Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-11-10 / 45. szám

KP. BÉRM. BP. 72. % Krisztussal együtt élni „Minket, kik halottak voltunk a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!) és együtt fel­támasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban”. Bt. 2,5—6. A REFORMÁCIÓ VALÓJÁBAN igénk zárójelbe tett mon­datából illetőleg a zárójelbe tett mondat igazságának felisme­réséből született: „kegyelemből tartattatok meg!” Luther — aki Isten előtt „meg akart állni” — rádöbbent, hogy saját érdemei és jócselekedetei alapján „nincs mit keresnie” az Isten előtt, de ugyanakkor felismerte azt is, hogy Istennek ke­gyelme — amely Jézus Krisztusban lett „kézzel foghatóvá" — elég arra, hogy „igazsága legyen Isten előtt”. Ezt a boldogító tényt hirdették a reformátorok és ebből az evangéliumból szü­letett a reformáció. Mindez azt jelenti, hogy nem egyszerűen a „hibák felismerése” késztette Luthert és Kálvint arra, hogy megreformálják az egyházat, hanem sokkal inkább annak az Istennek a „felfedezése”, aki Jézus Krisztusban megbocsátja bűneinket és üdvösséggel ajándékoz meg. A reformátorok tehát mindenekelőtt nem az egyházon és az embereken tájékozód­tak, hanem Istenen, aki „kegyelemből tart meg”. Valójában mindig ott indul meg a reformáció és ott is folytatódik, ahol felragyog Isten igazi arca. ISTEN KEGYELME nem úgy általában, a „levegőn keresz­tül” jelent meg a számunkra. Nem úgy történt a „megkegyel- mezés”, hogy Isten egyszerűen kijelentette, a bűnös embernek „nem történt semmi!”, „megbocsátottam”, hanem ez a kegyelem az által lett a miénk, hogy Jézus Krisztust „megelevenítette, fel­támasztotta és a mennybe ültette”. Jézus halála, feltámadása és megdicsőülése révén lett miénk a kegyelem! Isten kegyelme tehát nem „olcsó” kegyelem! Mögötte ott van Jézus egész élet­műve, áldozatos halála, győzelmes feltámadása és az Atya „jobbjá”-ra ülése. A reformáció ünnepén nemcsak Luther kala­pácsának hangját kell meghallani, hanem sokkal inkább azt, ami a mögött vám: ti. Istennék cselekvését értünk Jézus Krisz­tusban. Igénk azonban arra is figyelmeztet, hogy Isten nemcsak „értünk” cselekedett, hanem „rajtunk” is! Belevont bennünket Jézus halálába, feltámadásába és megdicsőülésébe. „Sorsközös­séget” hozott létre a bűnös ember és Jézus Krisztus között. Vele együtt „megelevenített, feltámasztott és mennybe ültetett” min­ket is. Vele, Általa és Benne! A Vele való összekötöttségben, közösségben, velünk i« megtörtént mindaz, ami Jézussal történt. A „megelevenített, feltámasztott és megdicsőütt” Krisztus­sal való sorsközösségnek — ami nagy ajándék! — meg kell lennie a következményeinek is. Hiszen így Jézus Krisztus életé­nek részesei is vagyunk. Ez különösen áll a reformáció egy­házaira, amelyek felismerték Istennek ezt az ajándékozó, Jézus Krisztus életébe részeltető kegyelmét. A REFORMÁCIÓ EGYHÁZAINAK úgy kell élniük a világ­ban, mint akik tudják, hogy bűnbocsánatból élnek. A „megele- venítés” elsősorban a bünbocsánat elnyerésére vonatkozik. Igénk szerint a „bűn” tesz halottá és a bűnbocsánat tesz „ele- ven”-né! A reformáció népének ezért kell mindig alázatosan járni az emberek között, hiszen bűnbocsánatból él! A bűn szo­lidaritásában él a többi emberrel. De ö tudja, hogy bűne meg­bocsáttatott. Ez azt jelenti, hogy „kegyelemből” él. Aki pedig kegyelemből él az nem azzal tűnik ki, lufgy föléje emeli magát a többi embernek, hanem azzal, hogy alazatosságban jár és pe­dig nemcsaJc az Isten előtt, hanem az emberek előtt is. És ez utóbbin különösen is hangsúly van, mert általában az Isten előtt könnyebb alázatosságban járni, mint az emberek előtt. A „megeleveníttetésnek”, tehát a bűnbocsánat elnyerésének má­sik gyümölcse az öröm. A reformáció népének örömben is kell járnia! Akinek bűne megbocsáttatott, annak van miért örülnie. Nem hiába-tanította Luther a reformáció népét így énekelni: „Jer örvendjünk keresztyének, Jer énekeljünk vígan!” Krisz­tussal való sorsközösségben élő nép tehát alázatosságban és örömben járó nép. A reformáció népének ma is így kell járnia. A REFORMÁCIÓ EGYHÁZAINAK úgy keU élniük a világ­ban, mint akik Krisztussal együtt „feltámasztanak”. Ez azt je­lenti, hogy a Feltámadott Krisztus a maga életét megosztja azokkal, akik hisznek Benne! Akik részesülnek Jézus, és pe­dig a feltámadott Jézus életében, azoknak is Jézus életét kell élniük. Rajtuk keresztül ennek az életnek kell megjelennie az emberek között. És mi jellemezte a feltámadott Jézus életét? Az, hogy mindig a másik ember felé fordult és nem „önmaga dicsőségében tetszelgett”. Húsvét hajnalán odament egy síró asszonyhoz és nevén szólította: „Mária!” Ez a vigasztalás szol­gálata volt. Aztán megjelent a békétlen tanítványok között és „békesség”-et adott nékik. Külön eljött Tamáshoz, hogy hitre vigye. Nem volt számára jelentéktelen ez az egy ember sem. De utánament az emmausi vándoroknak is, a Genezáret taván leverten halászó tanítványoknak és az elesett Péternek. Mindegyiket megajándékozta azzal, amire éppen azoknak leg­nagyobb szükségük volt. Ha a reformáció népe a feltámadott Jézus Krisztussal való életközösségben és sorsközösségben él, akkor elöl kell járnia a másik ember szolgálatábban, érte való cselekvésben. Ki kell „lépnie önmagá”-ból, önmaga felé for­dult életéből és mindig a másik ember felé fordult életet kell élnie szeretetben, áldozatban, segítésben, boldogításban. A REFORMÁCIÓ EGYHÁZAINAK úgy kell élnie ebben a világban, mint akik „ültettetek Krisztussal a mennyekben”. Vagyis mint akik részt vesznek már most az eljövendő dicső­ségben. Jézus az Atya jobbján papi és királyi szolgálatot végez. Szolgálata az egész világra irányul. Akik hitük által ezzel a megdicsőütt Krisztussal vannak „sorsközösség”-ben azoknak olyan tág szívüknek kell lenniük, amelybe belefér az egész világ: az egész világ gondja, baja, égető problémái, feladatai. A reformáció népe, amely hite által „ültettetett a mennyekbe” így végez papi szolgálatot azokban a nagy ügyek­ben, amelyek ma az egész emberiséget foglalkoztatják: béke és háború, fajok egyenlősége, a jólét emelése, az éhségnek az egész világon való megszüntetése. Nem' lehet számunkra kö­zömbös, hogy szerte a világon minden este 3 ember közül kettő, éhesen fekszik le! Járjunk hát tág szívvel és felelőséggel Újvilágban! (KÁLDY ZOLTÁN püspök igetärOamea Wads tifoemlékünriepenj A Magyarországi Evangéliumi Egyházak október 31-én este 6 órai kezdettel ezidén a Gorkij fasori református templomban tartották közös Reformációi Emlékünnepélyüket. Nagy József, a Baptista Egyház elnökének imádsága után Káldy Zoltán evangélikus püspök hirdette az igét. Pungur József vezényleté­vel a Kálvin-kórus, Weltler Jenő vezetésével a Lutheránia ve­gyeskar a tőlük megszokott jó szolgálattal járult hozzá az ün­nepség áhítatához. A befejező imádságot dr. Berki Feriz, a Ma­gyar Orthodox Egyház esperes-adminisztrátora mondotta. A Re­formációi Ünnepség ünnepi előadója Szamosközi István refor­mátus püspök volt. Résztvettek a közös reformációi emlék- ünnepélyen egyházunk vendégei, a Lutheránus Világszövetség hazánkban tartózkodó küldöttei is: Dr. Kurt Schmidt-Clausen, a Lutheránus Világszövetség főtitkára, aki fel is szólalt az ün­nepségen, D. D. Bruno Muetzelfeldt, a Lutheránus Világszövet­ség Egyházügyi • Segélyosztályának igazgatója és Paul Hansen, a Lutheránus Világszövetség Kisebbségi Egyházak Osztályának titkára és feleségeik. Az alábbiakban Szamosközi István elő­adásának gondolatait ismertetjük. Szamosközi István püspök a lelkiismereti szabadság időszerű kérdéseiről szólt Jézusnak Nikodémussal folytatott beszélgetése alapján A Nikodémus leikéből fel­törő kérdés: „Mi módon szü- lethetik az ember, ha vén...?” az egyház megújulása kérdé­sét veti fel: lehet-e Istennek tetsző módon új, üde, időszerű és mai az, ami lényegénél és jellegénél fogva évszázados, örökölt, konzervatív, és hagyo­mányos? Atyáink a XVI. szá­zadban erre a kérdésre igen­nel feleltek, s az egyháztör­ténelem e döntésük elvi és gyakorlati kibontakozását re­formációnak nevezte el. Víztől és Lélektől... A reformáció művének ér­telmezésére Szamosközi püs­pök a Nikodémussal folytatott párbeszéd tanulságait fejteget­te a továbbiakban:.. , „Ha va­laki nem születik víztől és Lé­lektől, nem mehet be az Isten országába”. Ez minden idők re­formációjának a programja. Ez az, amit Jézus Krisztus oly tu­datosan vállalt önmagára és mint érvényes és folyamatos rendet hagyományozott az egy­házra. A Jordán parti keresz­telés szent liturgiájához vezet­te itt el Szamosközi püspök a hallgatóit.: „Így illik nekünk minden igazságot betölte- nünk...” — idézte Jézus Krisztus felejthetetlen szavait. ... „Mindez magyarán annyit jelent, hogy az egyháznak szent tradíciói, patinás kerítései van­nak, amelyeket Isten azért állí­tott elénk, hogy a lényeg szét ne follyék... hanem a refor­mált eklézsia új tömlőjében megmaradjon olyan új bornak, amit az Üjtestamentom aszta­lára szüreteltek.” Ami jó, azt tartsátok meg! — ez a vízzel keresztelés nikodé- musi parancsa. Amikor Jézus a Jordán hul­lámaiból felegyenesedik, Lélek szól a léleknek: „Ez az én sze­relmes fiam, akiben én gyö­nyörködöm”. A kötöttségeket elvállalt ember közvetlenül az Isten kijelentéséből ismerked- hetik meg az Atyát gyönyör­ködtető élet végtelen szabad­ságával, nyer ismeretet Isten akaratára nézve. Ez az ismeret latinul: conscientia, görögül: szünejdésisz — magyarul: lelki­ismeret. A szabad lelkiismeret A lelkiismeret az Űjtesta- mentomban szabad. Éppen azért, mert tisztázott ismeret. Isten igéjének ismeretében bi­zalommal, bátran és szabadon élhetjük lelki és testi életün­ket. Az a külső élet, amelyben protestáns egyházaink szolgá­lata folyik — magyar alkot­mányunk hangsúlya szerint is — a lelkiismereti szabadságra épül. A lelkiismeretnek ezzel az önfeledt szabadságával kell megadni Istennek, ami az Is­tené: a magasba emelt égő szí­vet, elkötelezett lelkiállapotot, rendületlen életstílust, a pro­testáns belső ember egyénisé­gét, amit Krisztusban Istennek adott át. És ezzel a lelkiismereti sza­badsággal kell megadni a „csá­szárnak ami a császáré”. Olyan korban élünk, ahol a nép maga uralkodik, önmaga „császára” s önmagának követeli amit sa­játmagának kér. Adjátok meg Istennek, ami az Istené, s a népnek azt, ami a népnek jár, — ez a modern értelmezése klasszikus igeheíyünknek. S ez mindenfajta jó igehirdetés gya­korlati próbája is. Aki átélte azokat a szülő erőket, amelyek az Igéből áradnak, bizony nem marad el tettrekészségben, mert alkalmat ad az embernek arra, hogy jó cselekedeteit lát­ván, dicsőíthessék a mi meny- nyei Atyánkat. Nem a törvény kényszere ,folytán, hanem a szabad lelkiismeret riadójára." amely a boldogságot, békét és emberi jólétet teremtő munká­ba szólít. A Lélek keresztsége által te­hát úgy von be Isten életünkre vonatkozó kijelentéseinek is­meretébe, hogy azokat a hori­zont szélső határáig átláthas­suk és Krisztust képviselve — kenyérré örömmé, áldássá te­gyük. mümi&S űr.Q. otíMonj ói tn,e.g&(rUábáiKo.t Luther Márton egy késői kutatója, amikor elérkezett a reformátor életének nagy for­dulópontjához, ahol Luther megtalálta a megbocsátó Is­tent, megemlékezéseinek erre a részére ezt a mondatot írta oda címnek: „A bocsánat —s a boldogság kapuja!” Valóban a keresztyén élet- nek, a hivő ember Istennel való együttlétének és együtt” élésének fordulópontja, döntő pillanata az, amikor Isten a bűnbánó embernek Jézus Krisztusért megbocsát. Haj-, landó „elfelejteni” a múltját, hogy mint Isten gyermekének újabb és jobb „jövője” le­gyen. Hajlandó Jézus Krisz­tus töviseiért kivenni szívé­ből a töviseket, amelyeket az én bűneim formáltak, hogy így újra szerető szívvel sze­rethessen engem.-Azóta is minden hivő em­ber Isten bocsánatából él. Eb­ből a bocsánatból adatik ne­künk a hitünk és a remény­ségünk, a szivünk csendje és nyugalma. Vele való otthoni együttlétünk és nekünk aján­dékozott üdvösségünk. így lesz a bocsánat — megújulás. — Istennek hányszor kell megbocsátania, hogy minket újra szerethes­sen. Szüléinknek hányszor kell megbocsátaniok, hogy új­ra át tudjanak ölelni minket. Szeretteinknek Hányszor kell megbocsátva közeledni felénk* hogy megmaradjon földi mennyországnak az otthonunk. Munkatársaknak és együtt élő embereknek hányszor kell ki­nyújtani a kezüket, hogy meg­maradjunk munkatársaknak, akik együtt és boldogan, bé­késen építik a holnapot. A bo­csánat a békesség kapuja. De nekem is az! Nekem is meg kell bocsátanom! Ahogy O teszi velem mindennap és ahogy mások is megbocsáta­nak nekem. Elviselnek és ei- hordoznak engem, megbocsá­tó megértésben, megújító sze­retettel. A bocsánat azonban nem­csak megújulás, hanem — megüresítés! Vagy ha jobban tetszik ez a szó: meg­tisztítás. Nem szabad haragot hordani! Van a Bibliában egy gyö­nyörű kép Isten bocsánatáról: — A hátam mögé vetettem vétkeidet! — mondja ezen a helyen Isten. Hogy soha töb­bé ne lássam! Hogy elfelejt­sem! Hogy soha többé ne em­lékezzem reá! Ez a bocsánat útja. Ezért kell imádkoznia minden hivő embernek, hogy így tudjon megbocsátani: mindent elfe­lejtve, örökre eltemetve. Min­dent csendesen és szeretettel betakarva: sebeket és tövise­ket, szálkákat és szdmorú pil­lanatokat. A bocsánat a boldogság ka­puja, ha el tudom mondani igaz szívvel: megbocsátottam és elfelejtettem. Hálából és hitből, mert ve­lem is mindennap ezt teszi Isten. így lesz az ajkamon igazzá a Mi Atyánk: .. bocsásd meg a mi Vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk »vje&ezoknjeis;» gg Hálaadó szív 103. Zsolt. 2. Dávid örvendező szívvel és lélekkel áldja az Istent. Hálát ad az életért, a bűnbocsánatért, az örökkévaló kegyelemért. A legtöbb zsoltár-himnusz azzal kezdődik, hogy az éneklő kar felszólítja a gyülekezetei: „Dicsérjétek, áldjátok az Urat!” Itt a zsoltáros magát szólítja fel és buzdítja lelkét. Emlé­kezik hálás szívvel, hogy vele mennyi jót tett az Isten, ki­emelte a bűn mélységéből és a szolgálat útjára indította. Az élet Isten drága ajándéka. Tekints vissza életedre, az elmúlt évekre és napokra. Emlékszel, amikor először lépted át a templom és az iskola küszöbét? Édesanyád imádkozó szíve és csókja kísért el. Emlékszel, amikor súlyos betegség­ből áldozatkész szívek gyógyítottak az Ö kegyelméből? Emlék­szel, amikor elindultál Isten útmutató* és útravaló igéjével az oltártól a családi fészek örömébe? Jézus hálát adott, mielőtt az éhező sokaságot megvendé­gelte. Az Űrvacsora szerzése alkalmával is dicsérte az Atyát. Az ige arra is figyelmeztet mindnyájukat: „Mindenben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata...” I. Thess. 5, 18. Ha egyszer valaki megnyitja a szemét, még inkább, ha valakinek Isten nyitja meg a szemét, akkor csodálkozással tapasztalja Isten ajándékozó szívének szeretetét. Lehet-e fáj­dalmasabb, mint, amikor egy gyermek a szülőnek minden szeretetét, minden szolgálatát elfelejti? Ne cselekedjünk így mi Istennel! Ezért életünk minden percében, minden napján mondjunk buzgó hálát. Szeretteinkkel együtt templomban és otthonunk­ban, munkánk előtt és után zengjünk: „Áldjad én lelkem az Urat és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!” Z. IMÁDKOZZUNK Hálát adunk Neked Istenünk, hogy a reformáció óta újra hangossá válhatott az egyházban a bűnbocsánat evangéliuma. Most, reformáció ünnepe után, bocsánatodnak bizonyosságában megerősödve mehetünk tovább életünk útján. Magasztalunk Téged, hogy nem érdemeink szerint cselekszel velünk, jaj lenne akkor nékünk, — hanem megbocsátod bűneinket, s ezért tölt­het el bennünket az örök élet reménysége és a bizodalom a Te szeretetedben. Ne engedd, hogy a Te bocsánatodat csak elfogadjuk és ne adjuk tovább. Ébressz rá arra, hogy elveszíthetjük a bocsána­todat, ha mi magunk nem leszünk megbocsátóvá. Tedd a na­ponkénti imádságunknak ezt a mondatát élővé számunkra, s úgy kérjük Tőled bűneink bocsánatát, hogy közben mi is meg­bocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Rendezd, megbocsátó Atyánk, az embertársainkhoz való kapcsolatunkat a kölcsönös bocsánattal. Éreztesd meg velünk, hogy naponként mi is sokat vétünk embertársaink ellen és rászorulunk az ő megbocsátásukra, amithogy ők is rászorul­nak a mi bocsánatunkra. Add a megbocsátás lelkét a házas- társaknak, szülőknek és gyermekeknek, munkatársaknak, roko­noknak, ismerősöknek és ellenségeknek. Aidd meg a keresztyéneket mindenütt a világon, hogy a megbocsátás kovászai legyenek a népek és fajok között, hiszen sok a vétkünk a másik néppel és másik fajjal szemben. Cselekedd, hogy a megbocsátásból új szeretet, új erőfeszí­tés fakadjon, amely kiküszöbölni akar mindent, amivel ember más embernek, nép más népnek árthat. Ügy ajándékozd meg az emberiséget a megbocsátással, hogy ebből közös munkál­kodás fakadjon a megértésért, a megbecsülésért, a békéért. Áldunk Téged hogy naponként a Te bocsánatodból élhe- tüpk> Istenünk, a Jézus Krisztus által. Add. hogy ugyanezt* V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom