Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-02-17 / 7. szám

Vita a keresztyénekről Izraelben Nagy volt-e Nagy Constantinus ? (Ted-Aviv.) Mint a „Yedioth Aharonoth” újság jelenti, az izráeli kultuszminiszter tanul­mányozza azt a törvényjavas­latot, amely a keresztyén missziói tevékenység ellen irá­nyul Izraelben. A tudósítás szerint a törvény megtiltaná a zsidóknak Izraelben az átté­rést, ha az olyan ^nyagi elő­nyökkel járna, amelyeket a misszió nyújtana az áttérők­nek. Az újság arról is tudósít, hogy Golda Meier asszony, külügyminiszter, élesen szem­beszáll e törvényjavaslattal, mert szerinte „az izráeli presz­tízs számára elviselhetetlen”. Azt reméli, hogy a törvény- javaslat előterjesztése a par­lamentben heves ellenállásba fog ütközni, mert mindkét párt a teljes vallásszabadságot fogja képviselni. ♦ Moshe Shapiro izráeli bel­ügyminiszter izráeli tájékoz­tatás szerint olyan törvényt készít elő, melynek értelmé­ben minden nem-zsidó hitű polgárnak megtiltanák, hogy magát zsidó nemzetiségűnek vallja. Ez a törvény egy bi­zonyos Daniel páternek azzal a kérvényével áll kapcsolat­ban, hogy ismerjék el őt Izráelben zsidó nemzetiségű­nek, noha áttért a római ka­tolikus vallásra. (Antverpen) Mgr. dr. An­ton Ramselaar az utrechti ér­sekség Kis Szemináriumának igazgatója, a zsidó ügyek el­ismert specialistája, Antwer­penben eszmecserét folytatott a „Belgisch Israelitisch Week- blad” munkatársával. A be­szélgetést a lap címoldalán közölte. Dr. Anton Hamselaar többek között kijelentette: „Mi nem várjuk el a zsidó nép „megtérését”, aminthogy nem várjuk el a protestánsoknak az egyházba való „visszatéré­sét” sem, ellenben azt kíván­népért égő szív Kérdés egy 1650 éves jubileum alkalmából A Február 13-án volt 165 éve annak, hogy meghalt Christian. Friedrich Schwarez. Kevesen ismerik közöttünk nevét. Pe­dig az indiai tamul nép egyik legnagyobb jótevője, s evan­gélikus egyházunk nagyszerű alakja volt. Édesanyja halálos ágyánál azt az ígéretet tette apja, hogy lelkésznek neveli. Szavát be­tartotta, s ha nehézségek árán is, de középiskolába, majd a hallei teológiára íratta be fiát. Teológus évei alatt ismerke­detté meg Benjamin Schultzé- val, aki a tamul nyelvű biblia új kiadását készítette elő Hal­léban. A fiatal, lelkes teoló­gus szívesen segített ebben a munkában, s közben, szinte észrevétlen megismerte a ta- mulok nyelvét. Nem sok bizta­tás kellett ahhoz, hogy fel­avatása után elvállalja a né­met fiú az Indiába való külde­tést. Trankebárba ijajózott. s itt a helyszínen tovább gyakorol­ta a nyelvet. Vándorútra kelt, s bejárta egész Délkelet-In- diát, még Ceylonba is eljutott. Mindenkinek hirdette az evangéliumot, mint aki tudja, hogy ezzel válogatás nélkül adósa az embereknek. Moha­medánoknak, hinduknak, po­gány bálványimádóknak vagy keresztyéneknek egyforma szeretettel beszélt Krisztusról. Ütja közben sokszor egy-egy árnyékos ősi fa alatt, benn­szülöttek kunyhóiban, vagy fejedelmek palotáiban, erődít­mények bástyáin talált alkal­mat, hogy bizonyságot tegyen. Közben perzsául is megta­nult, s Tamarában telepedett te. Látta a nép szomorú sor­sát. A bennszülött uralkodó iszákos, erkölcstelen zsarnok volt. Az elégedetlenek, ha te­hették, elköltöztek az ország­ból, kivándoroltak. Ch. F. Schwarez szíve a népért égett. Megpróbált a királlyal beszél­ni. Ám az meg nem változott. Csak egy megoldás maradt: ledönteni a zsarnok trónusát. A. nép elűzte a királyt. A kor­mányzást egy tanácsra bízták, s ennek elnökéül Schwarczot választották. Üj korszak kö­szöntött a meggyötört népre! Mert, habár a fontos tisztsé­get csak úgy vállalta el a lel­kész, hogy fenntarthatja az igehirdetői munka elsőbbségét, mégis mindent megtett, hogy a jólétet, egészségvédelmet biztosítsa. A gyermekhalandó­ság leküzdésére bevezette a Az utóbbi időben egyre több szakértő úgy látta, hogy a je- ruzsálemi Sír-templom, az egyetemes keres ztyénségnek ez az értékes temploma, pusz­tulásra van ítélve. Most az építészek a Sír-templom hom­lokzata alatt Jeruzsálem jör- dániai részében olyan felfede­zést tettek, amely reménysé­get nyújt a templom megmen­tésére. Megállapították, hogy a templom fundamentuma egy szilárd szikla. Ennek az új felfedezésnek alapján az a három keresztyén közösség, amely a templom fenntartá­sáért és restaurálásáért első­sorban felelős — a római ka­tolikus, a görög ortodox és az I örmény egyház — összefogott, juk, hogy a zsidók is és a keresztyének is ismerjék el a Messiást. Mgr. Ramselaas hangsúlyoz­ta, hogy a „megtérés” kifeje­zés nagyon is emlékeztet a prozelitizmus. gyötrelmeire, a kikényszerített megtérésekre és az inkvizícióra. „Mi hisz- szük, hogy a Messiás és Jé­zus egy és ugyanazon sze­mély. A katolikus hit a zsidó hitértékekre épül: a momo- theizmusra és minden ember egységéré.” A közös hitkincs, amelyet a keresztyénség a zsi­dóktól örökölt, Mgr. Ram.se- laar nézete szerint felbátorít arra a reményre, hogy a (má­sodik vatikáni) zsinat nyilat­kozatot fog tenni ezekről a közös elemekről. Egy ilyen nyilatkozat a zsidóság és ke­resztyénség közeledéséhez ve­zethetne. A középkori meg- nemértések mérgezték meg a zsidósághoz való viszonyt. Most a keresztyén magatartás revíziójára van szükség. védőoltásokat, kiépítette a se­lyemipart, s a bennszülött asz- szonyok megtanulták a szö­vést, fonást. Közben igehirde­tői szolgálata révén egyre nőtt, terebélyesedett gyülekezete is. Gondja volt a bennszülött ige­hirdetők képzésére és a szere­tetszolgálatra. Amikor féléves, súlyos betegség után meghalt, koporsóját társai a vállukon vitték temploma oltára elé. Énekelni akartak, de az ének könnyeikbe füllt, annyira sze­rették azt, aki a népet szeret­te. Amikor emlékét magunk elé idézzük, példája fényesen ra­gyog előttünk: Krisztus tanúja úgy maradt, hogy szíve az em­berért égett Bencze Inure hogy a restauráció munkála­tait szoros együttműködésben folytassák. A londoni „Sunday Teleg­raph” arról tudósít, lehetsé­ges, hogy már a legközelebbi 12 hónapon belül el lehet tá­volítani a templom homlokza­táról azokat a vasáHványokat, amelyek már 1927 óta ott van­nak, amikoris egy földrengés megrongálta az épületet. Aria a felfedezésre, hogy a templom sziklára épült, egy nagy ciszterna szabaddá téte­lekor jutottak. A ciszterna valószínűleg a IV. évszázadból származik és a templom elül­ső falának közelében levő ud­var alatt volt. A szabaddá té­tel szinte teljesen megtörtént. HOGY NAGY VOLT-E NAGY CONSTANTINUS CSÁSZÁR, azt sokáig senki se vitatta a keresztyánségben. Az első egyháztörténetíró — Euse­bius — leírása és értékelése nyomán az egyháztörténet, de még a gyermekek hittanköny­ve is keresztyén hősnek tar­totta “és feje köré szinte a szentség glóriáját fűzte. A „megtéréséről” szóló legendát, látomását és az ezzel kapcso­latos, jelszóvá vált mondatot: „E jelben győzni fogsz” sok tájékozatlan ember bibliai történetnek vélte, 1880-ban azonban egy híres svájci kultúrtörténész, Jakob Burghardi „Nagy Constanti­nus kora” c. könyvében alapo­san megtépázta az „első ke­resztyén császár” feje köré szőtt dicsfényt. Elsősorban Eusebiust vette támadóba. Kiálhatatlan hízelgőnek neve­zi, aki tökéletesen meghamisí­totta Constantinus képét. „Bárcsak egy józan pogány, pl. Ammianus, írása maradt vol­na ránk — mondja. Akkor ta­lán sokkal világosabban lát­nánk azt, amit mostan sejthe­tünk, nevezetesen, hogy Cons­tantinus szinte egész életében nem. tartotta' magát keresz­tyénnek.” Szerinte tehetséges imperialista uralkodó volt. Fa­talista, vagyis végzethivő. Gyilkos egoista. Eusebius, csak az elragadtatás hangján tud róla beszélni, de elhallgatja, hogy a hatalmas császár, aki szerinte „valóra váltja az is­teni próféták jövendöléseit, akik ősrégi időktől hirdették: a Magasságos szentjei nyerik el az uralmat” — meggyilkol­tatta anyósát Faustét, tulaj­don fiát Crispust, unokaöccsét és több barátját. MA AZÉRT ÉRDEKEL BENNÜNKET KÖZELEBB­RŐL a kérdés, hogy nagy volt-e Nagy Constantinus, hogy helyes vagy hamis volt-e Eusebius értékelése, mert mind többet halljuk emleget­nie ezt a kifejezést: „nagy- konstantinuszi korszak”, vala­mint azt, hogy az európai ke­resztyénség története elérke­zetté nagykonstantinuszi kor­szak végére. Ennek a cikknek a megírását pedig egy 1650 éves évforduló tette most ak­tuálissá. 3X3 telén adta ki ugyanis Constantinus akkori csá­szártársával Liciniussal együtt a milánói türelmi rendeletet, amely követ­keztében sajátos fordula­tot vett a keresztyénség és egész Európa története. A ma sokat emlegetett „nagykonstantinuszi kor­szak” ekkor kezdődött el. A Milánóban kiadott rende­let teljes vallásszabadságot és jogegyenlőséget biztosított a ke­resztyéneknek. De gyakorlati­lag még ennél is többről volt szó. 313 után a keresztyénség rohamosan benyomult a köz­életbe és mind nagyobb hatást gyakorolt annak irányítására. Különösen 325 után indult meg ilyen irányban a fejlő­dés. Ebben az évben hívta meg a tulajdonképpen még meg sem kereszteíkedett császár Niceába zsinatra a különböző tartományok püspökeit. Több mint 300 egyházi vezető jött el. Az állami gyorspostakocsi­kat vehették igénybe. Pazar ellátásban részesültek. Káprá­zatos külsőségek között folyt le a tanácskozás a császár je­lenlétében. Az egyházi veze­tők mind az öt érzékükkel érezhették, hogy egy új kor­szak jött el, hogv kiváltságu­kat az egész világ előtt ki­emelik. őket, akik eddig a vi­lág senkiéi voltak, a császár egyszerre testvéreinek nevezi, így következik be a sokat em­legetett „nagykonstantinuszi fordulat”. A római impérium és a keresztyénség frigyet kö­töttek egymással. Ezek után nem csodálkozunk, hogy Euse­bius így írta le Nagy Constan­tinus megjelenését a zsinaton: „Mikor a császár érkezéséről jelt adtak, mindnyájan fel­emelkedtek, és ő az egybegyűl­tek közé vonult, akárcsak Is­ten angyala az égből, csillogó öltözékének ragyogása dics­fénnyel vette körül, sugárzott a bíbor mélytűzű lángjában és arany, valamint drágakövek csillogása ékesítette.” AKIK EUSEBIUSSAL NAGY KERESZTYÉN URALKODÓT LÁTNAK Nagy Constantinus- ban, azok úgy vélik, hogy a történelmi fordulat tulajdon­képpen a császár szívében ment végbe. Ennek alátámasz­tásául terjedt el a legenda, amely szerint egy régi látomás „térítette meg” és állította a keresztyénség oldalára a csá­szárt és ez késztette a milánói rendelet kiadására is. 312-ben válságos körülmények között vonult Nagv Constantinus se­regével Rómába, hogy ott megütközzék Maxentiussal, az ellencsászárral. Fényes nappal az égen a kereszt, pontosab­ban a Krisztus-monogram je­lét látta és ezt a hangot hal­lotta: Ebben győzöl. Zászlai- ra, katonái paizsára ezt a je­let tétette és a kivívott győ­zelem magyarázatát is ebben találta. Más korabeli feljegy­zések szerint a császár kuvi- kokat pillantott meg Róma fa­lain s ezt minősítette kedvező jelnek. Nazarius leírása sze­rint azért győzött a császár, mert elhunyt apja mennyei se­regek élén jelent meg a küz­delemben, hogy diadalra se­gítse fiát. TÁRGYILAGOSAN JEGY­ZI MEG LIETZMANN az ókori keresztyénség történe­tének kiváló német kutatója, hogy ez a Tiberis hídjánál ví­vott csata „semmiképpen sem volt a hit harca”. Hiszen ma­ga Maxentius is türelmesen viselkedett a keresztyének iránt. A változás nem Nagy Constantinus szívében történt, hanem a keresztyének létszá­ma megnövekedésében. Burg- hardt némi gúnnyal de józanul állapítja meg: „Világos impe­rialista észjárása rávezette, hogy a keresztyének jó alatt­valók lesznek, hogy nagy a számuk, hogy az ésszerű ál­lamvezetés szempontjából ül­döztetésük már teljesen hiá­bavaló. Döntésének gyakorlati kivitelezését politikai szem­pontból csak a legnagyobb csodálattal tekinthetjük. A la- bárium (kereszt jelével ellá­tott zászló), amelyet győzel­mes kezébe vett, számára az uralkodást, a háborús erőt és az új vallást egyszerre jelen­tette.” Burghardt tehát nagynak tartja Nagy Constantinust. Nem nagy keresztyénnek, ha­nem nagy reálpolitikusnak, de ennél többnek is: a keresz­tyénség nagy kísértőjének! Uralkodása idejétől kezdve vált Európában mindinkább gazdasági, politikai és ideoló­giai, világnézeti hatalommá a keresztyénség. Ettől fogva kezdett kialakulni mindaz, amit ma keresztyén államnak, keresztyén kultúrának, ke­resztyén társadalomnak, ke- resztyén-Nyugatnak, „corpus christianum”-nak szoktak ne­vezni. Felvillanó nagy érté­kek és szörnyűségesen mély sötét árnyak. Ez a nagykons­tantinuszi korszak, a keresz­tyénség uralma alatt álló tár­sadalmi, gazdasági, (politikai és szellemi élet. A NAGYKONSTANTINU­SZI KORSZAK KISKORÚ­SÁGBAN TARTOTTA AZ IGAZI HITET, amint durván elnyomta a nem-hivést is. Mindkettő, sokszor egymástól nehezen megkülönböztethető módon, lázongott ellene az egész középkor idején. Az el­ső döntő robbnás azonban csak a reformáció korában következett be. Ma sok jel mutatja keleten és nyugaton egyaránt, hogy ez a korszak lejáróban van. Ezért beszél­nek a nagykonstantinuszi kor­szak végéről. Az európai egy­házak egyik Nyborgban tar­tott konferenciáján ez a téma állt a tárgyalás homlokteré­ben. Mikor ma az egyház a jövő útját keresi: Mesterére néz aki szolgálni és nem ural­kodni jött közénk és az ö kö­vetésre szólító szavára bízza magát engedelmesen. Benczúr László Megmenthető-e a jertszsálemi Sír-templom ? 06ed AZÓTA IS HUNYORGOTT, AMIKOR ERŐS FÉNY ÉRTE A SZEMÉT. A fény is, a hunyorgás is, — az egész szépséges világ arra a napra emlékeztette szüntelen, amikor visszanyerte látását. Mert azt elfelejteni nem fogja sohasem. Üjra meg újra rendberakta az eseménye­ket. Azt is, amit értett, azt is, ami érthetet­len volt számára. Boldogsága határtalan volt és olyan földöntúli hálát érzett, hogy szere­tett volna azután a férfi után menni, akár a világ végéig is, aki ■ vele ezt a jót tette. De hol jár az már? És neki annyi pótolni­valója van. Mint a gyermek, aki az élet meg­ismerésére készül, úgy osztotta be napjait: mindent látni akart. Habzsolta a színek, for­mák tarkaságát és harmóniáját. Nem, ezzel soha nem tud betelni. Igen, mert Obed nem régóta lát. A gyer­mek sem lát mindig. Jön a sötétség országa felöl, de amikor az anya melléhez szorít­hatja, már különbséget tud tenni a tötétség és a világosság között. De ö soha nem tu­dott. Szeme mindig, mint az üveggolyó, ér­zéketlenül válaszolt a fény pajkos sugaraira. Vak volt és ezt Ráháb, az anyja, csak később vette észre. Hónapokig szoptatta úgy, hogy ujjaival Obed szeme előtt babrált, de a gye­rek nem hunyta le előtte a szemét, sem, el nem kapta az arcát. Ingerelte virágszál­lal, játékkal, mosollyal és sírással, de szeme mindig olyan merev volt, mint a halé. — Ábiel — döbbent rá az anya és intette magához férjét — ez a gyerek vak! Abiel némán ölelte át feleségét. Bóloga­tott, mint aki már régen tudta. — Mit vétettem, hogy így vert meg az Isten? — zokogta Ráháb és kereste a férfi tekintetében, a választ, majd odatérdelt Obed ágyacskújához. Első szerelmük gyümölcse ott pihegett. Arcocskáján ugyanaz a megelége­dett mosoly, ami a többi gyermekén, göndör fürtjei, gömbölyded kacsói pontosan olyanok, mint más gyermekeké, csak éppen vak. OBED ÉLETE ÍGY INDULT EL. Ilyen szivszaggató, fájdalmas felismeréssel. Ábiel és Ráháb pedig tudta, hogy ez a gyermek a teremtett világ legszerencsétlenebb gyer­meke tesz. Vitték őt paphoz, orvoshoz, ku­ruzslóhoz. Imádkoztak és áldoztak érte, de Obed vakságára sem segítség, sem orvosság nem volt. Obed együtt növekedett a fain gyerekei­vel, Itt a galileai tenger festői szép vidékén. Bethsaida volt a hazája, itt .született, itt élt, de soha nem láthatta. Felette a napok, hónapok és évek tökéletes egyformasággal suhantak tova. Sötét éjszakában botorkált mindig. Apja halász volt, mint a többi beth- saidai férfi. Először még magával vitte oly­kor a nagyobbacska fiút, de a többiek, a munkatársai nem jó szemmel nézték. Zavarta őket a vak, tehetetlen kis Obed. — Ne hozd magaddal a gyereket, Ábiel! — mondták egyhangúan — még valami baja talál lenni! Ábiel értett a szóból. A gyerek ettől kezdve otthon maradt. Először a házat, az udvart ismerte meg, s pontosan tudta mindennek a helyét, irányát. Idegen észre sem vette volna, hogy vak, mert még futni is tudott A fák, bokrok helyét, lépcsők nagyságát, a kifeszített száradó háló lengését mind- mind ismerte. — Nézd csak, mintha látna az a gyerek — mondta a fájdalomtól korán öregedésnek induló anyja határtalan szomorúsággal. — Igen, volt a kurta válasz. Ábiel hamar belenyugodott a sorsba. Mit is tehet a sze­gény ember egyebet. Belenyugodni, ez veit a szegény sorsa mindig. Obed később így ismerte meg a falut. Min­den szomszédot hangja után, minden házat szaga után. Mert minden embernek más a hangja és minden otthonnak más a szaga. A szűk kis utcák hajlatait nem lépésein számlálta, hanem mint a lepkék, ö is valami titokzatos csáppal érzékelte. — Tudod, anyám, az utca napos oldala, mint a kemence sugározza a meleget. A másik oldal mindig árnyékos. Hűvösséget á- raszt. A kettő között kell haladnom — magya­rázta Ráhabnak. Ráháb ilyenkor egy-egy könnyet morzsolt szét a szemén. „Szegény gyerek — gondolta — mit vesztett a szeme világában!” De ugyanakkor bámulta a fiút, akinek a többi érzékszerve tökéletesebben fejlődik, mint más gyerekeknél. Amit a természet elvesz az egyik oldaton, azt busásan pótolja a má­sikon. Ráháb azonban soha nem nyugodott bele, hogy a „másik oldalon” ilyen tékozlóan bőkezű volt a természet. Az anyák min­dig összehasonlítanak, és a szívük szakad meg, ha a gyermekük nem olyan, mint más, a „rendes” gyerekek közül való. KORÁN SÍRBA IS VITTE A SZOMORÚ­SÁG RÁHABOT. Ábiel kettesben maradt a fiúval és a nyomorúsággal. A hazaköltözött asszony nemcsak a reményt vitte magával, hanem az élet értelmét és célját is. Elesett tud lenni egy férfi egyedül, különcsen, ha a nyakába szakad egy vak fiúnak gondja is. És akinek reménytelen az élete, annak meg­számlálva napjai. Küszködött a tengerrel s a gonosz habok- kal. Egyre kisebb falatért. A tenger megérzi, hogy urát, vagy szolgáját ringatja hátán. Jaj annak, alci megadja magát. Ábiel pedig korábban megadta magát, mint kellett volna. Egy viharos éjjel ladikját is és holttestét is partra vetette a haragos zöld víz. Obed teljesen árva lett. Vak és árva. Az a sors várt rá, ami minden vakra: jószívű em­berek adományaiból élni. Bethsaida lakói pedig jószívűek voltak. Egyszerű halászembe­rek, akiknek munkatársa dőU ki a sorból, de akik tudták, hogy mindnyájuk sorsa a tenger. Ma nekem, holnap neked. És ha -ne­kik volt, jutott Obednek is. A falu kicsiny volt azonban ahhoz, hogy eltartsa Obedet. Mert hiszen ott voltak az asszonyok, a gye­rekek, az öregek, a betegek, sok éhes száj. Ezeket mind annak a néhány szikár, nap­barnított halásznak kellett etetnie. Így került el Obed a szomszéd községekbe is. Kutya szegődött mellé, hogy szeme helyett szeme legyen. Járt Kapernaumba, Magdalába. Egy­szóval a tenger melletti falvacskákba és mindenütt elmondta a szokásos kérelmet: — Adjatok abból, amit az Isten adott. A kutya hűségesen és megbízhatóan ve­zette, Obed pedig zúgolódás nélkül követte. Evek, évtizedek szálltak el így a feje fölött, maga sem tudta, hány éves. Csak a szakálla lett deres és a haja őszült meg: Otthona maradt Bethsaidában a régi szülői ház. Ron­gyai, edényei közösek voltak a kutyájával. — Hát így volt, — állapította meg Obed és nézte a csendesen pihegő tengert itt, Beth­saida lábainál. A homok a partra merész­kedő apró hullámokat elnyelte, mint egykor apját a tenger, Rédey Ml

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom