Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-02-03 / 5. szám

LÉLEKRONTOK I. AZ ELSŐ, AMIT FELISMERT, a búra opá- los gömbje volt. Torzítva adta vissza a kór­terem képét. Mintha fejetetejére állt volna minden. Nem tudta, hol van. Látta a gömböt, a gömbön néhány ágy kicsinyített képét, va- lahonnét messziről hangfoszlányok is eljutot­tak hozzá, de nem értett semmit. Visszaesett a kábulat mélyére, ahol eddig is megpihent az elmúlt napok eseményeitől. Négy napig harcoltak életéért. Amikor be­hozták a mentők, nem sok remény volt az életbenmaradásához. A mentős, az ügyeletes orvos, a főnővér csak legyintett. —Szegény, milyen fiatal volt! — mondták akkor, — így múlt időben. Azon az estén Molnár doktor volt az ügyeletes, ez a szelíd arcú, ősz hajú orvos. Amikor meglátta Eszter hófehér arcát, megbénult testét — lányára gondolt. Eszter annyi idős volt, mint Piriké, a másodéves medika. Megpróbálta Eszter cse­lekedetének a mozgató rugóit keresni, míg a kórlapot írta, s közben Piriké lelkét kutatta. — Vajon mi lehet az oka, hógy egy viruló szépségű, húsz éves lány öngyilkos lesz? Bi­zonyára szerelmi csalódás. Vagy lehet valami más is? — tépelőáött még akkor is, amikor a főorvosnak telefonált. Azon a vasárnap éjjelen az egész osztály Eperjes Eszter életéért harcolt. A főorvos ott­hagyta a születésnapi vacsorát, az adjunktust az operából hívták ki, a nővérek lemondták a randevút. Mindenki Eszter szívét figyelte ... A hideg őszi éjszaka dermedtségét csak reggel érezték. A párás ablakok beengedték a kórterembe a főváros zaját. Kint autók fékez­tek, emberek veszekedtek, gyerekek nevet­gélve indultak iskolába. Itt bent, a spanyolfal mögött, az emberi tudás, egy húsz éves élet és az ember iránti szeretet kelt bírókra a halál­lal. Nem volt könnyű ez a küzdelem. Belefá­radt a tudás és hősiesség, a remény és a men­tő szeretet. De Eszter szíve erősebb volt mind­ezeknél. És amikor már lemondtak róla, ak­kor ez a szív hevesebben kezdett dobogni s ez új erőt adott a küzdőknek. És négy hosszú nap után eldőlt a küzdelem. Eszter túl volt az életveszélyen. Amióta meglátta a kórterem buráját. El­telt újra két nap. SZOMBAT REGGEL LETT. Eszter kinyi­totta szemét, s meglátta a föléje hajoló Mol­nár doktort. Mintha ezt hallotta volna feléje Suttogni: — Győztünk, Piriké! — De lehet, hogy téve­dett. Mindenesetre Molnár doktor, amikor rá­nézett karikás, mély szemével, megsimogatta homlokát. — Jól van, gyermekem. Nincs semmi baj — mondta és megtörölte izzadt homlokát. Pedig m kórteremben sem volt valami izzasztó me­leg. — Győztünk, lányom, győztünk — mondta újra és újra. Molnár doktor, ez a rutinos „öreg”, aho­gyan kollégái tisztelték maguk között, nehéz napokat élt át Eszter ágya mellett. Azon az estén, amikor meglátta a hordágyon feküdni, 6 is csak legyintett: vége. Nem bízott a tudo­mányban és a fiatal élet élniakarásában. Az­tán Piriké képe is mindig előtte lebegett. Mi lenne, ha ő?... Nem, az nem lehet. Harcolni kell értük — a fiatalokért. Még akkor is, ha életük vonatja kisiklik. Mi lenne, ha Piriké fölött egy kolléga csak „így” legyintene? És ettől kezdve az „öreg” éjjel-nappal Eperjes Eszter életéért harcolt. Végül győztek. Él! Ez a legdrágább szó az orvostudományban is. Minden szakkifejezésnél többet jelent. Eszter túl volt az életveszélyen, megbénult tagjait újra tudta mozgatni. Visszanyerte élet­erejét. Néhány heti pihenés után haza is me­het. De hová?! • — Eszter — köszöntötte egyik délelőtti vizi­ten a doktor —, holnapután hazamehet. Érte­sítheti szüleit. Ezt úgy mondta, hogy belepirult a szóba. Négy héten keresztül feküdt itt ez a lány, de egyszer sem voltak bent a szülei. Pedig tudta, hogy élnek. Éspedig itt Pesten. Látogatója is csak néhány munkatársa volt a varrodából, ahol dolgozott. És egyszer beszaladt néhány szál virággal egy fiú is. Eszter akkor éppen aludt. A fiú letette a csokrot és elment. Senki­nek nem mondta meg, hogy kije a lánynak. —- Illetve — igazított előbbi szavain a dok­tor —, annak a fiúnak kellene írni. — Nem, nem — tiltakozott Eszter. Az or­vos érezte, hogy a lány nem örül a távozás­nak. — Vajon mi van emőgött? — kérdezte ma­gától az orvos. Eddig is különös volt ennek a lánynak a magatartása. Csendessége és hall­gatása szinte betegségszámba ment. Még szo­batársainak sem szólt egy szót sem arról, hogy mi volt az a csalódás, vagy ki volt az, aki miatt bevette azt a nagy mennyiségű al­tatót. Pedig ezen az osztályon éppen az az „érdekes”, hogy amikor a páciensek túl van­nak az életveszélyen, akkor megnyílnak, mint a hosszú egyedüllétre ítélt emberek, amikor társaságba jutnak. Molnár doktor nem hiába volt „öreg”. Tud­ta, hogy a test már visszanyerte életerejét, de a lélekkel még baj van. Nagy baj. * EPERJES ESZTER, AKI SZÜLETÉSÉTŐL FOGVA PESTI VOLT, most Budára költö­zött. • Molnár doktor vitte el magával. És a kará­csony már ott köszöntötte a lányt ebben a meleg, meghitt otthonban. A végső gyógyu­lás érdekében az orvos új munkahelyet is szerzett a lánynak. Tudta, hogy mit csinál. Mert nemcsak a gyógyító kést kell néha na­gyon radikálisan használni, hanem egy em­beri lélek megmentésében is szükséges néha az azonnali cselekvés, még akkor is, ha az ál­dozattal jár. Az öreg doktor nem volt hivő ember. Nem fart templomba, de nem is Ítélte ei azokat« akik jártak. Még a családján belül sem törő­dött ezzel a kérdéssel. A szabadsagot nagyon drágának tartotta. A lelkiismereti szabadság számára szent törvény volt. A kórházban, ahol immár harntinc éve dolgozik-, úgy isme­rik, mint aki egynek él: a gyógyításnak. És előtte csak egy féle ember létezik: a beteg, akinek gyógyulásra van szüksége. De azt is tudta, hogy nincs két egyforma beteg. Van­nak betegségek, amelyeket csoportosítani le­het, de a betegeket sohasem. Ahány lélek, annyi fájdalom, annyi gyógymód és annyi egyéni kérdés. Mindenki csodálkozott, amikor az öngyil­kosok osztályára kérte magát, ő tudta, hogy miért teszi ezt. Mert ide az életnek azok a bukottat kerülnek, akiken nem segít sem az operáló kés, sem pedig a gyógyszeres kezelés. Ennek a betegségnek gyökere az emberi élet mélységében van. Most különösen örült annak, hogy családja nem gördített akadályt terve elé. Szó nélkül beleegyeztek, hogy néhány hétre idehozza a lányt. Csak annyit kért a feleségétől és leá­nyától, hogy egy szóval se kérdezzék Eszter­től, mi volt azelőtt. Az már elmúlt, azért már megszenvedett. Most az a lényeg, hogy a lelke gyógyuljon meg. NEM VOLT ILYEN EGYSZERŰ EZT A KÉRDÉST a kollégák közt elintézni. Voltak, akik csak mosolyogtak az „öregen”, mások kissé egyértelmű megjegyzéseket hallattak, a paragrafus-emlferliék az orvosi etikára hivat­koztak. Az orvos-iparosok csak legyintettek. Ű cselekedett. Elhozta a lányt. Heteken ke­resztül kezelte s még ekkor sem tudta, hogy miért lett öngyilkos. Soha nem beszélt róla. És ö nem kérdezősködött. A lélek világát még nagyon befedi a rárakódott hordalék. Majd az idő!... S akkor felszabadul a lány a múlt ter­hétől. Piri és Eszter, a két lány, hamar összeba­rátkozott. Eszter Piri mellett kezdett jókedvű lenni. Piri nem kérdezett, Eszter viszont nem nyilatkozott. , Az új munkahelyen is megszerették. Csen­des, jó munkás volt. Ott sem kérdezősködtek előző munkahelye felöl. Már néhány hete élt a doktoréknál, de még egy szóval sem említette, miért akarta eldob­ni magától az életet. * JANUÁR KÖZEPÉN TÖRTÉNT. Az ünne­pek már elmúltak, s a család Eszterrel együtt, kezdett beleilleszkedni a téli hétköznapok megszokott ritmusába. Vasárnap volt. Molnár reggel jött haza a kórházból, átfázva. Nagy volt a forgalom, egész éjjel talpon kellett lennie. És a kórház­ba is betört már a falakon keresztül a hideg. Inkább fázott, mint fáradt volt. S úgy dön­tött, hogy nem fekszik le azonnal. Odaült át­melegedni a cserépkályha mellé. Magához húzta a dohányzóasztalt, rajta a reggeli la­pokkal. Reggeli után felesége és lánya közölték, hogy lemennek misére a Krisztinába. Tudo­másul vette, nem szólt ellene semmit. — Hát te — szólt oda Eszternek —, te nem akarsz templomba menni? — Nem — válaszolta a lány, s lehajtotta fejét. A borús, hótól-terhes ég még sötétebbre árnyékolta a szobákat. — Nem hiszel Istenben? — faggatta to­vább az orvos anélkül, hogy az újságból fel­nézett volna. Kérdésének maga sem tulajdo­nított jelentőséget. ■— De igen — hangzott a meglepő válasz. — Milyen vallású vagy? Biztosan nem akarsz a katolikus templomba menni, — Evangélikus vagyok. De oda sem me­gyek. Sehová. Igen, sehová! — S az addig olyan nyugodt Eszter arca vörösre változott. Valami belső tűz tört elő a mélyből, hogy a sápadt arcon a lélek tüzévé legyen. A család összenézett. Értetlenül álltak Esz­ter kirohanása előtt. Az asszony és a lány elmentek. A doktor tovább lapozott az újság­ban. Eszter az ablaknál csendesen szipogott. A DÉLI VASÜT FÖLÖTT ÁTNÉZETT A VÁRRA. Lent a mélyben a Vérmező. Elár­vult padjai és kopár fái apró vonalakként tö­rik meg a hóba temetkezett park egyhangú fehérségét. A jól záró ablakon keresztül is élesen hang­zott egy kanyarodó 60-as villamos csikorgása. Hangja idegenül tört be ebbe a nagy csend­be. És kettétörte azt. — Doktor bácsi — kezdte a megtört csend rianását kihasználva a lány —, elmegyek in­nét. — Elmégy? ügyan hová7 — lapozott az or­vos az újságban. — Nem tudom. De mennem kell. Ide is el­jöttek utánam ... Ide a Szövetkezetbe ... Teg­nap délután, amikor kijöttem, a túlsó oldalon vártak. Elkísértek hazáig. Kissné, meg a Joli. Azt mondták, máskor is eljönnek — áradt belőle a szó minden összefüggés nélkül. — Mi? Kik jöttek érted? Beszélj értelme­sebben, fiam, mert egy szót sem értek. — Az újság odakerült a feketés csésze mellé. — Mondj el, fiam, mindent szépen, hátha tudok rajtad segíteni. — Maga olyan jő volt hozzám. Pedig meg­fogadtam magamban azon az estén, hogy akármi lesz is velem, soha senkinek nem szó­lok egy szót sem arról. Végezni akartam min­dennel és mindenkivel. Hiszen nem tudom, mi a jó és a helyes... Most mégis, mielőtt elmennék innét, elmondok mindent. Nem ké­rem, hogy igazságot szolgáltasson. Ügy sem tud. De legalább leteszem ezt a terhet annak a lábainál, aki megmentett az élet számára. — S beszélt, beszélt. Közben szemével meg­célozta a Vár ködbe bújt háztömbjeit, tenye­rében gombóccá gyűrte a zsebkendőt, amit karácsonyra kapott új szüleitől. S a szoba levegője a vallomások súlyától lett terhes* CFölytatJüM Earner Ágoston Az egyháztörténetből: KATOLIKUS URALOM A HABSBURGOK ALATT FERENC CSÁSZÁR 1812 UTÁN NYÍLT ABSZOLUTIZ­MUSHOZ FOLYAMODOTT, császári diktatúrával kormá­nyozta az országot és 13 éven keresztül nem hívta egybe az országgyűlést. Ugyanakkor a szövetséges nagyhatalmak, Ausztria, Oroszország, Poroszország, Anglia, később pedig a fran­cia királyság, a forradalmi eszmék elnyomására megkö­tötték a Szentszövetséget. Ennek a külső politikai, tör­ténelmi szituációnak megvolt a maga egyházi következmé­nye is. A francia forradalom eseményei a' felvilágosodást és minden haladó gondolatot gyűlöltté tettek mindazok előtt, akik a feudalizmus tár­sadalmi rendjének haszonélve­zői voltak. Politikailag a re­formációt és a revolúciót egy­értelműeknek tartották, mi­vel mindkettő az elavult régi rend ellen, irányult, noha egé­szen más lényegük volt. A re­formáció terhére írták a gon­dolatszabadság, szabad vizs­gálódás, a tudományos, tár­sadalmi és politikai szabadel­vűség propagálását. Ebben az a történelmi igazság, hogy a reformáció, bár az egyház megtérésének a folyamata, és középponti gondolata Isten igéjéhez való visszatérés, de ugyanakkor az egyház megté­rése az élet területén való megújulást is jelent, és szük­ségképpen jelentette a hala­dást az egyházi konzervativiz­mussal és a társadalmi elma­radottsággal szemben. Azon­ban kifejezett politikai és tár­sadalmi célkitűzése a refor­mációnak nem volt, sőt kény­telen volt hordozni a feudaliz­mus tehertételét és kénytelen volt azzal sokszor megalkudni. A reformáció tehát maga nem akart haladó politikai tenden­ciát ölteni, de mégis voltak ilyen megnyilvánulásai abban a sajátos történelmi szituáció­ban, amelyben folyamata még­nyilvánult. MIVEL A FORRADALMI SZELLEM FRANCIAOR­SZÁGBAN klerikális-ellenes volt és általában sokat ártott a katolikus egyháznak, ami­kor elveszítette vagyonát, fő­papjai állami befolyását, a klérus kiváltságait és rendi jellegét, éppen ezért a forra­dalom íjiinden megnyilvánu­lásának, a haladás legkisebb jelentkezésének a katolikus egyház lett a legádázabb el­lensége. A protestantizmus el­len azzal az érvvel is izgatott, hogy a reformáció nem egyéb, mint revolúció. Ez pedig meg­borzongatta nemcsak a császá­ri koronát viselő uralkodót, hanem a feudális kiváltságait féltő nemest és a békés, csen­des életet kedvelő nyarspol- gárt is. Mindez új lendületet adott a protestantizmus elle­ni fellépésnek. Ferenc csá­szár abszolutizmusa nem kö­telezte őt elődei által szente­sített vallásügyi törvények betartására, s így retrográd lé­péssel újból megpróbáltatás­ba került az evangélikus egy­ház Magyarországon. Különösen a vegyes házas­ságok és az áttérés terén in­dult meg a katolikusok táma­dása a protestánsok ellen. Kihágásnak minősült, .ha a protestáns szülő a reverzális miatt katolikus hitben nevelt gyermekét protestáns isten­tiszteletre vitte. Vegyes házas­ságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, aki viszont csak akkor volt hajlandó a házasságot összekötni, ha a gyermekek katolikus hitben való nevelésére reverzálist kapott. A protestáns lelké­szek i,s kötelesek voltak a ka­tolikusokat a protestáns isten- tiszteletről eltávolítani. Az át­térés szabad volt protestáns vallásból katolikus hitre, vi­szont aki protestánssá akart lenni, annak be kellett jelen­teni szándékát megfelelő meg- okolással, és amennyiben szándékát elfogadhatónak ta­lálták, hat 'heti oktatáson kel­lett részt vennie a katolikus pap részéről, ami azonban korlátlanul megismételhető volt. Különösen akkor élező­dött ki az áttérés nehézsége, amikor tiszta evangélikus pár­ból az apa lett katolikussá, mert akkor valamennyi tizen­nyolc éven aluli gyermeke is katolikussá lett. Üjból hallha­tók a régi hangok. Gróf Esz- terházy, rozsnyói püspök ezt mondta: „A kegyelmes király csak tűri a protestánsokat, és én is.” Másutt azt hangoztat­ják, hogy „ahol az utolsó ró­mai katolikus kiskondás vég­ződik, ott kezdődnek a Luther- követök”. A protestánsoknak szabad ugyan templomot, is­kolát, papiakét építeniük, de mindez bürokratikus ellenőr­zés alá tartozik, s amíg vala­mi a bürokrácia útvesztőin keresztüljut, addig évtizedek telnek el. A céhek nem vesz­nek be protestánst, Pesten és Budán a legnagyobb ritkaság volt, ha protestáns iparos mesterséget kaphatott. A plé­bános a protestáns jobbágyot büntethette egyházi ügyekben. Előfordult, a földesúri jogra való hivatkozással, erőszakos templomelvétel is, akárcsak Mária Terézia „dicső” ural» kodása idején. A protestán­sok 1802—3—i—6-ban küldött­séget menesztettek a király­hoz magánkihallgatásra. Ek­kor azonban a császár kije­lentette, ő nem szereti a sok bibliaolvasást, mert a rossz­akaratú emberek minden go­noszt abból igazolnak. A né­metországi evangélikusok már csaknem teljesén hitetlenek, s éppen ezért sok tekintélyes férfiú, aki hitsorsosai közt lelke megnyugvását nem ta­lálja fel, római katolikussá lett. Metternich herceg ugyan­akkor a magyar alkotmány* okolja azért, hogy a sérelme­ken nem lehet segíteni, mert ha a magyarok lemondanának alkotmányukról, akkor császá­ri paranccsal minden köny- nyebben volna megoldható. A JOBBÁGYSÁG SZENVE­DÉSEIT EBBEN AZ IDŐBEN legjobban szemlélhetjük a Trencsén megyei Puchó, Laáz és Ozor község szlovák jobbágyainak esetében. II. Rákóczi Ferenc jobbágyai vol­tak, s evangélikus hitükben éltek. Majd földesúri változás folytán katolikusnak nyilvá­nították őket, s így éltek a Türelmi Rendeletig. Akkor vissza akartak térni az evan­gélikus egyházba. II. József plébánost küldött az áttéríté- sükre, aki azonban munkáját abbahagyta, látva a teljest eredménytelenséget. II. József­től áttérési engedélyt kaptak, de a helytartótanács több száz forint taksát vetett ki a föld­hözragadt jobbágyokra. Mi­után fizetni nem tud talc, a vármegye újból katolikusnak nyilvánította őket, akik pedig ellenszegültek, azokat bebörtö­nözte, az ifjakat osztrák ka­tonaságba hurcolta. A jobbá­gyok azonban evangélikus hi­tükben kitartottak, annak el­lenére, hogy megyei biztosok és plébánosok zaklatták őket. 1816-ban egy megyei bizottság azt követelte, hogy a gyerme­keiket állítsák a katolikus papok színe elé. hogy azok átneveljék őket. Erre a gyer­mekek megszöktek. 50 jobbágy­házaspárt, akiket evangélikus lelkész esketett meg, megyei hajdúkkal á katolikus pap elé vittek, hogy az újra eskesse őket. Egy alkalommal kar­hatalommal ' támadtak a jobbágyokra, akik az erdőkbe menekültek. Menekülés köz­ben két nő újszülöttjével oda­veszett az erdőn. így térített a császári karhatalpmmal szö­vetkezett klerikal izmus a jobbágyok sorában a 19. szá­zad elején. Dr. Óttlyk Ernő KEGYELEMBŐL — HIT ÁLTAL A „HIT ÁLTAL VALÓ MEGIGAZULÁS" TANÁT tartot­tuk mi evangélikusok mindig a reformáció legdöntőbb felis­merésének és legsajátosabb tanításának. Ebben a tanításban jut a legjobban kifejezésre az igaz keresztyénség veleje. Isten szeretete és megváltó akarata újjá tudja teremteni az embert és felszabadítja, teljes életújulásra. Szólaljon meg lapunk hasábjain magának a reformátor­nak, Luther Mártonnak 1528 májusában, Wittenbergben el­mondott igehirdetéséből erről „A SZENTLÉLEK AZT A TANÍTÁST AKARJA HIR- DETTETNI, amely a bűnök bocsánatáról szól. Minden ke­resztyén legyen szorgalmas és tanulja meg ezt a hitcikket, mert nehéz dolog abban a pillanatban megtanulni, ami­kor már szükségünk van rá. A Sátán annyira ellene van ennek, hogy akkor is nehéz megérteni, ha már ismeri az ember. A keresztyén ember igaz­sága e szerint nem egyéb, mint: bűnbocsánat. Ezt a bűnbocsánatot nem szabad úgy érteni, mintha egy egy­szeri cselekményről lenne szó, amely addig tart, amíg kimondják, hanem állandó tu­lajdonságként kell elgondol­nunk, amely bár nem tőlünk való, mindig fölöttünk lebeg. Ugyanígy kell gondolkoznunk a test feltámadása és az örök életről szóló hitcikkekről is. Tudniillik, mi szentek va­gyunk, és ugyanakkor mégis nem vagyunk azok; van bűn­bocsánatunk és másfelől vi­szont mégsincs; mi feltámad­tunk a halálból és mégsem néhány tanítás. • támadtunk fel; miénk az örök élet és mégsem a miénk. A mi szentségünk ugyanis nem abban áll, amit már elértünk. A bűnbocsánat ugyan egészen bizonyosan megvan, de még -nem ragadtuk egészen meg, mint ahogy a test feltámadá­sa is megvan, de még nem látom. Éppen így, az örök élet is megvan, mert az, aki elkezdte bennünk, itt van, s ahol ő a hívőknél van, ott nincs bűn, nincs tisztátalan- ság, s azokon nincs halál. EZZEL MEGFELELTÜNK AZOKNAK, AKIK AZT MONDJAK, hogy a keresz- tyénségnek, amiről mi prédi­kálunk, mindig észrevehető­nek kell lenni? Nem. Ott megy egy családapa, vagy családanya, egy legény, vagy egy szolgáló és nem látható, hogy ebben az egyéniségben egy szent van elrejtve. Nem látod Krisztust, mint ahogy az meg vagyok benne szentel­ve, hiszen vettem a kereszt- ség és az úrvacsora jeleit. Mert itt nem olyan igazság­ról van szó, ami az én saját tulajdonom lenne. A keresz­tyén ember igazsága idegen igazság. Kívül van rajtam és mégis bennem, hit által a szívemben. A keresztyén Krisztust, ragadta meg, ő az engesztelés, ő a bocsánat, s a benne való hitért Igaz ő. bár bűnös. HA ARRÖL AZ IGAZSÁG­RÓL LENNE SZÓ, ami a mi saját tulajdonunk, akkor el lennénk veszve. Isten igaz­ságáról van itt szó. És mégis: Krisztus igazságának bennünk kell lenni és nemcsak raj­tunk kívül. „Ö a szőlőtő, mi a szőlővesszők. Nekünk őben­ne kell lennünk és néki ben­nünk.” Hit által van ő ben­nünk, habár rajtunk kívül való. Ezért szól így Pál apos­tol is: „igyekszem, hogy elér­jem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus”, vagy a Galata levélben: „megismer­tétek az Istent, vagy helye­sebben Isten megismert ben­neteket”. Ezért írja ugyan­csak a Galatiabeliekhez írott levélben: „lélekben várjuk hit által az igazságot, amelyben reménykedünk is” (Gál. 5,5.) és a Rómabeliekhez írt levél­ben: „az én igazságom, amely által én Isten előtt meglga- zulok, hitben és reménység­ben áll, nem látom, hanem várom hitben, kegyelemből” én szentségemet sem és mégis Ez az új igazság, ez a belső felszabadulás az az erő, amely• bSl azután a keresztyén ember jó cselekedetei folynak, az Ú0 engedelmesség boldog kiinduló helye*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom