Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-11-11 / 46. szám
Mária az ige fényében MÁRIÁRÓL, JÉZUS KRISZTUS ÉDESANYJÁRÓL alig tudunk valamit; s rendszerint ez a kévés is egyoldalú. A római katolikus tanításnak és hitéletnek legalábbis „egyik középpontja” Mária tisztelete. Ennek a tiszteletnek alapvetően fontos bibliai igazolását a római katolikus tanítás arra az igére építi, melyet Gábriel angyal mondott Máriának: „örülj kegyelembe jogadott.” (Lk. 1,28.) Ez a köszöntés — katolikus értelmezés szerint — azt jelenti, hogy Mária olyan bőségesen nyerte el a kegyelmet (malasztot), hogy belőle másoknak is juttathat. Ebből következik, hogy a Máriához való imádkozás, az ő segítsé- gülhívása, közbenjárásának kérése, hasznos és szükséges az üdvösség elnyeréséhez. Evangélikus egyházunk tanítása szerint ez sérti Jézus dicsőségét, Akit Isten egyedüli Közbenjárónknak rendelt. (I. Tim. 2,5.) - A túlzott máriatisztelettel szemben sokan előszeretettel hozzák fel „Mária ellen” azokat az igéket, amelyekben Jézus „elutasítja” Mária közbenjárását (Ján. 2,3—4), vagy nem veszi igénybe a szerető anya féltését, „családi előjogait” (Mát. 12,46—50); közben pedig megfeledkeznek arról, hogy nemcsak ilyen helyzetekben találkozunk Bibliánkban Máriával, hanem többek között Krisztus Urunk születésénél és kereszthalálánál is. Akkor vagyunk „jó evangélikusok”, ha Mária felől mindent az Ige fényébe állítunk s arra figyelünk, ami a Bibliában Mária felől megíratott. 1. MÄRIÄR0L azt mondja AZ ÍRÁS, hogy Józsefnek, a názáreti ácsmesternek a felesége (Lk. 2,4—5) és Jézus Krisztusnak az édesanyja (Lk. 1, 30—32). Ez a tény már magábanvéve is elég ahhoz, hogy alakjára érdeklődéssel és tisztelettel tekintsünk. Emberileg ő áll legközelebb Megváltónkhoz. Sőt! Ezen túlmenően azt is mondhatjuk, hogy Isten kiválasztása következtében páratlan szolgálatot vállalt és végzett el: részese és hordozója lett Isten emberré létele csodájának. A Szentírás egésze nem hagy kétséget afelől, hogy Isten választása nem azért esik egyesekre, vagy egy egész népre is akár, mivel emberi, erkölcsi, vagy hitbeli kiválóságával azt valamiképpen „kiérdemelte”, arra rászolgált, hiszen akkor a „kegyelem” már nem lenne kegyelem, hanem jutalom csupán. Mária esetében sincs másként. A Szentírás sehol se mondja, hogy azért választotta ki Isten őt erre a páratlan szolgálatra, mivel különb volt kortársainál. Éppen Mária vallja hálaénekében, hogy „az Ö irgalmassága nemzedékről nemzedékre azokon van, akik félik Öt”. (Lk. 1,60.) Máriának ez a nagyon mély és igaz felismerése mutatja a legjobban, hogy súlyos tévedés az ő elhívásával kapcsolatban olyan emberi kiválóságra gondolni, mely őt önmagában is kiemeli embertársai közül, fölébe helyezi minden korok minden emberének. (Ennek a tévedésnek a hordozói azok a katolikus hittételek, melyek Mária örök szüzességét, szeplőtelen, bűn nélkül való születését, emberi életében a bűntől való mentességét, mennybevitelét és az ottani királynői uralkodását, sőt társ-megváltói szerepét, legeredményesebb közbenjárását fejtik ki és elfogadásukat kötelező erejűvé teszik a katolikus hívek számára.) Mária vallomása igen jelentős. Megmutatja: Mária ugyanolyan kegyelemre szoruló bűnös, mint akárki más. Jézus Máriának is megváltója. Ez magának Máriának is személyes meggyőződése: számára is indokolatlan Isten feléje forduló hívása, s éppen ezért számára is felfoghatatlan kegyelem a vállalt szolgálat. Így bátran mondhatjuk: példa Mária. Példája Isten irgalmasságának. 2. KÉTSÉGTELEN, HOGY AZ ÜN. „ANGYALI ÜDVÖZLETTŐL” kezdve az első pünkösdig (Csel. 1,14) Mária alakja mindig Jézus személyének fényében áll. Mária nemcsak „meghirdeti” az alázatosságot — az elhívatás csodájának pillanatnyi hevületében —, hanem azt állandóan gyakorolja is. Míg Jézus tanítványai esetenként elbuknak az indulatoskodás (Lk. 9,51—56) és a nagyravágyás (Lk. 22, 24—26) kísértésében, addig Mária tud szerényen maradni a háttérben a betlehemi jászolbölcső mellett (Lk. 2,15—30), a templomban (Lk. 2,41—50), a kánai mennyegzőn (Ján. 2,5) és a kereszt alatt (Ján. 19,25—27) is. Mária nagysága éppen abban van, hogy nem bizakodott el kiválasztásának páratlan volta miatt. A gyertyatartó „nagysága” ez, mely a fényt hordozhatja. A nagyság titka és kulcsa pedig a kicsinység állandó szem előtt tartása. Ne féljünk kimondani: Mária példája az igaz keresztyén alázatosságnak, mert sohasem magára akarja terelni a figyelmet, hanem következetesen arra, Akit hordoz. 3. MÄRIAT BOLDOGGÁ TESZI AZ ANGYAL HÍRE, hogy anyjává lehet az Ür Jézusnak. Sőt azt is kifejezésre juttatja, hogy „mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzetség”. (Lk. 1,48.) Vajon valami szent lelke- sültség mondatja ezt Máriával? Semmiképpen! Mária nem kerget ábrándokat, de nem is aggódik. „Imhol az Urnák szolgálója; legyen nékem a Te beszéded szerint.” (Lk. 1,38.) Máriát nem zavarja az, hogy mit mondanak róla az emberek, kegyes zsidó honfitársai, a kételkedők és az ellenségek, hanem Istenre bízza magát. Hisz. Mária éppen ebben a hitben és boldogságban kerül a legszorosabb kapcsolatba Krisztussal, gyermekével és Urával: a hit Fejedelmével és Adományozójával, mert hiszen az ilyen hit sohasem a mi emberi erőfeszítésünk, hősies sorsvállalásunk gyümölcse, hanem Isten ajándéka. Ezért lehet ő a gyermeki bizalomnak és a halálig hűséges hitnek is példája előttünk. EBBEN A KRISZTUSRA UTALTSÁGBAN világos lesz az is, hogy Máriát és Jézust nem lehet egymás ellen kijátszani. A Szentírás nem engedi meg, hogy úgy tekintsünk Máriára, mint aki a kegyelem önálló birtokosa, adományozója és kiharcolója számunkra. A Szentírás nem engedi meg, hogy olyan Krisztus-kép bontakozzék ki előttünk, mint ami a reformáció előtt általános volt az Egyházban; amit olyan megdöbbentő életszerűséggel festett meg a középkor kiváló szobrásza és festője: Michelangelo a római Sixtus-kápol- nában. Ezen a képen Krisztus ítélete nyomán sírva és kétségbeesve zuhannak a mélybe a kárhozott lelkek. Ez a kép azt a meggyőződést tükrözi, hogy az ítélő Jézus előtt nincs mentségünk, csak ha valaki Eléje áll és megküzd irgalmáért. A Szentírás nem engedi meg, hogy úgy tekintsünk Máriára, mint ahogyan a pécsi belvárosi katolikus templom egyik kőbevésett püspöki imamondata is tükrözi: „Engeszteld meg né- künk Fiadat...” Viszont elkötelez minket arra, hogy Máriában meglássuk az Isten csodálatos kiválasztásának, az alázatos engedelmességnek és a Jézusban való hitnek maradandó, drága példáját, s rá tekintve is magasztaljuk a kegyelmes Istent hozzánk hajló szerete- téért. Magassy Sándor „Krisztusnak egy tanítványa és semmi más” Október 30-án volt 52 esztendeje annak, hogy HENRY DUNANT, „az emberisség apostola” — ahogy őt elnevezték —, o „VÖRÖSKERESZT” világszervezetének megalapítója, szegényen és elfeledve, Appenzell kanton heideni kórházában, Svájcban meghalt. A fiatal svájci kereskedő 1859-ben üzleti ügyben Genfből Felső-ltáliába érkezik, MacMahon francia marsallhoz, az ő révén pedig III. Napóleon császárhoz akar bejutni, hogy nagy malom-társasága számára Algériában koncessziókat szerezzen. Akkor közeli szálláshelye révén maga is egészen közel kerül a solferinói borzalmas csatához, melyben az osztrákok és a franciák lőtték egymást, és amely valóságos mészárlássá fajult. Amikor a svájci fiatalember keresztülmegy „a mészárlás e széles mezején” — ahogy maga nevezte —, o csatatér harmincezer halottjának és sebesültjének mindegyikében Krisztust látja. Az a férfiú, aki a töviskoronát viselte, tekint erre a Henry Dunantra a magyar parasztok aggodalomteljes szemeiből és a halálosan megsebesült tiroli császár-vadászok fájdalomtól eltorzult arcából, akik túl szegények ahhoz, semhogy ápolásukat valaki is kifizetőnek tartaná. És Dunant nem tud ettől a tekintettől szabadulni. A borzalom és kegyetlenség eme helyén követnie kell Krisztus irgalmasságra felszólító hívását. Ezenkívül most minden mást elfeled, segít úgy és annyira, amint éppen képes arra. Ennek egy korty friss vizet nyújt, annak sebeit kötözi be. Végigjárja Brescia és Mailand kórházait és saját pénzéből adományokat osztogat. Amit pedig a kórházakban lát, az nem kevésbé szörnyűséges annál, amit ott a csatatéren látott. Solferinó képétől többé nem tud szabadulni. „Emlékezések Solferinóra” címen egy könyvet ír, saját költségén kinyomatja, és megküldi a fejedelmeknek, minisztereknek, újságoknak és társaságoknak. Beutazza Svájcot, Itáliát és Franciaországot és gyűjt a segélyszolgálata számára. Felidéződik emlékezetében, hogy Nagy Konstantinusz idejében miként használták fel a kereszt jelét a háborúban hadijelvényként. Legyen most ugyanaz a jel, vörösen, mint a vér, fehér alapon, a gyógyítás és a segítés jelvénye. Ápolják ezután a Vörös Keresztnek eme jelvénye alatt a sebesülteket, ez a jelvény nyújtson nekik és az ő megsegítőiknek védelmet. Itt is, ott is megértésre talál, de gyakran beszél kemény szivek és süket fülek előtt is, és nagyon sok kiábrándulást kell elszenvednie. Ma „az emberiesség világszervezője”-ként ünnepelik. Végrendeletében azonban ő maga ezt írja: „Krisztusnak egy olyan tanítványa vagyok, mint amilyenek az első évszázadban voltak és semmi más.” Ga. Ökumenikus küldöttség Romániában Az Egyházak Világtanácsa vezető képviselőinek egy csoportja október 25-én egyhetes látogatásra a Román Népköz- társaságba érkezett. A küldöttséget az ortodox patriarcha hívta meg és Romániában más egyházak képviselőivel is' találkoztak. A küldöttségben részt vettek Iakovos Észak- és Dél-Amerika érseke, az Egyházak Világtanácsa egyik elnöke, dr. Fry, az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságáról, dr. Vissert’ Hooft, a genfi központ főtitkára és Emilianos püspök a konstantinápolyi patriarchátus genfi képviselője. A romániai ortodox egyház, a Szovjetunióbell ortodox egyházzal a bulgáriai és lengyel- országi ortodox egyházzal együtt, 1961 végén lett Újdelhiben az Egyházak Világtanácsa nagygyűlése alkalmával az ökumenikus Tanács tagja. Az egyháztörténetből: , Egy birodalom — egy vallás” A török hódító kiűzését a Habsburgok maguknak tulajdonították. Sikerűit Magyar- ország legnagyobb részét a saját hatalmuk alaitt egységesen gyarmati sorsba süllyeszteni. Az ország kétszáz év óta pusztulásnak kitett területein a termelő erők növekedni kezdtek, azonban ennek előnyét a kialakuló osztrák burzsoázia használta ki, majd pedig a bécsi udvar igyekezett Magyarország gyarmatosításával teljes gazdasági és kulturális egyeduralmat kialakítani. Rákóczi jegyezte fel Kollo- nich hírhedt mondását: „Magyarországot koldussá, katolikussá, azután németté fogom tenni.” Ennek a szellemében indult meg a bécsi udvar elnyomó politikája, miután Rákóczi szabadságharcát sikerült leverni. A Habsburgok célja egységes birodalom kialakítása volt, családjuk uralma alatt, amelynek egy az ideológiai védelme: a katolicizmus. Több-kevesebb nyíltsággal ugyan, de a történelmi események által annál bizonyítha- tóbban törtek céljuknak, az egy birodalom és egy vallás megvalósítására. a) EGYSÉGES ORSZÁG Csak abban az értelemben lehet egységes birodalomról beszélnünk, amennyiben egyformán gyarmati sorba taszították a Habsburgok az uralmuk alatti országokat. Magyarország három részre sza- kítottsága annyiban szűnt meg, hogy Erdély formailag önálló fejedelemség maradt ugyan, de Bécsből kormányozták és a határőrvidéket, a töröktől visszafoglalt területet. Bécs által irányított katonai kormányzattal igazgatták. Az ország többi területén a végrehajtó hatalmat a magyar kancellária és a helytartótanács képviselte. Mindhárom közigazgatási formában egyformán Bécs keze kormányozott. Országgyűléseket igen ritkán hívtak össze. Az udvarral szembeni lojalitás oly nagyfokú volt a magyar uralkodó osztály részéről, hogy az alsó tábla elnöke szerint: „Istenhez és a Királyhoz egyedül csak könyörgéssel járulhatunk, de ezt is csak illő formában tehetjük”, — az illetlen könyörgés arra vonatkozott, ami zaklatná vagy kényelmetlen helyzetbe hozhatná a királyt. A törvényhozó hatalom (az országgyűlés), a végrehajtó hatalom (a magyar kancellária, helytartótanács), a pénzügyi dolgokkal foglalkozó (magyar kamara és a vármegye), az igazságszolgáltató hatalom (jaz úriszék, a vérmedvéi törvényszék, a kerületi, a királyi és a hét- személyes tábla), mind egyaránt a bécsi udvar által mozgatható emberekből állott, s ezzel az egy birodalom elvét olyan mértékben sikerült megvalósítani, ahogy az a Habsburgoknak eddigi történelmük folyamán nem is sikerült. b) EGY VALLÄS Ebben a társadalmilag feszült szituációban jelenik meg a bécsi udvar másik lényegbevágó törekvése: a kato- lizálás, az egy birodalomban egy vallásnak a kiépítése. 111. Károly az 1715-i ország- gyűlés törvénycikke alapján összehívta a vallásügyi vegyes bizottságot, a vallási kérdések rendezésére. A protestánsok követelései egyúttal a társadalmi haladásnak is az igényei voltak. Azt követelték, hogy mindenki vallásszabadságot élvezhessen, a paraszt is. Követelték, hogy az urak udvari templomaiba a paraszt is bemehessen istentiszteletre, s ezért büntetés ne érje, valamint senkit ne kényszerítsenek hite megváltoztatására, ne fosszák meg hivatalától, vallása miatt, ne kényszerítsék, hogy protestánsok a katolikus plébánosnak nagyobb stólát fizessenek, senkit ne börtönözzenek ’->e. amiért protestánssá lett, a földesúri jog pusztán a testi vagy anyagi szolgálatra vonatkozzék, és a Ielkiismereten való erőszaktétel szűnjék meg. A földesúr hite miatt ne fossza meg protestáns jobbágyát házától és telkétől. Legyen szabad a szuperintendensek választása és a klerikális reakció ellenőrzése nélkül élhessék a protestánsok egyházi életüket, dönthessenek házassági ügyekben, ne akadályozzák kulturális vonalon a haladó külföldi protestáns könyvek behozatalát, engedjék a tanulók külföldre járását, senkit se kényszerítsenek vallásával ellenkező szertartásokra, különösképpen ne az ún. decretális esküre, ami Szűz Máriára és a szentekre való hivatkozást jelentette, s a decretális eskü letétele ne legyen előfeltétele közhivatal viselésének. A hosszú évek során ülésező bizottság nem tudott közös nevezőre jutni. A király viszont késlekedett a vallásügy rendeleti elintézésével, mert számára fontosabb ügy érdekében akarta egységesíteni a rendeket: a Pragmatica Sanctio elfogadása érdekében. A Habsburgok a protestánsok érveire és közjogi meg- okolásairaaz abszolút monarchia és a katolikus lelki terror szellemében válaszoltak. Érvelésüket gróf Erdődy Gábor egri püspök Opusculum theologicum c. könyvéből fejti ki. Ebben azt bizonyítja, hogy a világi hatóság, a király, a feudális földesúr és a városi magisztrátus, a hit és lelkiismeret kérdéseiben korlátlanul és felelősség nélkül intézkedhet. Az eretnekek semmiféle jogi védelemre nem hivatkozhatnak. Ha az eretneknek nem tetszik a feudális önkény, akkor javai országban hagyásával menjen emigrációba. Az eszményi katolikus uralkodó, II. Ferdinándj vagy XIV. Lajos francia király, akik nyíltan álltak a lelkiismereti kényszer oldalára. XIV. Lajos híressé vált mondása: „Egy király, egy törvény, egy hit” — semmiképpen sem egyeztethető össze az eretnekek létezésével, akiknek a legszelídebb válfajában is benne rejlik a király elleni lázadás, a pártütés csírája. Ennélfogva jogában áll a feudalizmus fennálló rendje védelmének érdekében az eretnekek fegyveres kiirtása is. A király vallása feltétlenül példaadó az alattvalók számára, s a király vallásos meggyőződése kell, hogy örök időkre meghatározza az alattvalók hitét is. Innen nézve a vallásügyi törvények is megsértései a királyi tekintélynek, mert ellent mondanak a király vallásos álláspontjának. A Habsburgok tehát pompás szövetségest találtak a klerikalizmusban, amely nagy buzgalommal hirdette, hogy Magyarország: Regnum Marianum (Mária királysága amit arra alapítottak, hogy 1. István király állítólag Szűz Mária kegyelmébe ajánlotta Magyarországot, s ezzel Magyarország mindenestől hozzá van kötve a feudalizmushoz és a katolicizmushoz. A katolikus felfogás tehát ragaszkodott a vallásügyek királyi hatáskörbe tartozásához és a feudális földesúri jogok fenntartásához, a jobbágyok vallási hovatartozandósága tekintetében is. Dr. Ottlyk Ernő Oscar Rundbiom lelkészi munkaülésen —■ OSCAR RVNDBLOM svéd dómprépost — mint arról már lapunkban beszámoltunk —, néhány napot töltött Magyar- országon. Többek között részt vett a fejér—komáromi egyházmegye lelkészi munkaközösségi ülésén is és azon felszólalt. Személyes köszöntésén kívül tolmácsolta gyülekezetének és egyházának üdvözletét is. Elmondotta, hogy itt tartózkodása alkalmából nagyon jó benyomásokat szerzett hazánkról és egyházunkról is. Tudatában van annak — jelentette ki többek között —, hogy milyen súlyos megpróbáltatásokat jelentett a magyar nép és benne a magyarországi egyház számára is a két világháború. Mások a magyar és mások a svéd egyház tradíciói és helyzete. Hiszen Svédországban százötven éve nem volt háború, százötven éve békében élnek. Mégis örömmel látta, hogy Magyar- országon „minden milyen jól megy”. Járt vidéken, megtekintette Budapestet s megállapítja, hogy nagy a fejlődés ahhoz képest, amit legutóbbi magyarországi tartózkodása alatt látott. A magyarországi evangélikus egyház életéről is a legjobb tapasztalatai vannak. Látott épülő és látott elkészült új templomot. A vidéki lelkészek életébe és szolgálatába is volt alkalma betekinteni. Megállapította, hogy: „a teológiai szituáció jó”. Nagy jelentőségűnek tartja, hogy jobban megismerjük egymást. Svédországban, visszatérte után, sokan és sokat fognak tőle kérdezni. A magyarországi evangélikus egyházban sok őszinte, nyílt beszélgetésre volt alkalma, s így otthon sok félreértést tisztázhat. Megállapította, hogy Magyarországon „erősebb” az egyházi élet, mint náluk. Hasznos lenne, ha Svédországban többet hallhatnának a mi helyzetünkről. Jó lenne, ha a teológusok minél többször találkoznának, ezért a jövőben erősíteni kell a két egyház kapcsolatait. A világ és a béke érdekében azt a kívánságát fejezte ki, hogy egyházaink a helyes utat találják meg. Isten akaratára hallgassunk, s akkor megtudjuk, hogyan kell azon járni — fejezte be felszólalását Oscar Rund- blom. Száz rajz Hollandia és Flamandia aranykorából Az amsterdami városi múzeum — a tavaly ott megrendezett nagysikerű Derko- vits-kiállitás viszonzásaképpen — száz féltve őrzött rajzremekét küldte megtekintésre november végéig a Szépművészeti Múzeumnak. A XVII. század képzőművészetét Hollandia aranykorának nevezik. Ekkor szabadult fel a kis protestáns németalföldi állam a Habsburg-iga alól, szakadt el a katolikus Belgiumtól és ekkor azonosult a legharmonikusabban művészete korának és társadalmának józan vidámságú életszemléletével. Ebben a korban élt a holland Rembrandt és a flamand Rubens. A felfogásbeli különbséget e két óriás érzékelteti a legmeggyőzőbben. Mindketten a tévedhetetlen jellemzés látnoki erejével ugyanazt a megdöbbentő hatást érik el. A valóságot ábrázolják hitelesen. Rembrandt maga a lemeztelenített egyszerűség. Vonalvillanásai a lélek legmélyebb titkaiba világító sugalmazá- sok. Mialatt körülötte a kis és nagy mesterek a megfogható valóságot, a közelséget, a pillanat érzékelhető megnyilvánulásait örökítik meg elragadó közvetlenséggel, addig Rembrandt számára ez a vérbő valóság, ez a káprázatos múlandóság: a biblikus múltból éltető örök-jelen. Betéve tudta a szentírást és Krisztus minden mozdulata, taglejtése, cselekedete mint emlékeztető jelkép, az ujjai hegyében lüktetett, készen minden pillanatban a megjelenítésre. Felejthetetlen „Az adógaras” látomása. Alázatával és hitével olyan légkört teremt, hogy úgy érezzük, Krisztus leszállt közénk, hogy példát adjon nekünk is az igazról és a hamisról. Milyen más és nemkevésbé elbűvölő Rubens a fenséges barokk pátószával, amikor virtuóz külső eszközökkel ugyancsak a bensőnket re- megteti meg, mert mindig az elevenre tapint és a lényeget emeli ki. „Apostol”-a a szónok pózával első pillanatra hívságos- nak hat, de tüzetesebb vizsgálatra ellenállhatatlan és lelki nagyságával lenyűgöző. Ez óriások ihletésre a kor- társ-művészek is megnőnek és együttesen, átfogó képet adnak erről a csodálatos aranykorról.-1. G.
