Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-08-05 / 32. szám

A Szentlélek gyümölcse: szeretet 8. A szeretet A SZERETET miért fedez el mindent, miért hisz min­dent, miért remél mindent, miért tűr el mindent? Erre csak egy igaz válasz lehetséges: mert bizakodik, jobbulást vár. Tehát jóremé­nyű az embert illetően; és az ember ügyeivel kapcsolatosan. Másképp ez értelmetlen és ki­vihetetlen lenne. Te, aki keresztyén ember vagy, a szeretet gyermeke, lás­sák meg rajtad, hogy te sem adod fel soha az ember javul- hatásának, megtérésének re­ményét. , Legyünk hát kíméletesek és megbocsátok az emberek bot­lásai iránt. Pál apostol írja a római gyülekezet tagjainak: ,,Tartozunk pedig mi, erősek, hogy az erőtlenek erőtlensé­geit hordbzzuk és ne magunk­nak kedveskedjünk.” (Rm. 15,1.) Ez az ige most is érvé­nyes, ma is hangzik, és ne­künk is szól. Hisz az em cse­reknek annyi rosszban volt már részük, jót alig tapasz­taltak, és ez úgy rájuk feküdt,' hogy nem tudtak megújulni. Mert azt is, aki már megis­merte a szeretet hatalmát, egy darabig még sokszor kí­sérti a tegnapi gorfosz, az óember jelentkezése. Mit te­gyünk ilyenkor? Ha vádasko­dást, rágalmakat hallasz, ajánlom, tégy úgy, mintha észre se vennéd. Fel se vedd, ne keltsen benned rossz indu­latot, ne add vissza, ne add tovább. Így a rossz szándék, indulat, vagy hír zsákutcába kerül! Nálad elveszítette ere­jét, sőt létét is! Tekints Mes­teredre, ő nem vitatkozott, torzsalkodott a rosszindulatú vádakkal szemben. Pedig Neki is jóhíréről, sőt életéről volt szó. Tekints tehát gyak­rabban Mesteredre.. s S ha a szeretet ilyen gya­korlása nem sikerül és el­bukunk, vigasztalásul és az újrakezdés bátorításául hall­juk: Isten hajlandó bűneinket háta mögé*.vetni; tudjuk, hogy Jézusban van minket is el- Jiordozó szeretet. A SZERETET s,mindent hisz, mindent remél” — és ez „csodaszer”. Isteni orvosság. Léviből, a vámszedőből ez a bizalmat előlegező szeretet csi­nált tanítványt. Ez az indulat állt dajkául keresztyénné szü­letésünk bölcsőjéhez: „Isten pedig irántunk való szeretetát abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt érettünk, amikor még bűnösök vol­tunk.” (Rm. 5,8.) Íme, az Isten maga ad pél­dát: kell és érdemes kockáz­tatni, hinni és remélni az em­berben. Hit az ember iránt — ez meg tudja váltani az em­bert, fel tudja oldozni a go­nosz kötelékeit, belénk rög- zött kötöttségeit. A sok ke­serű tapasztalat nyomán vi­szont elsorvad a remény, ha nem táplálja a jó feltételezés. A „Tiszta égbolt” című film jelképes képsora jut eszembe: zord, téli táj — a melengető napsugártól derül, olvadozik, meglágyul a jég, kitavaszo­dik. Az ige mondja, az élet ta­nítja: hinni kell, bízni kell az emberben, remélni boldog jövendőnket. Ettől megjön az ember kedve tenni is, egyre többet tenni, mindent meg­tenni az emberek érdekében, hogy szép reménységünk való­ra váljék. A SZERETET mindent el­tűr. Mindent eltűrni azonban csak hitben, akkor is csak a legnagyobb, legmagasztosabb, legvégső célokért érdemes. De magáért az életért — érde­mes! Azért, hogy az emberi élet minden akadályt legyőz­ve tovább haladjon és végül célba jusson. Ilyen cél nélkül a mindent tűrés tétlen meg­adás lenne, boldogító céllal azonban cselekvő hozzájáru­lás. így tűrt kínoztatást, gya- láztatást, keresztet a Meg­váltó is. Az ilyen magas célhoz lép­csőfokok vezetnek. Ezek pe­dig erőfeszítéseket kívánnak. Nálunk is mindenkinek meg kellett hoznia a maga áldo­zatát, hogy egymásra lelhes­sen a különben társát nem találó ember. Így nézve visz- sza tegnapunkra — Isten már több lépcsőfokon vezetett min­ket kézenfogva felfelé. Mi ezt így hisszük! Aki ezt saját baján át, „sérelmén” keresz­tül néza, az irgalmatlan szol­(I. Kor. 13,7.) gatárs, hamis sáfár, elégedet­lenkedő szőlöműves. Mi lett volna már világunk­ból is enélkül a végső célra tekintő türelem nélkül?! Az ige türelmünk jóhíréről és határtalan kilátásairól szól. Máté evangéliuma 5,9 szerint Isten fiainak és boldogoknak mondatnak a békességre igyekezők. Érdemes tehát mindent vál­lalni, hogy szeretetünk áldo­zathozatala itt a földön egy békés, jóakaratú, emberséges világban érjen célba és végső célját is, a mennyei koronát Istentől megkapja. Reménységünk szerint egyik sincs tőlünk már messze! Virágh Gyula Renoválják a Deák-téri templomot Teherhordozás AZ IGAZI BÜNBÁNAT Sokszor hallott, gyakran idézett és magyarázott szavak néha kérdésessé válnak előt­tünk. „Egymás terhét hordoz­zátok!” — Ez ilyen gyakorta elhangzó mondat. Prédikációk csattanója, esküvői párok út- ravalója. Elgondolkoztató, kér­déseket ébresztő mondattá vált ez bennem. Terhekről be­szél Pál apostol. Vajon mik is ezek a terhek? Egy asszony jön be a lel- készi hivatalba. Akadozó han­gon azonnali pénzt kér vas­úti jegyre, majd lakbérre. Ér­zem a szavak mögött, hogy másra kell a pénz. Kedves szavakkal tudakolom, hogyan talált ide, hozzánk. Itt lakik a közelben és evangélikus — hangzik a válasz. Kérlelem, hogy jöjjön el az igehirdetési alkalmakra, vegyen így részt a gyülekezet életében és a gyülekezet lehetőségeihez ké­pest segíti majd. Felcsattanó hanggal közli, hogy ő pénzért nem jön templomba. Méltat­lankodva távozik. En pedig elgondolkodom: hogyan is le­het a gyengeségnek e terhét hordozni, hogy az valóban se­gítség legyen? Idősebb férfivel beszélgetek otthonában. Jók a családi kö­rülményei látszólag, gyerme­kei jól keresnek, biztosítva van a kényelem. Ö azonban beteg és emiatt nem tud se- gítöleg részt venni a fiatalok munkájában. Szomorú és fá­radt, feleslegesnek, terhesnek érzi magát ott, ahol minden­ki a maga sietős életét éli, 6 pedig tehetetlenül ülve ma­rad. Még beszélgetésre is csak ritkán nyílik alkalma a sietök között. A feleslegessé válásnak, a hiábavalóság ér­zésének a terhét hogyan le­het segítőleg hordozni? — hallom gondolataim kérdését. Terhek. Egyszerűek, min­dennaposak. Tudom, ezekben az esetekben nem én vagyok a felelős értük. Talán rossz társaság, hűtlen élettárs, ok­talanul sietős és ideges csa­ládtagok okozzák vagy nehe­zítik a terhek hordozását. De nekünk, keresztyéneknek ép­pen ott kellene segítenünk, ahol terhek vannak! Tudom azt is, hogy jó dol­gokban vagy örömben sokkal könnyebb egymást támogatni. Napjainkban világméretű megmozdulások fűzik szoro­sabbra sok-sok ember kapcso­latát. A világ fiatalsága, a vi­lág békeszerető emberei, vagy kutató tudósok gyűlnek ösz- sze. összecsendülnek a han­gok, mint egy nagy kórus­ban és mindenki őszintén és örömmel teszi hozzá a maga segítségét nagy kérdésekben. Valóban nagy teher a béke veszélyeztettsége is, a pusztító betegség a rák is. Egymás ter­hét kell hordoznunk ezekben is! Tudom, hogy ez a mi ko­runk nagy feladata. De tudom azt is, hogy a mindennapok körülöttünk levő egyszerű te- herhordozói között is kell va­lamit tennünk. Segítő kézzel, vagy csak szavakkal, mert nincs recept a teherhordozás- ra. Mindezt azért, hogy a jóért fáradozó, békére vágyók nagy kórusában mind kever sebb legyen a fátyolos vagy disszonáns hang, hogy egy­más terhét hordozva próbál­junk terheket csökkenteni ott, ahol megtehetjük. Szirmai Zoltán Zsoltár 32, 1—5. NEM A KÖNNY ÉS A SZENTIMENTÁLIS SÍRÁS a bűnbánat igazi ismertetőjele. Ürvacsorázás alkalmával na­gyon sok síró és zokogó em­bert láttam már, de amint fel­száradt a könnye, elröppent a bűnbánata is s élete maradt a régiben. Minden úgy foly­tatódott, mintha semmi sem történt volna. A bűnbánat igazi próbája, szakítás a bűn­nel és a bűntársakkal és el­indulás az új életuton. (Zsolt. •6.) Nem hihetünk senki bűn- bánatának valódiságában, amíg ez meg nem történik. Gyermekkori emlékemet idé­zem fel: nyilat faragtunk, vé­gébe hegyes szöget vertünk és ezzel próbáltunk madarat lő­ni. Figyelmeztettek, hogy vi­gyázzak, mert kilövöm valaki szemét. Egy alkalommal tár­sam felé feszítettem a húrt. Óvatlanul elpendült a húr, a nyíl kiröpült s társam arcá­ba csapódott. Az jajkiáltással a szeméhez kapott és a föld­re esett. Rémült gondolat fu­tott ót az agyamon. Kilőttem a szemét. Hang nem jött ki a torkomon, könnyeim sem hul­lottak, de abban a pillanat­ban kettétörtem az íjat. Soha bűneimet ilyen gyorsan és kézzelfoghatóan nem bántam meg. Nem tudtam szép sza­vakkal és könnyes sírással bocsánatot kérni, de nyíl az­óta sem volt a kezemben. Tár­sam szemét, mint később ki­derült, nem sértette meg a nyíl, de ez az eset, mint igazi bűnbánat, mindig előttem van. Az igazi bűnbánat — akár egyéni, akár közösségi — nem könnyből és szép szavak­ból, fogadkozásokból áll, ha­nem a bűnnel való azonnali szakításból és új életkezdés­ből. De hogyan jutunk igazi bűnbánatra? A_BÜNBÁNATRA JUTÁS ELSŐ LÉPCSŐJE önmagunk­nak bűnösként való megisme­rése. Az önismeret és az ön­magával való szembenézés az ember sajátja. A bogáncs, vagy a tövis nagyon kelle­metlen tud lenni 'és fájdal­IHMIMHMIMKÜIÜIIIlllilMIU II ItnülPI'IHíl IWillHI!t!llí)aitil1tlli|il!lftmtIllllll!flt«llllllll!l«1:lll A TÜKÖRBEN „FINOM LELKEK” Ilyen család is van... Az apa csöndes természetű. Szereti magában a békességet és maga körül. Hivatalnok típus, nem nagy igénnyel, de becsü­letességgel. Szenvedélyei nincsenek, azaz csak egy: bélyegeket gyűjt. Késő este, amikor már teljesen egyedül maradt, rendez­get, rakosgat és — pihen. így van ez vasárnap is, amikor oly­kor templomból jön haza. Az anya egészen más egyéniség. Dolgozik, de amikor vé­get ér a munka, csak magának él. Eszpresszó, film, pletyka, kirándulás, s ezt nem zavarja az sem, hogy otthon nagy a ren­detlenség, és szellemi zűrzavar. A leány 2,2 éves, ugyancsak irodai alkalmazott. Egyedül ő próbál szembeszállni az anyai közönnyel, a lakás zűrzavará­val, a család lelketlenségével. A fiú — 17 éves. Szakismerete nincs, állását állandóan változtatja, otthon úgy viselkedik, mint egy idegen, vagyis rö­viden: a fiú — huligán. Amikor az apa egy reggelen kérdőre vonta, hogy hol volt két napon keresztül, egy széket vágott az apjához, aki emiatt hosszú időn keresztül munkaképtelenné lett. Nem sokkal ezután a fiú úgy összeverte nővérét, hogy azonnal kórházba vitték a mentők s csak két hetes küzdelem után lehetett ismét onnan elbocsátani. „Családi ügy — szokták mondani s a fiúnak természetesen semmi baja sem lett, mert senki sem emelt ellene bűnvádi el­járást. Az élet megy tovább... De a fővárosban él egy csa­lád, amelynek sorsa fölött állandóan ott lebeg a tragédia, mert a jóság, a szeretet, a felelősség és a belső közösségi fegyelem erőtlenebb, mint a gonosz. És ki tudja, hány ilyen családról lehetne ilyen rövid beszámolót adni? * Társbérlet... Az egyik szobában idősebb orvos lakik, súlyos szívbajjal és beteg lábbal. Hogy beérjen reggel nyolc órára munkahe­lyére, már öt órakor fel kell kelnie, olyan sok időt vesz igénybe ,a felkészülése és amíg kiér az autóbuszállomásra szinte centi­méternyi lépésekkel. Felesége mindig vele megy és érte megy. Az orvos jól végzi munkáját, de otthon pihenésre és csendre szorul. A szomszéd szobában egyedül élő zongoratanárnő lakik. Napi 10—12 tanítvány veri nála a zongorát késő délutánig. Amikor elment az utolsó is, megszólal a rádiója, majd kezdő dik a TV-előadás. A készülékeket úgy kapcsolja be, mintha az egész utcát akarná szórakoztatni. De amikor már se rádió, se TV, akkor hátra van a telefon. Ügy kiabál, mintha telefon nélkül telefonálna. Ez már akkor történik, amikor az orvosék régen lefeküdtek, mert korán kell kelniük. Persze sokszor van botrány, veszekedés, beavatkoznak má­sok is, jelentkeznek a tanúk, folyik a kibékítő tárgyalás, beáll pár napos csönd, — azután „az élet megy tovább.. * Itt járnak-kelnek közöttünk ezek a „finom lelkek”. Se csa­lád, se szülő, se testvér, se szomszéd, se beteg nem drága ne­kik, csak a maguk indulata, szenvedélye, gonoszsága, amely- lyel készek kínozni, gyötörni másokat, ellopni órákat, tönkre tenni éveket, életet. Talán egy pillanatig sem éreznek megbá­nást, szánalmat és nem ébred fel bennük az irgalom tüze sem, Ezek az emberek nincsenek egyedül. Nem is mindig ilyen kis­emberek. Néha nagy hatalom van a kezükben, de milliók csendje, békessége, életének boldogsága is. Vajon tényleg tehetetlenek vagyunk? Csak addig, amíg nem leszünk emberségesebb emberek? Bálint Gábor mat tud okozni, de semmi tünk. Senki sem mondhatja, esetre sem bánkódik emiatt. Az állatvilágban vannak vé­rengzők, amelyek elpusztítják a másikat, vagy a nagy hal felfalja a kicsiket, de nyil­vánvaló, hogy egyiket sem bántja a lelkiismerete. Az ember rendelkezik egyedül az­zal a képességgel, hogy szem­be nézhet tetteivel. A megis­merés eredménye: nem olyan, amilyennek lennie kellene. Bűnös vagyok ... vétkezem ... éspedig: „egyedül csak Te el­lened vétkeztem és cseleked­tem azt, ami gonosz a te sze­meid előtt”. (Zsolt. 51.) A bűn mindig Isten ellen való vétek. Nem mondhatja senki, hogy ha loptam, mit ártottam az Istennek. Vagy hazudtam, mi­vel sértettem meg az Istent. Vagy mert nem szerettem tiszta szívvel, cselekedettel és áldozattal, fáj ez az Istennek. Vagy mert gátoltam a másik ember előrehaladását, fejlődé­sét és szabadságát, mivel csú­foltam meg az Istent. Csak Őt bántottam. Csgk Őt csúfol­tam. Mert Isten ezt mondotta: ne lopj, ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot, szeresd felebarátodat, mint magadat... Megszegtem az Isten törvényét és aki az Isten törvényét sérti, magát az Is­tent sérti meg. VALLANI MINDENT: LE­GYEN ÉLETEM DOLGA. Az igazi bűnbánat második lép­csője: megváltani a bűnt. Szükséges a bűn vallás? Hiszen Isten úgyis tudja a bűnein­ket. Szükséges, mert a meg nem vallott bűn gyötrő teher és belső meghasonlás az em­ber számára. A bűnvallás leg­főbb akadálya, hogy mi min­denre állandóan mentségeket és magyarázatokat találunk. A mentségek és a magya­rázatok csak úgy áradnak be­lőlünk. Minden bűnünkre ta­lálunk magyarázatot. Sokszor így menekülünk a kollektív bűnbánat elől is. Nyugaton azt magyarázzák és Hirosimát azzal mentegetik, hogy ezzel a háborút ps a szérivedést rövidítették még. Micsoda sátáni mentség és magyarázat!? Menekülés a bűnvallás elől. Az igazi bűn­bánó megváltja bűnét. A harmadik lépcső a felfe­lé vezető úton: A BŰN MEG- UTÄLÄSA. A legtöbb bűnbá­nat ezen a ponton gyenge. Az embernek nem a bűn maga, hanem bűnének következmé­nyei fájnak. Elvenni valamit, ami a másé, az „nem bűn” — véljük. De ha kitudódik és a szégyen bekövetkezik, akkor már fáj a „bűn”. Tudja ezt a sátán és ezért a bűnt nem ellenszenves és visszataszító formában jelenteti meg előt­hogy gyűlöli a bűnt, amíg bűnében él. Az égést szenve­dett gyermek fél a tűztől. A kirabolt ember utálja a tolva­jokat. Az igazi bűnbánó gyű­löli a bűnt. A bűnbánat ma­gával hozza azt, hogy nagyon vigyázunk nyelvünkre, nehogy egy szót is elhirtelenkedjünk. Buzgón őrködünk mindenna­pi tetteink felett, hogy a leg­kisebb dologban se vétke­zünk. Minden reggel azzal ébred a bűnbánó, hogy Isten óvja az új bűnöktől. Felérkeztünk a bűnbánat lépcsőin. Mikor Isten előtt bűneinket felismerve, meg­utálva, szívünkben összetörve és nyomorúságban leborulunk, egyszerre megszólal az Isten és önmagunk felől Krisztusra fordítja tekintetünket. Rá* akiért teljes bocsánat és ke­gyelem van. Atyám vétkez­tem és nem vagyok méltó, és jön a felelet: az atyai felol­dozás, az új élet és a kegye­lem. A VALÓDI BÜNBÁNAT NEM TERMÉSZETES, HA­NEM ISTENNEK A MÜVE. A gyöngyök természetszerűen nőnek a gyöngykagylóban, de a bűnbánat sohasem jelent­kezik természetszerűen a bű­nös embernél. Csakis akkor* ha a Lélek hívja életre. Ha a bűntől való irtózásnak csak egy szemcséje is van ben­nünk, a Szentlélek adománya az. Az igazi bűnbánat folyton tart. Aki szívből hisz, holta napjáig bűnbánatot tart. AZ ELKÉSETT BÜNBÁ­NAT. Lehet elkésni akár az egyéni, akár a közösségi bűn­bánattal? Lehet. Hiszen még a bibliát nem olvasó ember is tudja, hogy az a gonosz­tevő, akit Jézussal együtt fe­szítettek meg, az utolsó perc­ben, halála előtt közvetlenül tartott bűnbánatot. Nem ké­sett el, üdvösségre jutott. Ez igaz! De volt egy másik go­nosztevő Jézus mellett, a má­sik oldalon. Annak már nem sikerült. Fogcsikorgatva és át- kozódva halt meg. A lehető­sége neki is meg volt. Jézus éppen olyan közel volt hozzá is, a bűnbocsánat és a meg­békélés Istennél éppen úgy elérhető lett volna számára is, de ő már nem tudott bűn­bánatra jutni. Az utolsó pere neki nem volt jó alkalom a bűnbánatra. A két gonosztevő egyszerre ad példát: az egyik vigasztal: Istennél minden le­hetséges. A másik riaszt, al­kalmaink elmúlhatnak, el­késhetünk. El ne késsünk az egyéni bűnbánattal, mert ez üdvösségünk elvesztését je­lentheti. El ne késsünk a kö­zösségi bűnbánattal, mert ez a világ pusztulását jelentheti-. Matuz László Jóleső érzés Szerkesztőségünkbe az el­múlt napokban egy ismeretlen kanadai hittestvérünktől az alábbi levél érkezett. Lapunk olvasói előtt bemutatjuk a le­velet, tanulsága miatt szóról szóra: „Igen tisztelt Szerkesztőség! Bocsánatot kérek először is, hogy ismeretlenül írok, de vá­sároltam egy Evangélikus Ele­tet, yes, igen! Személyesen vettem a lapot Budapesten, május 7-én, mert 6—9-ig ott voltam, az Astoria szállodá­ban laktam. De hogy bemu­tassam magam, én pesti szü­letésű vagyok, ott jártam is­kolába (a Mester utcai keres­kedelmibe), ezt a helyet is felkerestem ottani tartózkodá­som alatt, ez nagyon szép épület, a falak most már majdnem feketék lettek. 1S20- ban kerültem ki Vas megyé­be, ami később Burgenland néven Ausztriához lett csatol­va. 1925 óta vagyok Canadá- ban. Sok rokonaim (távolab­bi rokonok) vannak Budapes­ten, és e négy nap ott hamar elmúlt. Budapesten az evan­gélikus templomban jártam, akkoriban egy Algőver Andov később pedig^gy Sas nevű tiszteletes tanított a hittan­órán. Itt Canadában most kő- faragással foglalkozok. Érdeklődéssel olvastam a cikkeket az április 29-ben megjelenő lapban, ezek mind jó cikkek, én mint egy lelki­leg újjászületett ember, aki Jézus Krisztust ismerem, mint Megváltómat, igen örülök, hogy ily cikkek megírása (és eladása) nincs eltiltva Ma­gyarországon. Ami a politikai helyzetet illeti, gondolom, hogy egyik államnak sincs etekintetben egyedüli örök igazsága. Mert mint a vak emberek, akik az elefántot megtapogadták (mindegyik egy más oldalról) ellentétes tapasztalattal, így a politikát is mindenki másképpen látja. Például a cikkük „Miért járt Kennedyné a pápánál?” szin­tén sok gondolatra ad alkal­mat. Tudjuk, hogy az V. S.- ban mint Canadában a nép nagyobb része protestáns. De ha a katolikus iskolák állami segélyben részesülnének itt, aZ leginkább a protestáns nép zsebéből kerülne ki. És tud­juk azt is, hogy a katolikus iskolák nagyobb része igen elmaradott a tanulás terén, mert azok nagyobb súlyt fek­tetnek sokszor a katolikus (és protestáns-ellenes) eszmék ta­nítására, mint az iskolai tan­tárgyak tanítására. Itt a népiskola szabad min­den felekezet gyermekeinek, nincs itt vallás megkülönböz­tetés. De a katolikus iskolá­ban minket eretnekeknek tar­tanak. Miért fizessen a pro­testáns, különösen egy keresz­tyén újjászületett ember adót ily tanítás fenntartására? Igen sok nehézségbe ütközik, ha az egyház fenntartása az állam fizetésétől függ, erről azonban e levélben nem írhatok. Vagyok keresztyéni üdvöz­lettel John G. Ernst” * Az az érzésünk, ez a levót önmagáért beszél. «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom