Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-06-17 / 25. szám

BIZAKODUNK Valamelyik tárgyaláson mondta egyik püspökünk: ,,Ami történik, az a bizakodás jegyében, őszintén történjék! Mert mi olyan egyház aka­runk lenni, amely nem ön­maga felé néz, hanem nyitott a világ felé és a diakonia felé.” Elgondolkoztató szavak! Va­lóban, a keresztyén ember az egyház tagjaként is csak a bi­zakodás jegyében élhet, mert a keresztyén ember bizakodó ember! Valahol olvastam, hogy Húsz János, amikor elfogták, — megszegve a neki adott ígéreteket — semmit nem félt. Nem félt akkor sem, amikor máglyahalálra ítélték. Már íellobogtak a lángok és Húsz egyszerű szavakkal mondta el a kínjaiban gyönyörködők­nek, hogy az ügy, amit ő szol­gál, leverhetetlen, győzedel­mes ügy. Ezekben a szavak­ban az a bizakodás van, hogy az ügy, melynek én szolgálok, jó ügy és győzedelmes ügy! A keresztyén ember re­ménykedő, bizakodó ember. A keresztyén ember hűsége­sen bizakodik abban, hogy itt a földön minden jó ügy, min­den becsületes ügy, előbb- utóbb diadalmaskodik. A keresztyén ember nem le­het borúlátó és pesszimista, Sem lehet reménytelen em­ber. A keresztyén ember élete Kziklaszilárd fundamentumon nyugvó élet. Ez a fundamen­tum az Isten hűsége. Az Isten hűséges még akkor is, ami­kor mi hűtlenkedünk. Most az a döntő kérdésünk, hogy bennünk, keresztyén emberekben mennyi a biza­lom. Valóban tudunk-e bízni minden jó ügy diadalában? Erős-e a bizalmunk abban, hogy végül is minden vallási és politikai ellentéten túl, a Szeretet győzedelmeskedik? Sziklaszilárdan bízunk-e abban, hogy Kelet és Nyugat népei megbékélnek egymás­sal? Hisszük-e igazán, hogy az egység és a békesség gon­dolata Isten gondolata? Emberszeretettől telítetten tudjuk-e hirdetni alkalmas és alkalmatlan időben, hogy emberek, béküljetek meg egy­mással?! Hisszük-e, hogy az osztrák kórházak egyikében-másiká- ban a haldokló protestáns embereket majd nem kínoz­zák az apácák, hogy térjenek át a katolikus hitre, ahogy ezt nemrég dr. May püspök elmondta. Égig ér-e a hangunk, ami- ibr elkiáltjuk: Emberek, a háború halált, borzalmat és pusztulást hoz! Azzal kezdtük, hogy a pün­kösdi ember bizakodó ember! És most ezzel is folytatjuk; A keresztyén ember bízik Istenben, abban az Istenben, aki nagyobb, mint ahogy mi azt gondoljuk. Nemcsak min­ket szeret az Isten, hanem az egész világot (az egész kos- most) nagyon szereti. Ez ben­ne van a bibliában! És micso­da erőt jelentene az egész vi­lág számára, ha ezt jól mon­danánk el mindenki felé. A keresztyén ember bízik a holnapban. Egyrészt azért, mert a holnap az Isten kezé­ben van, másrészt azért, mert vannak emberek, vezetők, akik úgy készítgetik a holna­pot, a holnap eseményeit, hogy abból jó szülessék. Egyik külföldi vendégünk mondta, hogy mi nyugatiak itt keleten valami újat, vala­mi szépet tapasztalunk és ezt az újat, ezt a szépet szeretnénk mi is megtanulni. Bízunk az új utakban, me­lyeket Isten Keleten és Nyu­gatén egyaránt ad és ad min­denütt világosságot ezeknek az utaknak a meglátására. Bízunk abban, hogy el lehet jutni az emberek szívéhez és még nincs késő a másik em­ber szivéhez vezető út meg­találására. Emberek és népek között lehetnek és vannak különb­ségek. De feltétlenül kell, hogy legyenek közös front­jaink. Közös front a béke, a szeretet és minden jó ügy szolgálatának a frontja! És végül a keresztyén em­ber a halál utáni életben is bízik. A keresztyén ember tudja, hogy őt Isten örökélet­re teremtette, ezért a ke­resztyén hitnek ez a bizako­dása túlmegy a koporsón és belenyúlik az örökkévaló­ságba, Fülöp Dezső A biblia Kubában Az elmúlt 1961. esztendő­ben rekordmennyiségű bibliát adtak el Kubában: 906 660 példányt, a megelőző 611933 példánnyal szemben — jelenti a Bfbliatársulatok Világszö­vetsége. Az országban minden gyülekezetben megtartották a bibliavasárnapot (ez ott de­cember második vasárnapja): 673 gyülekezet vett ebben részt. — Erre a hírre azért is érdemes felfigyelni, mert csat- t tanós cáfolata azoknak, a né- I mely nyugati egyházi körök­ben terjesztett híreknek, mintha a szocializmus útjára lépett Kubában valamiféle „vallásüldözés” folynék. En­nek éppen az ellenkezője az igaz. Fidel Castro Kubájában a protestáns egyházak most kaptak igazi vallásszabadsá­got, amit az előző kormányzat nem tudott és nem is akart megadni. a Faríh Károly Amerikában Barth Károly, a bázeli Teológia professzora nyuga- lombavonulása után néhány hetes észak-amerikai körútra indult, eleget téve ezzel az ottani egyházak meghívásá­nak. Még sohasem járt eddig az Újvilágban, bár már az­előtt is gyakran hívták s egyik ffa is, Marcus Barth, évek óta a csikágói Teológia professzora. A világhírű tu­dóst érthetően nagy érdeklő­déssel fogadták; Princetonban például több mint 2000 hall­gató előtt tartott előadást. Köztudomású, hogy Barth az utolsó években Bázelben gyakran prédikált a fogház­ban s általában nagy lelki­pásztori szeretettel fordult az élet e hajótöröttjei felé. Kéré­sére megengedték, hogy Ame­rikában is meglátogasson egy fogházat. Tapasztalatairól saj­tókonferencián számolt be s nem rejtette véka alá az ott tapasztaltakról való vélemé­nyét Szerinte embertelenek az amerikai börtönviszonyok. Az elítélteket cellák helyett ketrecekben tartják s általá­ban nem emberhez méltó vi­szonyok között. Kijelentette, hogy az Egyesült Államok jobban tenné, ha a rakétákra és háborús készülődésekre áldozott dollármilliókat inkább emberbaráti cé­lokra fordítanák. Barth helytálló bírálatához hozzá kell fűznünk, hogy Amerikában köztudomásúan ijesztő méreteket ölt a bűnö­zés — minden tizennegyedik percben elkövetnek egy bűn- cselekményt. E bűnözési hul­lámnak hiába akarnak elret­tentő, megtorló intézkedések­kel gátat szabni, — ezek kü­lönben is általában csak a „kis gonosztevőket” érik el, a nagyok és az igaziak büntet­len maradnak. Mindez egy korhadt társadalmi rendszer jele. Háborús hisztéria, fegy­verkezés, háborús propaganda és hadikiadások csillagászati számadatai, bűnözés és inga­tag igazságszolgáltatás között mély belső összefüggések van­nak. G. Az egyházi békemozgalom ügye előre haladt SZAMOS KÖZI ISTVÁN, református püspök, aki a ma­gyarországi protestáns egyházi küldöttség tagjaként résztvett a Prágai Keresztyén Békekonferencia Tanácsának május 15—18. között tartott Karlovy-Vary-i ülésén, meginterjúvolta a Tanács néhány kiemelkedő személyiségét. A püspök az in­terjúkat lapunk rendelkezésére bocsátotta, ezzel is kifejezésre juttatva azt a testvéri együttműködést, mely a hazai reformá­tus és evangélikus egyházat jellemzi, ugyanakkor rámutatva arra, hogy korunk legnagyobb jelentőségű emberi kérdésé­ben: a béke ügyében minden felekezet legszorosabb összefo­gására és együttműködésére van szükség. Az alábbiakban SZAMOSKÖZI ISTVÁN püspök beszél­getését közöljük Milton Mayerrel: KÉRDÉS: Miben tudná Kelet és Nyugat közötti közvetítés szolgálatának lényegét és ebben a ke­resztyének időszerű fel­adatait meghatározni? FELELET: Mi azt énekel­jük: „Krisztusban nincs Ke­let, Nyugat.” Ha mi el tud­juk fogadni ezeket a szava­kat — márpedig elfogadjuk őket szívünk legmélyén —, akkor más szavakra és böl­csességre nincsen szükségünk. Minden, amit csak tennünk kell, ebből az elfogadásból következik. Egy kormányzat sem keresztyén és egy kor­mányzat sem fogadja el eze­ket a szavakat és nem is fo­gadta el soha. Csak az egyén, aki minden más embert min­denhol testvérének vall, pró­bálhat meg keresztyén lenni és próbálhat meg keresztyén életet élni. Az ilyen, személy szerinti keresztyén embert a szeretet és az emberi szolgá­lat minden olyan hamis meg­osztás fölé emel, amelyik em­berek, népek és szociális rendszerek között lehetséges. „És én, amikor fölemeltetem, mindeneket magamhoz von­zók.” KÉRDÉS: Hogyan gon­dolkodik Ön ebben a vo­natkozásban a keresztyé­nek, illetőleg az egyhá­zak egyéni és közösségi felelősségének összefüggé­séről? Hogy látja ebből a szempontból a PKB munkáját? FELELET: „Minden embert magamhoz vonzok” — ez arra segíti az egyes embert, hogy ne csak szolgálja embertársát és dolgozzék egy igazságos és békés társadalmi rend felállí­tásán, hanem arra is, hogy az ő szeretetben való példája és hite által másokat inspirál­jon. Ez a keresztyén ember speciális feladata a mi bol­dogtalan világunkban, hogy visszautasítson gyűlöletet és bizalmatlanságot és hozzájá­ruljon embertársai jólétéhez, aszerint, amint erre azoknak szüksége van. Jézus Krisztus­nak ez a lelkülete az ő egy­házához egyedül méltó lelkű­iét és ebben a szellemben az úgynevezett „Nyugatról” és az úgynevezett „Keletről” kell nekünk megpróbálnunk öku­menikus testvériségben mun­kálkodni a Keresztyén Béke- konferencia által. Rasker leydeni teológiai professzorral: KÉRDÉS: A Prágai Ke. resztyén Békekonferenciát a háború és béke kérdésé­ben Professzor Ür a vi- lágkeresztyénség képvise­lőjének tartja-e? Milyen reménységgel vesz részt Professzor Űr ennek a mozgalomnak munkájá­ban? FELELET: Formális érte­lemben a Prágai Keresztyén Békekonferenciát nem lehet a világkeresztyénség képvise­lőjének minősíteni. Azonban világszerte nő a keresztyén hívek között az aggodalom egy új háború lehetősége miatt s a bűntudat érzése is amiatt, hogy egy ilyen háború előkészítésében akarva vagy akaratlanul a keresztyének is részeseik lehetaek. Ügy vé­lem, hogy ez a mi konferen­ciánk növekvő hatású tevé­kenységet fejt ki annak ér­dekében, hogy a lelkiismere­tet ébressze és az embereket felhívja az együttélés új for­máira, Isten ígéretei és az Ö parancsolatai érvényességére. Azonkívül a Prágai Keresz­tyén Békekonferencia, mint mozgalom, ökumenikus jel­legű. Sok egyházat és hívőt összegyűjt, olyanokat is, akik megelőzőleg nem érintkeztek egymással. Különös jelentő­sége van annak is, hogy cent­ruma népi demokráciák élet­terében van és éppen itt szé­les lehetőséget nyújt keresz­tyén találkozásokra, az ideo­lógiai különbségek ellenére Kelet és Nyugat között. Al­kalmat ad nekünk ez a kon­ferencia, hogy gyakoroljuk magunkat az igaz testvériség­ben, a kölcsönös megértésben akkor is, sőt talán leginkább akkor, ha ezeknek áldásaiért meg kell küzdenünk. Bízunk abban, hogy ez a mozgalom éppen ezért példa és ígéretes biztatás lesz a valódi egymás mellett élésre a világ minden népe és kormányzata előtt. Günther Wirth főszerkesztővel KÉRDÉS: Milyen ta­pasztalatot szerzett, Fő- szerkesztő Űr, arra nézve« amivel az egyházi sajté hozzájárul a Prágai Ke­resztyén Békekonferencia célkitűzései megvalósítá­sának elősegítéséhez és miként látja a jövőt e te­kintetben? FELELET: Úgy vélem, hogy a sajtónak két szempont sze­rint kell a Prágai Keresztyén Békekonferencia folyamatos munkájával foglalkoznia. Elő­ször: teológiailag és politikai­társadalomtudományi mód­szerrel az eddigi’ Prágai Béke- konferenciák anyagát kell el©* meznie, különösképpen az El­ső Prágai Keresztyén Béke- világgyűlés anyagát; Ezen elemző tevékenység után el kell végezni az összehasonlí­tást, amely a Prágai Békekon­ferencia s azután a világ pol** tikai, szellemi és vallásod áramlatainak hasonló törek­vései között található. Az első feladat szerint in­kább kommentáló, magyarázd jellegű. Ennek elvégzése nyer* mán a keresztyén hívek szé­les rétegei, a keresztyén gyü­lekezetek megismerkednek a Prágai Keresztyén Békemoa* galom tartalmával s ez tévé* kenységre ösztönzi őket. A második feladat elvégzés© inkább alkotó jellegű; Egy keresztyén mozgalmat, még hozzá békemozgalmat, a meg­merevedés veszedelme fenye­geti, ha a világban és vi­lágért elhangzó bizonyságtéte­lét nem szembesíti állandóan korunk szükségleteivel és hiá­nyosságaival, a béke és hala­dás másutt is tevékeny gon­dolataival és törekvéseivel. Éppen az egyházi és keresz­tyén sajtó tud ebben a tekin­tetben példaadóan segítő szol­gálatot elvégezni a keresztyén békeszeretet eszmecseréjének aktívvá tételére. A „Neue Zeit” című folyóirat, amely­nek helyettes főszerkesztője vagyok, a maga munkájáí mindenesetre ezeknek a szem* pontoknak rendeli alá a Prá­gai Keresztyén Békekonferen­ciával kapcsolatban. Tudják-e kedves olvasóim, hogy mi az a mutatózás? Unalmas mesterség. Régi ke­resztelési, esketési és temetési anyakönyvek adatait névsor szerinti sorrendben kiírjuk az anyakönyvből egy-egy betű­rendes füzetbe. Valahogy így: temetési anyakönyv K betű: Kiss Alajos 1921, 201. lap, Kiss Zsigmond 1898, 71. lap, Kovács Jánosné 1914, 109. lap Stb. , Előfordul ugyanis, hogy va­laki, bármi okból tudni akar­ja, hogy édesanyját, vagy nagyapját mikor keresztelték, vagy eskették, vagy azt, hogy családja rokoni szálai a tá­volabbi múltban mikor és ho­gyan alakultak. Sokszor hosz- szadalmas munka egy-egy anyakönyvi bejegyzést pusztán a név és a hozzávetőleges év­szám ismeretében megtalálni. Egy szó, mint száz; ott ül á káplán az egyik Pest kör­nyéki lelkészt hivatalban. Má­jus van, délelőtt, ragyogó ta­vaszi idő. A parókiaudvar túl­só végében kiscsibék csipog­nak a kotlós körül. Kintről az utcáról, motorzúgás, beszéd­foszlányok, kocsizörgés hal­latszik, és a kettő között a félhomályos, kissé aktaszagú irodában ott ül a káplán és mutatózik. Jaj, de unalmas! Mennyivel jobb lenme kimenni és fel­kapálni a kertet, hát még egy jó könyvvel kiülni a tornác­ra! Ennél még az is jobb, ha végre megjavítja a kerékpárt, pedig az nem is olyan kel­lemes szórakozás. Megint ki­lyukadt a gumi és ráadásul a szelepház mellett. Vagy — ehhez képest még az is jobb lenne — felülni a másik bi­ciklire és elkerekezni ki a Temető utcába Mariska néni­hez. Zsémbes öregasszony, nagy pletykáméster. Tele elé­gedetlenséggel és zúgolódás­sal. Sok a perpatvar a csa­ládban. A lánya meg a ve je panaszkodnak is rá sokat ösz- szeférhetetlensége miatt. Pedig Mariska néni buzgó templom­járó. Esőben, hóban is beko­cog az istentiszteletre kissé viseletes, de erős és fényesre tisztított magasszárú cipőjé­ben. régimódi fekete táskája vastagra duzzad a bibliától meg az énekeskönyvtől. Még a bibliaórákra is rendszeresen eljár. Mégis hallani sem akar arról, hogy bármikor és bár­miben ő is hibázhat a fia­talokkal szemben. Jó multkorjában, hogy lá­nya megint panaszkodott ne­héz természete miatt, meg­ígérte, hogy egy délelőtt, ami­kor nincs más otthon, csak az unoka, a kis Juliska, a másféléves, akire vigyáz, el­megy és beszél vele. Olyan komolyan, mint lelkésze, és olyan derűs szeretettel, mint fia vagy akár unokája. Per­sze ez is nehéz dolog és már hétről hétre halogatja. De itt a nyakán az az os­toba mutatózás. Ezt már hó­napok óta megcsinálhatta vol­na. Egyszer b végére kell jár­ni, bármilyen unalmas is. Té­len kellett volna befejezni, de akkor is mindig más jött közbe. Lássunk hát munkához! Hol is tartott? Persze, temetési anyakönyv, II. kötet, 49. lap. Az év: 1890. A „boldog bé­keidők”. No, nézzük csak, ki miért és hogyan halt meg ak­A temetési kor — gondolta — már ameny­nyire ez az anyakönyvböl kiderül. Mit mond erről az anyakönyvnek az a három, a könyv jobboldalán levő ro­vata, amelyeket eddig meg sem nézett? Ki, milyen fog­lalkozású, hány éves volt és milyen betegségben halt meg? Ekkor nyílt meg igazán előtte az anyakönyv, amely ott feküdt nyitva előtte már napok óta, és amelynek lap­jait eddig olyan unottan néz­te. Ez a megnyílt anyakönyv új kaput nyitott meg számá­ra a múltba. Először az életkor rovatán akadt meg a tekintete. Meny­nyi fiatal, és mennyi gyerek! Olyan oldalt is talált, ame­lyen mind a tíz bejegyzés kisgyermek halálát jelezte. És milyen betegségekben haltak meg! Fogfrász, bélhurut rán­gógörcs, kanyaró, vörheny. Hát nem volt akkor orvos? Hát nem voltak akkor gyógy­szerek? Gyógyszerek bizonyá­ra kevésbé, mint ma. De hogy orvos volt-e vagy sem, az ál­talában a bugyelláris tartal­mától függött, helyesebben attól, hogy hány hold földet tudott a beteg családja ma­gáénak, hány tehén állt az istállóban és hány hízó az ól­ban. Igen, a társadalmi kérdés — gondolja a káplán — ott éli és megoldás után kiáltott régi anyakönyvek mcgsárgult lapjain is. Nem térhet ki előle, nem menekülhet ma sem. Kísért o régi anyaköny­anyakönyv vek egyenletesen, nyugodtan szép-gömbölyded betűiben. Aki egykor leírta őket, a régóta temetőben porladó és csak a legöregebbek emlékezetében élő Horváth nagytiszteletű úr vajon mennyit tudott ezek­ről? Hiszen abban a korban élt, amikor itt, a főváros ha­tárában először nőttek ki gyárkémények a kaszálók és Duna-parti káposztásföldek közül és a munkáskéz — a nagybirtokok szorításában tönkre jutott oly sok kis­paraszti is — a legolcsóbb áru volt a piacon. Olyan kor­ban élt — s mint az érettségi emléke tolul fel a káplán lel­kében e pár sor József Attilá­tól — amelyben „ezernyi faj­ta népbetegség, szapora cse­csemőhalál, árvaság, korai öregség” pusztította gyüleke­zetét is. Mit tudott minderről a maga korában Horváth nagytiszteletű úr? Jaj, tu- dott-e valamit? Vagy nem akart tudni? Vagy észre se vette és továbbment a gyötrő gondok mellett, mint az ir­galmas samaritánus példáza­tának papja és lévitája? Bódog Jani bácsi, aki a kerü­let talán egyetlen fazsindelyes házában lakik, az új gyógy­szergyárral átellenben, és aki ma is hosszúszárú pipából fújja a füstöt, azt mondta a múltkorjában: „Édes fiam, amikor én még gyerek vol­tam, a tiszteletes úr ugyan­csak rátarti ember volt. Igaz, hogy negyven hold jó szántó­ja volt a határban a sajátja, az egyházé mellett. Jó fekete föld. öröm volt nézni, ha cí­merét hányta benne a kuko­rica. Még a lovas legény se látszott ki belőle.” Izgatottan lapozott tovább. Mennyi gond, mennyi sóhaj, mennyi könny emlékét őrzi e régi anyakönyv. Néhány ön­gyilkos minden éven, legin­kább fiatalok, közülük is in­kább nők. A közeli nagyváros áldatlan hatása a századfor­duló táján, amely vitte cse­lédnek az Édes Annákat és megtépett becsülettel dobta vissza őket, hogy e falu-közös­ség erkölcsi ridegsége ön­gyilkos-sírjukat ássa meg. Hogy visszaküldje velük e külvárossá érő faluba giccses filmjeivel együtt az erkölcsi lazaságot és felelőtlenséget. Az első világháború — lát­szólag — kevés nyomot ha­gyott az anyakönyvben. A galíciai mocsarak vagy a doberdói karsztos hegyek jel­telen sírjainak nincs nyoma az anyakönyvben. Angolkóros gyermekek és tüdővészben el­pusztult fiatalok sorsa azon­ban itt is jelzi a háborús vi­szonyokat. És egy név: Bo- tyaniszky Elemér honvéd, meghalt 1917 áprilisában, 18 éves korában. A halál oka: önyilkosság (lőtt seb). Gyáva volt? Vagy csak fiatal? A biz­tos halálba menekült a bi­zonytalan szenvedések elől? Ki tudja? Eddig úgy tudta, hogy a második világháborúban a front egyik napról a másikra futott végig ezen az előváro­son. Harc alig volt. Előzőleg bombázás is kevés. Most, hogy ráirányítja az anyakönyvet az 1944—1945-ös évekre, meg­döbben. A háború szelleme, mint palackba zárt óriás töt ki a lapok betűi közül. A te­metési anyakönyv III. köteté 54. lapján, az 1944. év végé* ről így vall a második világ* háborúról a „betegségnek vagy halálnak neme” című rovat tíz adata: repeszszilánk, szívgörcs, életképtelenség, bombatalálat, öngyilkosság, lövés, vérmérgezés, idegbénu­lás, tüdőgyúlladás. Az el* temető lelkészek között ilyen nevek: P. Susányi Semjén OFM áldozópap, Nagy Mihály ref. lelkész. Valóban: a gyü­lekezet akkori lelkésze iá repeszszilánkot kapott a bal­lábába. A „jegyzet” rovatbari ilyen megjegyzések: ideigle­nesen eltemetve a r. katlu templom előtti téren, vagy: ideiglenesen eltemetve lakó- háza udvarán. A lelkészi hivatal régi inga­órája régen elütötte már á delet, amikor a káplán visz- szatalált messze szálló gon­dolataiból a mába: a mutató záshoz, Mariska néni családi perpatvaraihoz, meg ahhoz) hogy most már reménytele­nül délutánra marad a készü­lés az esti bibliaórára. Jézus* róZ, a jó pásztorról kell be­szélnie, Akinek kedves a nyáj minden kallódó tagja; Aki nem akarja, hogy akár egy is elvesszen közülük: Nem lesz nehéz. Amikor bezárta maga mö^ gött az iroda nyikorgó ajtaját és szemét hunyorgatta a ra-; gyogó napfényben, az irodai félhomály után, arra gondolt) hogy a mutatózás megint el­maradt. Abban azonban bizo-f nyos volt, hogy ez a délelőtt nem telt el hiába. Schreiner Vilmos V 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom