Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-04 / 31. szám
Az elátkozott sziget „Hirosima bűnbánati nap” fíjem Verne Gyula, sem May Károly nyomán írtam ezt a ** címet, hanem azért, mert egy képriport-sorozatot láttam, amelyet a múlt évben készített Gualtiero Jacopetti, a bátor riporter. Jacopetti arra volt kíváncsi, hogy több mint másfél évtized múlva mi a helyzet az amerikai tulajdonban levő Bikini szigetcsoport egyikén, ahol 1946-ban az első ún. atomrobbantási kísérletet végezték. Jacopetti nem hitt a szemének! A fényképezőgép lencséje azonban híven rögzítette a valóságot. S ez a valóság hátborzongató volt. Megdöbben az ember azon, hogy ilyen is létezhet. Mi is történt 1946-ban? Majdnem egy esztendővel Hirosima után (1946. július 1-én) kiürítették az egyik Csendesóceáni szigetecskét a Bikini-csoportban. Néhány száz kísérleti állatot szállítottak oda és felrobbantottak egy atombombát. ■Ez volt a világon a harmadik robbantás. A szigetre tulajdonképpen nem kellett volna kísérleti állatokat vinni, hiszen valóságos „paradicsom” volt. Madárvilága oly gazdag, hogy szinte belepte nemcsak a fövényt, de bokrot, füvet, fát, sziklát, mindent. Óriási teknősök hazája Bikini. A páncélos állatok 500—600 kilogrammra is megnőnek, életkoruk pedig az élőlények legmagasabb korát is meghaladják, mert 150—300 évig is elélnek. A vadonban a trópusi állatok, madarak ezer fajtája nyüzsgött. 1946-ig. Ebben az évben megváltozott a „paradicsomi állapot”. Az ember elhozta a végzetet egy parányi kis bomba alakjában s azóta „elátkozott” ez a sziget. rPizenhat év után a bátor Jacopetti fényképezőgépével végig- ■*- pásztázta a szigetet. Ne higgyük azt, hogy csak finom hamu borítja a sziklálcat és Völgyeket, amelyet időnként felkap a parti szél és az azúrkék tenger felé sodor. A szürke némaság talán elviselhetőbb lenne, mint amit így lát az ember. Hirosima és Nagaszaki felépült, az emberek gonddal és aggodalommal ugyan, de újra felépítették fészküket és beálltak az élet tempója által diktált menetbe. Itt a Bikinin is mintha megújult volna a természet- és ösztönhajtotta élet. A fű kizöldült. Madarak költöztek át a hívogató zöld csendbe. Fészket raktak és költöttek, ahogyan vérük és ösztönük diktálta. Szürke tojáshegyeket látni. Félelmetesen élet nélkül. Némelyiken az anyamadár csőre által erőszakosan életrevágó rés. Az ösztön utódot kíván! Pelyhes, apró kis jószágot, amelyet etetni, ápolni kell. És nincs utód! Itt-ott a szétzúzott tojásokból kikandikálnak a torz csontvázak. Az embernek ösztönösen jut eszébe Verescsagin híres képe „A koponyák gúlája”, amely a háború allegóriája és amelyet a festő a múlt, jelen és jövő hódítóinak ajánlott. A teknőcöket sem védték irdatlan páncélzatuk. Még úgy fekszenek, szétzúzva hatalmas csontvázuk, mint ijesztő rémek egy másik világból. De élőket is látni. Elvesztve megszokott alakjukat. A partra kúszva, a homokszegélyen korukat meghazudtolva pusztulnak el. Alig élnek pár évet azok az állatok, amelyek 300 évet is élhetnének. A kiszikkadt csontvázak, madaraké és egyéb állatoké úgy ropognak a lépések alatt, mint az avar az erdőben. Az egész szigetet émelyítő bűz, dögszag lengi körül. Elátkozott sziget. Ember nem is teszi be a lábát ide, pedig egykor csemegéje volt a zoológusoknak vagy ornitológusoknak. * Félelem és iszony lesz úrrá azon, aki ezt látja. 1952-ben a Bikini-szigetek egyike újra kísérletezés színtere. Az a sziget, amelyen ebben az évben kísérleteztek az amerikaiak, már nincs is a térképen, hiába is keresnénk. Eltűnt. Ekkor robbantották fel az első hidrogénbombát. S a kísérletek sem szűntek meg. Bikini, Nevada, Szahara, Karácsony- és Húsvét-szigetek és egyéb helyei a világnak ilyen elátkozott szigetek lettek. Amikor Hirosimára emlékezünk, nem mulaszthatjuk el megemlíteni azt is, ami azóta történt. Maga Hirosima — azt hittük — elég leckét adott, hogy többet nem nyúlunk ilyen borzalmas fegyverekhez. De áz elmúlt közel két évtized csak fokozta rémületünket és szaporította az „elátkozott szigetek” számát. A Bikini „szag, bűz” fertőző ^veszedelmével egész földünket bevonta. Az a halálos méreg, amely megölte a tojásokban a csírát és torzszülötteket adott a természetnek, vagy irtózatosan lerövidítette az' életet, ott lebegett felettük az áldást hozó esőfelhőben, a tikkasztó meleget felváltó szélben. Ezt tudtuk. Tudtuk, hogy a japán halászok egy esztendő múlva pusztultak el a Bikini hidrogénbomba-robbantás után. Csupán azért, mert „megáztak”. S radioaktív, sugárveszélyes lett a tenger hala, a föld füve, a csecsemők teje és a mindennapi kenyerük. Nem csoda, hogy milliók és milliók orkán-kiáltása és életért aggódó követelése hangzott szüntelen. Hogy azt mondtuk: emberek! ne törődjetek bele sorsotokba! Ne fáradjatok el a tiltakozásban! Nézzetek gyermeketek ártatlan két szemébe és mindaddig, míg meg nem szűnnek ezek a gyilkos fegyverek, ne nyugodjatok! És ugye az „elátkozott szigetek” is „prédikáltak”. Mi pedig lélegzetvételnyi szünetekkel, de szüntelenül harsogtuk azok felé, akik ezt csinálják: odanézzetek! Ez vár reánk is! Ma, amikor ezeket a sorokat rovom, az „atomcsend” előestéjén, hálát adok az Istennek. Valami történt! Győzelem? Igen, annak mondhatjuk. Nem a hamuból, utódok nélkül, korcsán, betegen, eltorzultan kell felépíteni az új világot. Valami történik, amely ' milliók diadala. De mint keresztyén lelkész szeretném úgy kifejezni magamat sok hivővei együtt: Isten meghallgatta imánkat. Elátkozott szigetek helyett ha nem is „paradicsom-szigetek” születnek, de életre és munkára alkalmas lesz a föld, ahol a mindennapi kenyeret megtermeljük és reménységben, békességben élhetünk. ítédey Pál HIROSIMA JELKÉPPÉ VÁLT. Az emberiség életében első alkalommal — reméljük, hogy egyúttal utolsó is lesz — vetették be ott a nukleáris fegyvert, az atombombát. Ezzel az a szerencsétlen japán város a leghatalmasabb méretű, emberkéz-okozta tömegpusztulást élte át emberben és anyagban néhány másodperc alatt, mióta csak a történelmet írják. A város neve ma már szimbólum: az atomháború mementója. fennél a jelképes jelentőségénél fogva emelte ki hazai egyházunk a második világháború sok szörnyűségének emlékezetéből ezt a napot, s rendelte el évekkel ezelőtt, hogy a bomba ledobásának évfordulójához legközelebb eső vasárnapon minden évben gyü- lekezéteink bűnbánati napot tartsanak. Az 1945. augusztus 6-ával kapcsolatos egyházi megemlékezésnek bűnbánati jellegéről szeretnénk itt most néhány kritikai kérdést feltenni. Az első kérdés: Lehet-e közös bűnbánat? A bűnbánat nem olyan belső lelki folyamat-e, amelyet csak az egyén élhet át, de több ember, az egyház együtt nem? Ahogyan az egyházban van közös hitvallás és van közös hálaadás — s ezeket senki- sem tartja kérdésesnek —, ugyanúgy lehetséges közös bűnbánat is. Az istentiszteleten megtörténik ugyanannak a hitnek megvallása a jelenlevők részéről, és ugyanazokért az áldásokért hangzik el hálaadás az imádkozó gyülekezet közösségéből. Hasonlóképpen lehetséges, hogy sokak bűnbánata összekapcsolódjék egyetlen tartalomban. Ha mindegyiküket'ugyanaz a bűn nyomja, Isten elé lépve személyes bűn- bánatuk közös bűnbánattá lesz. A második kérdés: Tartha- tunk-e bfinbánatot mások bűnéért? Bizonyos, hogy amivel valaki tartozik Istennek, azt helyette senki sem végezheti el. Isten velünk személy szerint számol el. Más nem hihet helyettünk, és nem is imádkozhat, legfeljebb érettünk. Régi reformátori meggyőződésünk, hogy semmiféle kegyes- ségi megnyilyánulást nem számít be Isten más javára. A feltett kérdésünkre mégsem tagadó a válaszunk. Nem a másikat mentesítve a bűn- bánat alól, vagy ezzel neki érdemet szerezve Istennél, de mi igenis magunkra vehetjük a másik ember terhét, a bűnter- hét is. Az „Egymás terhét hordozzátok!” — mondotta Pál apostol egyik levelében pontosan ezt az értelmet rejti magában. Jézu^ földi élete során nemegyszer bűnösök társa lett. Az ő tanítványai sem vonhatják ki magukat mások bűne alól saját igazuk gőgös tudatában. A szeretet szolidaritásával kell megosztaniuk a vétkező embertestvérekkel a felelősséget. Az alázatos, együttérző bánat másoik bűne miatt az igazi keresztyén magatartás. A harmadik kérdés: Valóban csak idegen bűnökről van szó Hirosimánál? Lapunk olvasói közül senki nem vett részt az ott ledobott atombomba, szellemi vagy műszaki előkészítésében. Semmi közünk nem volt a vezérkari intézkedéshez, s csak utólag, a híradásokból ismertük meg a pilótákat is. Nem kétséges, hogy az egyházunknak nincs része abban az embertelenségben. De Jézus nemcsak a kimu- , tatható cselekedetet tartja bűnnek, hanem a lélek rezdüléseit is. akár utólagosan. És itt jön a mi hirosimai vétkünk. Nem voltak-e közöttünk, akik a tömegpusztító fegyver alkalmazását érzéketlenül fogadták, amikor az események részletes leírásából később teljes borzalmasságában megismerhették? Nem azért, mert saját háborús veszteségük elnyomta szívükben az együttérzést, távolabbi fájdalmak iránt, hanem egyszerűen nemtörődömségből. Ha így volt, lélekben kicsit saját vétkükké tették azt. Továbbá: az a felelőtlenség, ahogyan sokan közülünk egy esetleges nukleáris háború kitörését kezelték — egyesek talán kívánták is — az elmúlt évek folyamán, hasonlóvá teszi vétküket a bombázót megindító kezekkel. Az egyház ősi bűnbánó fohásza törhet fel most a lelkekből: „Én vétkem, óh igen nagy vétkem!” Veöreös Imre '▼VTVVTTTTVSVrrTTTTVTWVrfTTTTTYTTTTTYTTrTVTTVTTVVVVTTTTVTTTVt A Bikini atombomba-robbantási kísérlet 1946. július 1-én lllll!lllllllllil!l!IIII|[|!i!lllll!lll!lll!l!lll!lll!lllllllll!lllllll!llll|!l!lilllll!lll!lllll!l!ll|||||il!l!l!llinillll!!l!!lll!l!!!lllll!lllll!l!IIIIl!l!llin!lll!ll IMÁDKOZZUNK Máté 5, 43—38. Bocsásd meg nekünk, Urunk, hogy annyit vétkeztünk a szeretet ellen. Megbántottuk ismételten azokat, akik szeretnek bennünket. Gyakran elmulasztottunk jót tenni értük. Családunk, barátaink, munkatársaink és népünk szeretete olyan hiányos, vétkekkel és mulasztásokkal terhelt. Még mélyebbre hajtjuk fejünket, amikor a Te szavadra gondolunk, Jézusunk. Te nemcsak a mieink, hanem mások, mindenki, még ellenségeink szeretetét is kívántad tőlünk. Erőt is kínáltál hozzá, mert ismételten felemelted tekintetünket a Mennyei Atya korlátlan szereíetére, aki áldásaiban naponta részesít mindeneket. Istenünk, Atyánk, a Te határokat nem ismerő szeretetedet gyakran csúfolta meg keresztyén néped. Megvalljuk előtted bűnbánattal, hogy a szeretet helyett a gyűlöletnek, embertelenségnek és gyilkoló ártalomnak áradata söpört végig másokon keresztyénektől kiindulva. Személy szerint talán nem vettünk részt ebben mi, de bennünket is ér a gyalázat, amelyet a Te nevedre hoztak a Te szeretetedről megfeledkező keresztyének. Bocsásd meg, kegyelmes Istenünk mindazt a vétket, amellyel az elmúlt időkben egyházad tagjai a szeretet ellen túl az egyéni élet körén vétettek, és sokakra, emberek százezreire romlást hoztak. Kérünk, óvd meg ma mindenütt a világon a Tieidet, hogy gyilkos fegyverhez ne nyúljanak, hanem a Te szereteted mintájára áldást, kenyeret, fejlődést, békét vigyenek minden népnek, még ellenségüknek is. Jézus Krisztusért jjprünk, aki mások vétkét magára vette és mindnyájunkért szenvedett a keresztfán. Ámen. Isten gyermekei A keresztyén hittan sajátos vonása, hogy az embert Isten teremtményének vallja. Jézus tanítása alapján a keresztyén- ség istent nem csupán teremtőnek, hanem Atyának is vallja. Ennek következménye, hogy az emberről úgy szólhatunk!, mint Isten gyermekéről. Tehát Jézus kijelentése szerint mi Isten gyermekei vagyunk. Mit jelent ez? Elsősorban is azt, hogy ezt a földi életet mindenestül Isten ajándékának tekintsük. Ezen a téren is sok a kísértésünk, hiszen szü- letésünknél emberek működtek közre. Élettanilag nézve egy szaporodási láncolatnak vagyunk a láncszemei. De az élettani folyamatokban és azokon túl meg kell látnunk az örökké teremtő Atyát, aki a mi életünket is előhozta s belehelyezte ebbe a világba. Tehát így is Atyám az Isten. De milyen ez az élet?. Mi tölti ki a bölcső és koporsó közötti időt? Ha Isten gyermekei vagyunk, az Ö akarata szerint kell folytatnunk az életünket. Nem kerülhetünk szembe az Atya akaratával, azt kell tennünk, amit Tőle tanulhatunk. Jézus szerint Isten lényege a szeretet s ezért a mi életünk tartalmát, cselekedeteink értékét sem adhatja meg más, mint a szeretet. Ilyen értelemben vagyunk Isten gyermekei? Nem váltunk-e méltatlanná erre a szép névre? Nem elég valakinek a nevét viselni, a név viselésére méltónak is kell lenni! Olvashattunk az újságok Nyílt-tér rovatában olyan nyilatkozatokat, amelyeket szomorú apák azért tettek közzé, mert a sok méltatlanságot, melyet gyermekük követett el, nem voltak hajlandók tovább tűrni. Tékozló fiák váltak méltatlanná a családi névre. Sokszor lehetne minket Is kipellengérezni a Nyílt-tér rovatban. Pedig ahhoz, hogy valaki Isten gyermekéhez méltóan éljen, nem bonyolult tanrendszerek elsajátítása, vagy emberfeletti önmegtartóztatást követelő út végigjárása szükséges. Csupán egy, ami nélkülözhetetlen: a szeretet. De korlátokat nem ismerő szeretet. Mi azonban ebben a kevésben, ebben az egyben szűkölködünk. A mai nap a hirosimai pusztításra emlékeztet, s felidézi a II. világháború nyomasztó légkörét, amelyben az ember elfelejtette, hogy ő Isten gyermeke, és aki vele szemben áll, az is az. Hőssé kiáltották ki azt, aki sokakat meggyilkolt embertársai közül, békegalambként üdvözölték a pilótát, aki ledobta az ezrek életét kioltó atombombát. De ha ez távolinak tűnik, nézzünk körül a magunk háza- táján! Nem hiányolja-e valaki éppen a mi szeretetünket? Szülő, gyermek, hitves, munkatárs, felebarát nem várja-é a mi segítő, tanácsadó, biztató, vigasztaló szeretctből fakadó szavunkat, tettünket? Kühn Ernő
