Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-04-02 / 14. szám

HÍREK ^ Jézus példázatai ^ A gonosz szolgáról — Máté 18:21—35 — EMBERI HIÜSÄGUNK ér­vényesülési vágya gyakran odáig fajul, hogy törtető ma­gatartásunk jogos megbotrán­kozást és felháborodást vált ki felebarátainkból. Egyéni érdekeink, kicsinyes céljaink elérése érdekében szívtelen közönyösséggel dönt­jük le az egyén és a közösség jogait védő korlátokat. Több­nek, jobbnak, különbeknek szeretnénk feltüntetni ma­gunkat másoknál és felsőbbsé­günk elismertetésére minden eszközt megragadunk. JÉZUS TANÍTVÁNYAI egy alkalommal arról vitáztak: ki nagyobb a mennyek országá­ban? A Mester döntő válasz­ként egy kicsiny gyermekre mutatva a tiszta gyermeki lelkületet állítja mértékül elé­jük és óva inti őket a kicsi­nyek megbotránkoztatásától. Ilyen lelkülettel kell a bűn út­ján eltévelyedett s ellenünk vétkező atyánkfiát is jobb be­látásra bírni és megengesztel- ni. Nem fordulhatunk el közö­nyösen tőle, hiszen Isten sze- , mében az ő nyájának juhai egyformán értékesek és a jó pásztor örvendező szívvel öleli magához az elveszett, dé meg­talált bárányát, önmagára mu­tató hivatástudattal hangsú­lyozza Jézus: „Az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett.” Isten bűnbó- esátő kegyelmének éltető su­gara a bűn által megrontott életünkben azt hirdeti: Bocsá­natból élünk és kegyelemből tartatunk meg. ISTEN JOGOSAN ELVÁR­HATJA, hogy ezt a megbo­csátó szeretetet mi is így gya­koroljuk az irgalmasság jegyé­ben felebarátainkkal szemben. De az ember könnyen felejt és irgalmatlan ridegséggel jár el embertársával, hálátlanná és méltatlanná válik a kapott kegyelemre. Gyakran hallhat­juk ezt az álszenteskedő kije­lentést: „Megbocsátok, de nem felejtek!” Az ilyen ember nem is gondol arra, hogy a Mi­atyánk 5-ík kérésében Isten sújtó ítéletét kéri önmagára! Már a zsoltáríró is így kiált fel: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, kicsoda maradhat meg?” (Zsolt. 130:3), Prédikátor könyvének 7:20. versébem pedig ezt olvassuk: „Nincs egy igaz ember is e földön, aki jót cselekednék és ne vétkeznék.” Bizony: Isten bűnbocsátó kegyelméből élünk és ez a kegyelem kötelez mindnyájunkat mindnyájunk­kal szemben! A GONOSZ SZOLGÁRÓL szóló példázat 2000 esztendő távlatában semmit sem veszí­tett időszerűségéből s benne a király cselekedete képezi az alapot. Péter kérdése általános em­beri kérdés: Hányszor vagyok köteles az ellenem vétkező atyámfiának megbocsátani? Még hétszer is? — Hol van az elnéző türelem határa, ahol a sérelmek elfelejtése véget ér? Ahol már nem kötelező a meg­bocsátás gyakorlása? A zsidó­ság felfogásával szemben, hogy három ízben gyakorolt 'bocsánat után jogos a megtor­lás, Péter valami dicséretre- méltó nagylelkűségről vél bi­zonyságot tenni, ha hétszer is megbocsát. Nem gondol a He­gyi Beszédben hallottakra: „Boldogok a békességre igye- kezök” (Máté 5:9), sem arra, hogy az oltári ajándék bemu­tatása előtt „menj el, elébb békülj meg a te atyádfiával” (Máté 5:24) és Jézus tanításá­ra, hogy a gyülekezeti közösségi életnek alapkövetelménye a megbocsátás, mert Isten is megbocsát annak, aki­nek mi a földön meg­bocsátunk. „Nem mondom néked, hogy még hétszer is. hanem még •hetvenhétszer is.” Jézus fele­lete kónkrét meghatározás: A megbocsátásnak nin­csen és nem is lehet meg­szabott határa, hanem korlátlan, időtlen és határ­talan. Isten bűnbocsátó kegyelme, kötelez, hogy minden adandó esetben újból kell gyakorolnunk. Ennek megvilágítására hang­zik el a példázat. A szolgái­val számotvető király elé egy olyan adóst állítanak, aki, bár az elszámolás kötelezettségé­vel tartozik neki, tízezer tálen- tomnyi tartozását — a mi pénzértékünkben egymilliárd forintot — nem tudja meg­fizetni. Jézus nem fejtegeti, hogy „miért” állott elő súlyos helyzete, csak a tényt állapítja meg: fizetésképtelen adós! Csődbe jutott ember, nincs módja, ereje — emberi számí­tás, szerint —, hogy mérhetet­len adósságát rendezze. Ez az ember helyzete Istennel szemben: fizetés- képtelen, adós, ítéletre méltó szolga! Reményte­len helyzetének forrását önmagának kell felismer­nie: a bűn zsoldjában idáig jutottam. Nincs me­nekvés, elvesztem! A földi igazságszolgáltatás is börtönnel, szabadságvesztéssel sújt le pl. a társadalmi Va­gyont megkárosítókkal szem­ben. A példázatbeli király is jogosan járt el, amikor a fize­tésképtelen szolgát családjával együtt rabszolgaságra ítélte. Királyi szolgákként kell egy­kor Isten királyi széke elé áll­nunk és a tízezernyi tálentom örök, megfizethetetlen tarto­zást jelent mindnyájunk szá­mára. AZ ÍTÉLET hallatara megrettent szolga leborulva könyörög, királya nagylelkűsé­gére számít. Nem az adósság elengedését kéri, hanem csak időt, haladékot (aki időt nyer, életet nyer!), amíg mindent megfizet, bár tudja és érzi, hogy felszaporodott óriási adósságát egy életen át sem tudja letörleszteni. Milyen jól ismeri Jézus a mi gyarló em­beri természetünket, az adós­nak ezt a vonását: a rossz adófizető szorult helyzetében mindent megígér s az ígéret szavával keres kibúvót. Ez az ember helyzete Istennel szem­ben. A példázat első váratlan fordulata: ismeri a király adós szolgájának helyzetét, meg­szánja, összes tartozását el­engedi, szabadlábra helyezi. Könyörületességet, nagylelkű­séget tanúsít irányában. Töb­bet kap a bűnös szolga, mint amit kérni, vagy remélni mert Volna. Adósságunk börtönéből emberileg nincs kivezető út, csak Istennek a Jézus Krisztusban lehajló meg­bocsátó kegyelme által élünk. Minden úrvacsora! terített asztal érre emlé­keztet: bocsánatból élünk, Isten előlegezett bocsána­tából. A példázat második fordu­lata akkor állt be, „mikor ki- menvén, találkozott eggyel az ő szolgatársai közül, aki száz dénárral volt néki adós; és megragadván azt, fojtogatja, mondván: Fizesd meg nékem, amivel tartozol.” A bűnnek két oldala van: Isten és ugyanakkor em­bertársai ellen Is vétkezik az ember. Elfelejtkezik a kapott kegye­lemről és durva könyörtelen­séggel jár el elenyésző összeg­gel adós szolgatársával szem­ben, mikor az ugyanazon sza­vakkal könyörög lábai elé hullva: „Légy türelemmel hoz­zám és mindent megfizetek néked.” Kérése reális, hiszen csekély tartozásának rendezé­sét adott időre teljesíteni tudná. A viszonyszám mindennél jobban érzékelteti, mekkora a mi bűnös tartozásunk Istennel szemben és milyen elenyésző a bennünket embertársaink részéről érhető sérelem. Itt dől el keresztyén életünk próbája: kik is vagyunk és minémű lé­lek lakozik bennünk? öröm­mel és hálaadással vesszük-e, hogy adósságlevelünket Krisz­tus testében odaszögezte a fá­ra és a kötelező kegyelem lel- kületével járunk-e el felebará­tainkkal szemben? Eredj el és te is ekképpen cselekedjél! A SZOLGA BÖRTÖNBE VETTETTE SZOLGATÁR­SÁT. Embertelen, szívtelen magatartása felett megszomo­rodott szolgatársai bepanaszol­ják uruk előtt. Aki a bosszúállás útjára téved, Isten irgalmától szakítja el magát, Isten visszavonhatja a méltat­lannak bizonyuló szolgától kegyelmét. A példázatbeli király ajkáról a kárhoztató ítélet harangsza­va szól: „Gonosz szolgá”-nak bélyegzi. Isten is magatartá­sunkat kéri számon. Jézus szavában Isten szól: „minden adósságodat elengedtem né­ked, mivel hogy könyörögtél nékem. Nem kellett volna-ó néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem terajtad?” Nem a tartozásáért, hanem a társán elkövetett gonoszsá­gáért bünteti a király. Jézus a végítéletre figyel­mezteti tanítványait: Isten visszavonhatja előlegezett bocsánatát, ha visszaélünk könyörülő jóságával. Mert így lesz a mennyek or­szágában is, mint amikor a király számot vetett az ő szol­gáival. „Ekképpen cselekszik az én mennyei Atyám is vele­tek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyja­fiának, az ő vétkeiket. „Kegye­lem alatt, de ítélet előtt álló királyi szolgák vagyunk. El­vesztünk, ha az ítélettartó Isten „gonosz szolgáknak” bé­lyegez, de Krisztus-követő éle­tünk üdvösség-jelentő igazo­lása lesz, ha egykor a Király így szólhat: „Jól vagyon, jó és hív szolgám, kevesen voltál hív, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe!” (Máté 25:21.) Palotay Gyula — Nagypénteken az oltár­terítő színe: fekete. Nagypén­tek oltári igéje: Zsid. 9,24— 28; szószéki igéje: Jn. 19,1—7; délutáni igéje: Zsolt. 22,17—20. * — Húsvét vasárnap és hús­vét hétfőn az oltárterítő színe fehér. * Húsvét vasárnap oltári igéje: Jel. 1,17—18; szószéki igéje: Jn. 20,1—10; délutáni igéje: Zsolt. 118,14-24. * Húsvét hétfő oltári igéje: I, Kor. 15,21—23; szószéki igéje: Jn. 11,21—27; délutáni igéje! Zsolt. 116,8—10/a. * — AZ EGYETEMES EGY­HÁZ SAJTÓTANÁCSA már­cius hó 17-én az Egyetemes Székház tanácstermében ülé­sezett. Mégtárgyalta és elfo­gadta a Sajtóosztály 1960. évi zárszámadását és mérle­gét. * — ORSZÁGOS SEGED­LELKESZ1 KONFERENCIA vólt március 22-én és 23-*dn Budapesten az Egyetemes Székház tanácstermében. Be­vezető igetanulmányt tartott mindkét napon Benczúr László, befejező igetanulmányt pedig Várady Lajos. A kon­ferenciát dr. Vető Lajos nyi­totta meg, majd elhangzott Rédey Pál: A mai nemzeközi élet kulcskérdései című elő­adása. Dr. Pálfy Miklós a Prágai Keresztyén Békevilág­konferencia témájáról, Káldy Zoltán püspök pedig: Egy re­ménységben hívattattunk el: bizonyságtételre címen tartott előadást. Az első nap esti ülé­sén Nagy István angyalföldi segédlelkész előadása hangzott el: A segédlelkész hétköznapi kérdései — továbbképzés cí­men. Ezután a késő esti órák­ba nyúló eszmecsere követ­kezett. Másnap Groó Gyula: Egy reménységben hívattat­tunk el: szolgálatra, dr. Ottlyk Ernő: Egy reménységben hívattattunk el: egységre cí­men; Missura Tibor segédlel­kész a segédlelkész hétköznapi kérdései — principális és to­vábbítás; Schreiner Vilmos és Bárdossy Tibor: A segéd- lelkész hétköznapi kérdései — nösülis, család, anyagi kér­dések címen tartottak elő­adást. — ÜLÉSEZETT AZ EGYE­TEMES TANACS. Március 27-én, az Egyetemes Tanács székhazában, Budapesten ülé­sezett az Egyetemes Egyház Tanácsa. Dr. Vető Lajos püspök imádsága után Mihályfi Ernő dr.. egyetemes felügyelő nyi­totta meg a tanácsülést, mely­nek első tárgysorozati pontja: Jelentés a finnországi uta­zásról volt. Vető Lajos dr., püspök közölte, hogy április 6-án Káldy Zoltán püspök vezetésével háromtagú dele­gáció utazik egyházunkból Finnországba. A küldöttség tag­jai: Káldy Zoltánon kívül dr. Ottlyk Ernő. a Teológiai Aka­démia dékánja és Várady La­jos budai esperes-lelkész. Év­tizedek óta él a vágy a ma­gyarországi és finnországi evangélikus egyházban a testvéri kapcsolatok elmélyí­tésére, és arra, hogy a két egyház hivatalos vezetősége vegye fel, tartsa fenn, és épít­se ezeket a kapcsolatokat — mondotta Vető Lajos püspök, örömmel vesszük delegációnk utazását, sok áldást kívá­nunk munkájára és sok ál­dást a finn népre és a finn evangélikus egyházra. Mihály­fi tírnő dr. kiemelte, hogy a delegáció finnországi utazá­sának külön jelentőséget ad az utazás időpontja is, mert része a finn—magyar erősödő kapcsolatoknak. Ezek a kap­csolatok ebben az évben vesz­nek nagyobb lendületet, most kezdődött meg ugyanis az ál­lamaink közötti kulturális megállapodások végrehajtása. Az Egyetemes Tanácsülés határozatot hozott a Központi Alap működésének átszerve­zéséről; meghallgatta és el­fogadta az egyházi üdülők felméréséről és a Teológiai Akadémia 1961. évi- költség­vetéséről szóló jelentést. Majd időközben beérkezett ügyeket tárgyalt. — KONDOROS. A gyüleke­zet március 19-én böjti vallá­sos estet tartott. melyen Gáncs .Aladár lelkész-kántor tartott előadást Az ének és zene szolgálata a templomban címen. NAPRÓL-NAPRA VASARNAP: I. KIR. 8, 23; 1. KOR. 15, 20. — Krisztus fel­támadott! Legyőzte a halál erejét és megnyitotta előttünk az örök életet! X. Kor 5, 7—8; Lk. 24, 1—12. HÉTFŐ: ZSOLT 174, 4: Ján 6,39. — Jézus Krisztus nem azért jött, hogy -megítélje az embert bűnei miatt, hanem, hogy elhozza a bűnös emberhez Isten szeretetet. — Zsolt 16, 7—11; Lk 24, 13—35. KEDD: PÉLD 20, 12; 1. KOR 15, 7. — Isten gondot visel ránk. Vajon az Ö gondviselő szeretete jelent-e nekünk vala­mit? Nyílt-e már hálaadásra szívünk? — I. Kor. 15, 1—11; Lk. 24, 36-43. SZERDA; II. MÓZ 33, 13; Jak 1, 5. — Isten az Öt szeretők­től engedelmességet kíván. Az Ű útja: a szeretet és szolgálat útja. Az engedelmes szív keresi ézt az'utat! — Ján 21, 1—14. Lk. 24, 44-53. CSÜTÖRTÖK: ZSOLT 51, 19: ROM 8, 11. — Isten keresi a bűnbánó szívet. A töredelmes szívet nem veti meg az Ür! — Ján 20, 11—18; Jós 1, 1—9; Ján 16, 33. PENTEK: ZSOLT 139, 14; I. KOR 15, 49. — A keresztfa és a húsvéti nyitott sír; a halálbamenő Jézus és a Feltámadott dicsősége Isten üdvösséget jelentő szeretetéről beszélnek. — Mt 28, 16—20; Jós 1, 10—18; Zsid 4, 6—11. SZOMBAT; EZS 33, 6; EF 2, 6—7. —j Jézus Krisztus bé­kességet szerzett Isten és a bűnös ember között. Ennek aján­dékát vesszük magunkra minden nap. S ezt kell szolgálatunk­ban tovább adnunk, hogy betölthessük földi küldetésünket. — Ján 20, 1—9; Jós 3, 1—17; Ján 14, 12; Ján 20. 19—31. K. Aj Üres a sír Jn. 20, 1—10. Üres Jézus sírja. Ezt az örvendetesen megdöbbentő tényt írja le János evangélista a szemtanú visszaemlékezésével. Mert Ö az a bizonyos „másik tanítvány”, aki együtt fut Pé­terrel a sírhoz. Visszaemlékezését még évek múlva is áthatja ennek a hajnalnak izgalma. Mozdulatok és szavak, tárgyak és arcok éles pontossággal rögzítődnek emlékezetében, mint ahogy történni szokott mindegyikünkkel, ha valamely ese­mény közelről érint bennünket. Üres a sír. Ez a megremegtető felfedezés az egyetlen tar­talma ennek az evangéliumi szakasznak. Erre az üres sírra mered ra Mária, Péter és János szeme, s szívük érzéseit, agyuk gondolatait, minden mozdulatukat és szavukat ez a felfedezés tartja fogva. Még nem értik azt, ami történt, még nem látják az öszefüggéseket, még nem következtetnek és nem látják a folytatást. De minden, ami ez után jön: meg­világosodás, hit, reménység és küldetés itt bírja bölcsőjét: — látták, hogy üres a sír. Az üres sír meglátása hatalmas fordulat az életükben. Le­zárja az előbbi eseményeket. Múlttá teszi azt, ami az előző két napon történt. Megtöri a belőlük eluralkodó hangulatot» a gondolatok egyhelyben topogását. — Egy új esemény fog­lyaivá váltak. S mostantól fogva ez az új esemény lesz életük alapja. Az üres sír meglátásáról szóló, közel kétezer évvel ezelőtti, evangéliumi híradás, ma is azt az üzenetet szólaltatja meg a gyülekezetekben, hogy Jézus nincs a holtak között, hanem él. A nagypénteki esemény: Jézus szenvedése, halála meg­történt. Meg kellett történnie. Bennük elvégeztetett, amit Isten akart. Krisztus miattunk, helyettünk és érettünk meg­halt. S ez a tény a bűnbocsánat örök forrásává lett. — De itt nem lelhet megállni. Nem lehet tartósítani semmilyen for­mában Nagypéntek hangulatát. — Ai üres sír a meghalt Jézustól az élő Jézushoz visz tovább. — Nem ődönghetünk a sírnál. Észre kell vennünk, hogy akit mi keresünk, nincs már ott. Nem a sírok között kell keresnünk, nem a múlt temetőjében, hanem az életben, a jelenben. Az a Jézus, akinek a sírja üres, él. Nem fekszik tehetet­lenül haló porába roskadtan egy ókori kriptában, hanem aaS élet minden ismérvét magában hordozva él. — Szól, cselek­szik. Amit a tanítványok a húsvéti üres sírra visszanézve értettek meg: az írások ígéreteit -r- az ma valóság. Istenként él, uralkodik, kormányoz, tanít, vezet, megaláz és felemel} megfed és bűnt bocsát, megvilágosít és utat mutat. — Csak azok számára Ür Ö és Isten, akik így ismerik Öt: élővoltá­nak ezekből a megnyilatkozásaiból. Az élő Jézus itt van a világban, az élet világában. Meg­kezdett munkája nem múltbeli próbálkozás, s a hozzáfűzött reménységek nem eltemetett kegyes óhajok. Azt folytatja és végzi, amit elkezdett, amire halála pecsét és zálog volt. Ami­nek megvalósulásáért ugyan halálba ment és sírba került, de győzelméért feltámadott. A bűn kiszorítása, felszámolása — tisztaság, igazság, béke, az élet mind szélesebb kibontako­zása nem fekszik kő alatt. Itt és most munkálja azt az élő Jézus a világ életének eseményeiben és az Ige hirdetésében. Akik nem a sírban keresik, azok „meglátják” Öt itt az életben, a mi életünkben. Látják Öt, amint igát tör, leleplezi és megállítja az emberi élet kioltására felemelt kezet. Az em­ber és ember egymás mellett élésének útjára igazít. Vissza- kozt rendel az önzésnek és megtanít egymásért élni. — Folya­matosan cselekszi ezeket, míg teljességre nem jut Isten min­den ígérete, amelyet ránézve tett a próféták által: a béke, üdv és élet. Akik látják Öt így cselekedni, hisznek Benne és határtalan öröm és bizakodás tölti el szívüket. Akik mint élővel számolnak Vele, nem múltbeli tanítását keresik, hanem ma hangzó szavát hallják. Igéje, ahogy annak mai meghirdetésében megelevenedik, feleletet ad egyéni éle­tük kérdéseire. Valóságosan oldja fel őket az alól, amiben megtévedtek és Isten akarata ellen cselekedtek. Ma ad lehe­tőséget annak megtételére és kimondására, amit elmulasz­tottak. Most törli le szemükről az elszenvedett vereségek, bántalmak és veszteség könnyeit. Ma ad erőt nekik, hogy gondolataikat, akaratukat és érzéseiket. Néki szenteljék. — Ez az élő beszéd igazítja el őket életük szolgálatában is. Ez segíti döntéseikben az emberi közösséget érintő kérdésekben: a ma emberközösségének, együttélésének — jó, boldog és békés jelenének és jövőjének örvendező munkálásában. Akiknek szemét sírjáról önmagára, mint Élőre és Jelen­valóra irányította, azok minden sírról Reá emelik tekintetü­ket. Mert ez az üres sir nemcsak Mária, Péter és János szá­mára jelentett hatalmas fordulatot, hanem az egész teremtétt- ség számára: az enyészetből, a pusztulásból, a megsemmisü­lésből, a megmaradás, az élet, az üdvösség felé vett fordu­latot — az élet ígéretes tavaszát. Mezősi György Én vagvok a feltámadás és az élet — Jn. 11, 21-27 ­Tavasz van. Az élet, a soha el nem múló öröm és Vi­dámság ragyogja be az égét és a földet. Igen, a soha el nem múló emberi öröm és a kimondhatatlan vidámság teszi még fényesebbé a-ragyogó napsugarat. Mert tavasz van és húsvét van. S húsvét van, mert Krisztus feltámadt. Valiban fel­támadt! Élet éled s nemcsak a tarlott erdőkben, hanem az emberi szívekben is. Vidám dallam száll nemcsak a templomok hű­vös falai között, hanem a tágas mezőkön, a füves, zöldellő réteken is. ' Vége a télnek — ha mérgét netalán még egyszer, utoljára kiadja is — s vége a természet alvó álmának. Megújul min­den. Fű, fa, virág, ember és állat örül az életnek, a tavasz- virradásnak. Mert tavasz van! Mert itt a virágos kikelet! A tavasz vidámságát, örömet igazán megírni, megénekelni: egyszer adatik meg egy-egy emberöltőben valakinek. Vara* zsos toll, ecset és zengő hangszer kell mindehhez. De meg­élni minden szépségét, átélni minden varázsát: ehhez nem kel] másnak mint embernek lenni. Hús-vér embernek. S miérf ne köszöntenénk mi keresztyének is örvendező dallal, vidám lélekkel a mai ünnepet? Miért ne örülnénk az életnek, a mindennél szebb mindennapoknak, amikor Húsvét- kor Krisztus feltámadt? Amikor éppen az Ö feltámadása ál­tal testestül, telkestül szabadok vagyunk? Hogy tél volt? Hogy bűnben, rabságban éltünk? Hol van ez már? A .múlté a tél, a halál, a rabság és most már a miénk s örök az élet. Mert húsvét van, mért Krisztus lé­győzte a sötétséget, halált. Félre hát a megtorpanó Márták aggodalmaskodó szárrtit- galásával! Ez nem illik hozzánk. Nem illik hozzunk, mert mi az Ö tanítványai vagyunk. Az Ö tanítványai, aki maga a FELTÁMADÁS és az ÉLET.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom