Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-07-14 / 28. szám

Ti vagytok az én tanúim...! Ézsaiás 43,10—15. Aki már járt bíróságon az tudja, hogy komoly dolog tanú­nak lenni. A tanú szava sokszor döntő lehet az ítéletben. Em­berek sorsa van a tanúk kezében. A mai vasárnapon felhangzó igénk pedig így kezdődik: „Ti vagytok az én tanúim...” Isten mondja ezt Ézsaiáson ke­resztül népének, aki akkor még a babiloni fogság nehéz életét éli. Most pedig nekünk mondja, ma élő keresztyéneknek. Mondja függetlenül attól, hogy méltónak érezzük-e magunkat vagy sem. Izrael népe nem volt méltó erre a szolgálatra. A fogság megtörte. Hite, hűsége kialvóban. Szíve lassan elfordul és el­felejtkezik Istenről. Más istenek felé fordul. Amikor az Ür is­mételten hangsúlyozza igénkben azt, hogy: „én vagyok az Ür és rajtam kívül nincsen szabadító”, akkor azt hangsúlyozza, hogy még a tőle elszakadt népét is fel tudja használni. Tanú­jává tudja tenni minden méltatlansága ellenére is. Ebből nekünk elssőorban azt kell megértenünk: szolgálat­ban állni, mindig Isten küldetése. Nem én vállalom azt, ha­nem Isten küld. Küldi sokszor éppen azokat, akik emberi szemmel nézve, egyáltalán nem méltók erre a szolgálatra. A szolgálat értelme pedig az, hogy tanúi legyünk az ő lényének. Tanúságot kell tenni a kegyelmes Istenről. Amikor Ézsaiás a tanúság tartalmáról beszél, egészen át­forrósodik a hangja. Szép és gazdag dolog ez a tanúskodás! Tanúsítani lehet, hogy a gondviselő Isten egyedülállóan kegyelmes Isten. Életünket bátran és bizalommal letehetjük kezébe. Ö betöltheti egész lényünket. Tartalmat és értelmet adhat életünknek. Tanúsítani lehet, hogy Isten nem az, aki elveti a gyerme­két, hanem éppen azért rendel szolgálatra, hogy engem is és embertársaimat is megmentse. Ennek a szolgálatnak ma na­gyon mély értelme van. Csak úgy lehetünk Isten tanúivá, ha őszintén oda tudunk állni minden embert menteni akaró jó szándék mellé. Isten igazi tanúit mélységesen bántja az, hogy még ma is megbélyegeznek kulturált államokban színük miatt embere­ket. Ott állnak egész szívükkel a négerek mellett, akik nem tanulhatnak, nem mozoghatnak szabadon, mert négerek. Együtt kiáltanak igazságért a többi világosan látó emberekkel. Csak így lesznek Isten tanúi. Tanúsítjuk, hogy Isten maga szabadítja fel gyermekeit minden elnyomás alól. Nem uralkodhatik egyik nép sem zsar­nok módján a másikon. Ügy leszünk Isten tanújává, hogy együtt örülünk a szabaddá lett népekkel és emberekkel. Tanúsítjuk, hogy van kiút a legnagyobb mélységekből is mindenki számára. Ezért reménykedve segítünk mélyre esette­ket felemelni. A megbocsátás Isten legcsodálatosabb munkája. Tanúi nem járhatnak más úton. Tanúsítjuk, hogy Isten mellett életünk tartalmává az a jó lesz, melyet Isten tanít, s amit mostani életünkben olyan sok­rétűen látunk megvalósulni. Tanúságunk kényszerít ezt a jót szolgálni, mert az Isten akaratát lehet meglátni. Ti vagytok az én tanúim... mondja Isten. Vajon tudja-e ezt, ma minden keresztyén? Mert szolgálatunk csak akkor lesz helyes, Istennek és embernek tetsző, ha ezt cselekedj ük. Kökény Elek HÍREK. HETRÖU-HÉTRE Célegyenest előre — Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnapon az oltár­terítő színe zöld. A vasárnap oltári igéje: Lk. 8,16—18; szó­széki igéje. Ezs. 43,10—15. Délután szabadon választott ige. — A MAGYAR NÉPKÖZ­TÁRSASÁG MINISZTER­TANÁCSA július 2-án, ked­den, az Országház kupola- csarnokában fogadást adott ü THANTNAK, az ENSZ fő­titkárának tiszteletére. Evan­gélikus egyházunk képvisele­tében D. DR. VETŐ LAJOS püspök jelent meg ezen a fo­gadáson. — VECSÉS. A gyülekezet új tisztikarát a június 23-i istentisztelet keretében iktatta be a helyi lelkész. — Június 30-án szeretetvendégség alkal­mával emlékezett meg a gyü­lekezet negyven esztendővel ezelőtt történt megalakulásá­ról. Hálás szeretettel emlé­keztek a gyülekezet szervező­jére, KUTHY DEZSŐ ny. püspökre és mindazokra, akik a negyven esztendő alatt a gyülekezetben szolgáltak. — Dr. Gyónt Ferenc, a volt fasori evangélikus gimnázium nyugalmazott tanára, áldásos életének 81. évében csendesen elhunyt. Temetése folyó hó 6-án volt a Farkasréti temető­ben. „Az igaznak emlékezete áldott.” __ 403-as Peugeot-combi, 3 éve ha sznált, eladó, ökumenikus Ta­nács, Bp. V. Szabadság tér 2. — Budapesten, a XI. kerületben a Körtértől nem messze, eladó egy modem ház fele jésze, ha­marosan beköltözhető 1 szoba összkomfortos lakással. Érdeklőd­ni lehet hétfőn és szerdán 17—20 óráig. Bp. IX. Czuczor u. 5. I. 7. — Zongora Reinhold, világos- barna, rövid kereszthúros, páncél­tőkés eladó. Megtekinthető: Nagy Endre ny. tanár lakásán, Sopron, Lackner K. u. 3. I. em. HARANGOK újraönté­sét, harangkoronák, harangállványok készí­tését, átalakítását új­rendszerűvé vállalja DUSÁK ISTVÁN Harangöntő, őrszent- miklós, Dózsa György út 26. Luk, 9, 62 Figyeljünk először heti igénk helyére. Igénk előtt közvet­lenül szó van valakiről, aki Jézus azonnali követése helyett visszafelé akar menni. Általában a múlt sok szépre és bölcses­ségre tanítja meg az embert, de le is terheli. Ez igeszakasz után a 70 tanítvány kiküldéséről beszél Lu­kács evangélista. Amikor Jézus a 70 tanítványt kiküldi, előre mutat. Általában Jézus tanításai valami különös mozgalmassága gal vannak telítve. Emlékezzünk még egy pillanatra Pál apostolra is, aki egy helyen így beszél: „amik a hátam mögött vannak, azokat el­felejtvén, azoknak pedig, amik előttem vannak, nekik dőlvénj célegyenest igyekszem...” Most már jobban értjük heti igénket: „Es monda nékik Jézus”. Valaki az ekeszarvára veti a kezét, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” A kép, amit Jézus használ, nagyon szemléletes. Az ekével nem lehet visszafelé szántani, csak előre! Az ekét vezető ember állandóan előre megy. És nem tekintget visszafelé! Jézus mindennap kezünkbe ad egy színes térképet és egy menetrendet is, részletes útleírásokkal, hegy szakadékokkal pihenőkkel. Mindezt azért teszi, hogy lássuk, merre kell menni! Nekünk Istenben hivő embereknek arra is jó gondolnunkj hogy Jézus az út. János 14, 6-ban azt mondja Jézus: „Én va­gyok az út!” Még arra is gondoljunk, hogy Isten minden embere, úton lévő ember! Még egy kérdés? Miért menjünk? Hogy minden munkánk kát, feladatunkat jól és hűségesen végezzük! Az igében használt kép nem hagy kétséget affelől, hogy Istennek olyan emberekre van szüksége, akik az ő országa dolgaiban jól forgolódnak. F. D. ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1963. július 14-én Deák tér de. 9. (úrv) dr. Kékén András de. 11. (úrv) dr. Kékén András Fasor de. 11. du. 6. Dó­zsa György út de. fél 10. Üllői út 24. de. fél 11. Grünvalszky Ká­roly Karácsony Sándor u. de. 9. Grünvalszky Károly Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) dr. Szilády Jenő de. 12. Grünvalszky Károly Thaly Kálmán u. de. 11. Rédey Pál Kőbánya de. 10. Utász u. de. 9. Vajda Péter u. de. fél 12. Zug­ló de. 11. Rákosfalva de. 8. Gyar­mat u. de fél 10. Fóti út de. 11. Káposzta Lajos Váci út de. 8. Ká­poszta Lajos Frangepán u. de. fél 9. Újpest de. 10. Blázy Lajos Pesterzsébet de. 10. Soroksár új­telep de. fél 9. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán Rákospalota MAV-telep de. 8. Rákospalota- Nagytemplom de. 10. Rákospalo- ta-kistemplom du. 3. Rákosszent­mihály de. fél 11. Karner Ágos­ton Sashalom de. 9. Karner Ágos­ton Rákoscsaba de. 9. Békés Jó­zsef Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. fél 3. Bécsikapu tér de. 9. Nagy Ist­ván de. 11. Várady Lajos du. 7. Nagy István Torockó tér de. fél 9. Várady Lajos Öbuda de. 9. Vámos József de. 10. (úrv) Fülöp Dezső du. 5. Vámos József XIL Tarcsay Vilmos u. de. 9. Csengődy László du. fél 7. Csengődy László Pest- hidegkút de. fél 11. Muncz Fri­gyes Diana út de. 9. Ruttkay Ele­mér Kelenföld de. 8. dr. Szilády Jenő de. 11. dr. Rezessy Zoltán du. 6. dr. Rezessy Zoltán Német­völgyi út de. 9. dr Rezessy Zol­tán Kelenvölgy de. 9. Visontai Róbert Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60.— Ft Csekkszámla: 20412.—VIÜ. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott INDEX 25211 633245 /2 — Zrínyi Nyomda, Bp. Felelős: Bolgár Imre igazgató NÄPRÖE—NÄPRÄ VASÄRNAP: MALAKIÄS 3,10; CSELEKEDETEK 4,32. — Egész életünk bizonyságtétel. Bizonyságtétel legyen arról, hogy kerüljük a gonoszt, cselekedjük a jót, keressük a békességet. I. Pét 3,8—15/a; Zsolt 19. HÉTFŐ: Zsoltárok 48,11; Jelenések 11, 16—17. — Igenis arra hív fel minket, hogy fogadjuk be Jézus Krisztust. Lk 9,57—62; Rm 6,12—23. KEDD: I. KIRÁLYOK 8,56; LUKACS 24,44. — Legyen ál­dott az Isten, aki elhívott minket, mert meggyőződhettünk ar­ról, hogy beszéde beteljesedik. I. Kir 12,15—21; Rm 7,1—6. SZERDA: I. MÓZES 3,9—10; LUKACS 22,61—62. — Ember hol vagy? Isten keres minket. Akár elrejtőztünk előle, akár eltévedtünk, Ö indul keresésünkre. Lk. 9,51—56; Rm 7,7—13: CSÜTÖRTÖK: JEREMIAS 51.15; CSELEKEDETEK 14,15. — Igehirdtetésekben hangzik az Isten szava. Nekünk is keres­nünk kell a találkozást Istennel, közelednünk kell hozzá. II. Tim. 4,1—5; Rm 7.14—25. PÉNTEK: EZSAIÄS 56,1; MÁTÉ 24, 45—46. — Amikor mi már találkoztunk Vele, boldogan tehetünk Róla bizonyságot az emberek előtt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Lk 9,18—26; Rm 8,1—11. SZOMBAT: HŐSEÁS 13,4; JÄNOS 15,5. — Azt is elmond­hatjuk, hogy Isten szeretete mindenek felett való. Lk 14,25—35; Rm 8, 12—17s Káposzta Lajos Schweitzer Alberti OJEMBO, AZ ŐSERDŐ ISKOLAMESTERE EISÖ LAMBARÉNE1 TARTÓZKODÁSOM IDEJÉN az ottani missziói állomáson egy har­minc év körüli, Ojembo nevű néger tanító dolgozott. Az Ojembo név dalt jelent. Soha senki ilyen szép nevet méltóbban nem viselt, mint ez a néger tanító. Azonnal mély vonzalmat éreztem ez iránt az okos, jóságos, szerény ember iránt. Felesége is kedves, de­rék asszony volt. S milyen jól nevelt három négerke népesítette be a tanítói lakást, a kis bambuszkunyhót! Istentiszteleteken Ojembo volt a tolmácsom. Szombat esténként eljött hozzám. Mondatról mondatra el kellett neki mondanom a prédi­kációt, hogy nincsenek-e benne ismeretlen vagy a néger nyelvre lefordíthatatlan kifeje­zések. Mennyire kellett vigyázni, nehogy olyasmiről beszéljünk nekik, amiről fogalmuk sincsen. Jézus példázatainak egész sorát kel­tett elejteni, vagy körülírni, mert az Ogove vidékén lakó négerek nem tudják, mi a sző­lőtő, milyen a gabonaföld. Amikor a misszió az első világháború vége felé anyagi, nehézségekkel küzdött és munká­sainak fizetését csökkenteni volt kénytelen, Ojembo lemondott tanítói állásáról és haza­költözött az őserdő egy félreeső helyén fekvő tóparti falujába. Szűkös fizetéséből addig is nehezen tudta családját fenntartani. Róluk kellett gondoskodnia. Ültetvényt akart tele­píteni. 1924-BEN TÉRTEM VISSZA AFRIKÁBA. Már a tengerparton összetalálkoztam Ojem- bóval. Tutajt kormányzott le falubeliekkel az Ogovén. Holland cég vette meg a fát, és szép összeget fizetett érte. „Sokra vitted, Ojembo,” — mondtam neki „Most fával kereskedel, és hamarosan gazdag ember lesz belőled.” „Nem megy rosszul a sorom," — felelte a maga egyszerű módján. Alig tudtam még a felesége, gyermekei iránt érdeklődni, sietnie kellett, hogy a fa átvételé­nél jelen legyen. Nekem is dolgom volt a vámhivatalban. Még örültem is, hogy nem volt több időnk a beszélgetésre. Hiszen Ojembo, a fakereskedő nem volt ugyanaz a számomra, mint Ojembo, a tanító. Milyen nagy reményeket fűztünk éppen hozzá a néger ifjúság nevelése terén! iTőle vártuk, hogy megmutassa anyagiakon csüngő társainak, hogy valami magasabbren- dű cél is létezik, mint a pénzkeresés. A töb- ' biek, akik vele együtt végeztek a missziói fő­iskolán, mind lenézték a tanítói pályát. Sze­gényes keresettel átvergődni az életen, és köz­ben reggeltől estig akaratos néger gyerekekkel vesződni, nem tűnt előttük valami csábító dolognak. Tudták, milyen nagy hiány van •bennszülött tanítókban, kérték őket a misz- szionáriusok, becsüljék többre az anyagiak­nál azt a jót, amit nevelő munkájukkal ha­zájuknak tehetnek. De mindegyiknek volt valami kifogása. Egyiknek a bátyja adósságát kellett kifizetnie, a másiknak magának volt adóssága, a harmadik házasodni akart, a ne­gyedik ültetvényt telepíteni. Csak Ojembo választotta a rosszulfizetett, nehéz nevelői munkát. És most — a háború miatt — ő is a fakereskedésnél kötött ki. Nem tettem neki szemrehányást, de nagyon sajnáltam. SOKÁIG CIPELTEM LELKEMEN ennek a csalódásnak a terhét. A lambarénei misszio­náriusokkal nem beszélgettem róla, nem kérdeztem közelebbit. De ha utam az iskola felé vitt, ahonnét régen, sokszor jött elépn kicsit beszélgetni mindig összefacsarodott a szívem. Egyik nap a misszionáriusok között mégis Ojembora terelődött a szó. „Megint valaki, „ — mondtam — aki a fakereskedelem miatt elveszett. Pedig érte nagyobb kár, mint a többiért együttvéve!” „A fakereskedelem miatt elveszett? Hogyan érted ezt?” — kérdezte az egyik misszioná­rius. „Hát Kap Lopezban éppen találkoztam vele, amint fát szállított a falujabeliekkeL S maga mondta nekem, hogy most fával ke­reskedik.” „Igaz, fával kereskedik, „ — hagyta rá a misszionárius.” De azért nem veszett el a ta­nítói hivatás számára. Sokkal kiterjedtebb nevelő munkát végez, mint amikor Lambaré- nében ismerted.” És a következőket tudtam meg. Amikor Ojembo hazatért falujába, rávette a falube­lieket, hogy irtsanak ki együtt nagy darabot az őserdőből, és telepítsenek banánt, manió- kot. Az őserdő irtása olyan kemény munka, hogy a négerek akkoriban csak annyit irtot­tak belőle, amennyi arra volt elég, hogy ép­pen éhen ne vesszenek. Azért volt csaknem mindig éhínség azokon a vidékeken. Néha katonaságot vezényelt ki a kormány, hogy a lakosságot erdőirtásra kényszerítse. De Ojem­bo rábírta faluja népét arra, hogy kitartsa­nak az óriási fatörzsek kidöntésében, és he­lyet nyerjenek hatalmas ültetvény számára. Éppen a háború végére kezdett az ültetvény teremni. Akkor indult meg újra a fakeres­kedelem. S a falunak nem csak a maga szá­mára volt elég elesége, hanem el tudta látni banánnal, mániákkal a famunkásokat is. így Ojembo céltudatos munkára szoktatta és jó­léthez segítette faluja népét. Amint Ojembo a megélhetésről gondosko­dott, iskolát létesített a faluban. Nem kért hozzá segítséget se a missziótól, se a kor­mánytól. Volt már miből élnie, s az iskolába kerülő gyerekek is meg tudták keresni élel­müket és könyveik árát az ültetvényeken szabad idejükben. Hiszen az ültetvény terü­lete egyre nőtt. A banán és mániák után kávé- és kakaó-cserjék ültetése következett. Így virágzó iskola létesült azon a félreeső helyen. E mellett Ojembo evangélista is volt. Vasárnaponként istentiszteleteket tartott. NEVELŐJE VOLT NEMCSAK A KICSI­NYEKNEK, a nagyoknak is. Elérte náluk, hogy újjáépítették a falut. Egyébként a né­gerek addig szoktak bambuszkunyhójukban lakni, amíg az korhadtan össze nem dől. Ak­kor sebten összeszedik az építőanyagot és másikat építenek. Hogy ne legyen sok dol­guk vele, a lehető legkisebbre építik. Ojembo serkentésére ezen a téren is derekas munká­hoz láttak, és tágas, jól épített házakból álló, új falu keletkezett. Messziről látni, milyen más ez a falu, mint a többi. Az őserdő néger falvait csak akkor pillantja meg az ember, ha már benne van, mert a bozót a kunyhóig ér. Ojembo faluja nagy, szabad térségen áll a tó partján. Ellenségekben nem volt hiány. A lusták fellázadtak ellene. Rágalmazták: csak azért sarkallja munkára a falu népét, hogy maga meggazdagodjék. De egyenes, jóságos lénye győzelemre segítette ellenségein. Amikor újra megindult a fakereskedelem, rávette faluja népét, hogy szövetkezzenek a fakitermelésre. Előfordult ez régebben is, de nagyon rendetlenül ment. A munka neheze alól kihúzták magukat a legkülönbözőbb ok­ból. Csak addig tartottak ki, míg az előlegen megosztoztak. Hogy a szállítás megtörté­nik-e, azzal már senki nem törődött. Néha az erdőn maradt és ott pusztult a fa. Ha pedig mégis megtörtént a szállítás a kereset elosztásán támadt veszekedés. OJEMBO VEZETÉSE ALATT minden más­kép alakult. Megszervezte a munkát. Köny­vet vezetett a teljesített munkáról, kiadások­ról és bevételekről. Mindenki biztos lehetett abban, hogy teljesítménye szerint fizetik. Sokkal többet termeltek és sokkal többet ke­restek így. Röviddel azután, hogy Ojembo nevelő­munkájáról mindezt megtudtam, ellátogatott hozzám a kórházba. Most már megint a régi Ojembot láttam benne, örömömet fejeztem ki munkálkodásán, és szerettem volna tőle magától még többet hallani. De semmit nem lehetett kiszedni belőle. Restéit magáról be­szélni. Tervemet, hogy Lambarénétöl százötven kilométernyire fekvő falujában felkeresemi nem tudtam megvalósítani, mert a kórház tágasabb helyre költöztetése foglalta le min­den időmet. De hogy Űrünk szavai szerint „nem fejtetik el a hegyen épített város”, azt hazautazásom közben a hajón tapasztaltam meg. Együtt ültünk néhány misszionáriussali fakereskedővel, és Ogove-parti élményeinkről beszélgettünk. A fakereskedők kifogyhatat­lanok voltak olyan történetek elbeszélésében, hogy négerek előleget vettek fel, de nem szállították le a fát, vagy két vevőnek is el­adták és két helyről is zsebretették a pénzt. „De — szakította félbe egyikük ezeket a pa­naszokat — egyet ismerek, aki feltétlenül megbízható. Komi vidékén lakik. Egészen biztos, hogy a megfelelő minőségű fát szál­lítja pontos időben. S még vissza is utasítja a felkínált előleget. Azt gondoltam, rosszul hallok, amikor megmondta, hogy szállítás előtt nem szükséges semmit fizetni.” „És ezt a négert Ojembonak hívják”, — mondta egy misszionárius. „Igen, Ojembonak.” „ERRŐL AZ OJEMBORŐL én is elmond­hatok egy történetei,” — vette fel a szót egy másik kereskedő. A faluja előtti tavon hir­telen utolérte csónakunkat a vihar. Ellen­szelünk volt, fel kellett adnunk a reményt, hogy elérjük a partot. Csak idő kérdése volt, mikor süllyed el csónakunk, mert egyre job­ban megtelt vízzel. Bennszülött munkásaim legtöbbje szárazföldi volt és úszni sem tudott. A falubeliekben nem bíztam. A négerek nem kockáztatják egykönnyen másért az életüket. S a viharos tón csak tőkéscsónakkal evez­hettek volna ki. Manapság nincs már ilyen csónakjuk, sajnálják elkészítésére a fáradsá­got. De látom a vízözönszerű eső függönyén keresztül, hogy hatalmas csónakot oldanak el a partról. Felénk indul. Akkor ér el bennün­ket, amikor süllyedni kezdünk. Nemcsak ben­nünket mentenek ki, még ládáimat is kiha­lásszák. A faluban száraz ruhát adnak ránk, elhelyeznek, jól tartanak. Vezetőjük ládáimat is kinyittatja, hogy tartalmuk is megszárad­jon. S másnap semmi nem hiányzik. De most jön a java. Amikor búcsúzában köszönetét mondok és megkérdezem, mivel tartozom a falubeliek fáradságáért, azt feleli, hogy csak emberi és keresztyéni kötelességüket teljesí­tették és nem várnak érte jutalmat. Hát ez az élmény fűz Ojembóhoz." Így lett Ojembo falujának, népének nevelő­je. Példája messze világított. Valóban „nem fejtethetik el a hegyen épített várost”.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom