük a hitről írott cikkelyét: „Az igaz keresztyén hit semmi nem egyéb, hanem az Istennek ígiretiben és fogadá­sában való tökélletes és állha­tatos bizodalom, mely leszen az híveknek szívekben az Istennek igéjének figyelme­tessen való hallgatásából, az bennünk lakozó szent lélek­Qalu%& KEVÉS OLYAN SZÓ VAN A BIBLIÁNKBAN, amelyről olyan sokat írtak volna, a kutatóknak annyi problémát oko­zott volna, mint a cikkünk címében található s Második- Ézsaiás könyvében többször is előforduló kettős kifejezés. E két héber szó magyar jelentése: az „Ür szolgája”, s mint ilyen, a nevezett könyv négy szakaszában ad okot nehéz fej­törésre. A négy szakaszt (42, 1—4; 7; 49, 1—6, 9; 50, 4—9;' 52, 13—53, 11.) összefoglaló megjelöléssel „Ebed Jahve énekek­nek” szoktuk nevezni s rövidségük ellenére is, könyvtárnyira tehető a velük foglalkozó tanulmányok, könyvek száma. A probléma különlegessége, megoldásának nehézsége ab­ban rejlik, hogy vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon nehezen tudunk választ adni a kérdésre: kire gondolt a maga is ismeretlen próféta, amikor igehirdetéseit elmondta, leírta? Ki az a szolga, akit Jahve „kedvel”, s aki a „földön a tör­vényt tanítja”? (42, I—4.) Ki az a férfi, akit Isten „a népek világosságául adott”? (49, 6.) Kiről mondja a próféta azt, hogy a „hátát odaadta a verőknek” (50, 6.), s hogy „ő sebesíttetett meg bűneinként”? (53, 5.) A KÉRDÉSEKRE ADOTT TENGERNYI VÁLASZ sok­színű és végeredményben ugyanolyan különös, mint a feltett kérdés maga. Sokszínű s különös, mert nem is lehet más. Nem lehet más, mert a babiloni fogság vége felé élt próféta kora s a mi mai időnk között mérhetetlenül nagy a távolság. Ez a távolság pedig sok mindent elfeledtet, sok mindent homá­lyossá tesz, s sok mindent megoldatlanul enged hagyni. AZ ÓSZÖVETSÉGI TUDOMÁNY „NAGY ÖREGJE”, E. Sellin, hosszú mnkássága alatt többször is megvál­toztatva álláspontját, más és más személyt nevezett meg az Ebed Jahve énekek „főhősének”. így 1898-ban írott munkájá­ban amellett tör lándzsát, hogy Zerubbábel, az Esdrás és Nehe- miás könyvében szereplő, titokzatos sorsú dávidi sarj az, aki­ről az említett helyen olvashatunk. 1901-ben már arról érte­kezik, hogy az első (még a Jeruzsálem eleste előtti) deportá­lás alkalmával Babilonba került Jehójákin király lett volna az „Űr szolgája”. 1922-ben viszont Mózesről állítja ugyanezt. Mózesről, akit a hagyományok tudósításainak ellenére, azok­kal szemben, kortársai megöltek volna és így ő lett volna az, akit „kínos halál” ért (50, 9.). (Ez utóbbi hipotézisre építette fel S. Freud, a nagy lélekbúvár sokat vitatott Mózes c. köny­vét, nagyszabású tanulmányát.) Ugyancsak Sellin végül is arra az álláspontra helyezkedett — 1930-ban —, hogy a rejtelmes Ebed Jahve nem lehet más, mint maga Második-Ézsaiás. De folytathatnék a sort tovább, s az így összeállított listá­ban megtalálnék a világhódító, sok tekintetben emberséges Cirusz nevét éppúgy, mint az élete végén Egyiptomba hurcolt s az ott kényszerű számkivetettségben elpusztult Jeremiásét és ugyanakkor nem hagyhatnék említés nélkül azt sem, hogy nagy tábora van annak a véleménynek, mely szerint a „Szolga” nem lehet más, mirtt a világot a törvényre tanító, a világ szá­mára üdvösséget hirdető Izráel népe. IGEN SOKSZÍNŰ ÉS KÜLÖNÖS A VÁLASZOK HOSSZÚ SORA, csakúgy mint maga a kérdés és ezért — az első pil­lanatban meghökkentő, de ugyanakkor érthető — ellentmon­dásosak a mindig becsületes és lelkiismeretes kutatások adta eredmények. Hogy pedig a manapság általános véleménnyel se maradjunk adósok, el kell mondanunk azt, hogy a kutatók nagy része afelé hajlik, hogy az Ebed Jahve énekek nem egy ugyanazon személyről beszélnek, s végeredményben nem is fontos, hogy személy szerint kiről szólnak. Nem fontos, mert — minden bizonnyal ezt akarta a próféta, a különböző alkal­makkor elhangzott igehirdetéseiben gyülekezetének tudtul adni — mindaz, aki Isten akaratát teljesíti, legyen az Jere­miás, Cirusz, Jehójákin vagy Izráel népe, az az Ür szolgája. Befejezésül még valamit: az első keresztyén gyülekezetek a Második-Ézsaiás által megrajzolt Űr szolgájában Krisztusra ismertek és azóta is Róla szólnak az igehirdetések, ha az Ebed Jahve énekek alapján hangzanak el. Róla szólnak és jogosan, magától értődőén. Jogosan és magától értődőén, mert valóban Ö volt az, aki tanította, az egyedül helyes módon tanította a törvényt, Ö az, akinek szolgálata kiterjedt az egész világ üd­vére és ö az, aki „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyuldnk meg” (53, 5.). Jogosan és magától értő­dőén szólnak róla ezen igék alapján az igehirdetések, mert hitünk szerint Benne lett újból és még teljesebb valósággá az, amit a próféta több mint 500 évvel megszületése előtt, korá­nak és az utána következő koroknak elmondott, hirdetett. Vámos József nek munkálkodásából, mellyel hisszük, hogy az Isten minden bűneinket megbocsátja és ré­szesít az örök boldogságba és szép dicsőségbe, nem az mi jó cselekedetünkért és érde­münkért, hanem az ő szent fiának mi érettünk való kín- szenvedésének és halálának érdemejért.” „Reménységem te légy né­kem” kezdetű énekéhez, amely énekesikönyvünk 329. éneke, bevezető sorokat írt. Ez a né­hány mondat mély hitének ragyogó tükre: „Igaz közmondás, az hogy aki sárba esik, keveredettem nem kél ki belőle. Hasonló­képpen vagyon bűnbe való keveredésünkkel is állapo­tunk. Elég nagy akadály s gyalázat is pedig, hogy bűne­ink undok szennye ránk raga­dása miatt mocskosán kell könyörgésünk idején is Isten színe elé állanunk, de mint a verőfény tündöklő fénye un­dok sárra való terjedésével is magát soha nem fertezteti, de megtartja tündöklésének szépségét s tisztasága erejét, így a rajtunk könyörgő nagy Isten irgalmának ereje is reánk terjedésében meg nem fertezteti világa ragyogását. Nekünk ebben az állapotunk­ban ama Szent Pál Intésére kell emlékeznünk, hogy féle­lemmel és rettegéssel munkál­kodjunk üdvösségünk dolgá­ban, de úgy, hogy az a rette­gés és félelem az Istennek tartozó fiúi szeretetünktől meg ne üresítsen minket, amely sze­retettjén bízván, atyai kegyel­méhez folyamodjunk,... amely kegyelmének minden szempil­lantásában való szükségére gondot is viselvén magunk­ban, ki-ki jó reménységgel maga képében így is szóljon ő szent fölségének (a szöveg ré­gies alakjait változtattam s je­lentősen több helyen rövidí­tettem). Ez után következik az ének szövege, amely éne­keskönyvünkben Kovács Sán­dor ízes átírásában van meg. Az eredeti patinás és tartal­mas szépségének élvezetére idézzük a 2—3—4 versszakdk eredeti szövegét: Bűnnel noha elmém rútult, S álnoksággal szívem borult, Ne légy mégis mellőlem múlt, Látván, hogy igen rád szorult. Por hamuból én eredtem. Sok szenyt ezekből rám vöttem, Kiben úgyis keveredtem, Hogy tisztultá most sem lőttem. Senki nincs előtted igaz, csak gaz, Minden mi érdemünk Mennyországban részt vehet az, Kinek jó voltod irgalmaz. HATVANADIK ÉLETÉVÉT BETÖLTÖTTE MAR AKKOR A KÖLTÖ, író, diplomata, po­litikus és bölcselő, amikor másik énekünknek, a „Mi Urunk s édes Atyánk”-nak fordításával megajándékozta egyházunkat (292. ének). Az istentiszteletben élő evangéli­kus hitének hű bizonysága ez a fordítás. Az ének cseh eredetű. 1620- ban jelent meg először Prágá­ban, az istentisztelet liturgikus énekeként. Dallamszerzője Bosák Kelemen Ursin. Szö­vegszerzője ismeretlen. Ehhez a fordításhoz a követi kező bevezető sorokat írta: „Az Evangélium recitálásá után, minek előtte az igének magyarázatjához kezdene a tanító, ezt a három versecskét és énekecskét az ő nyelveken éneklik a csehek, melyeket azon ige folyásával és azon nótára így magyarázott meg...” Hitért és népért a császári elnyomással s az ellenrefor­máció fondorlataival szemben küzdő lélek fűtötte fordítás közben, míg leírta e sorokat: „hamis tudománytól — óvjuk is szent igédet” — majd peí dig: Készíts nyelvet szállásra, Adj kedvet tanulásra, Hajts fület az hallásra, Gyújts szívet megtartásra. Koren Emil !l!lllltt!l!lilltt!l!l'litt!lll!lllllilli!lltt!l!lllllil!lllll!bl!lllllllllllilllll!lllllllíll|j|llllll!llttllllll!lllll!lllllll!lillll|j|l|illill!lililii!llliMIIIli Egy elfelejtett Kossuth sír Évfordulók alkalmával régi szép szokás szerint felkeres­sük szeretteink sírját. Kossuth Lajos halálának március 20-iicí évfordulóján keressük fel édes apjának: Kossuth Lászlónak sírját. Hol domborul ez a sír? A dabasi reformátusok „Kossuth temetőjében. A Kossuth-temetö ősrégi igazi akáclombas temető, Százados mohosodó sírkövek, hatalmas kőkoporsók és mázsás súlyú szarkofágok alatt lágyan susogó akácok árnyékában régii nagy családok elei porladnak. A temető kellős közepén, parko­sított tisztáson áll a „Kossu,th”-sír. Toronyszerűén kiemelke­dik a rajta levő síremlék. Remekmívű kovácsolt vaskorlát öleli körül. A magasra kiemelkedő szürke márvány emlék­oszlop tövében szerényen húzódik meg a családi sírkő. Kedr vés, melegséget sugárzó. Vörös márvány. Rajta ez a felírás aránylik: Udvardi Kossuth Lászlónak, a szerető és szeretett Atyának kesergő neje, szenvedő fia, hálás leányai emelték. Meghalt 1839. június 13-án, 76-ik évében. A monumentális emléket 1879-ben Kossuth Lajos atyjá­nak emlékére hálás tisztelői emelték. A sír tövében a szerény ibolya és a szelíd hóvirág már kidugta fejét. A síremlékek ko- szorútlanok. Alig-alig látogatja meg a sírt éven kint valaki. Élt egy pesti történelem-tanár, aki minden esztendő június 13-án, Kossuth László halála napján tanítványaival felkereste a Kossuth-sírt és ott tartotta meg a történelem órát. Milyen áldott óra volt az... Az a tanár tudta, hogy nem koszorútlan a Kossuth-síremlék, mert Kossuth Lajos, a hálás fiú olyan koszorút küldött Turinból atyja síremlékére, amely örökzöld', amely ma is virít, s amelyet a legszentebb helyen őriz a ke­gyelet. Azért a diáksereget elvezérelte a közeli református templomba is és a tanulók ámuló csodálattal szemlélték a falba süllyesztett szekrényből elővirító ovális alakú koszorút. Hét kinyílt rózsa, 13 rózsabimbó, kék nefelejcsek megszám­lálhatatlan száza, alig kipattanó rózsdbimbóknak megszám­lálhatatlan solcasága élénk zöld levelekkel körülfonva alkotja a gyönyörű koszorút. A virágok színei ma is üdék, elevenek. A koszorú kellős közepén márványba vésve ez olvasható: „Atyja síremlékére küldte Kossuth Lajos 1880.” Ez a tanár elvezette tanítványait a Dabassal összeépült Gyón községbe is az evangélikus lelkészlakáshoz, amelynek falába koszorúzottan ott hirdeti a márványtábla: Innen in-, dúlt el kis falunk nevével Gyóni Géza! Míg a diáksereg és sok más halandó megállhatott és megállhat a Kossuth-sír mellett, addig Kossuth Lajosnak az sem adatott meg, hogy megálljon édesapja ravatala mellett, jelen lehessen édesapja síremlékének országos leleplezési ünnepélyén. És miért?. Azért, mert 1839-ben fogházban szenved, azért vésette a sze­retet a családi sírkőre: szenvedő fia, és 1879-ben pedig Turin- ban tölti a nagy számkivetett és üldözött hontalan napjait. A felszabadulás előtt a Kossuth-temetö nagyon elhanya­golt és a Kossuth-sír gondozatlan volt. Bár a hazafias ün­nepélyek alkalmával kivonult a község népe felekezeti kü­lönbség nélkül a Kossuth-sírhoz és megkoszorúzták a sirt, de a sirt fű és gaz vette körül és csak az ünnepélyre kaszál­tak utat a sírhoz. A párt és kormányzat figyelme a Kossuth- sírra is kiterjedt. A centenáriumra 1948-ra a temetőt kerí­téssel láttatta el, díszkaput emelt a sírhoz vezető út elejére, Az utak mentét virágokkal ültettette be. A temető közepét, a sír egész környékét parkosította és nyírfakorlátokkal látta el. A centenáriumi ünnepélyek a dabasi Kossuth- temetőben nyugvó Kossuth-hamvaknál kezdődtek, ott gyúj­tották meg a szent lángot, a szabadság lángját a Kossuth-sír négy sarkánál és onnan vitték stafétafutók az ország négy tája felé a szent tüzet, amely lángol és alkotva munkál ma az országban szerte s nagy tetteket visz végbe. Amit a Kossuth-sír jelképez, az ma már élet és valóság. Amiért Kossuth élt, szenvedett, munkálkodott és harcolt, az mind megvalósult. Kossuth, „a halottéiban is halhatatlan, vezet bennünket a boldogabb jövő felér Dr. Pinkóczy Gusztáv i i í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom