Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-11-11 / 46. szám

A békesség temploma A gyömrői evangélikus egy­házközség tagjai Isten iránti hálával ünnepeltek október 14-én, vasárnap, a délutáni istentiszteleten, amikor is KÄLDY ZOLTÁN, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke felszentelte a gyüle­kezet új templomát. A temp­lom három ütemben épült fel. 1944 tavaszán felépültek a fa­lak, de a háború következté­ben megsemmisült a tetőhöz szükséges anyag. 1948-ban módosított tervvel tovább épült a templom, teljes befe­jezést azonban, anyagiak hiá­nyában, nem nyerhetett. 1962. év nyarán új tervek szerint végleges formát öltött és fel­szentelést nyert. A 27. Zsoltár 4. verse alap­ján szólt igehirdetésében a templomának örvendező gyü­lekezethez az egyházkerület püspöke: „Egyet kérek az Űr­től, ezért esedezem; hogy lak­hassam az Űr házában életem­nek minden idejében.” Dávid, aki ezt a mondatot kimond­ta, nagyon szerethette templo­mát, mert személyes bizony­ságtételének nagyon meleg hangja van. Egy kérése van: lakhassam az Űrnak házában. Mint Király nem nagyobb or­szágot, nagyobb hatalmat kért, hanem, hogy lakhasson az Űrnak házában. Dávid­nak ez az élményszerű vallomása nem a falaknak szól, hanem annak, akié a templom. Azért akar a templomban lenni, hogy az Istennel lehessen minden pil­lanatban. Ne legyen egy perc sem az életében, amikor ne érezné, hogy mellette van az Isten. Legyen mindig ilyen drága kincs a gyömrői gyülekezet számára is ez a szép kis templom. Szeressétek nagyon e kőből épült templomot és méginkább azt, akié ez a templom — mondotta az egy­házkerület püspöke. Nem úgy kell érteni Dávidnak ezt a templomhoz való ragaszkodá­sát, hogy kivonulunk az élet­ből, hanem igen is az ottho­nunk, a munkahelyünk Isten jelenvalóságát prédikálja. Munkahelyemen is megváltoz­na az élet, talán másként dol­goznék és másként tudnék szólni embertársaimhoz, ha tudnám azt, hogy az Isten templomában vagyok. Azért épült itt ez a templom, hogy benne megteljék a szí­vem Isten szeretetével és azt kivigyem az emberek közé. Mi olyan evangélikus embe­reket akadunk látni, akik kint {is elöljárnak a jó munkában, a hazaszeretetben. Nem azért feszültetek neki a háború előtt elkezdett templom befejezésének, hogy egy új háború azt ismét le­rombolja a föld színéig. Isten azt várja, mindent tegyenek felügyelő köszöntötte a ven­dégeket és a szomszédos gyü­lekezetek tagjait. Elsőnek Detre László esperes és dr. Eszlényi Gyula egyházmegyei felügyelő, majd a szomszédos egyházközségek lelkészei kö­szöntötték a felépült templo­meg az ő gyermekei, hogy ezen a földön békesség legyen és úgy állhasson ez a ti templomotok is, mint a: „bé­kesség temploma” — fejezte be igehirdetését Káldy Zoltán püspök. Az istentisztelet után Ste- fáni György egyházközségi mának örvendező gyömrői gyülekezetei. A templomszentelési ünne­pély után szeretetvendégség keretében Kaján László, a gyülekezet gondnoka nyújtott részletes tájékoztatót a meg­jelenteknek a templom épít­kezéséről. t. k. Fanatikus fajüldözők megvertek egy lelkészt A napilapokban is olvas­tunk és mi is beszéltünk ar­ról, hogy az Egyesült Államok egyik déli államában milyen brutális eljárásokra vetemed­tek a szélsőséges, fajüldöző elemek egy néger hallgató egyetemi felvételével kapcso­latban. Ismeretes, hogy Missis­sippi egyetemére ekkor vették fel az egyetem fennállása óta az első négert. Ez a tény he­vek tiltakozásokra, tüntetések­re és verekedésekre vezetett. A szövetségi katonaságnak is csak nagy fáradsággal sike­rült úrrá lenni a helyzeten. Két halálos áldozat és szám­talan sebesült az összeütközé­sek mérlege. A protestáns püspöki egyház egyik lelkésze mindent elkövetett, hogy nyu­galomra intse és a meggondo­latlan cselekedetektől vissza­tartsa az egyetemi hallgató­kat. A tüntetés akkor érte el csúcspontját, amikor a lelkész, Duncan M. Gray, a kormány­zósági épület előtt beszélni akart az egyetemi hallgatók­hoz. Azok a lelkészt elzavar­ták, majd ütlegelni kezdték, a tribünt pedig szétrombolták. Nem sokkal az előtt Gray lel­kész egy prédikációban a fel- sőbbség iránti engedelmesség­re hívta fel gyülekezetét: „Mint nemzet, nem maradha­tunk fenn sokáig, ha minden szövetségi állam maga dönt afelől, melyik szövetségi tör­vényt ismeri el és melyiket nem. Nincs a világnak az az egyeteme, amely ezt a maga­tartást ésszerűen megvé­delmezhetné és nincs a világ­nak olyan keresztyén egyháza, amely ezt erkölcsileg igazolhatná. ÉS én az hiszem, hogy ma közülünk senki sem állhatna a Názáreti Jézus elé, hogy neki egyenesen a szemé­be nézzen és azt mondja: »Mi egy négert sem akarunk be­engedni Mississippi egyetemé­A protestáns püspöki egy­ház püspöke Gray lelkészt táviratban biztosította teljes együttérzéséről és minden tá­mogatásáról. A REFORMÁCIÓ SZÜLŐFÖLDJÉN (3) Találkozás lelkészekkel és gyülekezetekkel Ha világi szempontból gyű- | mölcsözők a tárgyalások, egy­házi szempontból is mindig fontosak a találkozások. Már Pál apostol reménységeket fűzött találkozásához a római gyülekezettel. A mai előítéle­tekkel, gyanúsítgatásokkal teli és túlfűtött hangulatú világ­ban pedig különösen is szor­galmaznunk kell egyházi em­berek találkozását Keleten és Nyugaton. Mert csak így le­het sok félreértést és a rossz­indulatú egyházi propagandá­nak is gennyes daganatait ki­operálnunk a magunk és má­sok gondolatvilágából. .fóbarátokkal találkoztunk az NDK-ban. akikkel nem most kezdtük el a beszélgetést, ha­nem folytattuk ott, ahol ré­gebben abbahagytuk. Lelké­szek és egyszerű gyülekezeti tagok számoltak be prob­lémáikról, szuperintendensek, püspökök és teológiai profesz- szorok mondták el őszinte és becsületes szándékkal tervei­ket és elgondolásaikat az evangélikus egyház és gyüle­kezetek küldetésére vonatko­zólag. Baráti körben, esti be­szélgetések keretében mindig lényeges kérdésekről folyt a szó. Sohasem a puszta kíván­csiság irányította a föltett kérdéseket, hanem a belső hajtóerő, hogy mit tudnak a mi magyarországi tapasztala­tainkból a maguk számára hasznosítani. Az idősebbeknél jól megfi­gyelhető a régi megkötöttség, a múltból öröklött lehúzó erő. Nehezen tudják rászánni ma­gukat az új út elfogadására, mert talán nagyon megégették magukat a múltban. Ennek a múltnak a leküzdése, legyő­zése az idősebb nemzedéknek talán a legnehezebb lehet. Minden szavunkat megmérik, hogy nem búvik-e meg benne valami történetfilozófiai vagy németkeresztyén mozzanat, amire annyira érzékenyek azok, akik a német Hitvalló Egyház tagjai voltak Hitler alatt, de azok is, akik ennek az irányzatnak voltak — ta­lán jóhiszeműen vagy hiányos teológiai képzettségüknél fog­va — a hívei a fasiszta ura- I lom ideién. Ezeket az embe­reket föl kell szabadítanunk a hit bátorságával a keresztyén ember szabadságára, a teljes Szentírás hirdetésére és a re­ménységre a Jézus Krisztus­ban, aki feje és Ura az egy­háznak. A fiatalabb lelkészek viszont egészen nyitottak a kérdések őszinte megtárgyalására. Őket nem terheli a múlt — sem negatívan, sem pozitívan. Bele­születtek és benne élnek már ebben a világban és hisznek munkájuk értelmében, mert hisznek elhivatásuk isteni tar­talmában: a Jézus Krisztus­ban. Örökké emlékezetes ma­rad előttem az a négyórás be­szélgetés, amelyet Dahme vá­rosban folytattam az ottani lelkészkor mintegy negyven tagjával. Nagyrészt fiatal em­berek voltak ezek, akiknek a lendülete magával ragadja az idősebbeket is. Csak ezekre a fiatalokra gondolva, bátran merem mondani, hogy a német evangélikus egy­ház gyülekezeteiben elég számmal dolgoznak olyan lelkészek és egyházi mun­kások, akik képesek meg­birkózni az új helyzettel, akik tudják és már mond­ják Is, hogy mit jelent szocialista államban él­nünk keresztyének mód­jára. Viszont itt arra van szükség, hogy a hivatalos teológia meg­felelő segítséget nyújtson ne­kik: korunk szellemi kérdései­nek a megértéséhez. A lelkészek nagy többségé­nél figyelhetjük meg, hogy milyen döntő változást idé­zett elő emberi és teológiai gondolkodásukban 1961. au­gusztus 13-a. Most döbbentek rá igazán, hogy a lelkészek egzisztenciá­ját és a gyülekezetek létét nem a nyugatnémet test­vérek pénze, csomaghad­járata és szellemi irányí­tása fogja biztosítani, ha­nem az a hűséges munka, amit minden egyes lelkész a gyülekezetében végez, úgy, hogy hisz is abban, amit prédikál! A lelkész nem adminisztrálja a gyülekezetét, hanem arra fi­gyel őrállóként, hogy a gyüle­kezet tagjai helyesen élnek-e a világban hitük szerint,, A lelkészek állampolgárok is és a Német Demok­ratikus Köztársaság poli­tikailag a hazájuk! Ennek a helyes felismerésére egy­re többen jutnak el az NDK-ban és 1961. augusz­tus 13-át nem fátumnak, nem a sors csapásának tartják, hanem dátumnak. Isten dátumának, amelyet tehát bűnbánattal kell el- fogadniok Isten kezéből. Ezért értették helyesen és fo­gadták el teológiailag is elő­adásomnak ezeket a monda­tait­„Mi nem a sorsban hi­szünk, hanem Istenben, aki a mi világunkat is fenntartja irgalmával és szeretetével. De tudunk Isten ítéleteiről is, ame­lyek keresztyén igehirde­tésünk és életünk elégte­lensége vagy mulasztásai miatt következtek be. Ebben a vonatkozásban meg kell tanulnunk Luthertől, hogy olyan vi­lágban éljük keresztyén- ségünket, ahol Krisztus még nem állította föl or­szágát. De tanulnunk kell a próféták­tól is, akik nagyon jól tudták és ezért hirdették szüntelenül, hogy a történelmi sorsfordulók nem véletlenek, nem is sze­rencsétlenségek, hanem Isten korszakai, a melyekben első­sorban érvényes a prófétai fel­hívás: j,1Térjetek meg hoz­zám ... és én is visszatérek hozzátok!” (Zak. 1,3.) Csak aktív, tehát megtérésre indító bűnbánat és magatartás tudja az egyházat megszabadítani múltjától és fölszabadítani a szeretet szolgálatára. Abban egyetértenek lelké­szek és gyülekezetek, hogy a régi úton és módon nem lehet továbbmenni. Az új azonban még csak most van kialakulóban. Egyfajta új reformációra van ma szükség a lutheri reformáció szülő­földjén. A régi népegyházi képlétek elavultak. Nem azon van a hangsúly, hogy az egyház széles társadalmi teret kapjon és ehhez minél na­gyobb rangot biztosítson szol­gálatának elvégzéséhez. Ma arra van szükség, hogy igazi és hiteles tartalommal töltse ki azt a teret, amelyet az egy­I ház Ura ma is biztosít szá­mára. Dr. Pálfy Miklós Két látogatás Furcsa törvényei vannak a lelkészt szolgá­latnak. Ilyenek: minél többet adunk a szere- tetünkből, annál több marad belőle magunk­nak. Vagy: amikor szolgálunk, mindig töb­bet kapunk, mint amennyit adunk. Ez utóbbi mondás állítását sohasem érez­tem annyira igaznak, mint két mostanában végzett látogatásom alkalmával. Szinte úgy tűnt előttem: nem is én szolgáltam, ha­nem meglátogatott testvéreim szolgáltak ne­kem. Kedves nagyanyő volt az egyik. Évtizedek óta gondok terhét, meg súlyos betegség bi­lincsét hordozza. Most a modern orvostudo­mány újfajta „súlyzó” módszerek alkalmazá­sával könnyített rajta. Kicsiny alakja szinte elvész a munkában, amikor belépek hozzájuk. Megtört arcának vo­násait kisimulttá szépíti szemének sugárzó lélektüze s ezüstös hajának fehértó fénye. „Isten hozta, Tisztelendő úr,” — tessékelt be, kedvesen mutatva rá az őt megillető karos­székre. „Hogy vannak az unokák?” — tettem tál­cán eléje a számára legkedvesebb kérdést. Meleg fény lobbant fel szemében és perget­ni kezdte történetével a szeretet-rokka orsóját. „Nagy dolog történt! Unokámat felvették a főiskolára! De még nagyobb is történt! Ha van csipetnyi ideje, egy kis kitérővel min­dent elmondok.” S míg az emlékezésbe bele- tüzesedett, két könnycseppet dörzsölt szét szemében. „Unokámat leányom kísérte el az új iskola­városba. Ütjuknak kellemetlen emléke ma­radt. A vonatfülkében letett retikülből vala­mi ügyes zsebmetsző alkalmas pillanatban kiemelte a magukkal vitt nagyobb összeget. Mire a hiányt észrevették, a tettesnek hűlt helye volt. Rémület fogta el őket. Unokámat különö­sen bántotta a dolog. Sajnálta testvére tanít­tatásán is szorgoskodó szüleit. Nekem írta pa­naszos leveleit, s tőlem várt vigasztalást lel­ket bénító keserűségében. Azt írtam neki: Édesanyád kicsi volt még, mikor egyik alig nagyobb testvére súlyos be­teg lett. Az orvosok tanácskoztak, s lemond­tak az életéről. Gondolhatod, mit éreztem . .. A másik szobában kitört belőlem a zoko­gás. Aztán hangosan így imádkoztam: Iste­nem, vedd el tőlem a legkedvesebb értéke­met ... csak o gyermekemet hagyd meg! Isten végtelenül jó volt hozzám. Kérésemet meghallgatta: visszaadta a gyermekemet. Ki­mondhatatlan boldog voltam. Kevéssel ezután történt, hogy egy kincset érő jószágunk, nagyon kedves tehenünk el­pusztult. Nagyon lehangolt a veszteség. Szo­morúságomat messziről leolvashatták arcom­ról az emberek. Ekkor dédanyád, akit nem ismertél, s aki fültanúja volt hangos imádságomnak, így fi­gyelmeztetett: Nem emlékszel arra, mit kér­tél? Nem azt mondtad: Istenem, csak a gyer­mekemet hagyd meg?!... Nem hagyta meg a gyermekedet?!... Mért vagy akkor most olyan szomorú?! Mélységesen elszégyeltem magam erre a fi­gyelmeztetésre. Ereztem, mennyire méltatlan a gyógyulás után kicsinyes, hálátlan viselke­désem. A hazulról egy pálcával menekülő s két sereggel hazatérő Jákob szavai jutottak eszembe a Bibliáról: „Kisebb vagyok, Uram, minden jótetteidnél, amiket velem tettél!" Megbánásomnál csak hálám volt nagyobb. Azóta is a szívemben hordozom. S annyi vesz­teség miatt sohse nyílt azóta panaszra az aj­kam. S most... te keseregsz, zúgolódol, kis uno­kám, az elveszett pénz miatt?!... Magam előtt látom kedves, búcsúzó arcodat. Azon a vona­ton akartál indulni, amelyik mellett az aszó­di állomáson történt szerencsétlenségnek öt halálos áldozata volt. Lekéstetek. Akkor még semmiről sem tudtam, csak imádkoztam megérkezésiekért. — Azóta Te is tudod, mek­kora veszedelemből mentett ki a lekéséssel Is­ten megőrző kegyelme. Talán életeteket men­tette meg. Es zúgolódol a pénz miatt? Hát nem tudja Isten azt is megadni, mire nagyon kell?!... Nem kellene inkább velünk együtt hálát adnod Istennek, amint valamikor én is azt tettem dédanyád figyelmeztetése után?... És jött a válasz: „Drága Nagyanyám! Áld­jon meg az Isten! Nem is gondolod, mennyi­re szíven talált minden sorod!... Mire el­fogytak a betűk, az én szívemből is eltűnt a csüggedés, szomorúság ... Elszégyeltem ma­gamat. Hála és békesség költözött a keserű­ség helyébe!” Mire végétért a régmúlt napoktól napjain­kig érő történet, könnyfátyolos lett az én sze­mem is. Hiszen a családjának és otthonától távolszakadt kis unokájának is prédikáló nagyanya katedrája alatt ültem. Most nekem prédikált és nekem szolgált! Nem is véletle­nül és nem is ok nélkül. A látogatás előtt va­lami miatt az én szívembe is belemart a csügge­dés — Lám, nem vagyunk ellene bebiztosít­va! De szolgálat közben kigyógyultam belőle! Búcsúzáskor kézszorításom és hálás tekin­tetem arról tanúskodott: Köszönöm a nagy­anyának, amit a prédikációjából magammal vihetek. Semmi sem volt bennem ennél a látogatás­nál abból az érzésből, amelyik többször szo­rongat, amikor népünk kegyességének meg­nyilatkozásait figyelem. A nagyanyő lényéből nem árad ilyesmi: engem szeret az Isten, mert kimentett a bajból, de megbüntette a mási­kat, akit nem mentett meg .,. Hite mentes volt ilyen tévelygéstől. Arcán csak a hála tiszta öröme ragyogott. Gyermeke gyógyulá­sában és unokája megőrzésében világosan lát­ta Isten simogató szeretetének bizonyosságát. De Isten dorgáló szeretetének a bizonyságát is meglátta saját szenvedéseiben, súlyos be­tegségében, sok. próbatételében. Hálássá tette a simogató kéz, de nem riasztotta el s nem botránkoztatta meg a dorgáló kéz sem. Hite férje elvesztésekor sem szenvedett hajótörést. Hiszen Isten nevelő szeretete már megedzette. Megtapasztalta, hogy „akit szeret az Ür, meg­dorgálja, s megostoroz mindent, akit fiává fogad,” s hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”. Megtapasztalta, hogy Isten „megsebez, de be is kötöz”. Ahogy az ének mondja: „Nem káromra, sőt hasznomra Céloz itt minden műve. Leszek hát holtig hí­ve!" (Kér. Énekeskönyv 376,6.) Nem akarja hát Istennek megszabni, hogy szeretetének mikor, melyik eszközét használja, hanem a gyermek bizalmával fogadja fájdalmas intéz­kedéseit is. Ezt hirdette nekem nagyanyő élete. S ennek a kedves látogatásnak sok ajándé­kával, örömmel folytattam útamat. Ágyhoz kötött beteg hajlékába kopogtattam be. Néhány mondatom után neki is át kellett adnom a szót, hogy beszámolhasson nagy nyári élményéről. Messzeszakadt rokonoknál járt. Mindenük megvolt. De amikor azt hitték, hogy életük egéről soha nem mehet le a nap, váratlanul sújtott le rájuk derült égből a villám. Egyik szép, egészséges gyermekűk egyik napról a másikra megbénúlt. Aztán elnyomorodott... S két év múlva el is temették. Elűzhetetlen keselyűként lebegett felettük az iszonyatos félelem: nem jár-e így a másik két szép gyermek is?!... Az édesanya majd eszét vesztette a fájdalomban. De akkor váratlan fordulat történt. Szivé­ben megelevenedett a sokat hallott ige: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem!” Üj erő költözött a szívébe. Átjárta az ige gyógyító ereje. Ettől kezdve — magam bizo­nyosodtam meg felőle, tette hozzá betegem a meggyőződés hangján — teljes békesség tölti be a szívét. Mintha nem is ő lenne a korábbi, bánatban megőszült asszony. Tudja és vallja, hogy életét kereszttel meglátogató és őt a ke­reszt felvételére bíztató Megváltója cseleke­dett nagy dolgot vele. A fájó szivébe hullott ige kelt életre és adott néki csodálatos békes­séget és erőt. Az történt, amit a nagy refor­mátor, Luther Márton, fejezett ki a róla elne­vezett Luther-rózsa leírásában: Hordja a ke­resztyén ember szivében a Krisztus kereszt­jét, s olyan lesz élete — még tövisek között is, — mintha rózsák között járna. A földi élet öröme hervad, mint a rózsa. De a Krisztus keresztjét hordozó szív számára ez a földi öröm olyan örömmé változik a mennyben, amely tiszta, mint az arany, s amelynek, mint az aranykarikának, sohasem lesz vége. Mindkét látogatásnál meg kellett tapasztal­nom, hogy Isten készítette elő utamat. S azon Valaki már előttem járt. A nagyanyánál is, a kedves betegnél is. Az időfeletti Irgalmas Samaritánus: Jézus Krisztus, ő indított azok­hoz, akikkel mint testvéreivel, azonosította magát. Róluk mondta: ha betegségben, rászo­rult állapotukban meglátogatjátok őket, en­gem látogattok meg. S amit cselekesztek ve­lük, énvelem cselekszitek. S ha ez az Irgalmas Samaritánus kicsinyein keresztül több jót tud nekünk adni, mint amennyit mi adhatunk nekik, mennyi jót ka­punk tőle magától, Aki az irgalom?!! Rónay Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom