Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-04-22 / 17. szám
Jézus Krisztus feltámacTásának ünnepe mindig középponti jelentőségű volt az egyház történetében. Noha húsvét volt az egyházi esztendő legkorábban kialakult ünnepe, mégis bizonyos időre volt szükség ahhoz, hogy az ünnep körvonalai kibontakozzanak. A HÚSVÉTI ÜNNEP KIALAKULÁSA A keresztyén egyház kezdetben a zsidó szokásokhoz alkalmazkodott. A pogányke- resztyének is megülték a szombatot, és a zsidó húsvéti ünnepet, a passah-ot. A vasárnap, mint az Ür feltámadásának emlékünnepe, a 2. század eleje óta vált általános gyakorlattá. Az öröm napjának tekintették. Ezen a napon nem térdelve, hanem állva imádkoztak. Az egyházi év első ünnepe a húsvét, vagy passah-ünnep volt. Ebben az ősegyház kezdetben a Jézus halálára és feltámadására vonatkozó eseményeket együtt ünnepelte, s csak később lett a feltámadás mozzanata az uralkodó gondolat. Jézus szenvedésének emlékére nem tartották elegendőnek halála napját, Nagypénteket, hanem ehhez előzőleg bűnbánati és böjtnapokat csatoltak, ezek számát sok ingadozás után negyvenben állapították meg. Ennek záradékát a Nagy hét képezte, amelynek Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat voltak a kiemelkedő napjai. Az utóbbi napot követő éj, a húsvét vigiliája átmenetül szolgált a feltámadás ünnepére. A húsvét és pünkösd közé eső 50 nap mind örömnap volt, amelyek fényüket a húsvéti feltámadás felől nyerték. A HŰSVÉT FELÖLI VITA Húsvét ünnepének idejére és módjára nézve eltérő gyakorlat fejlődött ki. Az egyházi atyák közül többen Pál apostol után (1 Kor 5,7) Krisztust a zsidó passah-bárányhoz hasonlították, aki mint ártatlan húsvéti bárány, megáldozta- tott érettünk. Eszerint húsvé- tot pontosan a zsidó ünnep napján ünnépelték meg, niszán hónap 14-én, de természetesen keresztyén értelemben. Ján. 18,28. szerint Jézus Krisztus niszán hónap 14-én halt meg, ezért a kisázsiai keresztyének ezen a napon ülték meg Jézus halálának emlékét, akár péntekre esett, akár nem, és 16-án tartották Húsvét az egyháztörténetben a feltámadás ünnepét. A húsvét előtti böjtöt Jézus halála idején délután 3 órakor fejezték be. Azután Űrvacsorát vettek, majd ezt szeretetven- dégség követte. A pogánykeresztyének nyugaton ismét más ünneplési módot követtek. Hogy a feltámadási ünnep vasárnapra essék, Jézus halálának emlékét, ha niszán hónap 14. nem péntekre esett, a 14-ét követő első pénteken ülték meg, a feltámadás ünnepét pedig az azt követő vasárnapon. A nyugatiak Jézus halála napját gyásznapnak tartották, s a böjtnapokat kiterjesztették a feltámadás napjáig. Ezek az eltérő irányok egy ideig minden súrlódás nélkül megfértek egymás mellett. Vita akkor támadt, amikor 160 körül Polykarpus smyrnai püspök Rómába ment, és a húsvét felől Anicetus római püspökkel értekezett. Anicetus a nyugati gyakorlatot a hagyománnyal védelmezte, Polykarpus pedig a kisázsiai gyakorlat mellett azzal érvelt, hogy János és a többi apostol is úgy ünnepelte a húsvétot. Egyik püspök sem tudta meggyőzni a másikat s a kérdés eldöntetlen maradt. A húsvét-vita akkor vált élesebbé, amikor Viktor római püspök képzelt fölénye tüdatában a nyugati gyakorlatot a kisázsiai egyházakra is rá akarta erőszakolni s a kisázsiai püspököket kirekesztéssel fenyegette. Erre Polykra- tes efezusi püspök a kisázsiai egyházak nevében visszautasította Viktor haltalmaskodá- sát. Viktor válaszul kirekesztette a kisázsiaiafcat. Ezt az eljárását azonban még a környezetében is rosszalták. Ire- naeus lugdunumi püspök a galliai egyházak nevében bírálta Viktort, aki kész volt széttépni a Krisztus testét, ahelyett, hogy a keresztyén szeretetre figyelt volna. Ire- naeus közbenjárása sikeres volt, a béke helyreállott, mindegyik egyház megmaradt a maga gyakorlata mellett. A nicaeai egyetemes zsinat 325-ben zárta le a húsvét-vi- tát, s a római gyakorlatot érvényesítette. Eszerint niszán hónap 14-ét, a húsvétot úgy kell megállapítani, hogy az a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra essék. Ekkor állapították meg a húsvétot megelőző nagyböjt időszakát is. A nagyböjtöt a húsvét előtti hetedik hét szerdájával, ham- vazó szerdával kezdték meg. A nicaeai zsinat előtt keleten volt olyan szokás is, amely szerint az egyházi évet húsvéttal kezdték, hogy ezzel is kifejezésre juttassák húsvét középponti jelentőségét. A nicaeai zsinat külsőségeiben is rendezte húsvét ünnepét. A feltámadott Jézusról szóló ige az egyháztörténet csaknem kétévezredén át hangzott világszerte. A húsvé- tok hosszú sorozatából most csak egy húsvétot emelek ki, Augusztinusz húsvétját AUGUSZTINUSZ HÜSVÉTJA 387 húsvétján Ambróziusz püspök Milánóban megkeresz- i telte Augusztinuszt, 15 éves | Juhász Gyula: A FÖLTÄMADOTT Latrok között a gyászos, csonka péntek. Hasadt kárpitja a mogorva égnek. Az ecet és epe, a szörnyű lándzsa, Már messze, régen elmaradt utána. Mögötte áldott harminchárom éve, Előtte: az öröm mély messzesége. És negyven napra, hogy az égbe tartott Úgy hívták, vonták még a földi partok. Oly idegenül tündökölt a menny még S oly szédítőnek tűnt a végtelenség. Folyton lenézett, búcsút mondva halkan És fájó szívvel szállt a szűz magasban. S a ragyogó azúron át a lelke A Genezáret kékségét kereste. n. Negyven napig még a földön maradt Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben, Szivében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt Virágát derűs homlokára fonta, Ujjongva mondta: Ö élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta a koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon oly könnyű lön a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe: mint egy álom. fiával együtt. Augusztinusz nagy kitérő után érkezett meg élete döntő húsvétjához. „Vallomások” című könyvében Isten színe előtt mondja el életfolyását. Apja „vékony jövedelmű thagastei polgár volt”. Csak élete legvégén keresztel- kedett meg. Anyjáról, Mónikáról, felejthetetlen bájjal és gyöngédséggel írt Augusztinusz. Anyja tiszta keresztyén hite és élete mindig vonzó példaként hatott rá. Apja anyagi erején felül áldozott fia gondos szellemi kiművelésére, azonban az ifjú az észak-afrikai Karthágóban rossz társaságba került. Közben Monika könnyek között tusakodott fiának megtérítéséért: „Hűséges szolgálód, az én anyám, több könnyet sírt el színed előtt, érettem, mint amennyit az anyák gyermekük temetésénél szoktak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok a hit és vallás számára, amely a Te ajándékod volt őbenne, Uram” (Vallomások). A szónoklat tanáraként működött Karthágóban, azután Rómában, majd Milánóban. Itt nagy hatással volt rá Ambróziusz püspök igehirdetése, amit az utána utazott anyja még jobban elmélyített. Megkezdődött a nagy tusa Augusztinusz életében': más akarta a keresztyén életfolytatást, de még vissza-vissza- esett régi magatartásába. Megtérésének híressé vált történetét a Vallomásokban úgy írja le, hogy messziről jövő hangot vélt hallani, amely ezt mondta: „Vedd, olvasd! Vedd, olvasd/” Utána nyomban a Szentírást vette elő: „Megragadtam s fölnyitottam és elolvastam némán azt a szakaszt, melyre legelőbb esett pillantásom: „Mint nappal, ékesen járjunk, nem tobzódásokban és részegségekben, nem bújálkodásokban és fes- lettségekben, nem versengésben irigységben: Hanem öltözzetek fel az Űr Jézus Krisztust,’és a testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Rm 13, 13— 14). Amint a mondat végére értem, mintegy a biztosság fénye tódult szívembe s a kétségnek minden sötétsége eloszlott”. 387 húsvétján Augusztinusz számára Krisztus valóban feltámadott. Augusztinusz később püspökké és az egyház egyik legnagyobb tanítójává lett. Hosszú évszázadokon át merítettek Augusztinusz teológiájából az egyház legjobbjai és tanítása csaknem ezer év múlva a róla elnevezett szerzetesrend legnagyobb tagjának, Luther Mártonnak az életművében teljesedett ki. Augusztinusz húsvétján ak valóban nagy gyümölcse volt: Krisztusban indult el új élete. Dr. Ottlyk Ernő IMÁDKOZZUNK János 20,1—9. Jézus Krisztusunk! Sírod körül ott voltak a szerető tanítványaid. Oda vonzotta őket a hála és a kegyelet. Vond a ml szívünket is közel magadhoz, hogy húsvét ünnepe ne a feltámadás tantételének megfontolása legyen csupán számunkra, hanem személyes boldogság, hogy Te, a mi irgalmas Megváltónk, nem vagy halott, hanem élsz, velünk vagy, a miénk maradsz örökké. Mj sem láthatunk mást az egyházban, mint tanítványaid láttak az üres sírban: az emléked jeleit. Add, hogy hitünk mégis megragadjon Téged a láthatatlanul valóságost és múlhatatlanul élőt. Tedd az ünnepi istentiszteleteken való részvételünket a Te élő voltodba vetett hitnek megújulásává, hogy oltár, biblia, feszület, gyertyák, az orgona, ének, imádság, igehirdetés külső burka mögött Veled találkozzunk, a Feltámadottal. Hirdettesd hatalmasan feltámadásod evangéliumát a gyülekezetekben, hogy mindnyájan megértsük és lelkűnkbe fogadjuk a húsvéti evangéliumot. Cselekedd, hogy a keresztyénség ne legyen a halott múlt ápolója csupán, hanem a valóságos jelen szolgálója. Növeld bennünk a felelősséget korunk kérdései iránt. Állíts bele bennünket jelenünk nagy ügyeinek, népünk és az emberiség szolgálatába. Áldj meg a húsvéti bizonyossággal és örömmel úgy, hogy abból erő származzék az emberekért végzendő munkánkhoz. Tedd, élő Jézusunk, egyházunkat élővé, hogy elvégezze feladatát a mában. Ámen. MÁRIA! — AZ ISTEN IRGALMAS VOLT HOZZA; rövid ideig szenvedett. — Igen — hagyta helyben a magdalai Már ria — rövid ideig, de borzasztóan. — Én most láttam először kivégzést. És éppen őt kellett látnom — válaszolta Mirjam, a Kleopás felesége. A harmadik asszony, Mária, alig tudott vigasztalódni, ö a kivégzett anyja volt. Összetörtén ült, tulajdon gyermekét gyászolva. Temetés után a gondolat rátapad a halottra. Semmit nem lát, semmit nem hall az ember és szava sincs. A szívben azok a húrok szakadnak el, amelyek a legszebb hangokat adják. Ezért kíséri a gyászt csupán fájdalmas sóhaj. Az asszonyok is döbbenetes űrt éreztek. Mintha a nyüzsgő város is üres lenne, vigasztalan, süket falaival együtt. Vigasztalannak, értelmetlennek és sivárnak látták az életet. Beszélni is alig volt kedvük. Egy- egy gondolat kért közlést a nyelv hangszerén és tudták, hogy ugyanaz a vízió foglalkoztatja mindnyájukat. Ha a Magdalából való Mária azt mondta: „Alig bírta szegény a fát cipelni”, Mária, az anya hangosan felzokogott és Mirjam folytatta: „Simont megáldja az Isten, segített.” Ha Mirjam szólalt meg: „Undorító volt a római viselkedése”, — Mária már fűzte is tovább: „De a századosnak volt szíve.” Az anya tenyerén már alig volt bőr, úgy tördelte kezét. AZUTÁN MÉG• NEHEZEBBÉ ÉS ELVISELHETETLENNÉ TETTE ezeket az órákat az, amiről Péter, meg András, meg János is többször szóltak: Jézus ártatlan volt. Ártatlan és milyen gyorsan halálra ítélték. Éjjel elfogták. Korán reggel Pilátushoz vitték az Antónia-erődbe, délelőtt áthurcolták Antipás- hoz, a Heródes-palotába, onnan ismét Pilátushoz. A napóra éppen delet mutatott ts már megragadták a hóhérok. És alig néhány óra és már a halál birodalmában járt. Ez szörnyű és igazságtalan! Egy ártatlan embert, akiről Pilátus is, Heródes is kijelentette, hogy nem talál benne bűnt, mégis kivégeztek. Micsoda hatalmai játszották közre a gonoszságnak, hogy így történt?! Vagy ilyen olcsó az ártatlan ember vére? Azután tudták, hogy Jézust azért kínozták meg, mert így akarták megpuhítani a vérre szomjazó tömeg szívét. A tömeg hangulatán azonban nem a higgadt ész, hanem a főpapok gonoszsága volt az úr. És így többszörösen szenvedett. Kinek mondhatják el mindezt? Ki lesz az, aki mer''-■’Ugatja és orvosolja ezt a mérhetetlen igazságtalanságot? A tanítványok is csak lótnak-fútnak, mint az álomkórosok, ahelyett, hogy a törvény védelmét keresnék. — Tőrvény ■= mondja Mária Magdaléna = a törvény ellenünk van. A törvény azokat védi, — és Jeruzsálem előkelő negyede felé mutatott. Az ablakból jól látszott a főpap palotája, mögötte hatalmas tornyaival a Heródes-palota, a templom és Heródes palotája között a Fórum, a színház és a Makka- beus-palota. Itt élték életüket azok, akik a törvényt csinálták önmaguknak. — Igen, az ő törvényük a mi szenvedésünk és nyomorunk. ÍGY TÖPRENGTEK MÁR MÁSODIK NAPJA. Olykor rájuk nyitottak a tanítványok közül némelyek csendesen, mély gyászt kifejezve arcukon, aztán tovább álltak. Helyüket keresték, vagy tán önmagukat. Egyesével jöttek, szétszórtan. Alig tudtak egymásról és miután új híreket nem hallottak, tovább bolyongtak a városban. Péter hozta azt a hírt, hogy egy Arimáthiából való József temette el őt. Szépen és úgy, ahogy illik, egy új sírba. Ez is nagy dolog. Áldott legyen a cselekedete. János viszont azzal állított be, hogy ott járt, ahol eltemették. Egész közel merészkedett a sírhoz, őrzik, és egy olyan nagy kőlap borítja, hogy hatan sem tudnák megmozdítani. Erre felfigyeltek az asszonyok. — Ilyen nagy? — kérdezte csendesen Mirjam. — Igen, — felelte János — legalább nem tudják meggyalázni a holttestet. A szüned- riumtól az is kitelne. — De ha ilyen nagy, akkor hogyan mozdítjuk mi el? Mert holnap kivinnénk az olajakat. — Nem kell «háborgatni. Nyugodjék csendeseit, — válaszolta János. — Pedig mi elmegyünk — folytatta a magdalai asszony és a többi rábólintott. — Lesz, ami lesz. Ha tíz körmömmel vájom is ki a követ, testét akkor is bekenem. MÁRIA LELKESEDÉSE ÁTRAGADT A TÖBBIEKRE IS. Mindnyájan úgy érezték, hogy körmeikre lesz szükség. János pedig Péterhez sietett és szólt arról, hogy holnap, a hét első napjának reggelén kimennének együtt a sírhoz. Jöjjön ő is, talán szükség lehet az erejére. A többieket már nem találta. Azok aznap már nem is jöttek el. Nehezen múlt a nap, még nehezebben az éjszaka. A gyászolók csendben virrasztottak. Már második éjjel a szemüket sem hunyták le. A mécsesből kiégett régen az olaj, nagyot lobbant és koromsötét lett a szobában. A fájdalom szétterpeszkedett és betöltötte feketeségével a szobát, az udvart, a várost, az eget. Jézus halott! A virradatot nem a kakas jelezte. Az érző szívek hamarabb tudták, hogy elmúlt a szombat és kezdődik egy új nap, amikor kimehetnek a sírhoz és megérinthetik a halottat. A gyolcsokat, olajakat elkészítették. Mária, a Jézus anyja és Mirjam elindultak, hogy megkeressék a tanítványok közül legalább Pétert és Jánost. Róluk tudták, hogy hol tartózkodnak. A magdalai asszony alig bírta visszavárni őket. Háromszor is kiment az utcára. Nem jönnek! A Nap keleten már narancsszínűre festette a firmamentet. A város falai, a bástyatornyok körvonalai kezdtek kibontakozni a sötétségből. Sőt, a falakon túl, az Olajfák hegye, mint a teknőc páncélja, púposodon az ég felé. Mária a hajnali csendben egyetlenegy koccanást sem hallott. Nem jönnek! Aztán gondolt egy merészet! Kendőjét vállára hajtotta, magához vette a dolgokat és elindult. Elment a főpapi palota előtt, mély undort érzett. Heródes palotája előtt, itt néhány őr bóbiskolt a kapuban. Szíve hevesebben dobogott. Azok nem ébredtek fel. A girbe-gurba utcákon áthaladva odaért a városkapuhoz. Kiment. A várfal tövében, nem messze a Golgothától, voltak a sírok. Hosszú sorokban némán és békességben feküdtek egymás mellett hideg kőágyukban a halottak. Itt egyformák voltak mindannyian. Nem volt köztük úr és szolga. Ki tudja mennyi ellenség békült meg egymással ebben a birodalomban? ODAÉRT AZ ÚJ SÍRHOZ. Nyitott. Se kő rajta, se halott benne. Máriát hideg félelem fogta el. Megfordulna, de a nyitott sír most az egyetlen erős támasz. Ha megfordul, ösz- szeesik. Megmagyarázhatatlan erőt adott a nyitott sír. Aztán nehézkesen, szabadulva a sír vonzásától megfordult. Remegve rohan vissza a városba. A kapun belül a kanyargós utcában, — és milyen szerencséje volt —•, találkozott Péterrel és Jánossal: — Ellopták az Urat — lihegte — ellopták, mit tegyünk? — Leejti az olajos edényt, szerencsére r^em tört össze, csak. kifolyt belőle egy kevés. A por úgy itta be, mint szomjas vándor a korty vizet. PÉTERT ÉS JÁNOST MINTHA NYÍLBÓL LŐTTÉK VOLNA KI. Választ sem adtak, úgy rohantak a sírhoz. János fiatalabb, megelőzi Pétert. A magdalai asszonynak már nincs annyi ereje, lassan támolyog a végnélkülinek látszó úton. ő is a sírhoz tart. Amikor odaér, már egy tanítvány sincs ott. Csak ő egyedül. Ebben a zűrzavarban elkerülik egymást. Ott áll egyedül egy nyitott sírral szemben. A derengésből hajnal, a hajnalból tündöklő reggel lett. A nap sugarai tékozló bőséggel aranyozták be az ébredő, rossz lelkiismeretű várost. Mária sir. Patakokban folyik a könnye. Rettenetesen egyedül van. Senki sincs mellette, üres a sír is. Megtapogatja a kőszegélyeket, esetlenül forgolódik. Hihetetlen, amü lát. A kőlap, mely olyan iromba és hatalmas, hogy megmozdítása sem juthatna eszébe, most ott hever oldalt, mint a legyőzött halál utolsó jele. Ha ő mégegyszer láthatná az Urat! Még így holtan is! Ez volt az utolsó vágya! És amint könnyein keresztül a kösírt bámulja, valaki nevén szólítja: — Mária! Mint tőrszúrás nyilait beléje a hang. Édesen és fájdalmasan, közelről és mégis távolról, ismerősen és idegenül, de biztatóan: Mária! Nem, ebbe beleszakad a szíve, ha ez igaz! De igaznak kell lennie, mert így senki sem tudta kimondani a nevét, csak Jézus. Így senki sem tudta megszólítani őt: — Mária! — Mária megfordult és örömében csak egy fuldokló hang tört ki belőle: — Mester! Húsvét reggele beborította a világot. Rédey Pál I , *
