Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-01-14 / 3. szám

<*» Ui-Delhi-ben A világ protestáns, ortodox, anglikán és ó-katolikus ke- resztyénsége évek óta készü­lődött az Egyházak Világtaná­csa Harmadik Nagygyűlésére. Eredetileg arról volt szó, hogy ez a Nagygyűlés Ceylon szi­getén lesz, aztán mégis úgy ha­tározott a Központi Bizottság, hogy Indiában, Űj-Delhiben legyen, ezzel a főtémával: Jé­zus Krisztus, a világ Világos­sága. A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának tag- egyházai több mint két év óta folytatták a Nagygyűlésre való felkészülést. Ez a felkészülés első sorban teológiai kutató munkában állott. Az volt a cél, hogy a kiküldendő magyar egyházi delegáció jó teológiai felkészültséggel tudja majd képviselni egyházaink állás­pontját a főtémával, a mellék­témákkal kapcsolatban és jó teológiai alapról kiindulva tudja szavát hallatni az egy­háznak e világában való he­lyes szolgálatára vonatkozó­lag. Az Egyházak Világtaná­csa Központi Bizottságától ka­pott — valamennyi tagegyházá­nak megküldött — előzetes elő­készítő anyagot feldolgoztuk. Majd hozzászólást készít­tettünk, melyet már 1960 nya­rán elküldöttünk a Központi Bizottsághoz és egyben megje­lentettünk külföldre rendsze­resen küldött angol és német nyelvű kőnyomatos lapunkban. Külön munkaközösség dolgozta fel a kijelölt bibliai anyagot. Végül 1961 őszén elkészítettük az ún. „második hozzászólásun­kat” a főtémához és az alté- mákhoz. Ezt a hozzászólást ma­gunkkal vittük Ü-Delhibe és ugyancsak angol és német nyel­ven kiküldöttük a tagegyházak számos képviselőjének. A „hozzászólás”-unk, nemcsak a kiküldött delegáció munkája volt, hanem számos profesz- szor, és lelkész fáradozásá­nak gyümölcse. A felkért munkatársak többször tartot­tak közös értekezletet és be­szélték meg a vitás pontokat. Ennek nyomán úgy éreztük, hogy hasznos teológiai tanul­mányi munka után indulha­tunk Üj-Delhibe. De az elutazás előtt több más szempontból is fel kellett ké­szülnünk az útra. Figyelem­mel kellett lennünk az egész­ségügyi helyzetre. India na­gyon távol esik hazánktól: legalább 8-10 090 km-re! Má­sok ott az éghajlati és egész­ségügyi körülmények és mások az étkezési lehetőségek. Az éghajlatra vonatkozólag az il­letékesektől olyan felvilágo­sítást kaptunk, hogy a Nagy­gyűlés idején Új-Delhiben az időjárásra a reggeli 6—7 fok és a déli 30 fok meleg jellem­ző. Ez azt jelenti, hogy a hő­mérséklet „harmonikázni” fog naponta a hűvös és a nagy í. Útban Új-Delhi felé meleg között, ami a megfázás­nak a melegágya (Ez így is lett: néha a köhögések egé­szen elnyomták az előadók hangját!) — Mivel Indiában még több járványos betegség van, az elutazás előtt több­féle oltáson is keresztül kel­lett esnünk. Háromszor kap­tunk kolera elleni szérumot. Ezen felül fekete-himlő és tí­fusz ellen is kaptunk oltást az Országos Közegészségügyi In­tézetben. Egyikünket-mási- kunkat ezek az oltások erő­sen igénybe vették. Viszont védettséget jelentettek a jár­ványokkal szemben. November 14-én aztán, az őszi verőfényben (plusz 16 fo­kot mutatott a hőmérő!) az IL—18-as repülőgéppel elin­dultunk a Ferihegyi repülő­térről Üj-Delhibe. Repülő- útunk Moszkván és Taskenten keresztül vezetett Indiába. Nem egészen három óra alatt megérkeztünk Moszkvá­ba. Leszállás előtt figyelmez­tettek bennünket a stewardok. hogy „akinek könnyű kabátja van, az szorítsa azt magához, mert odakint egy kicsit hide­gebb van mint Budapesten”. Amikor landolt a gépünk Moszkva új repülőterén és ki­szálltunk a gépből mínusz 20 fokos hideg (!) vágott az ar­cunkba. Közben sűrűn esett a hó. A nagy hideget csak az a melegség feledtette velünk, amellyel körülvett bennünket a szovjetunióbeli ortodox egy­ház fogadásunkra megjelent képviselője, aki az új moszk­vai repülőtér teljesen modern éttermében megvendégelt ben­nünket. Itt hamarosan ösz- szetalálkoztunk a szovjetunió- beli ortodox egyház ugyan­csak Üj-Delhibe induló népes delegációjával és Bulgária or­todox egyházának delegátusai­val. Kedves ismerősökkel fog­hattunk kezet: Nykodim ér­sekkel, Borovay professzorral és másokkal. Budapesti idő szerint pont éjfélben idultunk nagy hó­esésben tovább Taskent felé. A híres TU—104-es szovjet gép majdnem 900 km-es se­bességgel szelte a levegőt mintegy 10 000 m magasság­ban. Nem egészen két óra múlva Nyugat-Szibéria hatá­rán Szverdlovszkban szálltunk le, ahonnét rövid idő múlva tovább kellett volna repül­nünk Taskent felé, de Taskent a rossz időjárás miatt nem tudta gépünket fogadni. így egy egész nap és éjjel Szverd­lovszkban maradtunk. A re­pülőtér szállodájában meleg szobákban pihenhettünk, ami­re azért is nagy szükség volt, mert a hőmérő higanyszála a mínusz 30 fok(!) táján állt. Arra gondoltunk, hogy Buda­pesten most 15 fok meleget mutat a hőmérő és erre a gon­dolatra még a dermedtségünk is felengedett. Különösen pe­dig akkor, amikor otthon­maradt szeretteinkre gondol­tunk ... Csak másnap éjfélben in­dulhattunk tovább Taskent felé. Már nagyon vágyódtunk a melegebb déli területek felé. De ez nem történhetett meg olyan gyorsan, mint azt szá­mítottuk. Ti. mintegy 900 km megtétele után újabb jelzést kaptunk Taskentből, hogy vá­ratlan vihar tört ki és nem tudja gépünket fogadni. Mit is lehet ilyenkor a repülőgép pilótájának 10 000 m magas­ban tennie? Csak egyet tehe­tett: vissza kellett Szverd- lovszba repülni. Mindezt jó­kedvűen tettük, mert a szov­jet embereknek az emberi élet iránti nagy tiszteletét és fele­lősségét ismerhettük meg. Ta­lán egy olyan hatalmas és erős gép, mint a TU—104-es meg tudott volna birkózni a Taskent felett száguldó vihar­ral, mégis a biztonságosabbat választotta a repülőtér pa­rancsnoka és a repülőgép ka­pitánya: inkább megtette vissza a 900 km-t, hogy így a rá bízott emberek életét ne kockáztassa. Pár órával később újra fel­szálltunk és elindultunk Tas­kent felé. Két órai repülés után szerencsésen szálltunk le Üzbegisztán fővárosában Tas- kentben, amely egyben India felé tartó repülőgépek határ- állomása. Itt a vastag hótaka­rón szikrázott már a napsu­gár és a hideg is kisebb volt mint északabbra. Az útleve­lek kezelése után a TU—104-es gép elindult Üj-Delhi felé ... Izgalommal vártuk útunk- nak ezt a szakaszát, mert tud­tuk — a kezünkben levő tér­kép alapján —, hogy valahol át kell repülnünk a Himalá­ját. Repülőgépünk Afganisz­tánt és Pakisztánt kikerülve Kína felé vett irányt és Tibet felett repülve közelítette meg Indiát. Felejthetetlen látványt nyújtottak 10 000 m magasság­ból a Himalája hófedte csú­csai. Lenyűgözik az embert ezek a csúcsok. Bár az embe­ri tudomány már túlszárnyal­ta ezeknek a csúcsoknak a magasságát, mégis a legyőzött csúcsok felett — hogvan-ho- gyansem —, Berzsenyei Dániel verse visszhangzott bennem: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt; Léted vilá­gít, mint az égő Nap, de sze­münk bele nem tekinthet.. így találkoztam a Himalája csúcsai felett Berzsenyi Dá­niellel, vagy még inkább a Teremtő Istennel... A Hima­láját elhagyva sűrű felhőkben repültünk tovább, csak inkább sejtettük, mint láttuk, hogy már India felett repül a gé­pünk ... Káldy Zoltán Lelkipásztori beszélgetés a kártyavetésről Kétségbeesetten keresett fel egy nőtestvérünk. Nemrégen halt meg a férje. Váratlanul történt s maga mögött hagyott özvegyet, árvákat, gondot. Az emberi szeretet sokszor olyan tehetetlen, bárhogyan is kí­vánna vigasztalást nyújtani, együttérzést kifejezni. A halál mindig mély nyomot, sebeket hagy maga után s azok na­gyon nehezen gyógyulnak be. Az özvegy valósággal leros­kadt s alig talált szavakat a beszélgetéshez. Látszott rajta a belső tűnődés: mondjam-e vagy sem? Mintha valamilyen új kincset fedezett volna fel és sajnálná azt idő előtt elve­szíteni. Végre mégis csak fel­oldódott a kötöttség és fe­szültség nyomása alól. AZ ÖZVEGY: A napokban felkeresett egy barátnőm és azt mondta, hogy ő hasonló helyzetben élt, amikor elvesz­tette az urát. De elvezették egy kártyavetöhöz, akinél vi­gasztalást talált. Hívott en­gem is, de még nem tudtam rászánni magamat __ Végül úg y határoztam, hogy tanácsot kérek... A LELKÉSZ: Mondott a ba­rátnője valami meggyőzőt is a kártyavetöről? AZ ÖZVEGY: Óh, igen. Több történetet mesélt el. Elő­ször ö maga sem hitt ezekben, de azután többen is bizony­gatták, hogy mennyi minden' olvasott ki a kártyavető, s ak­kor ő is felkereste és szinte megrémült, annyira bevált minden, mint a színtiszta igazság... A LELKÉSZ: De lehetett ellenőrizni azokat az adatokat, amelyek előkerültek? Utána nézett a barátnője minden­nek? AZ ÖZVEGY: Azt én nem tudom. Amikor az ember ilyen felzaklatott lelki állapotban él és minden szabad idejét a te­metőben tölti, ki veszi a fá­radságot arra, hogy keressen, kutasson és bizonyítékot sze­rezzen? Ha csak kicsi igaz ab­ból, amit hall és jól esik, már elhiszi az egészet, mindent A LELKÉSZ: Valóban így szokott ez lenni. Egy gyakor­lati kérdés: kér az a kártya- vető valamit, pénzadományt? AZ ÖZVEGY: A barátnőm azt mondta, hogy tetszés sze­rint lehet adakozni. Van úgy, hogy semmit sem fogad el, ha az anyagi helyzet nem megfelelő. A LELKÉSZ: És miket mond a kártyavető a barát­nője szerint? AZ ÖZVEGY: Állítólag kap­csolatban van a szellemvilág­gal és beszélni tud az elhal­takkal. A barátnőmnek is azt mondta, hogy a férje jól van, tele van békességgel, ne sír­janak fölötte, mert így jobb. Azután azt üzente, hogyha férjhez tud menni, akkor ne húzódozzék ettől, mert a má­sodik férje is lesz olyan, mint ő volt és a kártyavető szerint tényleg valaki van a látóhatá­ron. A LELKÉSZ: És ez igaz? AZ ÖZVEGY: A barátnőm éppen mostanában találkozott egy régi szerelmével... A LELKÉSZ: ... akihez még majd hozzámegy, mert így jött ki a kártyán, illetve ezt üzente a meghalt férje, ugye? AZ ÖZVEGY: Igen, vala­hogyan Így van. Pedig a ba­rátnőmnek esze ágában sem volt még egyszer férjhez menni s most ennyire megvál­tozott, szinte magam sem ér­tem. Még le sem telt a gyász­év __ A LELKÉSZ: Nem hallott még arról, hogy mennyi em­ber visszaél mások hiszékeny­ségével? A barátnője, talán akarva-akaratlan, már elmon­dott egyet s mást a kártyave­tőnek a maga szomorú sorsá­ról, küzdelmeiről s amikor maga oda kerül, akkor a kár- tyavetönek már nem is kell a kártyát forgatni és az állító­lagos szellemvilággal kapcso­latot keresni, csak mondja, mondja az általános dolgokat és maga meg issza azt, mint valami csodálatos igazságot. Észre sem veszi, hogy tulaj­donképpen nem is hall semmi újat, csak azt, ami szüntelen a fejében forog és egyszerre csak áldozatává válik egy is­meretlennek, aki visszaél fáj­dalmával, lelki elhagyottságá- val, szellemi fáradtságával és mire észbe kapna, maga is áradozva beszél másoknak és az egyik áldozat hozza magá­val a másik áldozatot... Kap vigasztalást, de hamisat. AZ ÖZVEGY: Hiszen éppen ettől félek én is... Amíg nem ért ez a szomorúság, sokat hallottam már ilyen és ha­sonló dolgokról, de mit törőd­tem vele akkor ... A LELKÉSZ: Ügy tudom, hogy maga bibliaolvasó, igaz? Ha pedig így van, akkor bízza magát annak a szavára, Aki ismer minden titkot és Aki­nek van ereje a vigasztalásra. Ne. keresse azt, ami sokat ígér, de semmit sem ad. Az igazi lelki testvérek közössé­gében, a gyülekezetben sem ígérnek ugyan semmit, mert bűnösök vannak együtt a bű­nösökkel, de az bizonyos, hogy a szívük szeretetét meg­osztják azzal, aki erre rászo­rul s közben ők is erősödnek ebben a meleg érzésben. A halottak világa lezárt s abba majd csak Isten szól bele, amikor annak eljön az ideje. A kártyavetöknek is eljön az ideje. Egyrészt akkor, amikor szembe kerülnek az embert törvényekkel, másrészt akkor, amikor az emberek mind töb­ben jutnak hitre és bölcses­ségre és elvetik a hiszékeny­séget. AZ ÖZVEGY: Megnyugod­tam. Féltem attól, hogy el­menjek, de nem félek most majd kimondani, hogy nem megyek el. „ Feljegyezte Horváth András Békefi Benő, a Dunántúli Református Egyházkerület új püspöke A Dunántúli Református Egyházkerület megüresedett püspöki tisztségének betölté­sére leadott szavazat-bontás eredményeként Békefi Benőt, a Budapesti Teológiai Aka­démia dékánját, dunaalmási I gébé. lelkészt választották meg a Dunántúli Református Egyház kerület püspökévé. Az új püspököt január 16-án rend­kívüli egyházkerületi közgyű­lés keretében iktatják tisztsé­A Magyarországi Baptista Egyház 1961. évi országos közgyűlése A Magyarországi Baptista Egy­ház 1961. december 14—15-ig tartotta meg országos közgyű­lését. A Magyarországi Egy­házak ökumenikus Tanácsa képviseletében dr. Kenéz Fe­renc főtitkár köszöntötte a közgyűlést. A közgyűlésen bi­zalmi szavazás alapján Nagy József eddigi alelnököt meg­bízott elnöki tisztség­gel ruházták fel. Nagy József e minőségben végzett szolgá­latára is Isten gazdag áldását kérjük. A Magyarországi Methodista Egyház — A magyarországi METHODISTA EGYHÁZ újabb négyéves hivatali idő­szakra Hecker Ádámot vá­lasztotta meg szuperintenden­sé. „Mennyből az angyal...” ii. SAMU BÁCSI EZALATT ELHARAN­GOZTA A HAJNALT. A nap talán fel sem kelt volna, ha nem hallja a szertegyűrűző hangokat. A torony alatt egy pillantással most is befordul a templomhajó felé, majd durva bakancsával mély nyomokat ropogtat a hóba. Megindul öreg főnöke elé le a völgybe. Az utca néptelen, a házakban mély csend ül. Csak az istállókban csörrennek meg a lán­cok s bőgnek fel itt-ott a tehenek. íme, ott valaki szembe jön vele. Nem is­meri a fiatalembert, aki sietősen kapaszkodik fel a meredek hegyi utcán s amikor elébe ér, megszólítja: — Bocsánat... Köböl Tóthék merre lak­nak? — De oly dadogón zavart a hangja, hogy maga is megijed tőle s míg az eligazí­tást megkapja, zavarát még nagyobb zavar­ral palástolja: — Igaz is... ma valóban látni a templom­ban az angyalokat? — Nem tudom... mondják, hogy ilyentájt megjelennek, de magának nem a templomon belül, hanem kívül kellene angyalokkal ta­lálkoznia. Nem is tudja az öreg Samu, hogyan vála­szolhatott így, s ettől meg ö jön zavarba. De már el is távolodtak egymástól. Gondolkozva ballag lefelé, amikor utoléri a hibbant koldus-gazda. Már fillér után kotorász a zse­bében, amikor az fontoskodva ront neki: — Az istenanya! — mit adtok, ha meg­mutatom, hol van? Kell, hogy legyen kis há­zacskája, ha jönnek este az angyalok s kell valaki, hogy ajtót nyisson a pásztoroknak! A felé nyújtott krajcárt is elfelejti, úgy siet tova. MA.GASAN JÁRT MÁR A NAP, amikor a lelkész csendes szobájában befejezte gyóná­sát az ifjú. Vigasztalan volt a szíve, mint a pásztorok éjszakája az angyali ének előtt. El kellett mondania, hogy vétkezett Mariska el­len, amikor elhagyta. Pedig szerette, szerette, mint az istenanyát, akit oly sokszor lefestett. Szép, mindennél szebb volt minden akkor. A lelkész komoly arcán gyengédség árad, ami eltünteti az évek nyomait. Szelíd szere­tettel nézi a vergődve vallót. — Vétkezni a bizalom ellen, azt hiszem ez a legnagyobb teher, amit ember valaha hor­dozott — mondja csendesen. Megpróbált nélküle élni — vall tovább az ifjú — hiszen Köböl Tóthékhoz sohasem fo­gadnák be, a leány meg elhervadt volna a régi otthonból kitaszítva. De már késő. „.. .Mária pedig elment Józseffel Egyip­tomba és az idegen olyan volt számára, mint az otthon.” Ügy mondja az öreg lelkész maga elé ezeket a szavakat, mintha mivel sem tö­rődve Bibliát olvasna éppen. Most keresi, keresi Mariskát. Lehet, hogy elkergették s mindez miatta! Most fél Köböl Tóth Jánostól, csak keringett ott a porta tá­ján ... És lehet, hogy annak is ő lesz az oka, ha Mariska többé nem kulcsolja össze kezét Miatyánkra... Ekkor húzza meg valaki a csengőt. Rövid­del utána csoszogás az előszobában és egy hang, ami a lelkészt arra készteti, hogy pénz­tárcájához nyúljon. A koldus-gazda már ott is áll az ajtóban. Áldott karácsonyt kíván és mosolyog. A lel­kész hellyel kínálja. Nem, köszöni — mondja — útja sürgős. De mégis leül, nyelve meg­ered s nehéz kivenni belőle, mi az igaz és mi a bomlott képzelet játéka. ÉJSZAKA FELMENT A KUNYHÓJÁHOZ — meséli — és a fenyőnél, a lelkész úr tudja, hol van, az istenanyácskát találta meg félig fagyottan gyermekével együtt. Még jó időben érkezett, a hold olyan tisztán világított, hogy észrevette őket s bevitte a kunyhójába. Ött fekszik most az anyácska betegen, lázban ég az arca __ — T ehát az istenanyát találtad meg, úgy mondod. Ez aztán kegyelem a szent estén! Es betegen fekszik a te kunyhódban? Ezt meg kell valakinek nézni, nem gondolod? — Igen, igen éppen ezért jöttem — vág bele az öreg. Köböl Tóthnál voltam, de ő meg­tagadta. Nem akar jönni, pedig úgy hasonlít az anyácska Marishoz. De ő azt mondta: az, az nem jön többé vissza, neki nincsen már gyermeke. Az asszony jött volna, de az ura nem engedi. AZ IFJÚT, DÁVID JÓZSEFET, nem lehet immár visszatartani. Futott s vele ment Anna néni a parochiáról. „Kevés oda a férfi­ember — küldte őt az öreg lelkész —■, oda asszony kell vízzel, tűzzel, teával és meleg ruhával!” Aztán megindult ő maga is. De nem fel a hegynek, hanem Köböl Tóthék por­tája felé. — Áldott ünnepeket! — köszönt a két szü­lőre, de csak az asszony fogadta a köszönést. Az ember konokan nézett s hallgatott — Van úgy, hogy nagyon száraz az idő s akkor nem látni az angyalokat a temp­lom mennyezetén — kezdte a beszélgetést a lelkész, mintha régi témát folytatna csak. Közben a köténnyel letörölt s mögéje tett szék előtt óvatosan megroggyantotta köszvé- nyos, öreg térdét, lassan meghajlította dere­kát s rázöttyent a recsegő jószágra. A lélek is, ha száraz, nem lát szeretetet. Köböl Tóth János csak hallgatott, pedig jól tudta, miről van szó. FENT EZALATT ELÉRTÉK A KUNYHÓT. A Dávidék családjából származó József csak állt a szénaágy előtt s nem mert közelíteni. Csak nézi a lázban tüzelő arcot s nem meri a messzeségből visszaszólítani. Pedig suttog va­lamit az ajka — mégsem mer közelebb lépni. Itt áll és bűnhődik ebben az órában minden vétkéért. — Mária! — tör ki belőle a megszólítás úgy, mint akkor az egyszer, amikor először talált egymásra a tekintetük. Saját hangjától is megijed, de a beteg felnyitja lassan a sze­mét s a láztól zavaros tekintet egy pillanatra kitisztul. Ügy suhan át arcán a mosoly, mint márciusi szél a sírokon. Gyengéden emelné takarón nyugvó karját, de csak arra futja erejéből, hogy tenyerét felfelé fordítja. Több­re még túl gyenge, de az ifjú tudja, hogy minden jól van, térdre rogy az ágy mellett s a nyitott tenyérbe hajtja forró homlokát. Ebben a közelségben már meghallja a mozdu­latlan ajakkal lehelt szót: „József”. LENT A FALUBAN KARÁCSONYT ÜN­NEPELNEK. Köböl Tóth János — katonakora óta először — egyedül ünnepel. Mert az asz- szony felment a hegyre, ahol immár együtt vívták a hetekig tartó harcot az életért. Az öreg pedig lent vívta csatáját önmagával. Szívós volt ez a harc és ádáz. De mire a hó elolvadt s a nagy fenyő tövén zsendülő fűre hullott a tavaszi fény, megindultak együtt kéz a kézben: Köbölné, Mária, József és Anna s vitték a kicsit. Akkorra az öreg is el­végezte magában, hogy győzzön a szeretet. Harangozás után az utolsó kondulás mintha József szívében zengett volna tovább, de a harangnyelv mintha őt lökte volna meg, ami­kor oldalán Máriával felpillantott a meny- nyezetre. Mély színekkel és tiszta körvona­lakkal ott tündököltek az angyalok. Nyúlánk, komoly alakok, bibliai mondásos szalaggal a kezükben, amit ellengettek a nagyszemű jászol-gyermek fölött. A szamár és az ökör szinte emberi áhítattal feküdt a jászol előtt. Zavartan nézett hátra. Samu bácsi, az öreg harangozó akkor pillantott be egy sóhajtásnyi Uramjézussal a templomhajó felé. Olyan volt, mint az agg Simeon. Nem messze tőle ott állt Anna, mint a Fánuel leánya. Margareta Meley-Fiebig témáját átdolgozta Koren Emil #

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom