Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-01-29 / 5. szám
A falu fölött a pap... \A% egyhástőr tünetből i SZTÁRAI MIHÁLY 2. Sztárai Mihály jelentős irodalmi tevékenységet folytatott. Ennek legnevezetesebb eredménye „Az igaz papságnak tüköré” című komédiája, amelyet Huszár Gál nyomtatott ki Magyaróvárott 1559- ben. Ebben a tréfát és a gúnyt is ügyesen felhasználja a pápás tévelygések leleplezésére. Müve méltán tekinthető a magyar dráma kezdetének. Kifejezésbeli formáját nem szabad mai ízléssel mérni, szándéka és célkitűzése azonban feltétlen nemes volt, mert irodalmi eszközökkel is meg akarta gyö- kereztetni a reformációt. Valószínű, hogy páduai egyetemi tanulmányai idejében színművészeti ismeretekre is szert tett. „Az igaz papság tüköré” című darabban Sztárai többek között az induló evangélikus egyház szervezetének kérdéseit így szólaltatta meg, amikor Borbás evangélikus bíró szájába a következő szavakat adta: „Miképpen minden városban főbírót tesznek, ki az esküdtekkel és polgárokkal bírjon és a városnak gondját viselje: áronképpen mindenütt az keresztyének magoknak egy püspököt és főpapot választanak, hogy a több papokkal bírjon, botránkozáso- kat közöttük megfeddjen és eltávoztasson és főképen im erre gondot viseljen, hogy mindenkoron papságra való ifjakat tanítson és akinek tudománya, jó erkölcse és jámbor híre, neve vagyon, azt pappá tegye, akinek pedig nincsen, azt csépre, kapára igazítsa.” A drámában szereplő római pápának kérdésére: „De ugyan miképpen töttenek pappá titeket?” Tamás evangélikus pap az evangélikus püsipök papavató agendáját is elmondja: „lm ekképpen. A mi pispekünk begyűjtötte a körül való tudós papokat és a keresztyén népeket. Jól megkérdezett először a prédikátorok előtt a mi tudományunkról és a hitnek ágoza- tiról. Megtudakozott ä mi életünkről is. Azután osztán prédikál tatott velünk egyne- hánszer a keresztyének előtt, úgy tött aztán pappá és eb bocsátott minket, ahová a keresztyéneknek kellettünk.” 1557-ben Tolnában írja Athanasius püspökről szóló históriás énekét, amelyben saját viszontagságos élete is tükröződik, de méginkább figyelemre méltó a párhuzam Athanasius és Luther között, akit az igaz hitben szintén Isten „tartott oltalmával” és, azért „nem méné hátra az' igazságban”. Luther szolgálatának köszönhetjük mi is, hogy a Szentlélek „kihirdette az egy igazságot, az Ür Jézus Krisztus által az váltsá- got, mellyel hátra vea-e minden hamisságot, hogy pénzen ne adjon már a pápa véltsá- got”. „A tar papokkal való nagy ütközetében” írta 1549-ben a „Szent Illésnek és Akháb királynak idejében lett dolgokról” című bibliás énekét, amelyet a katolicizmussal való harcára alkalmaz. Ugyancsak ilyen értelemben irta „Az Holofernes és Judit asz- szony” című bibliás énekét, amelyben azt fejtegeti, hogy amint „az nagy Úr Istennek csodatételével” annak idején győzelmet arattak, úgy fognak az ő idejében a katolikus papokon is diadalt aratni, ebben a küzdelemben Isten a reménye, „ő lészen nekünk az mi nagy bajvívónk”. Irodalmi munkássága mellett nagy jelentőségű Sztárai egyházi énekköltészete is. A zsoltárokból tizenhatot dolgozott fel, s ezeken kívül még öt másik egyházi éneket is írt. Nevét a kor divatja szerint rendszerint a versfőkben jelölte meg: „Michael Stari- nus”, latinosított formában, Páduai tanulmányi ideje alatt zenét is tanult, valószínűleg dallamokat is szerzett énekeihez. Egyházi énekeinek maga Sztárai volt a leglelkesebb terjesztője. Sok vidéket bejárt, szép csengő hangjával énekelte zsoltárait s azokat átvette a nép, s a nép szájáról terjedtek tovább énekei. Sztárai énekei népszerűek voltak, mert bár terjengősek voltak, az eredeti zsoltárokhoz képest a verssorai is hosz- szabbak, de tiszta, jó magyarsággal írt, világosan fogalmazott. Énekeskönyveinkbe is hamarosan bekerültek énekei. Már az 1566. évi váradi és az 1569. évi Szegedi Gergeiy-féle énekeskönyvben, majd Bornemisza Péter énekeskönyvében szerepelnek Sztárai szerzeményei. Régi evangélikus énekeskönyvünk, á Zengedező Mennyei Kar még hét énekét tartalmazta, de a racionalizmus hatására a 19. század folyamán mellőzték énekeit s így a dunántúli éne- k es könyv ben már csak egy éneke szerepel, amelyet templomainkban máig is buzgón éneklünk: „Mely igen jó a* Úristent dicsérni, Felségeinek, ó Uram, énekelni. Szent nevedet hálával emlegetni, És mindenütt e világon hirdetni.” (9) Az áhítatos énekek szerzője, az egyházi író, az egyházszervező püspök ismeretlen ok miatt elhagyta Tolna— Baranya vidékét. Lehetséges, hogy a svájci reformáció terjeszkedése kedvetlenítette el, lehetséges, hogy a Bornemisza Péter szerint temperamentumos, hirtelen haragú természete tette nehézzé helyzetét. Az okokat nem tudjuk, csak azt a tényt ismerjük, hogy 1565-ben már Pápán működik lelkészként. A református Méliusz Juhász Péter .fél- pápistának” nevezi ebben az időben a lutheránus Pápát. Sztárai lutheri reformációhoz való hűségét igazolja, hogy Pápáról meghívta a soproni evangélikus gyiilekeze* lelkészének, márpedig a szilárdan lutheri Sopron nem tett volna ilyet, ha bármi kétség fért volna Sztárai lutheri teológiájához. Sztárai távoztával Tolna* Baranya és Somogy jó rész® is elpártolt az Ágostai Hitvallástól. ló76-ban a herceg- szőllősi zsinaton minden akadály és ellentmondás nélkül történt meg a református egyház szervezkedése. Ezen a vidéken megszűnt az evangélikus egyház szolgálata, jó ideig semmi élet jelenséget, sem követhetünk nyomon, majd csak a 18. század elején külföldi és hazai települők fogják megvetni az új tolna—baranyai esperesség alapját. Sztárai Mihály utolsó évei homályba vesznek. Egyesek szerint 1575-ben halt meg Pápán. Bornemisza ' Péter azonban még 1578-ban megjelent könyvében mint élőről beszél Sztárairól, amit a pontos szerző nem tett volna meg, ha adatai nem feleltek volna meg a valóságnak. A 16. század legelső éveiben született Sztárai ezekben az években már mindenesetre pályája végéhez érkezett aggastyán volt. Sztárai hátvallási hovatarto- zandósága iránt minden kétséget eloszlatnak az alábbi érvek: Skawcza Máté közelkorú egyháztörténetíró szerint Luther iratainak olvasása késztette már Páduábam arra Sztárait, hogy a lutheri reformációhoz csatlakozzék. Sztárai katolikus ellenfele. Erdélyi Józsa domonkosrendi1 szerzetes őt, mint lutheránust vádolta be a budai basának Sztárai Athanáziusról és _ Cranmer Tamásról irt műveiben nagy elismeréssel szó? Lutherről. A szerémségi evangélikus lelkészeken keresztül Sztárai kapcsolatba került a szigorú lutheránus Flacius Illyricus- szal, akinek hatása nyilván megerősítette a lutheri reformációhoz való tudatos hűségét. Méliusz Juhász Péter Pápát, ahol Sztárai működött, Wit- tenberggel együtt „félpápistának” nevezte. A soproni gyülekezet csak mint lutheránust hív-' háttá meg Sztárait 1570-ben és 1574-ben lelkészének. Bornemisza Péter dunán- inneni evangélikus püspök — Sztárai ifjabb kőrtársa — szilárd lutheránusnak tekinti ők Mindezek alapján a 16. század egyik nagy hatású igehirdetőjének, tekintélyes püspökének, magyar nyelvünk irodalmilag képzett művészt toliforgatójának, egyházi énekköltészetünk gyarapítójának, igazi lutheri veretű magyar teológusnak a képe rajzolódik ki előttünk Sztárai Mihálvról. akit méltán tisztel egyházunk nagy papjai között. Dr. Ottlyk Ernő Ebéd után volt. .1 dános pap leemelt egy vékonyszárú seltnen pipát a pipatórium orgonasípjai közül. Megtömte, megszelelteite, rágyújtott, s elindult a pajta felé. A napnak ez a szakasza Maros néven állott a lukovkai parókia idö-telekkönyvében. Maros legalább így gondolta. És volt benne valami igazság. Ilyenkor jó félóra hosszáig János pap oldalán maradhatott. Addig mindenesetre, amíg a gazda széles ívben körül nem járta a házat, a pajtát, a kocsiszínt, az istállókat, a kőfallal kerített templomot. Igen ám, de közben kihozták az udvarra az ő ebédjét is, könnyű tehát elképzelni, mekkora harc dúlt ilyenkor szegény Maros lelkében s hogy az evés és séta összekapcsolása milyen életveszélyes habzsolásra késztette a kutyaól előtt, melynek vagyonbiztonságát egy félóra hosszáig semmiféle hatalom nem biztosíthatta a tyúkok és kacsák falánkságával szemben. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy' ezen az egészségtelen állapoton nem lehetett segíteni, lévén régi bevált szokás, mindenütt a világon, hogy először a gazda ebédel, s csak azután a kutya, János pap derűs arccal indult a pajta felé. Szegény Maros pedig gyötrő harcban a természettel, hol a tököt falta elöl, hol a farkát csóválta hátul s így próbálta kifejezésre juttatni, hogy „Bár ebédelek, de lélekben veled vagyok”. Szerencsére tök volt az ebéd, amit az ember is könnyebben felejt a tányérján, nemcsak a& eb s a személyzet asztala felöl áramló illat csontot is ígért még estére. Maros tehát égy szempillantás alatt döntött. Zászlóként kapta fel farkát, otthagyta a maradék tököt és félretartott fejjel nyargalt János pap után. A kocsiszín előtt utolérte, lehasalt előtte, majd a hátulsó lábán táncolva, az elragadtatás őrjöngő hangjait hallatta. A tisztelendő megveregette kutyája hátát s barátságos, mély zengésű hangján többször is elismételte; — Maros! Maroskám! Ez kellett csak Marosnak! Ennyi boldogsággal egyszeriben szűk lett neki a világ. Nekirontott a pajta fölött elterülő szántásnak, futott, mint az örült, az egyházi szőlőhegyig, ott hirtelen megfordult, s kilőtt puskagolyó sebességével vágtatott a cigányputrik felé, ahol hamarosan egy újabb öt- százméteres kitérőt kapcsolt az útjába s megkerülve az egész cigánymindenséget, végigsúrolva a patak kettős kanyarodóját: észak helyett délről került vissza a tisztelendő lábához, de már akkor duplán látott a fáradságtól. Alig értek azonban a templom kőfalához, amikor a sekrestye felöl hangos kiabálás hallatszott: — Tisztelendő úr! Tisz-te-len-dő-úr! — Mi baj? Itt vagyok! Maros lelke elsötétült. Tessék, vége a mulatságnak ... Keresik. Maga alá kapta négy lábát, hogy a hasa alatt találkoztak. Rohant a kőfal bejárata felé. Onnan éppen akkor bukkant ki egy süldolányka kékvirágos szoknyája. Maros megtorpant s ordító ugatással vetette magát tt hívatlan vendégre. — Jaj’ — sikoltotta a, kislány. — Megharap! — Maros! — dörrznt meg a kutya felett a fák koronája, olyan keményen és paran- csolóan, ahogy csak felhők szoktak parancsokat osztogatni. — Maros! Maros visszanézett János papra. Aztán le- sunyitotta a fejét s félre oldalgott. Most már elvesztette mindentől a kedvét. Meg- szégyenülten loholt vissza az udvar felé. A pajta mellett megállt s utoljára még egyszer visszanézett. — Vége! — gondolta. — Mehetek vissza a vályúhoz — kutyának. — No, mi újság, fiam ? — fordult a lánykához János pap. — Jaj, jaj! — törölgette a lefelé guruló könnyeit. — Apóka... — Mi baj van apókával? — Jaj ... Én nem tudom. — Várj csak! Te Zatykó Janó lánya vagy, ugye? Zatykó Marka.-—Az, az... kézit csókolom. — Akkor a nagyapád as öreg Zatykó Gyúró. Igaz-e? S az öregnek biztosan megint akadozik a lélekzetc? — Oh, Istenem, ha csak akadoznék. Egészen megakadt már, kéremalásan. — No, no, fiam, nem akad az olyan köny- nyen. De ti biztosan olyan sírást csaptok körülötte, hogy elvesztette a fejét s azt hiszi, hogy a levegőt is másnak kell be- szivnia helyette. —Istenem! Uram! Hiszen besziwánk mi szívesen, ha lehetne. Jaj, jaj, de mikor nem lehet! — Hát lemenjek apókához? Lemenjek őt meglátogatni? Hű, most tört csak ki Markából a sirás igazán. Arcára szorította két kis kidolgozott tenyerét s ujjai közül párosával törtek elő a könnyek. — Igen, igen — bólingatott a kis szöszke fej a koszorúba kötött hajjal, melyről a nagy sietségben nyakig csúszott a világossárga kendő. — Akkor hát gyerünk.. . Ejnye, te Marka, nem volna jó, ha mingyárt... a gyóntató eszközöket is vinnők? Marka most már ne kidőli egy vastag almafának s úgy sirt, hogy a fa tetején csattogó cinkék is megsajnálták, s vele sírtak, mintha ők is az öreg Zatykó Gyúró unokái lettek volna. Csak azután állt elő vele nagy szepegés, büklés között, hogy hát öt éppen azért küldték, hogy a tisztelendő úr azokat a gyóntató szereket is hozza. Nem nehéz az olyan házat megtalálni, ahol haldokló van, de még könnyebb az olyat, ahol négy-öt asszonyféle is van ezenfelül. Hát Zatykó Gyúró körül volt egyszerre hat is, s mind elkezdett sírni, mikor belépett a tisztelendő úr. Gyúró sápadtan üU az ágyon s alighanem az járt az eszében, hogy akit így siratnak, annak bizony elég rosszul állhat a szénája. — Csendesebben legyetek! — szólt az asz- szonyokra János pap s kezet nyújtott a betegnek. — Hát hogy vagy, Gyúró? Fáj valamid? — Fáj! — rebegte csendesen Gyúró és a szívére szorította cserzett, ormótlan tenyerét. — Ejh, Gyurkó, fogsz te még táncolni a farsangban! — Táncolni... A farsangban táncolni... — Most valami mosolygásféle vonult keresztül a szorongatott arc bozóttal benőtt gyalogútjain. Ki tudja? Hátha! Az öreg Suva- nyát is elsiratták már tavaly, nyáron, s azóta ö kísért ki a temetőbe kettőt-hármat a siratok közül. t . Hát, Gyurkó, — kelt fel a székéről János pap — halandók vagyunk: ma én, holnap te, holnapután a pólyásclecsemő, hát nem árt, ha rendbejövünk a számadásúnkkal... Tudod, úgy gondoltam, hogy mivel itt vagyok, hát imádkoznánk egy kicsit a felgyógyulásodért ... azután véletlenül itt a kehely is... — Kehely? — neszeit fel meghökkenve Gyúró. — Hát már annyira vagyok? — Annyira... annyira! Nevetséges! Tavaly talán nem gyóntál meg a húsvéti ünnepekben? Ugye, pedig akkor kutyabajod se volt. Nos hát most nem tudsz a betegséged miatt a templomba jönni, hát idehaza gyónsz meg. Punktum. Nem kell ezért semmit se fizetni! — Bozse a szvati — gondolta Gyúró. — És csakugyan, fizetni se kell érte és... — és az öreg szemében megcsillant valami gyenge fény, amit olyanok szemében látni, akiket valami kedvezményfélével kecsegtetnek ... Szépen felvette az Úr vacsoráját. A borba még belecsöppent egy könnye, de az volt az utolsó. Sírjanak csak az asszonyok! ‘ Megengesztelődött, megbékélt az öreg. Most már biztosítva van a másvilágon is. Erre a gondolatra szinte jókedve kerekedett s elmondott egy történetet valami kutyáról, melyet még a nagyapja látott Pelsőcön. Igen, ez a kutya megdöglött. Belökték egy gödörbe s ott hevert napokon keresztül kilógó nyelvvel és égfelé tartott lábakkal. A járókelők rá-rávetettek egy-egy kapa földet. A kutya nem mozdult. De egyszer aztán elunta a dolgot, fogta magát, felszede- lődzködött, bement a legközelebbi ház udvarába, megevett egy dézsa moslékot, amit a disznóknak készítettek s úgy megugatta a szolgabíró kocsiját, mintha mi sem történt volna. Hát hallottatok már ilyet, nevetett az öreg, majd lefordult az ágyáról. Azután hirtelen abbahagyta, elgondolkodott s a felesége felé jordult: — Te, Borka, van még a kamrában abból a vastag szalonnából? • Erre a fordulatra aztán mindenkinek felderült az arca a szobában. Maga János pap is nevetve eresztette hatalmas kezét a vén Gyúró vállára. — No, Isten áldjon meg. Már látom, hogy itt rám nincs többé szükség. — Csak három percecskére tessék még mqradni! — könyörgött Borka. — Csak három babszemnyi percecskére! — Maradnék én, lelkem, ötre is ?— mosolygott János pap —, de engem még mások is várnak. Hát bizony várták. Amint elment a híre a faluban,. -hogy lejött meglátogatni az öreg Zatykó Gyúrót, úgy összeszaladt a szomszédság, mintha kirakodó vásárt hirdettek volna Gyúró emlékezetére. Volt ott asszony meg asszony, a fele se fért a pitvarba, hanem kintrekedtek, és annál nagyobb áhítattal hallgatták a rácsos ajtó felöl érkező híreket s úgy adták a mögöttük tartózkodóknak, mint a pap az ostyát! Mire János pap kiért az utcára, akkora tömeg várt rá, mint csodatevő Szent Jánosra. A tisztelendő engedte, hogy vigye az áradat. Ide is betekintett, oda is — s osztotta közben a tanácsokat. A nagyszemű Spanyiel- nek azt mondta-. — Te, fiam, ne egyél két napig egyebet meleg köménymágos levesnél, s meglátod, hogy rendbejössz. A fösvény Cservocs Misának meg azt mondta: — Te pedig lakjál jól egyszer Miskó, mert így a hátgerincedhez női a hasad s elvisz az ördög. — Te, Gyurkó fiam, mosd ki a sebedet, aztán eredj fel a tisztelendő asszonyhoz, az majd beköti flastrommal, — Te pedig ne próbálj még egyszer trágyát tenni a fájós füledre, mert megsiketiilss. — Mi az? Hogy le meleg zabbal gyógyítod a keléseidet. — Nem ajánlom fiam. - Már az ilyen kelésféle az orvosra tartozik. — Mit-? Hogy én vágjam fel? Dehogy vágorő, fiam! — Pap vagyok én, nem doktor. — Pán farár! Pán farár! — sípolt fel a tisztelendő hóna alatt néhány esdeklő gyermekhang s a hozzátartozó kis maszatos kezek úgy belekapaszkodtak a kabátjába és óraláncába, hogy a szőlő se női jobban a tőkéjéhez. — Hát veletek meg mi történt? — nézett a gyerekekre János pap. Jaj, hát erre ők is előadták, hogy bizony nem történt velük semmi se. Mert. ők a falu árvái. És eddig találtak is nekik egy kis túrós gancát a községházán. De most kifogyott a liszt és se túró, se ganca, csak az étvágy maradt meg. — No, majd intézkedem. Addig menjetek fel a parókiára. Ott is akad még egy kis ganca. Hej, de hányán tátották még a szájukat János pap lelki „gancája” után? Jamber Mariin összeveszett a testvéreivel az apai örökségen. Ki tudná azt olyan szépen elrendezni, hogy melyik almafa legyen Martiné, melyik a többié, mint a tisztelendő úr. Manzsiak Ondrej új disznóólát épített magának: azt már meg kell néznie a tisztelendő úrnak is, mert különben nem lesz rajta áldás. A félkegyelmű Boszák Jóskának meg volt egy kecskéje s a kecske egyszerre ’elvesztette az étvágyát. Ez is csak a papra tartozott... És János pap nem unt bele a váratlanabbnál-váratlanabb kérések teljesítésébe. Esteledett már. mikor végre bekötött minden sebet, megfújt minden égést, s kezével illetett minden vágyódó homlokot. Akkor aztán maga is hazafelé indult. A maga háza, a maga családja, a maga gon* dolatai felé. A gyermekeire gondolt. Mártára, a lányára, aki a legszorgalmasabb gyerek a világon, s pesti iskolákból is csak örömet küld haza Lukovkára, mint valamikor az aszódi intézet folyondárral befuttatott falai közül, s Miklósra, a fiára, aki viszont éppen tegnap irta meg Pozsonyból egy kamaszlogikával felkacskaringózott levélben, hogy: „Kedves Szüléim, a görög tanár sehogy se akar az arcommal megbarátkozni: ebből baj lesz...” Semmi kétség, ez már az őszi intő beharangozása. — Teringettét! Hogy miért is nem a lány született fiúnak s a fiú lánynak? De vajon mit kéne ezzel a fránya Miklóssal csinálni?... No, majd vacsora közben az asszonnyal... Ékkora gondhoz két váll szükséges ... Deliét iszen gond nélkül nem is ember az ember. . . Igen: — így jó. amint elrendelték s így szép, amint ez a bölcs és hatalmas szó mondja: — VAN. Bizony, bizony, úgy volt minden a legszebb, amint volt. A mélyben a falu — két méltóságteljesen vonuló hegylánc teknöjében. A falu fölött a pap. A pap fölött a templom. A templom fölött egy csillag. S a csillag fölött az Isten...
