Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-11-17 / 46. szám
fi» BÉRM. BP. it Cselekvő keresztyén ség Az egyház társadalmi felelőssége Színműveknél & regényeknél megszoktuk, hogy úgyszólván minden esemény a főhős körül forog, s alig van ielentőségük az ún. epizódszereplőknek és statisztáknak, legfeljebb csak annyiban, amennyiben előbbre viszik a mű cselekményét. Ezek az emberek az események szürke, jelentéktelen figurái, akiknek jóformán semmi sem jut a hírnevet jelentő reflektorfényből, hanem mindvégig az ismeretlenség homályában maradnak. Nem lehet azonban ezt elmondani a gutaütött meggyó- gyításáról szóló történet elolvasásakor, Márk evangéliuma 2. fejezetének első öt versében. Itt az epizódszereplőknek, a statisztáknak is igen fontos, döntő szerepük van. Az evangélista előbb a riporter szemfülessógével részletezi, hogy az ismét Kapemaum- ba érkezett Jézust nagy sokaság hallgatja, sokan be sem fértek a házba, hanem az á j tón kívül rekedtek. Javában tanítja már a Mester a sokaságot, amikor egyszercsak négy ember jelenik meg a „színen”, akik egy gutaütöttet hoznak Hozzá. Kimondottan epizódszereplő mind a négy. A történet középpontjában maga Jézus áll. aki tanít és gyógyít, akinek gondja van az erpber földi életére is és nemcsak lelki épülésével törődik, hanem testi egészségével is. Mégis névtelenségbe burkoltan bár — az események gyújtópontjába kerül hirtelen ez a négy mellékszereplő. Pedig csak statiszták-gyanánt lépnek elő á kulisszák mögül. De amit tesznek, az kiemeli őket a statisztéria szürke hadából, és egyszeriben jelentős szereplőkké válnak. Jézuson kívül ők az egyedül aktív szereplői ennek a történetnek. Érdemes közelebbről is megismernünk őket. 1. Mind a négyen hittek Jézus Krisztusban. Tudták, hogy kicsoda. Bár nem találjuk ott őket az igehallgató sokaság között, mégis nagyobb volt a hitük, mint amazoké. Meg voltak győződve, hogy Jézushoz nem mennek hiába, Rá mindig számíthatnak. Nála segítségre találnak. Mélységesen bíztak az Ö gyógyító hatalmában és embereket mentő szeretetében. Tudták, hogy nem fogja őket visz- szautasítani, mert neki minden élet drága. 2. Egyek voltak mind a négyen a felebaráti szeretetben. Abban, hogy „necsak szóval szeressük egymást, hanem cselekedettel és valósággal”. Mind a négyük egy-egy irgalmas sa- maritánus volt aki nem sajnált sem időt, sem fáradságot azért, hogy a rájuk szoruló felebarátjuk meggyógyuljon. Rokonuk volt-e, vagy csak ismerősük, barátjuk, — erről nem tesz említésit az ige, de nem is lényeges. A felebarátjuk volt. Jézus tanítása szerint pedig felebarátunk minden ember. A gutaütött emberileg gyó- gyíthatatlán betegségben szenvedett. Csak Jézus tudott segíteni rajta. De hiába lett volna az ö mentő szeretete is, ha nincsenek, akik sürgősen, késedelem nélkül Hozzá vigyék. Nem is lehetett az a panasza Jézus előtt, ami a 38 év óta beteg emberé volt: „Uram, nincs emberem!” Emberileg tehát nekik is köszönhető, hogy meggyógyulhatott. Így lesz ez a történet egyszersmind a felebaráti szeretet himnuszává is. 3. ' A Megváltóba vetett hitük és kitartó felebaráti szeretetük megacélozta erejüket. Minden akadályon keresztül törtek. Először is elállta útjukat a sokaság. Hiába kérték, hogy engedjenek nekik szabad utat. Ezek az emberek „nem engedték magukat megzavartatni” az igehallgatás áhítatában. Pedig látták a gutaütöttet is. Tudták jól, hogy Jézushoz akarnak jutni vele, mégpedig sürgősen, míg nem késő. Mégsem mozdultak! Melyikük cselekedett helyesen? Azok, akik csak ölbe tett kézzel és néma áhítattal hallgatták Jézus szavait, — s közben részvétlenül, sőt bosszankodva néztek a nagy szükségben szenvedő . felebarátjukra —, vagy azok, akik „illetlenül megzavarták” az igehirdetést és az emberek áhítatát, — de segítettek megmenteni egy ember életét? És még csak ezután bontakozik ki ennék a négy „mentőnek” az igazán hősies magatartása! Nem kezdtek perlekedni szívtelen emberekkel, de vissza sem fordultak dolguk- végezetlen, hanem más megoldást választottak. Az igazi szeretet tud csak szorult helyzetben ilyen találékony lenni, s az egymásért égő felelősség nem ismer korlátokat, nem riad vissza semmiféle nehézségtől. így kerültek most mind a négyen a ház tetejére. Kibontották a fedéléit, és „rést törvén, leeresztették a nyoszo- lyát. amelyen a gutaütött feküdt”. Ennyi nehézség árán, . ilyen sok akadályon keresztül juthattak csak Jézushoz a beteggel. De még időben érkeztek. íme, mire volt képes annakidején az élet harcának néhány szürke kiskatohája. A mi korunkban pedig sok-sok ilyen epizódszereplője van mind a hétköznapoknak, a mindennapi életnek, mind pedig napjaink történelmének. A világ színpadán névtelen emberek százmilliói lépnek fel az élet megmentése érdekében. S ennek a hatalmas statisztériának döntő szava van: minduntalan beleszólnak az események menetébe. Az egyház tagjainak is vállalniok kell a passzív szemlélődés helyett az aktív epizód- szerepeket. Hiszen ma sok millió emberi élet megmentéséről, mindnyájunk életéről van szó. Senki ne gondolja, hogy az egyház tagjai ölbe tett kézzel, „páholyból” nézhetik az eseményeket. Mi, mai keresztyének ne essünk abba a végzetes tévedésbe, mint annakidején a zsidóság. Jeruzsálem népe, amikor Kr. u. 68—70-ben Titus hadserege vette ostrom alá a szent várost. A hivők ugyanis az utolsó percig bíztak abban, hogy ha a város el is pusztul, a templomot akkor sem érheti baj. Azt hitték, hogy a templom, az egyház, „be van biztosítva” minden veszedelem ellen. De csalódniok kellett! A várossal együtt elpusztult a templom is! Míg a világot ma az atomháború réme fenyegeti, senkinek az élete sincs biztonságban. Az egyházé sem! Ezért kell minden jóakaratú emberrel együtt mindent megtennünk, az élet megmentésére. A mai keresztyén ember éppen ezért nem nézheti tétlenül a világ folyását, hanem neki is részt kell vállalnia az élet, a béke érdekében. Nem elég hinni és hallgatni, hanem szólni és cselekedni kell. Legyen előttünk fénylő példa ennek a négy „statisztának” Jézus Krisztusba vetett hite és felebaráti szeretete, minden áldozatot és nehézséget vállaló kitartása, akadályokat legyőző elszántsága. A világ ma nem a hitünkre kiváncsi, hanem arra, hogy hitünk megtermi-e a masa jó gyümölcsét? Isten is a jó gyümölcsöket keresi hitünk és életünk fáján. Szerdahelyi Pál Sok teológiai vitát vált ki hazai és külföldi egyházi körökben egyaránt az a kérdés, hogy kell-e az egyháznak politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkoznia. Egyesek óva intenek: kísértést és biztos el- világiasodást jelent ez Krisztus egyháza számára, amelyre Ura a lelkek pásztorolását bízta. Mások egyenesen biztatnak: ha nem foglal az egyház állást korának fontos kérdéseiben, elszigetelődik és elveszíti kapcsolatát az élettel. Mi hát a helyes út? Csak az emberek lelkét, vagy mindenestől, az egész embert bízta Krisztus az ő tanítványaira? Egyházunk állásfoglalása már a címből is kiviláglik: meggyőződésünk, hogy az embereknek nemcsak a lelki kérdéseivel, hanem életüknek egész területével foglalkoznunk kell, mert az egész emberért, sőt az egész emberiség sorsáért is felelősek vagyunk. Ez a felismerés akkor kezdett tudatosodni egyházunkban, amikör megláttuk a múlt vétkes mulasztásait, amelyek során elmarasztalt bennünket a történelem. A példázatbeli pap és lévita módjára (Lk. 10,31—32) de sokszor kerültük el a sebesült világot, de sokszor kerültük meg az égető szociális kérdéseket, — mert közömbösek voltunk... talán éppen a templomba siettünk ... vagy vívtuk a felekezeti harcot __ talán közjogiés osiztályhelyzetünk befolyásolt ... vagy szemellenzőnktől nem láttuk a némán felénk- nyújtott sovány kezek százezreit. Hiszen a munkásosztálynak egyházunk részéről évtizedekkel ezelőtt történt elveszítése nem utolsósorban ezekre az okokra vezethető vissza! Hadd világítsam meg ezt egy példával. A lövészárokban súlyos sebesülten fekszik egy honvéd. Tábori lelkésze föléje- hajol és olvasni akar neki az Újszövetségből. A honvéd eltaszítja a bibliás kezet: „Fázom!” — suttogja. Süvölt ugyan a márciusi szél, de a lelkész leveszi köpenyét és betakarja vele a sebesültet. Ismét idézni akar az Igéből. „Éhes vagyok” — hárítja el a beteg. Nincs utánpótlás, fogytán a konzervkenyér, de a pap odanyújtja neki azt, amije van. Ismét vigasztalni akar Jézus szavával. „Szomjas vagyok” — rebegi a katona. A lelkész kulacsának alján alig néhány korty a tea. De felemeli a sebesült fejét és jószívvel nekiadja az egészet. Az hálásan emeli szemét a papra: „Hogy is szól hát az Ige?” Milyen ritkán cselekedtük ezt meg az elesett társadalommal. Pedig a körülöttünk élő emberek is ezer sebből vérez- nek. Ha körültekintünk a világban: a föld lakosságának kétharmada éhezik, jórésze még gyarmati sorban vagy primitív, analfabéta életmódban tengeti életét, elemi csapások sújtanák és tesznek hajléktalanná százezreket. Nemcsak az az egyház feladata, hogy lelki táplálékkal erősítse őket, hanem az is, hogy segítségükre siessen és elősegítse gyógyulásukat. Hogyan történhet ez? Nyugaton számos egyházi konferencia foglalkozik ezzel a kérdéssel. A mi útjaink, a mi lehetőségeink azonban nem azonosak az övékével. Történelmi és társadalmi helyzetének megfelelően minden egyház más-más módon — bár ugyanazzal a krisztusi lelkülettel — kell, hogy kezelje a szociális felelősség kérdését. Ez a tétel különösen is érvényes a szocializmusban élő egyházakra. Nekünk tisztában kell lennünk azzal, hogy a felszabadulás óta államunk maga igényli és végzi — nagy áldozatvállalással és mély humanizmussal __azt a samaritánusi munkát, amelyet Nyugaton még gyülekezetek, diakóniai intézmények vagy egyesületek irányítanak. Nem az állam helyett kell bármit is tennünk. Nem is az egyház társadalmi súlyának növekedését kell remélnünk, amikor felmérjük az élőttünk álló szociális feladatokat. Egyetlen hatalmas cél kell, hogy lebegjen az egyház ez irányú szolgálata előtt: segíteni az emberiségen, amelyért felelőssé tett minket az Isten. Ezzel máris közelebb kerültünk feladatunk helyes körvonalazásához. Mert a segítés nem más, mint a szeretet önzetlen cselekedete. Hol kezdődik ez? A hozzánk legközelebb állónál (német nyelvben a felebarát = der Nächste = a legközelebbi!), — s hol végződik: a legtávolabbi embernél (hiszen Krisztus Urunk megtanított annak felismerésére, hogy mindnyájan egy Atyának a gyermekei vagyunk!). Még konkrétabban: segítem kell minden emberen, aki rászorul, és minden jó ügyben, amely az emberiség javát szolgálja. Talán eddig is megtettük ezt elesett embereket és nagy ügyeket támogató imádságainkkal, — de ez nem elég. A kegyesség élet nélkül mit- sem ér (2 Pét 1,3). összekulcsolt kezekkel segíteni a világ ínségén: ez csak a kegyesség cselekedete. Az élet a lábainkat is igényli: menni és tenni! Szemünket is: élésen látni! Szánkat is: bátran szólni! Szívünket is: egész lelkünket beleadni az emberiség boldogabb jövőjéért végzett szent munkába! Családtagjainknál és munkatársainknál kezdődik tehát ez a keresztyén szeretetszolgálat Nem lehet életünknek külön „szent” és „profán” területe, hanem a kettő egységet kell, hogy alkosson bennünk. Hitünk így nem lesz öncélú, hanem szeretetté átformálódva segítségére lesz a másik embernek. Ha hitünk karjával Isten erejébe kapaszkodunk, másik karunk a segítő szeretet erejével ajándékozza meg felebarátainkat. — Milyen boldog is az a családi otthon, mennyivel jobban megy is a munka abban a gyárban, tsz-ben vagy hivatalban, ahol az önzés és intrika helyett ez a segítő szeretet lesz úrrá! Társadalmunk segítésénél folytatódik ez a diakónia. Krisztus Urunktól éppen azt tanultuk, hogy azoknak is segíteniük kell egymást, akik között hitbeli vagy felfogásbeli különbségek vannak, amint a samaritánus és a zsidó ember .is más-más elvet vallott. Jézus még az őt eláruló Júdás- nak, is kész volt a lábát megmosni, az őt keresztrefeszítő római katonáknak is kész volt megbocsátani, — mennyivel inkább kell nekünk a szeretet és segítőkészség szolgálatát gyakorolnunk szocialista társadalmunk felé, amely saját hazánkat építi, s amely a magunk és gyermekeink szebb és boldogabb jövőjének megvalósításán munkálkodik. Meg kell szívlelnünk a próféta intését: „Igyekezzetek a városnak jólétén . . . könyörögjetek érette az Úrnak, mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” (Jer. 29,7). ... És a földkerekség egészénél végződik az egyháznak ez a társadalmi felelőssége. A tudomány és technika fejlődése következtében oly kicsinyre szűkült a nagyszüleink által még alig ismert „nagyvilág”* hogy belefér egy képernyőbe, — sőt még kisebbre: bele kell* hogy férjen a szívünkbe., Ezért érzünk ma fokozott felelősséget a világi békéjéért, az igazságos társadalmi rendért, az emberek egyforma megbecsüléséért, a haladó tudomány győzelméért. Ezért küzdünk szóval és tettel olyan „belső’’ bűnök ellen, mint a gyűlölség, széthúzás, lenézés vagy önzés, — de olyan „külső” társadalmi bűnök ellen is, mint az erőszak, . faji megkülönböztetés, vallási türelmetlenség, kizsákmányolás, hidegháború és sok ehhez hasonló. Rá kell eszmélnünk, hogy ez a feladat nem nyugodhat csak az egyházi vezetőség vállán. Akkor válik igazán hatóerővé az egyház társadalmi felelőssége, ha az nemcsak a közegyházat, hanem a legkisebb szórványgyülekezet egyszerű egyháztagját is áthatja. Ehhez pedig őszinte önvizsgálat, a kérdések alapos átgondolása, — de mindenekfelett élő hit szükséges. Lelkészek és felügyelők, gondnokok és presbiterek, felnőtt és ifjúsági gyülekezet: munkálkodjunk együtt, megújult felelősséggel az egész emberiség javán! Eislebenben 1483. november 10-én született Luther Márton A Piactér a Luther-emlékművel IMÁDKOZZUNK János 5,26—30 Mennyei Atyánk, csendes emlékezéssel álltunk meg nemrégiben szeretteink sírjánál, most pedig arra figyelmeztet bennünket igéd, hogy egyszer a sírok megnyílnak. Köszönjük Neked a Jézus szavában rejlő reménységet és intést. Hálát adunk Neked, hogy szeretteink és magunk halála a végső feltámadás reménysége alatt áll. Te tudod, Istenünk, milyen nehéz és fájdalmas elválnunk azoktól, akik elindulnak mellőlünk a minden halandók útján. Te ismered gyászunk veszteségét és bánatát, azt az űrt, amit az eltávozott helyében talán nem tud senki más betölteni az életünkben. Te tudod, hogy milyen vergődés lesz a mi utolsó óránk, s milyen szívszorító dolog fogadni a halált. Kérünk hát Téged: erősíts meg bennünket gyászainkban és halálunk előtt a feltámadás bizonyosságával. Add, hogy elfogadjuk intésedet is. Jézus Krisztusnak, a mi Megváltónknak hatalmat adtál az ítéletre. Egyszer felelünk Előtted és számadást kell adnunk életünkről. Alázatosan tudjuk, hogy sokszor és sokféleképpen vétkeztünk. Nem bíztunk benned, nem hittünk a mi Urunk Jézus Krisztus értünk szenvedett halálában, diadalmas feltámadásában, és sokat vétkeztünk embertársaink ellen, nem szerettük őket cselekedettel, valóságosan. Kérjük bocsánatodat az Ür Jézus Krisztus érdeméért. Másképpen nem állhatunk meg az ítéletkor. Könyörülj rajtunk Mennyei Atyánk, hogy amikor eljön a feltámadás napja és az ítélet órája, a Te irgalmad nagyobb legyen vétkeinknél. Kegyelmeddel fedezd be majd bűneinket, nézd el mulasztásainkat; kevés jót tettünk életünkben, de ne ezt mérlegeld, hanem a Te Fiadra, Jézusra tekints, és ő érette adj nekünk — a mieinkkel együtt — örök életet. Most pedig indíts tovább földi életünk útján örömmel és bizakodással. Segíts, hogy tudjunk mások javára cselekedni, élni, ahogyan Te kívánod. Ámen.
