Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-08-26 / 35. szám

jé&us Ubzzátad&zéia Máté 12,46—50 Áz ivásrói Minden közösségnek, embe­ri együttélésnek van valami rendje, Istentől megszabott törvénye. Ez a rend már messziről meglátszik rajtunk. Ügy szoktuk ezt mondani, hogy pillanatok alatt kiderül rólunk, hogy hová tartozunk.. A hazához például az tarto­zik, aki dolgozik érte. Aki a haza kenyerét, jólétét készíti és a kapott kenyérért a haza rendjére és békéjére vigyáz. A családhoz nem elég rokon­nak lenni, hanem jó szóval. Segítséggel és jó szívvel kell leülni a közös gond tűzhelye !meiié. o Jézus szerint Istenhez az tartozik, aki akarata szerint éL Sokan azt hiszik, hogy Isten országába csak úgy bele lehet születni, mint ahogy valamikor régen kiváltságos emberek királyi trónokba szü­lettek bele és úgy léptek ki a bölcsőből, hogy a hódolat test­őrsége egy gond és munka nélküli világ címeres hintóján ringatta őket végig az életen. Sokan azt' hiszik, mert egy­szer a kegyelem keresztvize megpermetezte az arcukat, most már gondtalan és kivált­ságos gyermekként beleszület­tek az Isten családjába. Jézus rokona és hozzátartozója let­tek, akiknek nincs többé gondjuk, dolguk és felelőssé­gük sem az életük, sem az üdvösségük felől. Azt hiszik, hogy csak ki kell ejteni nehéz pillanatokban Jézus nevét és angyalok láthatatlan testőr- seregei átsegítik őket az éle­ten, a halálon és az ítéleten át. Azt hiszik, hogy csak szól­ni kell Jézusnak, aki mindig és mindenben rendelkezé­sükre áll; Jézus családja is úgy hitte és milyen csalódás lehetett a számukra, hogy Jézusnál nincs protekció. Nála nem lehet másra hivatkozni. Nála nincs más jogcím, csak az Isten akarata szerint való élet. — Természetes törvénye volt az é'etútunknak az, hogy az em­berek megtanulták, hogy egyetlen jogcím van a fehér kenyérre, megbecsülésre, a haza hálájára, és ez a munka. A keresztyéneknek is meg kell tanulniok, hogy egyetlen jogcím van a keresztyén név­re, Isten áldására és ez az Is­ten akarata szerint való élet. Istennek nem az a gyermeke és Jézusnak nem az a hozzá­tartozója, akit megkeresztel­tek, aki néha a templomba is eljár, hanem az, oki engedel­meskedik Istennek, aki cse- leksZi akaratát, aki vállalja az egész világnak, Isten nagy családjának a sorsát. o Az ember úgy lesz Jézus hozzátartozója, hogy elolvassa, ismeri és magáénak vallja Jézus családjának házirend­jét: a Bibliát. Nem akarom most felsorol­ni ennek a házirendnek a pontjait. Mindenki megtalál­hatja, mindenki megértheti és magáévá teheti, ha egyszer elolvassa a Hegyi Beszédet. Jézus már ott is összefoglalta minden ember számára Isten akaratának szent és szép kí­vánságait. Nem akarom most újra elmondani — hiszen min­denki tudja —, hogy Jézus a szeretetben foglalta össze Is­ten örök házirendjét. Inkább azt szeretném hangsúlyozni, ami ennek a házirendnek kü­lönösen. is kiemelkedő tulaj­donsága; Ilyen például az, hogy Isten teljes szeretetet kíván. Olyan szeretetet, amelyik mása a szívdobbanásnak, amelyik mindig szünet nélkül, egyfor­ma boldog muzsika mindenki számára, aki valaha is fölébe hajol. Nincs szünete, nincs megállása, nincs gyengülése a szívverésnek, mert ilyenkor már beteg a szív. Isten egész­séges, élő, teljes szeretetet kíván. Ehhez tartozik az, hogy Is­ten házirendje szeretetben, szolgálatban, hűségben és igazságban, munkában és bé­kességben van megfogalmaz­va. Ez a házirend nem tűri a gonoszságot, az önzést, a ha­ragot és az irigységet, a hűt­lenséget és a hazugságot, az álnokságot és a képmutatást. Ez a házirend: tiszta, teljes és örök szeretet. . © Ez a házirend tesz minket Jézus hozzátartozóivá. Ha ezt tesszük, akkor Jézus családja leszünk. A család nem földrajzi együttlét. A gyermek sóhaja, a hitves álma a távolból is mindig haza száll. Sokan öreg­korukban is egy távoli, kis házba, egy virágos sírhoz jár­nak és sokszor megkérdezik az életük fordulóin: — mit szólna .hozzá az édesanyám?! Haragudna, vagy megdicsérne érte. ha látna most engem az édesapám?! A keresztyénségnek, Jézus hozzátartozóinak mindennapi örök kérdése ez, amikor le­mérik magukat, munkájukat, hűségüket és szeretetüket, le­pergő napjaikat, egy elszállt nap szívdobbanásait, vagy ki­mondott szavait: — mit szólna hozzá Jézus?! Zörgetnek az ajtón. Jézus éppen beszélget valakivel. Ta­lán éppen egy hivő asszonyt áld meg, vagy egy imádkozó gyermeket. Lehet, hogy éppen megdicsér valakit, aki az ö házirendje szerint élte az éle­tét, amikor kiküldi földi hoz­zátartozóinak ezt a prédiká­ciót: „Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fitestvérem, nőtest­vérem és anyám!” FÓRUM BIZONYARA mindenki GONDOLJA, hogy nem egy­szerű vízivásról van szó, ha­nem borivásról, és más sze­szes italok fogyasztásáról. Nem is én mondom ezt, nem én állítom, hanem itt a Mátra alján egy idevalósi, itt lakó atyámfia mondta nekem. Le­hetséges, hogy saját maga alapján ítélte meg az embe­reket, mert bizony akkor is, midőn összeákadtunk, már jő néhány pohár, itt a Mátra a.1- ián szüretelt nedű volt benne. Hát hogy is történt? Va­sárnap dél felé járt az idő. Részt vettem a délelőtti is­tentiszteleten s hazafelé jö­vet a Mátra erdőségében lö­vő úton ereszkedtem lefelé. Kiérek a sima, aszfaltozott or­szágúira s a közelben sátor­tábort, sok pihenő családot lá­tok s egy büfékocsit. Arrafelé tartok, hogy egy pohár mál­nát igyam, midőn az ország­éit szélén megszólít egy férfi: — „Ne tessék haragudni, hogy megszólítom, de olyan kedves finom úri embernek látszik és én szívesen társal­gók ilyen emberekkel.’’ — „Dehogy is haragszom — mondom —, sőt inkább örü­lök, hogy megismerkedhe­tünk!” Be is mutatkoztam mindjárt, hogy ki vagyok. — „Ha meg nem sértem, szívesen megkínálom olyan igazi, hamisítatlan tiszta bor­ral. Kevés van olyan az or­szágban. Mi termeljük. Van a pincénkben 2, 5, 8, 10 éves is. Tessék eljönni, megnézni és megízlelni!” Barátságosan kijelentem, hogy nem iszom bort, sem semmiféle szeszes italt. Mint orvos, igen szomorú következ­ményeit láttam és látom _ a szeszivásnak s én bizony azért dolgozom, hogy az emberek az iszákosság szörnyű szenve­délyéből megszabaduljanak. Mindez, amit mondtam, olyan hihetetlennek tetszett, mert az újabb kínálgatás elöl­ről kezdődött, hozzá még erő­sítést kapott azzal az érvvel is, hogy bizony vér ez és vér­ré változik az emberben. Végül is meghallom, „pedig erre mindenki iszik”. A gye­rek reggelire bort kap s hoz­zá kenyeret. De meg hogyan is lehetne a szőlőművelés ne­héz munkáját borivás nélkül elvégezni? Súlyos megállapítások! Pró­bálom előhozni érveim közül az alkoholnak úgy a felnőtt, de főleg a gyermek, életére való káros hatását, de nem sok eredménnyel. Majd elő­kerül a felesége által főzött málna. Itt a málnaszörp ké­szítésnek titka van s ezt csak itt ismerik. Meg is kínálnak két pohárral. Tényleg nagyon finom volt. Majd elbúcsúzom azzal az ígérettel, hogy felkeresem őket otthonukban. El is határoztam, hogy megteszem. Ígéretem kötelezett s meg is tartottam négy nappal később. Az én kedves, új ismerősöm várt feleségével együtt már az állomáson. Elvittek a felesé­ge 82 éves édesapjához, 16 gyermek apjához. Kedves, ne­hezen járó öreg bácsi. A lá­bai tele vannak vízzel. Sem­mi baja nincs, csak járni nem tud s a lába fáj. Orvosságot nem vesz be, de nem is ren­delnek neki az orvosok, mert úgyis hiába. Az orvossága reggel pálinka s nappal a bor. MAJD ELMEGYÜNK új ismerőseim lakásába. Egy épület előtt megyünk el. Hom­lokzatán festmény, amely evést, ivást, táncot ábrázol. Eszembe jutott a főváros IV. kerületi tanácsának az alko­holizmus ellen tartott ankét­jén a Művelődésügyi Minisz­térium képviselője részéről örömmel hallott előadás, mely szerint az általános iskolai tankönyvekből mindent ki­hagynak, ami csak a , legki­sebb mértékben is indítást adhatna a borivásra. Hány és hány gyermek látta és látja ezt a festményt és nem tud­juk, hogy sok mással együtt ez is hány ember életét viszi az iszákosság útjára. Meleg, kedves szeretet fo­gad új ismerőseim otthoná­ban. A falon mind a két he­lyen szent képek, Krisztus ké­pe, kereszt, az emberek pedig fogyasztják a józanságukat e1- vevő szeszt. S ők semmit sem ereznek ebből a kiáltó ellen­tétből. Rövid pillanatképek. Ügy látszik nem is érdemes velük foglalkozni. Pedig népünk éle­tének gyötrő kérdései húzód­nak meg mögöttük. Kormány­zatunk felismerte ezt a súlyos helyzetet és igen erélyes kéz­zel nyúlt az alkoholizmus megfékezésének kérdéseihez Egyházunk nem állhat félre, nem nézheti tovább ölbe tett kézzel az iszákosság pusztító hatásait, hanem minden ere jét megfeszítve kell, hogy az államhatalomnak segítségére legyen a maga egészen sajá­tos eszközeivel. MERT MI VAN EZEK MÖ­GÖTT a pillanatképek mö­gött. Egy csomó téves gondo­lat, képzet. Vegyük az elsői* mindenki iszik. Hát nem min­denki, hanem igen sokan, és igen sokan mértéktelenül Különben is bebizonyoso­dott tény, hogy a szeszes italt nem fogyasztók sokkal több, pontosabb munkát végeznek, mint az iszákosok, de még a nem iszákos, de rendszeres szeszfogyasztóknál is. Az ő munkájukban ritka a selejt, a lemaradás, a határidők betar­tani nem tudása. Sokszor már kismennyiségű szesz is létrehozhat súlyos, dü­höngő részegségi állapotot és a rendszeres szeszivás észre­vétlenül vezethet súlyos szer­vi kórosodásokhoz. Ez az utól> Petőfi, Arany, Ady után József Attila és Radnóti Mik­lós, majd most legutóbb Ju­hász Gyula személyiségének és életművének főbb vonásait eleveníti fel a Petőfi Múzeum, eredeti kézírásokkal, fényké­pekkel és egyéb illusztrációk­kal telítődő termeiben. A kö­zönség és főleg a fogékony ifjúság körében máris igen népszerű ez a néhány év óta rendszeresített, ízléses, hozzá­értéssel rendezett, fokozato­san bővülő irodalmi sereg­szemle. Juhász Gyula csillaga egy­re emelkedőben van. Verseit versengve olvassák és szaval­ják. A mai fül kihallja már a szenvedélyes „reménykedő” „jövőt építő” jósigéit halk, szelíd, bánatos lírájának vi­hart rejtő szélcsendjéből. „Da­lom halkulva szólt és ringa- tón, De mélyén titkosan Ott zsongott mégis a forradalom.” És vajon korunk gyermekének nem a magáénak kell-e érez­nie azt a költőt, aki így szó­lott az apák nemzedékéhez: „Minden szerelmet most rád pazarolva Szeretlek nép, munkás és szenvedő, Te vagy reményem óriási tornya, Mely mélységekből az egekbe nő.” Szertelen érzékenysége az életét felemésztette, de a köl­tészetét felmagasztosította. Mihelyt a keserű életén bo­rong, versei gyászt ülnek, de ha hivatására gondol, pacsir­taszárnyak repítik fel a szép­séghez, a magasba: „Giorgio­ne, én is ily művész vagyok, Az én szonettem is arany nyakék, melyet vágyak köny- nyével áztatok.” A látogató intim közelségbe jut a szemérmes sóvárgóvai, bj inkább általánosabb, mint az előbbi. EGY, AZ ALKOHOLIZMUS ELLEN összehívott ankéton nyomatékosan kifejezésre jut­tatták, hogy az iszákosság el­leni küzdelem nem állami, hanem társadalmi feladat. Ez az egyház felé is üzenet. Persze az egyháznak a ma­ga portáján is van elintézni valója. Az államhatalom más kényszer-intézkedéseket is megtesz az iszákosok felé. az iszákosok ellen. Igen sokat je­lentene, ha e téren az egyház járna elől jó példával, azaz, ha komolyan venné alkalma­zottainak, elöljáróinak, pres­bitereinek az iszákosság szen­vedélyében való megkötözött- ségeit s az államhoz ha­sonlóan erélyes kézzel nyúlna bele egyesek megbotránkozta­tó életének megoldásába. Ez a belenyúlás mindig a szeretet vonalán mozogjon, de a szer retet sohasem jelentheti min­dennek vég nélkül tartó elné­zését. Az ige szerint részegesek nem örökölhetik Isten orszá­gát. Az egyház ismeri az utat a részegesek megmentésére. Ügy érzem, hogy kötelessége élni vele, mert így a szocia­lista magyar hazának nevel józan, becsületes, hűséges munkásokat és sok-sok család békéjét állítja helyre. Dr. Szalay Károly aki atyjára csaknem megszór lalásig emlékeztető fejformár jával és szakállával, de az édesanyját hordozó szemei­vel, tudatosítva magába!} anyai és atyai örökségét, álr arcosán bújkált a kortársak között: „Bús özvegységnek álr dott hordozója, Anyám, fel­nézek a te homlokodra.* „Apámra gondolok, aki távr irász volt, És Morse- és Hughes-gépén zenélt.” Írásos és képdokumentumokban fel-r villannak az egyetemi évek, ahol egy életre szóló barátsá­got kötött nagy költőtársaival, Babitssal és Kosztolányival, majd a „Holnaposok” körében látjuk viszont Ady vezérsége alatt, akit szivvel-lélekkel kö­vetett és mint elismert leg­nagyobbat a kortársak között, soha meg nem tagadott. A szakolezi tanárkodás idején^ elreteszelve a hasonigényűek serkentő, képzett társaságától, magára maradva, de felelőssé­gét érezve, így ír: „Mások csárdást húztak hangos élet­bálban, Én egy-két szegény­nek A végeken vigaszt mu­zsikáltam.” Az elmúlás, a röpke emberi élet éles fájdalommal hasít belé, mert nagy életszereimé­ben — magyarság-féltésében arra a visszás ellentmondás­ra emlékezteti, hogy csak a művészet örök, mely tőlünk függetlenül és önállóan, csil­lagfényű hidegséggel ragyog reánk. Szeged nagy költője, Tö­mörkény és Móra cimborája* a Tiszatáj ihletett dalosa: a verseiben élte ki magát, az if­júságot, a szerelmet, a haza- fiságot. a szép és nagy jövőt ringató Reményt ajándékozva nemzetének. H. G. Friedrich Lajos A BOSSZÚ ........ VA SÁRNAP LÉVÉN, TALÁN A TERMÉ­SZET IS tovább aludta álmát. A hajnali harmattól nedvesen csillogtak az emberek csizmái. Messziről a puszta ködében feltűnt a templom tornya. Igyekeztek, bár a vízhez szokott halászemberek idegenségével rótták a kilométereket. A két közelfekvő halász­tanya apraja-nagyja mély hallgatásba bur­kolózva iparkodott az Isten házába. Az em­berektől lemaradva ballagott utánuk az öreg halász. Azt rebesgették róla, hogy öregebb, mint a korhadt vízimalom a Tiszán. Fürké­sző tekintettel nézte az előtte haladókat. Azon gondolkodott, hogy tulajdonképpen nem mentek mindig ilyen békességben az emberek egymás mellett. Feltűnt emlékezetében a nyomorék. Az öreg halász réveteg tekintete előtt még egy­szer lejátszódott a történet. Minden részle­tére már nem emlékezett, de a meséket sut­togó Tisza vize segített neki. A szellö-zú- gatta tiszai nádas szerint Rokkant Ádám kétszer halt meg. Pedig már halott volt ak­kor is, amikor kunyhójuk előtt ült és az al­konyaiban bámulta a Tisza aranyos vizét. Az öreg halász hirtelen megállt. Vérében érezte annak az éjszakának minden hangu­latát. Szeme előtt ismét vad táncot jártak a lángok. Erezte a levegőben az égett nád csípős szagát. Rokkant Ádám akkor még fiatal ember volt. AZON A HAJNALON ÉGETT A NÁDAS, vele együtt égett a tanya. Csónakokban me­nekültek. A balpart felől már pirkadt, ami­kor vissza merészkedtek. Az üszkös tanyá­ban megtalálták Rokkant Ádámot. Egy tö­pörödött halászasszony, Ádám anyja zsírral kenegette fia égett testét. Milyen élénkség­gel maradt meg az öregben ez a kép. Rok­kant Ádám, a nyomorék, életben maradt, de mindenki halottnak tekintette. Teltek az évek. Amikor esténként a tűz köré teleped­tek, különös történetek kaptak szárnyra. Sok szó esett a felső halásztanyáról, a tor­zsalkodásról, a halászterület miatt, a bosz- szúról. Ilyenkor mindnyájan odafordultak Rokkant Ádám felé és titokzatosan nézték. tJgy érezték, hogy a tűz szörnyű szelleme azért hagyta életben a nyomorékot, hogy állandó emlékeztetőjük legyen. Így vált a fiú lassan a bosszú jelképévé. A felső tanya halászai is érezhették ezt, mert elvonultak a vitás területről és többet nem mutatkoz­tak. A halászok tudnak várni. Vártak is a víz gyermekeinek bölcs nyugalmával. Rokkant Ádám lassan talpra tudott állni. El-eltünedezett a nádrengetegben, napestig nem látta senki. A halászok nem szóltak ezért. Tudták, hogy önérzete hajtja ilyenkor messzire, hiszen dologidő volt. Ezek a ki­rándulásaik azonban egyre hosszadalmasab- bak lettek. EGYSZER AZTÁN NÉGY NAPIG NEM LÁTTÁK. És amikor újra a tűzhöz bicegett, hóna alatt egy könyvet szorongatott. Az asszonyok azt suttogták: ilyenből olvas fel a pap, amikor templomba mennek nagy ün­nepeken a tanyák lakói. Rokkant Ádám azután többé nem tűnt el, hanem reggel­től estig a könyvet bújta. Tavaszi estéken, amikor a halászok a tűz köré telepedtek, a nyomorék olvasott. Hangosan, akadozva. Ha­lászokról és csodálatos halfogásokról. A Tisza nádasai közé varázsolta a galileai ta­vak, folyók és rétek tiszta illatát. A bosszú parazsa azonban a hamu alatt izzott. Nem tudta elmosni a nagy tavaszi áradás sem. Eljött a nyár. Az úr mind több bért követelt, s a munka egyre több leit. Este a tűznél, amikor az emberek pipára gyújtottak, minden szem a nyomorékra esett. Olvasott a tűz világánál, kopott, nyűtt köny­véből. Telihold volt. Az emberek fáradtan bámulták a fiút. Hogy mit olvasott, arra senki nem figyelt. Késő volt, felálltak és a kunyhókba indultak. A hold fénye meg­megcsillant a szigonyokon. — Fiam, a te nyomorúságodért ypegyünk — törte meg valaki a csendet. És itt megállt emlékezetében az öreg ha­lász, iparkodott összeszedni a gondolatait. Az események lázálomszerűen folytak össze előtte. Igen, a nyomorék kiáltott valamit. De ki hallgatott rá? Ö maga az első csónak­ban ült. Óvatosan húzták az evezőket. A hold sápadt sugarai ezüst ösvényt vágtak a vízen. Sokáig eveztek. A NÁD VILÁGA FELETT MÁR PIR­KADT AZ ÉGBOLT. Közel voltak a felső tanyához. Aztán valami történt. Először azt hitték, hogy lidércet látnak. A nyomorék evezett előttük. Suta mozdulatokkal s minduntalan helyes irányba rántotta a csó­nak orrát. Szinte elkábultak, amikor kiál­tását meghallották: — Szeresd ellenségedet! <— Felveri a tanyát a bolond — dörmögte valaki, káromkodást harapva el fogai kö­zött. Oly gyorsan eveztek, ahogy csak erejük­ből tellett. — Utói kell érnünk — kiáltotta az öreg halász. De már késő volt. A nyomorék kiál­tása felverte a kutyákat. És amikor a csó­nakok már majdnem utolérték Rokkant Ádám ladikját, vad nyüzsgés támadt a ta­nyán. Ádám csak egyre ezt kiáltozta: „sze­resd ellenségedet!" Abbahagyta az evezést, felállt a csónakban, hogy hangja még mesz- szebbre jusson. A hátsó csónakok egyikéből szigony vágódott ki. A nyomorék mintha fel- emelkedett volna, aztán elzuhant, bele a minden titkot elnyelő Tiszába. A két halász­tanya csónakjai összeértek. Közöttük ott úszott szigonnyal a testében Rokkant Ádám. Vére pirosra festette a szőke Tisza vizét. A nádasok világában feljött a nap. A par­ton a halászok némán álltak. Előttük feküdt vérébe fagyva Rokkant Ádám. Leemelték süvegüket és szó nélkül nézték őt. A bosszú elmaradt. Szegény „kótyagos” — vélte mindenki róla. Csak az öreg tudta, hogy Rokkant Ádámban nagy és nemes lélek lakozott. Ruhikay Levente Éhhalál —féktelen kapzsiság A magyar napisajtó sokat írt az utóbbi időben a brazüiai állapotokról és azokról a mozgalmakról, amelyek az egyre jobban kiéleződő problémák megoldására törekszenek. Most arról értesültünk, hogy a brazíliai Protestáns Egy- házak Szövetsége valamint a katolikus egyház is állást foglalt a társadalmi és gazdasági reformok mellett. A Protestáns Egyr házak Szövetsége a földreformot tartja elsőrendű fontosságú-, nak. Erre vonatkozó nyilatkozatában rámutat a brazil lakos? súg nyomorúságára és tudatlanságára és felszólítja a vezető­séget ezeknek az állapotoknak a megszüntetésére. A brazil katolikus bíborosok a „kapitalista viszzásságo? kaf’ teszik felelőssé az ország mai gazdasági és társadalmi nyomorúságáért. Közös nyilatkozatukban ezt mondják többek között: „Amíg a néptömegek élelmiszert sem tudnak vásárolni és az éhhalál fenyegeti őket, addig a másik oldalon féktelen kapzsiság, vak nyerészkedési vágy uralkodik, amelyet a ke? resztyén erkölcs szempontjából csak rablásnak lehet minősí? teni”. A megoldásra vonatkozólag nem sok hasznosat tartalmaz? nak ugyan a fenti nyilatkozatok, mégis rendkívül figyelemre: méltónak kell tartanunk, hogy a protestáns és katolikus egy? házikörök legalább a problémák meglátásáig és fölvetéséig el? jutottak. Juhász Gyula-emlékek a Petőfi Múzeumban * *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom