Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-11-04 / 45. szám

Énekeskönyvünk búcsúztató éneke A temetési verses búcsúzta­tás egyes vidékeken szinte a legutóbbi időkig elterjedt szo­kás volt s néhol még ma is nyomát találni. A gyászoló család megbízta rendszerint a helyi kántort azzal, hogy írjon verset és az elhunyt nevében strófánként minden hozzátar­tozótól vegyen búcsút. (Per­sze Strófánként fizetve.) Ezek a verseknek alig nevezhető rímszülemények hovatovább igen pogányul csengtek, em­berközpontivá váltak, seké­lye« érzelgősséget fejeztek ki s arra irányultak, hogy minél jobban megríkassák a gyászoló gyülekezetét. Általában eltűn­tek ezek a feledés homályá­ban s ami kevés megmaradt belőlük, sajnos nem az el­hunytak megbecsülését öreg­bítették, hanem egyházi anek­dotakincsünket gyarapították. A keresztyén ember temetés alkalmával s az elhunytakra való emlékezéskor hálát ad azért a gondviselő szeretetért, amit az elhunyt életében meg­tapasztalt, hálát ad azért, hogy szerettét neki adta Isten, amíg az itt járt, s reménységét a feltámadott Jézus Krisztusba veti. Fájdalmát Isten elé viszi s tőle kér vigasztalást. Mivel a búcsúztatókban nem ez történik, egyházunk általá­ban ellene van annak, hogy az ilyen verses s az elhunyt nevében hangzó búcsúztatók a temetéseken elhangozzanak. Énekeskönyvünk érdekes módon mégis megőrzött egy ilyen verses temetési búcsúz­tatót. De mennyire más ez, mint a fent említett „ríkatós” vers! Tiszta és nemes példája ez annak, hogy a keresztyén gyászoló milyen érzésekkel és hittel áll szerettének koporsó­ja s a halál ténye mellett. Az 550. számú énekünk ez: Min­den ember csak halandó. Éppen úgy született ez az ének, mint a falusi kántorok búcsúztató versei születgettek nálunk. 1652-ben — éppen 310 esztendeje — Lipcsében meg­halt Henssberg Pál kereskedő, 65 éves korában, özvegye, több gyermeke és széles ba­ráti kör gyászolta. A család­dal jó barátságban volt az akkor Lipcsében tanulmányait folytató Rosenmüller János, aki jó zenei érzékű ember lé­vén, helyettese volt a Tamás­templom akkor betegeskedő kántorának, Michael Tóbiás­nak. A haláleset annyira meg­rendítette, hogy „az utolsó tiszteletet versben és zenében” fejezte ki. Búcsúztatót írt, amit lapokon sokszorosítottak s a temetésen a gyászolók együtt énekeltek. Ekkor sírt fel először a „Minden ember csak halandó ...” Rosenmüller János 1620-ban született ölsnitzben. Lipcsén kívül tanulmányait Hamburg­ban és Olaszországban végez­te. Wolfenbüttelben halt meg 1684-ben, mint udvari zene­mester. Énekünk szövege végig a gyászoló keresztyén bizonyság- tétele Jézus Krisztusról, aki elveszi a halál félelmét s he­lyet készít az övéinek Isten trónusa előtt a mennyei Jeru­zsálemben, ahol zeng a három­szoros „szent” dicsőítő éneke az ősatyák, próféták s a többi már megérkezett körül. A ma­gyar szöveg mindezt nem tel­jesen adja vissza. Sántha Ká­roly fordítása helyenként túl­ságosan szabad s nem szólal­tatja meg azt a veretes bibliai csengést, ami az eredetit jel­lemzi. Különösen is érezhető ez a hatodik versszaknál, amelynek fordításában kísért a magyar falusi búcsúztatók­nak az elhunyt nevében mon­dott üzenete. De így is egyik legszebb temetési énekünk s jó volna, ha az itt-ott még szo­kásos „búcsúztatók” helyett ezt a gyönyörű éneket énekel­né a sír partján álló gyüleke­zet. Koren Emil LUTHER MAGDOLNA SÍRVERSE Az ember állandóan vizsgá­zik a hitéből. Hogy mennyi szorgalom, mennyi hűség, mennyi szeretet telik a hi­tünkből, ez az, ami akarva- akaratlan megmutatkozik az életünkön. S ha mindennapi életem is vizsga a hitemből, akkor a temetés — érettségi vizsga. Arról van itt szó, hogy a leg­nehezebb pillanatokban, a ha­lál búcsújában, a legfájdal­masabb helyen, a nyitott sír partján mennyi vigasztaló erő telik a hitemből. A temetők nem mutatnak valami sok jó bizonyítványt. Senkit sem akarunk megbán­tani kegyeletének érzékeny pontján, de hát mit mond­junk a sok sötét kesergésről, vigasztalan szövegekről: jó­részt ezekkel van tele a leg­több temető. Ahogy Luther Márton te­mette el legkedvesebb gyer­mekét, az volt hitének olyan nehéz és jó vizsgája, mint a híres wormsi kiállás.:. Harmadik gyermeke volt és a család szemefénye a kedves kis Magdaléna. S ez a drága leányka 1542 őszén — éppen 420 esztendeje —, 13 éves ko­rában. gyorsan pusztító be­tegségben meghalt. Valaki azt mondotta: ahogy ez a gyermek meghalt s ahogy Luther a gyászát viselte, az „egyháztörténeti jelentőségű” lett. Rázta őket a sírás a halálos ágy fölött, mint a vihar, mégis azt mondta Luther a feleségének: „A szívünk vér­zik, de tudod, hogy jó helyre ment. földi atyjától égi Aty­jához.” Koporsószegezéskor hangosan szólt: „Zárjátok le ezt a szűk ágyacskát, az utol­só napon feltámUd majd.” Néhány nap múlva levélben közölte a halálhírt kedves barátjával, Justus Jónással: ■„Tulajdonképpen hálát kell adnunk a kedves gyermek boldog haláláért, dehát olyan nagyon bennünk van az arca, minden szava, hiszen nagyon szerettük. De áldassék Jézus Krisztus. Ö vette magához. Arra kérem a minden vigasz­talások Atyját, ilyen halált adjon mindnyájunknak.” Aztán a reformátor megírta a kis Lenke sírversét is. A wittenbergi régi temető bejá­ratánál levő kis sír felett ma is olvasható: AZ ÖTÖDIK NŐT SZENTELTÉK LELKÉSSZÉ Barbro Nordhom-Stal az ötödik nő, akit Svédország­ban önálló lelkészi szolgálatra bocsátottak felszentelése után, a svéd lutheránus egyházban. Az új lelkésznő férjnél van. Ordinációjánál, melyet Helge Ljungberg stockholmi püspök végzett, Barbro Nordhom-Stal férje, aki a Stockholm mel­letti Vantörs-gyülekezet lel­késze, kisegítőként működött közre. ím én, Luther Magdaléna, vagyok ide elhantolva; * De a Krisztus szent halála Bűneimnek lett váltsága. * Én Uramban Krisztusomban Más szentekkel elaludtam. * Míg majd egyszer a szentekkel, Feltámaszt Ö erős kézzel. * A halál gyermeke lettem: Kárhozat lett volna végem, Luther sok nagyszerű köny­vet írt. De ez a sírvers föl­ér szinte valamennyivel. Nemcsak azért, mert benne van egész tanításának, lénya­Megenyhült az Űr haragja. A halálnak nincs fullánkja. * Már a törvény nem vádolhat, Bűn hatalma már nem árthat. * Kegyelemből ki megváltott: Krisztus, légy örökké áldott! * ge, a reformáció veleje, ha­nem azért, mert ezt nemcsak a hitével írta, hanem a szíve vérével! Sz. J. ElkwÁS A mai vasárnap gondola­tai ebben a mondatban foglal­hatók össze: — Járjunk meg­szentelt életben! Ez az elhívás a hívőknek szól és azt mondja, hogy legyenek Isten gyermekei. Gondolataik legyenek Isten gondolatai, út­jaik legyenek Isten útjai. Szí­vük Jegyen tiszta, mint ahogy az írás tanítja a Hegyi Beszéd­ben és az életük hordozza azt a Krisztusarcot, amit Ő muta­tott meg örök hűséggel min­denkinek, aki valaha is Krisz­tus arcába nézett. A Biblia szerint a megszen­telt szó így jelenti Isten gyer­mekét és az jár megszentelt életben, aki szüntelen és sza­kadatlan szeretettel igyekszik egy életen át ráhangolni ma­gát Isten akaratára, Isten sze- retetére. Ez a megfogalmazás egy egész történelmi korszak téve­dését tisztázza. A megszentelt életre való el­hívás nem elhívás a világtól, az emberektől, emberi közös­ségektől, munkától és felada­toktól, otthontól és a család­tól. A mai vasárnap tanítása nem valami új remeteség ma­gányába hívogatja az embert. Jézus Krisztus erre a világ­ra jött és itt emberi közös­ségekben a mindennapi emberi életben volt Istennek és Isten sseretetének követe, megvaló­- tnC^UÍi/ás sítója, emberek segítője, gyó­gyítója és Megváltója. Istenre figyelt, de sohasem vette le szemét az emberekről. Még a kereszten sem nézett „befelé”, hanem ott is az emberek sor­sáért és üdvösségéért szenve­dett. A megszentelt élet útja itt vezet át közöttünk a minden­napokban és a hétköznapok­ban. Ott ahol élünk mozgunk és vagyunk. A megszentelt életre való el­hívás a bűnöktől való elhívás. Elhívás azoktól a bűnöktől, té­vedésektől, hibáktól, amelyek az én életem bűnei, keserűsé­gei és nyomorúságai. Elhívás azoktól a bűnöktől, amelyek énrajtam törik szét a Krisztus­arc szépségét. A mai vasárnap ezektől a bűnöktől hív el: az önzéstől, gőgtől — az önteltségtől, a kö­zönytől, felelőtlenségtől és irigységtől, a hazugságtól, és haragtól, mások megbántásá- tól és egyéb gonoszságtól. A megszentelt életre való el­hívásból így lesz minden va­sárnap meghívás. Meghívás Is­ten Igéjéhez, a szentségekhez, hogy azok megvilágosítsák és megerősítsék Isten gyermekeit az Isten akarata és szeretete útjaira. Végül a meghívásból oda- hívás lesz. Odahívás a szeretet és a szolgálat helyeire. Oda ahol a hitünkből élet, az imádságunkból jóság, Krisz­tust követő utunktól megör­vendeztető valóság lesz. Meg­hívás oda, ahol Isten közelsé­gétől és ajándékaitól megtelt szívünkből kicsordul környe­zetünkre is megáldott életünk minden áldása. A megszentelt élet így lesz szép élet, értékes és értelmes élet. Napfényes élet, amelyik bol­dogan érkezik meg az üdvös­ség küszöbéhez. (f.) A harmadik nyborgi konferencia AZ EURÓPAI EGYHAZAK KONFERENCIÁJA, — mely­nek célja az európai keresz­tyén egyházak összefogása, akár tagjai azok az egyházak Világtanácsának, akár nem. — október 1—5 napjain tartotta harmadik gyűlését a dániai Nyborgban. A konferencián mintegy 200—250 lelitész és nem lelkész vett részt Euró­pának szinte minden országá­ból. Jelen volt egy belga ró­mai katolikus lelkész is, vala­mint a lengyel katolikus egy­ház egy képviselője. A meg­nyitó istentiszteletet Huldgren svéd evangélikus érsek tar­totta. A konferenciának egy főté­mája és három altémája volt. A főtéma címe: Az egyházak Európában és a modern em­ber válsága. Erről tartott elő­adást Rupp angol professzor. A melléktémák a következők voltak: Az európai humaniz­mus értékelése, melyről a francia Philibert és a cseh­szlovák Lochmann professzor tartottak előadást. A második altéma címe: Krisztus és az ember, melyről Cotsonis gö­rög és Berkhof holland pro­fesszorok szóltak. A harmadik altémát három előadó vezette be és pedig: az angol Paton, a szovjet-ortodox Wendland érsek és Verghese indiai lel­kész, az E. V. T. társ-főtit­kára. Wendland érsek előadá­sát Sergius perni érsek ol­vasta fel. Az altéma címe: Az egyházak új szolgálatra való elhívása. AZ ELŐADÁSOK UTÁN A KONFERENCIA VITACSO­PORTOKRA és munkabizott­ságokra oszlott. A vitabizott­ság az Európai Egyházak Konferenciájának fönnállásá­val és működésével kapcsola­tos kérdéseket beszélt meg, a vitacsoportokban pedig az el­hangzott előadásokról folyt szó. Az ülések nyilvánvalóvá tették, hogy oz egyházak el­maradtak a körülöttük lévő világ eseményeitől és erre rá­döbbenve azt próbálták meg­határozni, hogy mi e tekin­tetben a teendő. Az első vita­csoportban azonban most is inkább csak elméleti vita folyt a humanizmusok formáiról és azoknak meghatározásáról, míg a második, harmadik és negyedik vitacsoport igyeke­zett gyakorlativá tenni az egy­ház és a körülötte levő világ közös kérdéseinek megoldását. A gyűlést Dr. Hunter ang­likán püspök nyitotta meg és elmondotta, hogy az Euró­pai Egyházak Tanácsának gon­dolata hét évvel ezelőtt szü­letett meg és az volt a célja, hogy a nyugateurópai és a keleteurópai keresztyének kö­zött teremtsen kapcsolatot. Az elmúlt idők azt mutatják, hogy a célkitűzés helyes volt. Az egyházaknak törődniök kell a körülöttük lévő világgal és így foglalkozniok kell a modern ember problémáival. A FÖTÉMÁRÓL DR. RUPP, A MANCHESTERI EGYE­TEM PROFESSZORA tartott előadást és többek között ki­emelte, hogy többet kell fog' lalkozni az egyháznak a tu­dományos korszakban való feladataival: a fejlődésnek ebben a nagy korszakában nem az egyház teszi fel a kér­dést a világnak, hanem a vi­lág az egyháznak. Az ökume­nikus mozgalomnak nagy eredményei vannak, ezért re­ménykedhetünk, viszont nem szabad, romantikus ábrándo­zásokba sem bocsátkoznunk. A humanizmusról és ennek fajtáiról beszéltek Philibert francia és Lochmann csehlszo- vák professzorok. Lochmann professzor kapcsolatba hozta a különféle humanizmust a keresztyénséggel és feltette a kérdést, hogy mi az egyház felelőssége a humanizmus fe­lé? A humanizmusoknak van közös útjuk a keresztyénség­gel együtt is és ez a közös út a béke problémája. Ebben megegyeznek a keresztyének és más humanisták és itt tud az Európai Keresztyén Egy­házak Konferenciája igazán szolgálni. A második altémáról szóló előadások kiemelték, hogy Is­ten szeretete a döntő és a ke- resztyénségnek és a humaniz­musnak együtt kell munkál­kodnia a fenyegetett civilizá­ció érdekében. Többet kell foglalkoznunk a modern em­ber problémájával a keresz- tyénség fényében és közös erőfeszítéseket kell tennünk a problémák megoldására. A harmadik altémával kap­csolatosan elhangzott előadá­sokból kitűnt, hogy ha az egy­ház ma, új szolgálatként, a békét szolgálja, akkor a szen­vedő emberiség hangját hallja meg és ezzel Ura parancsát teljesíti. Az egyházaknak fon­tos szerepük van abban, hogy az emberiség jó, vagy rossz döntéseket hoz-e, és a jó dön­tések elérésében e konferenci­ának elsőrendű feladata van. A konferencia Kiivit észt érsek zárószolgálatával ért véget. A magyar egyházaikat Dr. Ottlyk Ernő evang. teológia! dékán és Dr. Kenéz Ferenc az Ökumenikus Tanács főtit­kára képviselték. Dr. Kenéz Ferenc a magyar ökume­nikus Tanács főtit­kára T üzpróba Minden próbák között a leg­nehezebb a — tűzpróba! A tűz pusztító elem. Mindent meg­emészt, ami nem kőből van. A nemes fémek is megolvad­nak benne. Egyik legfontosabb feladata pedig: kiválasztja a salakot! A keresztyén egyháznak is át kelllett mennie és újból és újból át kell mennie a „tűzpróbán”. Bizonyos, hogy az egyház alapja tűzálló, ke­mény szikla, amely sohasem eshet a tűz martalékává, mert ez a szikla: JÉZUS KRISZ­TUS! Erre az alapra épül fel az egyház épülete. Sok építő­mester dolgozik rajta. És mindegyik másképpen és mást épít. Már az apostolok korá­ban nyilvánvalóvá váltak a — különbségek. Maga Pál apostol is meg van győződve, hogy nem minden arany, ami erre az alapra épült, sem nem időtálló szikla. Tudja jól, hogy 1. AZ EGYHÁZ ÉPÍTŐI EMBEREK, DE AZ ÖRÖK TERVEZŐ AZ ISTEN! Ahol emberek dolgoznak, ott na­gyon sok emberi vonás is csúszik be az örök ÉPlTÖ ISTEN terveibe. Sok minden visszájára fordul, mégha a legjobb és legnemesebb el­gondolás áll is mögötte. Ez pedig nem időtálló és nem örök... Egyike a legnagyobb emberi tévedéseknek, hogy az egyház úgy, amint megalakult és él — örök! Félreértés ne essék: az egyház alapja örök! De, ami az alapra ráépült, nem mind időtálló és a legtöbb esetben — emberi. Az apos­tolok korának egyháza egészen más volt, mint a középkori egyház, és a középkori ismét egészen más, mint a refor­máció egyháza. Luther egy­háza is más, mint Kálviné. A liberalizmus korának egy­háza is egészen más, mint az az egyház, amely akár a ka­pitalista, akár a szocialista or­szágokban él... Tűzpróbában állt és élt a Luther korabeli egyház. Mi­lyen szorgalmasan építgették évszázadokon keresztül! Masz- szív, önmagában zárt épületté tették. A középkori dómok jellegzetes kifejezői voltak en­nek az egyház-eszménynek: „Az Egyházon kívül — nincs üdvösség!” És értették azon a századokon át épült masz- szív építményt. A reformáció korában mégsem tudott meg­állni. Isten az örök tervező, meg­ítélte. És megítélte később is. Va­koknak kellene lennünk, ha nem látnok, hogy 2. ŰJ VILÁGKORSZAK KÖSZÖNTÖTT BE! Ehhez fogható talán csak a népván­dorlás volt. Pusztító tűzvész­ként suhan át a világon és mindent megemészt, ami el­avult, értéktelen és talmi. EJj embertípus van kiala­kulóban, akinek gyökeresen más a kapcsolata az élet és a valóság dolgaihoz. És az a tűzpróba, amely elé odaállítja Isten ma a reformáció egy­házát is, felveti a döntő kér­dést: Megtaláljuk-e az utat ehhez az emberhez? Meg­épül-e vajon a régi, az örök alapokra az az új épület, amely belsőleg is erős és időt­álló lesz, mert otthona lehet a mai embernek? Észrevesz- szük-e, mennyi fa, széna és pozdorja van ráépítve még ma is az örökkévaló alapra? Oly sok ragaszkodás van még ma is a régi formákhoz, oly sok pápás homály, kicsinyes, szeretetlen és testvérietlen ér­dekek viszik a vezér-szóla­mot! Ez pedig mind arra fi­gyelmeztet, ami elválaszt, nem arra, ami egyesít a körülöt­tünk élő emberekkel! Ki tudna ma reformációt ünnepelni anélkül, hogy eze­ket a problémákat komolyan ne lássa!? Isten tüze nem azért gyűl ki, hogy meg­eméssze az életet, hanem, hogy — fényt árasszon! A re­formáció tüze sem azért gyűlt ki, hogy Róma templomait megeméssze, hanem, hogy új, igazabb, és emberibb fény áradjon el bennük, amelynél sok ember tiszta látásra és igazabb hitre jut! Ennél a fénynél meg kell látnunk ma azt a döntő tényt* hogy a reformáció által mun­kált új élet 3. EGYMÁS MELLETT ELŐ EMBEREK ÜGYE! Talán kü­lönböző nemzetiségűek. Talán más államformák és társadal­mi keretek között. Ezek első­sorban nem mint keresztyé­nek élnek egymás mellett, de szeretnének — testvérként élni egymás mellett! Felszámolnak sok szokást, kényelmet és egyéni véleményt. Nemcsak azért, mert minden ember egy módon született, tehát születési előjogai senkinek sem lehetnek, legkevésbé egy­házon belül, hanem azért is, mert — Isten megmutatta — „az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők lehetnek!” Parasztok és ipari munkások, szellemi vagy kereskedelmi dolgozók egyetértenek a test­véri együttélés nagy ügyében, mert ebből származik előbbre vivő erő, és sohasem az ön- igazágában tetszelgő önzés­ből ... Aki pedig keresztyénnek vallja magát, annak különös­képpen látnia kell a közös­ség szolgálatának fontosságát. A reformáció nem jelszavakat diktál, hanem folyvást előbb­re akar vinni. Mint ilyen nem befejezett, hanem moz­gásban levő folyamat. Ez fe­lel meg az örök Tervező aka­ratának is. Az áll szilárdan az átala­kító tűzben, aki engedelme­sen beáll ebbe a „sodrásba”. És — az ünnepel igazán refor­mációt is... Zoltai Gyula Az egyház és az állam szétválasztása mellett nyilatkozott a Svéd Néppárt liberális csoportja, amely szerint az evangélikus egyház Svédországban élve­zett kivételezett és kiváltságos helyzete összeegyeztethetet­len a teljes vallásszabadság elvével. Az említett csoport reformprogramja az összes fe­lekezetek jogi és gyakorlati egyenjogúsítását sürgeti. Dánia A Gyldendal-kiadó sajtó alá rendezi a nagy dán filozófus és teológus Sörén Kirkegaard összegyűjtött munkáit. Zseb­kiadás készül. Mintegy húsz kötetet terveznek; a könyvet nagy példányszámban állítják elő. * í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom