Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-11-03 / 44. szám

KP. BÉRM. BP. 72. Emberi hangon A HABORŰ UTÁNI IDŐT a nemzetközi politikai életben két dolog jellemezte általánosságban. Az egyik az, hogy a népek mérhetetlenül kiábrándultak a háború megoldást ígérő frázisából. Olyan utat kerestek, amely nem újabb szakadékba vezet. Romokból kellett felépíteni újra az életet, s azt akarták, hogy ez az élet félelem mentes élet legyen, amelyben megbe­csült az ember, megbecsült az élet, megbecsült a munka. A népeknek ez a mélyről jövő természetes vágyódása a bé­kés, a szociális igazságon felépülő élet után úgy jutott kifeje­zésre, hogy a lakott föld tekintélyes részén hozzálátott az emberiség, a szocialista társadalmi rend felépítéséhez. Meg­született a szocialista világrendszer, amely eddig soha nem hallott és tapasztalt mértékben juttatta megbecsüléshez az embert, az emberi munkát és amely életelemének vallotta és vallja a békét, mint amelyben egyedül teljesedhet ki az em­ber emberi méltósága és amelyben egyedül biztosítható a leg­döntőbb emberi tevékenységnek, a munkának, mindenki ja­vát szolgáló gyümölcsözése. A másik az, hogy azok, akiknek egyéni érdeke, vagy a más népek leigázása, elnyomása, vagy elnyomásban tartása elné­mította még saját népeik békevágyát is, új háború előkészí­tésében, esetleg annak kirobbantásával vélték megtalálni egyéni hasznukat, vagy célhoz juttatni nacionalista, sovi- nista, imperialista vágyálmaikat. Soha nem látott fegyverkezésbe kezdtek tehát, rákénysze­rítve a másik tábort, a szocialista világrendszert is, hogy ön­maga, népei, népeinek békés munkája, biztosítása és megvé­dése érdekében, vagyis a jogos önvédelem érdekében, népeik iránti felelősségből megfelelő és célszerű fegyverzetről gon­doskodjanak. önvédelemből rászorultak erre, de nem szűntek meg kezdettől fogva bizonyságot tenni arról, amire a törté­nelem tanította meg őket: küzdeni a békéért. Mert a törté­nelem tanítása az, hogy háborúval még nem oldottak meg eredményesen kérdéseket, más kifejezéssel: minden háború újabb háború megvetése. Az utóbbi időben már ott tartot­tunk — és ez nem frázis! —, hogy a háború utáni fegyverke zési költségek meghaladták a második világháború költségeit pedig ennél hatalmasabb méretű pusztulást és költségesebb háborút a történelem nem ismert. És ha már kiadták a roppant összegeket — húzzuk alá is­méi, hogy mérhetetlen nagy összegeket fordítottak fegyver­kezésre — a tömegek előtt meg kellett indokolni, hogy miért, vagyis lélektanilag elő kellett készíteni a népeket a „követ­kező leszámolásra”. Megindult tehát a propaganda gépezete és megszületett a háborúkat megelőző „hidegháború”. Ez a szellem fertőzte elmúlt történelmi szakaszunk légkörét. Ebben a sűrű, fojtogató, puskaporos levegőben hihetetlenül jólesett minden józan emberi hang, kísérlet, vagy intézkedés, amely az enyhülést, a fegyverek lábhoztételénelc célját szolgálták. ÚJ SZAKASZBA LÉPETT NEMZEDÉKÜNK akkor, amikor ebből a kísérteties háborús légkörből és felfokozott hisztériá­ból a reális útkeresés lehetőségébe jutottunk. A politikai viha­rok csendesedése, az emberi szívek nyugodtabb dobogását váltotta ki és egyszerre éreztük, hogy milyen más lehet az élet, ha a nemzetközi élet hajója csendesebb vizeken halad. Az első kézzelfogható jele ennek az október 10-én életbelépett moszkvai atomcsend-egyezmény volt. Soha még a világon ilyen gyorsan nem sorakoztak fel népek és államok egyez­ményhez és nem köszöntötték ilyen osztatlan lelkesedéssel és megértéssel, mint ezt. Ebből is kitűnik, milyen szorongó vá­gyakozás izzott a népekben egy ilyen természetű önvédelmi bkmány megszületésére. Éreztük, hogy ez a történelmi megegyezés hosszú útkeresés eredménye, de egyúttal meggyőződéssel vallottak, hogy ezt csupán kezdetnek lehet elfogadni. Mindenesetre a változás határkövét jelentette az atomcsend-egyezmény a nemzetközi életben. A hadilobogók kitűzése és utimátumok átnyújtása helyett józan kompromisszum született, amelynek kihatását máris érezzük. A hidegháború jellemzője az ideges hanghordozás, a szen­vedélyek felkorbácsolása, a népek uszítása, a harag és gyűlö­let táplálása. Egyszóval kardcsörtetés, amely minden alkalmai megtalál, hogy a fenyegetés szikrázó tőreit szétszórja. A hi­degháborús kalandorok ideje lejárt és feljött azoknak a napja, akik a megértés és bizalom hangján megtalálják a tömegek szívét. MINDEZEK KÖVETKEZTÉBEN más lett a hanghordozás, más lett a hangvétel. Mondhatnánk így is, emberi, sőt, embe­ribb lett. Méltó hozzánk, a huszadik század gyermekeihez, akik gondolkodva járunk és ismerjük jól a tételt: „amit nem kívánsz magadnak, ne kívánd másnak se”. Ez pedig annyit jelent, hogy egymást kölcsönösen úgy becsüljük meg, ahogy az emberekhez méltó. A nemzetközi életben beállt változás egyik legjellemzőbb tünete ez. Ma látjuk tehát azt, hogy mek­kora lépést tettünk a koegzisztencia felé. Természetesen, ahogy ez a nagy betegekkel lenni szokott, o gyógyulás lassú. Túlságosan beteg a világunk ahhoz, hogy azt mondhatnánk, máról holnapra bekövetkezhetne gyógyu­lása. MEGNYUGTATÓ ÉRZÉS, hogy ehhez a gyógyuláshoz az egyház lényege szerint, maga is sokat adott. A béke munká­jában ott álltunk, hitünkkel, imádságunkkal, tevékenységünk­kel. Még nagyobb dolog az, hogy a nagy nemzetközi szerveze­tek mellett az egyházi világszervezetek is, az Egyházak Vi­lágtanácsa, a Lutheránus Világszövetség, de a római egyház is adott valamit. Épült s épül az új világ és épületében sok­fajta tégla lesz, ami most formálódik és épül, abban a mi ke­zünk munkája és téglája is ott lesz. De ez az épület még nem áll! Hogy lakható legyen, sok to­vábbi fáradozásra, küzdelemre van szükség. Ezért hangoz­tatjuk híveink előtt, hogy még nincs itt a pihenés ideje. Hogy még van helye a buzgó könyörgésnek és imádságnak. Hogy mindenki a saját helyén és környezetében, a becsületes munka és áldozatos élet alapján szolgálja a nagy ügyet. Hogy azon az úton, amelyen elindultunk, tovább kell haladnunk. A ked­vező jelek, a mi fogalmazásunk szerint: imádságunk Isten ir­galmas meghallgatásának eredménye is Emberi hangok, emberi sziliekhez! Egyházunk népe hálá­val vallhatja meg Isten előtt, hogy amikor emberekhez, a világ népeihez fordult a békesség szavával, emberi hangokat ütött meg és emberi sziveket talált eL „Megfordított úton” „Arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő paran­csolatait megtartjuk. Aki ezt mondja: megismertem öt, és az ö parancsolatait nem tartja meg, az hazug és abban nincsen meg az igazság. Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban iga­zán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk. Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell élnie, amint ő élt,” I. Jn. 2,3—6. A REFORMÁCIÓ emlék­ünnepének, október 31-ének közvetlen közelében vagyunk. Nem egészen 450 évvel ez­előtt szögezte ki Luther Már­ton 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Téte­leinek kiszögezése előtt nagy lelki harcon ment át. Látta, hogy megromlott az egyház, letért arról az egyenes útról, amelyet Krisztus adott eléje és így nem tudta azt a külde­tését teljesíteni, amelyre az egyház Urától elhivatott. Ez az egyház többé már nem tudta megmutatni az embe­reknek az. Isten felé vezető utat és azt sem tudta valójá­ban megmondani, hogy ki­csoda az Isten, mit kíván az embertől és milyen ajándé­kokat ad azoknak, akik őt igazán keresik és megtalál­ják. Ez a középkori egyház már csak egy olyan Istenről tudott, aki szigorú Űr és megbünteti azokat, akik nem járnak az egyház által felállí­tott szabályok szegélyezte úton. Ezért kiáltott fel Luther lelkitusái közben így: „ho­gyan nyerhetek kegyel­mes istent?” Az ettől a kér­déstől gyötört Luther nyúlt a S’zentírás után és abban örvendező gyermekként is­merte fel, hogy valójában ki­csoda az Isten. Felragyogott előtte, hogy Isten nekünk Jézus Krisztusban szerető mennyei Atyánk. Aki bűn­bocsánattal, új élettel és örök élettel ajándékozza meg azo­kat, akik hisznek benne és szeretik Öt. Ezt az igazságot kiáltotta világgá Luther a re­formációban. fgy a reformá­ció lényegében Isten igaz is­meretét hozta az újra felfe­dezett Szentírás alapján. MI MA BOLDOGAN VALL­JUK Lutherral együtt, hogy Isten nekünk édes Atyánk, Akihez úgy mehetünk oda, mint szerető gyermekek sze­rető atyjukhoz. Az Istennek ez a megismerése lendítette munkára annak idején a re­formátorokat és késztette őket arra, hogy odafordulja­nak afelé a világ felé, ame­lyért Isten odaadta egyszülött Fiát és serényen munkálkod­janak azoknak az emberek­nek lelki és testi javáért, akik a szerető mennyei Atyánk gyermekei. így lett az Isten igaz megismerése az élet egész területén megragadó és átformáló erővé, amely szét­törte azokat a korlátokat, amelyek akadályozták a fej­lődést a társadalomban, a tu­dományban és az anyagi élet­ben is. Ma, majdnem 450 évvel a 95 tétel kiszögezése után, már nem az a kérdése a reformá­ció egyházainak, hogy kicsoda az Isten és „hogyan nyerhe­tünk kegyelmes Istent”, ha­nem az, hogy Jézus Krisztus­ban kegyelmesnek megismert Isten parancsai szerint já­runk-e, megtartjuk-e az így megismert Isten igéjét és en- gedelmeskedünk-e az Ö aka­ratának. Ma nem arra van szüksége a világnak és benne az embernek,, hogy 95 tételt szögezzen ki az egyház a templomok kapujára, hanem arra, hogy az irgalmasnak megismert Isten irgalmassá­gát és szere tetet gyakorolják azok, akik Öt megismerték. Az egyház mindig és így ma is, állandó reformációra szo­rul, de ennek a reformáció­nak a mi időnkben már nem abban az irányban kell' vég­bemennie, hogy tisztázzuk, hogyan nyerhetünk bűnbocsá­natot, hanem abban az irány­ban. hog3ran kell n bűnbocsá­natból nyert új életben jár­nunk és Isten parancsait telje­sítenünk. A REFORMÁCIÓ NÉPE azzal dicsekedhetik a világ­ban, hogy tudja kicsoda az Isten és ismeri a kegyelmes Istent. De ebből az ismeret­ből sokkal jobban, mint ed­dig, ki kellene nőnie azok­nak a cselekedeteknek, ame­lyek segítést és áldást jelen­tenek a ma élő embernek. Egyben ezek a cselekedetek igazolják azt, hogy valóban ismerjük a kegyelmes Istent, így mondja ért János apostol: „Arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő pa­rancsolatait megtartjuk. Aki ezt mondja: megismertem őt és az ó parancsolatait nem tartja meg, az hazug és ab­ban nincsen meg az igazság.” Ha Isten megismerésével di­csekszünk, anélkül, hogy pa­rancsai drágák és szentek lennének előttünk, akkor ha­zugságba keveredünk és a re­formációban felfedezett igaz­ság többé már nem a miénk. Ellenben, ha számunkra szent az Ö akarata, ha szívünk sze­rint engedelmeskedünk Neki, akkor valóban megismertük Öt és akkor valóban miénk az igazság. A mi időnkben különösen is hangsúlyoznunk kell, hogy Isten megismerését és az Istennek való engedel­mességet nem lehet egymás­tól elválasztani és üres min­den olyan beszéd, amely az Isten megismeréséről szól, ha nem jár vele együtt az Isten­nek való valóságos engedel­messég. De melyek azok a parancso­latok, amelyeket cseleked­nünk kell, amelyeket meg kell tartanunk? Gondolhat­nánk Isten Tízparancsolatá­ra és Jézus parancsolataira. De mindezek összefoglalhatók egyetlen követelésben: sze­resd az Istent és szeresd a te felebarátodat. Aki nem sze­ret, az még nem ismerte meg az Istent, mert az Isten sze­retet és ezt a szeretetet adja azoknak is, akik őt megis­merték. Aki nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert az Isten szereti az em­bert is és azt akarja, hogy akik őt megismerték azok is szeressék az embert. Igen, ma nem 95 tételt kell kiszögez­nünk és úgy fordulnunk oda az emberekhez, ma a „meg­fordított utat” kell járnunk: a szeretet, éspedig az önfel­áldozó és önmagára nem te­kintő, csak a másik ember ja­vát néző szeretet útján. Ma ebben áll a reformáció. HAJLAMOSAK VAGYUNK ARRA, hogy a mi időnkben „tételeket” állítsunk fel az Isten séeretetéről és az em- berszeretetről. De a ma élő embernek nem az Isten sze- retetéről szóló tételekre van szüksége, hanem arra, hogy azok, akik az Istent Valóban szerető Istennek ismerték meg, azok ezt a szeretetet odaéljék az emberek elé és kikötések és feltételszabások nélkül gyakorolják a szerete­tet a má élő emberek iránt, aki meg akar szabadulni az életét fenyegető háborútól, szegénységtől, faji megkülön­böztetéstől gyarmati elnyo­mástól ' és mindentől, amely megakadályozza őt abban, hogy igazán ember legyen. A szeretet gyakorlása a másik ember iránt természetesen nemcsak ezekben a nagy ügyekben szükséges és lehet­séges, hanem a hétköznapi élet minden területén és hely­zetében. Olyan módon is, hogy egy pohár vizet adunk annak a betegnek, aki nem tud utána nyúlni, jó szót mondunk annak, akinek a szíve fáj, megvigasztaljuk azt, aki gyászol, eligazítjuk azt, aki tanácstalan, melléje állunk annak, aki egyedül maradt és igazságához segít­jük azt, akit igazságtalanság ért. Mindezt tesszük azért, mert valóban megismertük, hogy az Isten szeretet és egy­szerűen nem tehetjük, hogy ennek a szeretetnek hordo­zói és továbbadói ne legyünk. ISTEN PARANCSOLATAI­NAK MEGTARTÁSA nem­csak azt igazolja, hogy iga­zán megismertük az Istent, hanem egyben segít bennün­ket abban, hogy Istent is egyre jobban szeressük. így mondja ezt János apostol: „Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban igazán tel­jessé lett az Isten szeretete.” Isten azt akarja, hogy az ő iránta való szeretetünk egy­re jobban eltöltsön bennün­ket. Amikor Jézus egy kér­désre összefoglalta a paran­csolatokat, az első mondata így hangzott: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Erre a tel­jességre azonban csak az jut­hat el, aki az Isten Szávát megőrzi és megtartja. Ha nem őrizzük meg az Ö igéjét, ha nem cselekesszük azt, csupán csak hallgatjuk, akkor meg­akadályozzuk Istent abban, hogy célját elérje velünk és az Iránta való szeretetünket teljességre vigye. Ha sokszor úgy érezzük, hogy fogy az Isten iránti szeretetünk, ne felejtsük el, hogy ez nem azért van, mert „megválto­zott a hangulatunk” és az „ér- zésvilágunk”, hanem azért, mert nem járunk az Ige meg­tartásának útján, nem enge­delmeskedünk neki és az éle­tünk fája nem termi a sze­retet gyümölcseit. Igénkből azonban az is világos, hogy az Isten iránti szeretetünket elsősorban nem szép, érzel­mes szavakban, Istenről való gyönyörű beszédben, zengő énekben mutathatjuk meg, hanem „az ő beszédének meg­tartásában”. Az Isten iránti szeretet nem egyszerűen va­lami szép érzelem, hanem mindenekelőtt cselekedet. Vagyis, ha az Istent akarjuk szeretni, nem kerülhetjük meg az embert, akivel jót kell tennünk. Ha art mond­juk Istennek boldogan: „Sza- retlek téged, Uram!”, akkor az Isten azt mondja: ha ez igaz, szeresd azt az embert, akivel együtt vagy a család­ban, a munkahelyeden, a né­ped között. Rajta keresztül szeress engem! Sokszor köny- nyebb lenne az Istent szeret­ni emberek nélkül, de az Isten nem fogadja el azt a szere­Az Egyházak Világtanácsa felhívta tagegyházait, indítsa­nak segélyakciót az észak­olaszországi gátszakadás és a K'arib-tenger körzetében dü­höngő Flóra-hurrikán által sújtott lakosság érdekében. A felhívásra elsőnek az olasz- országi protestáns egyházak tetet maga iránt, amely nem öleli át előbb az embert, akit sokszor nagyon neh^j. szeret­ni és elhordozni. Az az em­ber, akin keresztül szerethet­jük az Istent, lehet más fajú, más világnézetű, más vallású, más természetű és más fel­fogású, mint mj, mégis csak akkor szeretjük igazán az Istent, akkor lesz „teljessé bennünk az Isten iránti sze­retet”, ha éppen ezt az em­bert szeretjük és éppen ezen az emberen gyakoroljuk a megbocsájtó, a teherbíró és segítő szeretetet. A reformá­ció népének a mi időnkben erre a látásra és erre a ma­gatartásra kell reformálód­nia. ISTEN AZT AKARJA, hogy az ő népe „benne legyen éá nála maradjon”. Isten maga teremt közösséget közte és a bűnös ember között azáltal, hogy Jézus Krisztusban meg» bocsátja bűnét és így magá­hoz vonja az embert. Ebben a vele való közösségben ré­szelteti az embert az ő életé­ben, megajándékozza bbldog- sággal, tiszta szívvel, szelíd­séggel és szeretettel. Ugyan­akkor a vele való egységben olyan szívet ad az embernek, amely magához tudja ölelni az egész világot, fel tudja venni magába az egész em­beriség problémáit, minden­kit tud szeretni és mindenki számára tud élni. Hiszen a Vele való közösségben élő ember, ott van ahol az Isten van. Isten pedig mindenütt ott van, ahol az ember ék problémákkal küszködik és megoldásokat keres. Istennel való közösségben is csak úgy tud megmaradni a hivő em­ber, ha cselekszi az Isten aka­ratát. Ha nem éli a szeretetet, kiesik az Istennel való egy­ségből és közösségből. így mondja az igénk: „Aki azt mondja, hogy Őbenne marad, annak úgy kell élnie, amint Ő élt.” A hitben való meg­maradásnak és ezen keresz­tül az Istennél való megma­radásnak is ez az útja: meg­tartani az Isten parancsola­tait. Ügy kell élnünk, ahogy Jézus Krisztus élt, Akinél a beszéd és a cselekedet, az Xgé és a megtartás egy volt. Ügy kell járnunk, ahogy Jézus Krisztus járt, Aki azzal mu­tatta meg az Isten iránti sze­retetet, hogy odaadta áldoza­tosan önmagát az emberért, odaállt a bűnös, segítésre szo­ruló ember mellé, hogy se­gítsen rajta. A reformáció népe csak akkor tud megma­radni Istennél, akit kegyel­mes mennyei Atyának ismert meg, ha Jézus életét éli, vagyis Jézus követésének út­ján jár. Igen, nem a tételek kiszögezésére van ma szük­ség, hanem ezen a megfordí­tott úton” való járásra, á Jézus követésének áldozatos és szép életére. Erre segíts minket szerető, mennyei Atyánk! Káldy Zoltán püspök október 27-i rádiós-igehirdetése válaszoltak. Ezeknek az egy­házaknak képviselői már megbeszélték a szükséges tennivalókat. Ezekre a főként katolikus többségű területek­re küldendő segély összegét mintegy 500 ezer dollárrá tervezik. Az Egyházak Világtanácsa a hurrikán áldozataiért d A X á

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom